Segíteni a migrációt

Micsoda? Még tovább segíteni a migrációt? Tartok tőle, hogy a címet látva sokan háborognának így magukban. Hiszen már európai politikus is van — s talán nem is egy — aki programjaként meghirdette, hogy ő a remigráció, a visszatoloncolás politikusa lesz.
Az emberi migrációról például 2018 márciusában és 2018 júliusában már írtam, és bár erről is lenne még mit beszélni, itt most másról szeretnék egy keveset írni. Az emberen kívüli élővilág migrációjáról, a növényekéről és az állatokéról. Ez sem problémamentes terep, hiszen az idegen fajok, a neophyták jó részét általában irtani akarják és nem szívesen látni. Erre nézve ha nem is naponta, de hetente egyszer biztosan találhatunk egy-egy cikket valahol a neten, amelyik ahhoz ad jó tanácsokat, hogy „hogyan küzdjünk meg a neophytákkal“.
Mielőtt belekezdenék abba, amit mondani szeretnék, elmondanám, hogy a jelen bejegyzésben több gondolatot idézek majd a The Conversation „Help species migrate“ ez év februárjában megjelent cikkéből.
Meg tudjuk-e különböztetni, hogy melyik faj — legyen az növény vagy állat vagy más — miért vándorol? Azért, mert benne van a természetében — mint például a vándormadaraknál, akik évente rendszeresen nagy távolságokat tesznek meg a téli és a nyári lakhelyeik között –, vagy azért, mert a vándorlásuk valójában migráció, menekülés. Mi elől?
A Föld történetének sok korszakában előfordult, hogy valamilyen élőlénynek a léte azért került veszélybe, mert a környezete, a megélhetéséhez szükséges feltételek alaposan megváltoztak, és a migrációja, a menekülése keresés volt, olyan környezet keresése, ahol meg tud élni, ahol fennmaradhat. Bár tudjuk, hogy ez a jelenség mindig megvolt és feltehetően meg is lesz, ez nem mentség. Nem mentsége a mai emberiségnek, hogy az egyre jobban felgyorsuló klímaváltozás következtében fajok sokasága áll a kihalás előtt, illetve kényszerülnek vándorútra, keresésre, új fennmaradási lehetőségre — és mit teszünk mi? Nem látjuk szívesen ezeket a neophytákat. Egészen valószínű, hogy jóval gyakrabban nem, mint igen, pedig az új fajok néha segítőek lehetnének az új helyeken, például az erdők diverzitásának a növelésében.
Mit jelent ez a „nem látjuk szívesen“? Irtjuk, megöljük őket? Néha azt is, nem kívánatosnak, károsnak ítélt növényeknél például. És néha „csak“ nem törődömséget. Úgy építjük az utakat, falakat, gátakat, stb., hogy nem törődünk azzal, hogy esetleg évszázados vándorutakat zárunk le ezekkel az építkezésekkel, lehetetlenné téve az állatok mozgását.
Történik-e valami olyan tevékenység, ami a fajok megmentését szolgálná?
Attól tartok, hogy a problémákra történő figyelemfelhíváson kívül nem sok. Az ENSZ keretein belül elkészített jelentés a Conservation of Migratory Species (A vándorló fajok megóvása) helyzetéről elég elkeserítő képet mutat erről. Az egyik problémát éppen az jelenti, hogy erre nézve alig van globális, egységes hozzáállás és tenni igyekvés. Azon kevés országban, ahol egyetemi csoportok ezzel foglalkoznak és próbálnak változtatni valamit, azon országokban is a törekvések általában megállnak az országhatároknál. Nem csak azért, mert senki nem tud a madarakkal repülni vagy a teknősökkel felkeresni a születésük helyét (stb.), hanem azért sem, mert nincsenek országok között együttműködések, közös koncepciók, elképzelések erre vonatkozóan.
Amin persze nem csodálkozhatunk, ha arra gondolunk, hogy milyen nagyon felszaporodtak a háborús konfliktusok, ahol az emberi élettel sem törődnek, hogyan is törődnének más élőlényekkel.
Írtam egyszer régebben arról, hogy volt már olyan, akiben felmerült a gondolat, hogy talán az lenne mindenkinek — az embernek is — a legjobb, hogyha meghagynánk a Földön bizonyos részeket érintetlenül, teljesen vadon. Lehet, hogy ez lenne avagy lett volna a jobb ötlet? Nem „küzdeni“ a farkasok, medvék stb. visszatelepítésével és az abból adódó nem kevés problémával, hanem olyan földterületeket hagyni meg a Földön, amelyek „csak“ vadrezervátumok. Vajon a migrációra kényszerülő állatok eltalálnának maguktól oda? Megmaradnának egy-egy ilyen rezervátumban? Nem tudom, hogy mennyi jelentés vagy élmánybeszáoló készült azokon a helyeken, ahol vannak ilyen rezervátumok, az ezeket jól ismerők vajon jó megoldásnak tartják-e ezeket.
Ebben az említett, 2020-s blogbejegyzésemben leírtam, hogy az a „vissza-vadonosítás“ gondolat Wallace Stegner Wilderness letter című írása nyomán terjedt el és talált követőkre. Sajnos, még mindig nem elégre, mert ki tudja megmondani, hogy hol van az a küszöbérték, amelynek átlépése szükséges lenne ahhoz, hogy az emberiség túlnyomó többsége olyan erősen akarja a Föld megőrzését, a természet óvását és regenerálását, hogy az hatékony tettekben és azt követő pozítiv változásokban manifesztálódna. Sajnos ennek még alig-alig van jele. Itt a link ehhez a bejegyzéshez:
https://time2life.wordpress.com/2020/01/25/mennyire-hatnak-az-irasaink/
A fent említett ENSZ jelentésből még egy megállapítást szeretnék idézni, illetve kiemelni. Az élővilággal foglalkozó kutatók felhoznak néhány példát arra nézve, hogy a fajok migrációja hozzájárul — vagy talán mondhatnánk elengedhetetlen része — az ökoszisztémánk egyensúlyának. Ez azt is jelenti, hogy fontos szerepet játszanak az úgy nevezett földi karbon ciklusban, ami meghatározó eleme a klíma változásának. Tehát a migráció segítése közvetve a klímán is segítene, természetesen nem egyedüli problémamegoldóként, de mint a pozítiv változások része.

