Március 8 nőnap van ma, amikor feltöltöm ezt a blogbejegyzést. Sokat beszélnek róla minden évben, én most nem akarok. Minek? Azt már leírtam valamelyik korábbi évben, hogy én örülök, hogy nő vagyok. Örülök annak ellenére, hogy a nőknek — az állítólag „gyengébb“ nemnek — jóval nehezebb az életük mindenütt a Földön. De úgy tapasztaltam, hogy a sok beszéd ezen nem segít. Sajnos, még a jó törvények a női egyenjogúságról sem elegendőek. Òriási szemléletváltozásra lenne szükség. Mindenütt a Földön.
Ha valaki mégis kíváncsi néhány, a nőnappal kapcsolatos gondolatomra, ideteszek két linket:
Ezen mai blogbejegyzés címében jelzett szomorúságomat nemcsak a nők helyzete miatt érzem. Legalább ennyire tud fájni, amilyennek a gyerekek helyzetét látom szerte a világon. A televizíónak köszönhetően szinte naponta látunk képeket háborúról, tragédiákról, gyerekek éhezéséről. Milyen messze van a valóság egy „paradicsomi gyerekkortól“! Ha netán ezer év múlva valamelyikünknek ezt az akkor élők a szemére vetnék, mit felelnénk? Én nem tehettem róla?
Ki tehet róla? Ki tehet arról, hogy ennyire morál nélkülivé vált a világunk? Nemcsak azokon a helyeken, ahol háborúk zajlanak. Itt, Európa közepén is történnek igencsak elkeserítő esetek. Például két esetet említenék, amelyek itt történtek Ausztriában. Két gyereket ért bűneset itt Ausztriában nem olyan régen. Az egyiknél egy kisfiú volt az áldozat, akit az anyja kutyaboxba zárt, úgy kínzott hosszú hónapokon keresztül, és bár az iskola jelezte az ifjúságért felelős hivatalnak ezt, nem történt semmi. A gyerek szenvedett tovább, és szinte az utolsó pillanatban mentették meg. A másik egy még frissebb eset: egy tizenkétéves kislány, akit 17 szörnyeteg megerőszakolt. Szörnyetegnek nevezem ezeket a suhancokat, akik maguk is többségükben még iskoláskorúak. Megint csak sok a beszéd arról, hogy mi minden oka van ennek — az internettől a pornókig –, de tartok tőle, hogy nem történnek olyan hatékony intézkedések, amik meg tudnák akadályozni a hasonló eseteket, megfékezni az egyre jobban elszaporodó erőszakot.
Ki tehet róla? Ki tehet arról, hogy ennyire morál nélkülivé vált a világunk? Mit hoz a jövő?
Mit akar Isten, hogy lássunk előre és mit nem? Ha egy kis „kulcslyukon“ be tudnék kukucskálni a jövőre, talán nyugodtabb lennék? Ki fog a gyerekekre önmagukért nézni és nem úgy, ahogy ma nagyon sokan teszik: hogyan és hova „illeszthetőek“ be? Társadalomba, társulásokba, stb. Milyen sokan vannak ebben a felnőtt világban — vagy legalábbis felnőttnek számító világban — akik csak ilyen szemmel tudják nézni a gyerekeket, a fiatalokat! Nem teret akarnak adni nekik a kifejlődésükhöz, hanem a saját szempontjaik szerinti hasznosságukat mérlegelik. Ez is ennek a világnak a romlottságához tartozik. Olyasfajta romlottsághoz, amit már észre sem vesznek. Természetes a számukra.
Miért? Azért, mert a természetet, az élőlények millió más fajtáját is úgy nézik? Azért, mert ez egykor, valaha nagyon régen, egyfajta gondoskodásból indult, de mára már csak haszonlesés lett belőle?
A szomorúságot gyakran az okozza, amikor magatehetetlennek érezzük magunkat. Ilyen a világ, mondanák rá százból 99-en, esetleg egy kis vállrándítással.
Mitől változik meg? Vajon milyenre változik meg? Jobb felé vagy még rosszabbra?
Egyik este volt az ARTE-n három jó dokumentumfilm. Jó, mert jól elkészített filmek, de azzal, amit bemutattak, sok szomorúságra adtak okot. Szomorúságra a Föld, a jelen civilizáció állapota miatt.
Az első film Tibetről szólt, Tibet leigázásáról a világuralomra törő Kína által, és arról, hogy milyen sokan máshonnan kvázi támogatták ezt. Például Indiából, akik veszélyes módon hittek kínai politikusok szavaiban, amely szavak azután semmit sem értek. Vagy azért, mert az illetők gyengék voltak (leváltották őket, stb.), vagy azért, mert eleve csak csaléteknek szánták, amit mondtak. (Tudatos átverés.) Például az USÁ-ból, Nixontól kezdve mindazokig, akik a rabszolgaként dolgoztatott emberekből akarnak hasznot húzni, mások szenvedései árán milliárdossá lenni.
Rabszolgaság. Európában évtizedek óta azt tanítják az iskolákban és az él a fejekben, hogy ez valami régmúlt, amit már felszámoltak. A második és a harmadik filmből kiderült, láthatóvá vált, hogy mennyire nem az.
