Egy hónapja körülbelül, hogy megjelent nyomtatásban A robigyerekek. Készítettem róla egy külön oldalt itt a time2life-on, szeretném ajánlani azoknak, akik még nem látták.
Ma már kapható A robigyerekek különféle ekönyv változatokban is, az amazonnál Kindle formában, más könyvkereskedésekben epub-ként.
Ehhez teszek ide néhány linket:
amazon:
Weltbild:
http://www.weltbild.de/3/19878866-1/ebook/a-robigyerekek.html
http://www.buecher.de/go/products_products/detail/isbn/9783737516013/
Lehet, hogy konzervatív vagyok, de nekem rosszul esik, hogy a gyerekek nem tanulnak meg rendesen számolni. Nem, nem sorobanon, bár nyilván a gondolkodásuknak az is jót tenne, hanem egyszerűen papírral és ceruzával.
Tegnap délután megint korrepetálni voltam. Az egyik negyedik osztályos kisfiúnak több számjegyű számokat kellett összeszoroznia a házifeladatában, mondjuk ilyet, hogy: 1748 * 23. Valamivel több, mint egy tucatnyi ilyen szorzást kellett volna elvégeznie.
Mennyi ideig tart egy ilyen? A jó tanulónak talán alig több, mint negyedóra, a közepesnek talán több, mint félóra, de annak, aki nem tanulta meg a második osztályban a szorzótáblát, akinek még az is néhány perc, hogy kitalálja mennyi kétszer három…?
Mit csinál, amikor éppen senki nem segít neki? (Otthon nem segítenek, az kiderült.) Előveszi az okostelefonját, és az azon lévő kalkulátorral elvégezteti a számolást.
Miért tesz ez engem szomorúvá? Hiszen már harmincéves múlt diplomástól is hallottam, hogy “ez már egy másik generáció, nekünk mások az eszközeink, az a fontos, hogy azokkal tudjunk jól bánni!”
Tényleg az öregségen múlik?
Vagy sokat vesztünk — veszít az egész emberiség — azzal, hogy tudások, képességek állandóan feledésbe merülnek. A tudásban meglévő és létrejövő egyre nagyobb különbségek az emberek között — mert az általános tudás területén is “nyílik az olló”, nemcsak a gazdasági életben — ugyanolyan szakadékokat teremtenek, mint a szegénység és a gazdagság.
Lehet, hogy konzervatív vagyok, de … én más világról álmodom.
Tegnap este hallottam egy csodálatos előadást, egy olyan müvet, melyet sajnos igen ritkán lehet hallani élőben: a Canto Generalt. Nagyon örülök, hogy az utóbbi napok-hetek sokféle bajai ellenére (sajnos az egészségem…) úgy éreztem, hogy nagyon szeretném hallani és elmentem — nagyon-nagyon jó volt.
A Canto General egy oratórium, két szólóhangra, kórusra és zenekarra. A dalok szövegeinek az alapjául Pablo Neruda versei szolgáltak, melyekhez Mikis Theodorakis komponált nagyszerü zenét. Olyan zenét, melyhez néha a Konzerthaus nagy terme is kicsinek tünik, talán ezért is adták elő néha stadionokban.
A tegnapi előadás szólistái Julia Schilinski és Sergio Cattaneo voltak — a híres 1975-s előadásé Maria Farantouri és Petros Pandis.
Yo no voy a morime.
Salgo ahora,
en este dia lleno de volcanes
hacia la multitud, hacia la vida.
Ich werde nicht sterben.
In diesen Tagen
voller Vulkane gehe ich fort,
neue Möglichkeiten entgegen, dem Leben zu.
A természet nagy része alvásra készül, szépen, mint minden évben.
Holnapra egész napra esőt jósolnak, 🙂 , szeretnék ajánlani egy kis olvasnivalót azoknak, akik még nem olvasták az alábbi két kis novellámat.
Az egyik történet a Fénypress journal ehavi, novemberi számában jelent meg, és ezzel az írásommal búcsúztam el a Fénypresstől. A címe: Az élet folyama.
http://fenypress.eu/hu/rovatok/a_fold_es_mi/cikk_11.htm
(Ha probléma lenne a linkkel, feltettem ide a rövid történetek 2 oldalra is.)
A másik történet a múlt hónapban jelent meg a Holnap Magazin Tollforgató novellái között, Szellem a palackban címmel:
http://holnapmagazin.hu/proza.php?proza_id=17293
Jó kikapcsolódást kívánok!
Halottak napja, Minden szentek napja. Másutt Halloween.
Ki kire gondol ilyenkor? Az eltávozottak közül a legközelebbi szeretteire? Vagy általában arra az ismeretlen világra, ami a halál után jön, és amiről keveset tudunk?
Azt hiszem a válasz legtöbbször is, is.
Anyámra, apámra, nagyanyámra gondolok szinte minden nap (nemcsak az évnek ezen egy-két napjain), akár írok róluk, akár nem. Nemrég tettem fel ide a time2life-ra egy elkezdett oldalt, az Emlékeimbőlt. Ennek első bejegyzése nagyanyám imakönyvéről, hozzá kapcsolódó gondolataimról, érzéseimről szól. Felemás érzés mindig, mikor az emlékeimből valamit leírok, hiszen nem akarom őket kiszakítani magamból, pedig az írást mindig egy kicsit kiszakításnak is érzem. Ahogy a Gyászban is írtam, magamban viselem a gyászt.
A héten megjelent új könyvemben, A robigyerekekben pedig mindenkire gondolok. A Jenseits-re, ahogy németül mondják, az odaátra, ahol már másképpen, más formákban keressük a válaszainkat a kérdéseinkre.
Ma pedig, november elsején, egész délelőtt a Пока Земля ещё вертится.. Okudzsava dal jár a fejemben. Amíg a Föld forog még velünk, Istenem add meg minden léleknek azt, amire úgy van szüksége, hogy maga sem tud róla. Ennek a dal-imádságnak egy, a neten talált angol fordításából teszek ide egy kicsit:
I know, you can do everything,
I believe in your wisdom,
As dead soldier believes
That he is living in the heaven.
As every ear believes
In your silent speaches,
As we all believe
But don’t really understand what we are doing.
Milyen igaza van! Hiszen nemcsak a halálba megyünk úgy, hogy nem tudjuk mi vár ránk, de az egész életünket így éljük végig.
Az oroszul értőknek ideteszem oroszul is:
Пока Земля ещё вертится, пока ещё ярок свет,
Господи, дай же ты каждому чего у него нет.
…
Я знаю, ты всё умеешь, я верую в мудрость твою,
Как верит солдат убитый, что он проживает в раю.
Как верит каждое ухо тихим речам твоим,
Как веруем и мы сами, не ведая, что творим.
time2life 