Ez a két film Észak-Koreáról szólt, a Kim dinasztiáról, akik talán még a fáraóknál is embertelenebb módon bánnak a „néppel“, az emberekkel. Az első észak-koreai film egy öt fős család — nagymama, papa, mama, két óvodáskorú kislány — igencsak nem könnyű, viszontagságos meneküléséről szólt, több országon keresztül tett kerülővel Dél-Koreába. Csak egy apró részlet: az egyik közbülső állomásnál, ahol egy éjszakányit valahol megpihenhettek, enni kaptak, alhattak, a papa arcán lehetett látni, hogy mekkora élmény volt a számára a csapból állandóan folyó hideg-meleg víz. Egész életük úgy telt el, hogy naponta messziről kellett a család számára szükséges vizet odacipelniük és amikor a férfit elvitték néhány napos hadgyakorlatokra, akkor az is mindig az asszonyokat terhelte.
Más menekülteket is mutatott a film. Szomorúan érdekes volt az, ahogy az emberekben keveredett az elvesztett haza és az ott maradott szeretettek miatti fájdalom azzal, hogy milyen jó, hogy nekik sikerült a megmenekülés. Körülbelül harmincezer észek-koreai menekült él Dél-Korában. Feltehetően ennek többszöröse az a szám, akiket menekülés közben lelőttek, elfogtak, megkínoztak és valamilyen büntetőtáborban halt meg.
A második észak-koreai film a mai rabszolgaságról szólt. Az észak-koreai rezsim fenntartásához szükséges pénzt, valutát részben úgy biztosítja magának a diktátoruk, hogy nemcsak fegyvert, árut, egyebet, de embereket is „ad el“. Nem örökre. Bérmunkára, észek-koreai felügyelőkkel, a világ minden országába. A fizetést, amelynek összege az egyes országokban az azokban kötelező minimálbér környékén járhat, nem az emberek kapják, hanem a diktátor emberei, a dolgozókat felügyelők. Az embereket százszázalékosan „felügyelik“: azok nem beszélgethetnek a helyi lakossággal (ha egyáltalán lenne közös nyelv), az észak-koreai rezsim által fenntartott kaszárnyákban élnek, ott kapnak enni, a munkaidejük gyakorlatilag végtelen. (Amennyi túlórát a munkaadó akar.)
Nagyon szomorú.
Eszembe juttatta, hogy néhány hónapja az Euronews-on láttam egy riportot egy Magyarországon dolgozó ázsiai nővel. Aki szintén valami munkásszálláson lakott, de boldogan mondta a kamerába, hogy „itt jó, mert mi kapjuk meg a fizetésünket“. Senki sem figyelt fel erre? Nem ez a normális, nem mindenütt ennek kellene lennie?
Mert ez rabszolgság, amikor már a fizetést sem az emberek kapják, hanem az őket „közvetítők“. S ez a fajta rabszolgaság Európában is egyre gyorsabban terjed. A filmben többek közt egy lengyelországi példát lehetett látni hajó műhelyekben dolgozó koreai emberekkel.
Vajon az itteni, ausztriai építkezéseken hány ilyen rabszolga van? És az igencsak számos kuplerájokban? Az itteni emberek többsége nem tudja megkülönböztetni, hogy kínai vagy észak-koreai nő-e, ha olyan ázsiai nőt lát. Az észak-koreaiaknak néha előnyösebb kínaiként ideküldeni a szerencsétleneket? Vagy a kínaiak is Kim módszerekkel dolgoztatnak rabszolgákat?
Nem sokkal azután, hogy a fenti kérdést a kínai vendégmunkásokkal kapcsolatban leírtam, olvastam a neten egy hírt, amely megdöbbentett. A magyar rendőrség megengedi, hogy a kínai rendőrök hivatalosan eljárjanak Magyarországon. Arról nem szólt a hír, hogy vajon a magyarokkal szemben is, vagy „csak“ a kínaiakkal szemben, mégis úgy érzem, itt már nem sok ellenállás maradt a kínaiak gyarmatosító törekvéseivel szemben. Hogy adhatja fel egy önmagát demokratikusnak nevező állam a jogát, hogy csak az ő állami szervezetei jelentik a hatóságot? S mindezt ráadásul azzal hasonlították, amit európai rendőrségi együttműködésnek nevezünk: magyar rendőrök időnkénti részvételét a horvát tengerparton egy-egy rendőri akcióban vagy az osztrák rendőrökkel közösen végzett illegális bevándorlók elleni akciókat. Kina belépett a Schengenbe?
Megint csak a kérdés: merrefelé halad a világunk, ez a civilizáció? Gyorsabban, mint egy homokvár, dőlnek le az évszázadok keserveivel felépített szabályok, emberi jogok, emberséges élethez szükséges feltételek? Lehet ezt fejlődésnek nevezni? Vagy: ez a civilizáció hamarabb rálépett a visszafejlődés, a pusztulás útjára, semmint elérte volna a csúcspontját?
Felfordult világban élünk, ahol minden megkérdőjeleződik. Az emberekben belül a bizonytalanság uralkodik, akár bevallják ezt önmaguknak, akár nem.
És ez is nagyon szomorú.
Nőnek lenni
Nő voltam, vagyok s
Leszek, lelkem az, mi így
Továbbmegy, érjen
Bármilyen sok hátrány, nem
Hoznak lelkemben váltást.
Egy bánattal teli mondat
Szomorú vagyok,
Ha a most felnövekvő
Generáció
Nehézségeibe, mik
Jönnek, belegondolok.
Nőnapi vers helyett
Mit számít, férfi
Vagy nő, ha nem ember, csak
Báb, kit taszítnak
Ide-oda, embernek
Lenni jó, az a csoda.
Keserűség
A keserűség
Oly támadó már bennem,
Mézzé formálnom
Sehogy sem sikerülhet.
Mi lesz vele, ha elmegyek?
Nem viszem el és
Nem hagyom itt, viseli
Valaki gondját?
Önmagában csak nő, nő,
Keserű lesz a világ.
time2life 