Békés esti hullámzás

A tengernek, s a
Szélnek finom sószaga
Van, alig látni
A távozó vérpiros
Korongot. Egybeolvad

Minden, minden az
Öböl része, mint a víz
A tengeré. Csak
A kategóriáink
Különítenek el, de

Minek? Hisz minden
Egy, bárhonnan is nézzük.
A fák, azt hiszem,
Jobban tudják ezt. Csak ők
Nem írnak kis verseket.

Előítéleteimből

Az I Ging Praxisbuch-ában szerepel az egyik jelnél a következő mondat: „Der edle Mensch ist ohne Voreingenommenheit und kommt so der inneren Wahrheit des anderen nahe.“
Azaz magyarul: A nemes(lelkű) emberben nincsenek előítéletek, és ilymódon tud közeljutni (~ megérteni) a másik ember belső igazságához. (~igazi mibenlétéhez)
Többször foglalkoztatta már a gondolataimat ez a mondat. Sajnos, a legtöbbször azzal az eredménnyel, hogy ettől a szép állapottól én bizony még messze vagyok. Tele vagyok előítéletekkel.
Tele vagyok előítéletekkel? Igen. Azt hiszem, ha őszinte vagyok magamhoz, a válasz csak igen lehet.
Előítéleteim vannak nemcsak emberekkel, de nagyon sok mindennel szemben is, annak ellenére, hogy megértem a fent németül idézett mondatot, és igazat adok neki abban, hogy ez néha akadályozza a jobb megértést, a megismerést.
Előítéleteim vannak például könyvekkel szemben is. Ennek illusztrálására szeretném most leírni a rövid belenézés utáni, de a tényleges elolvasás előtti gondolataimat két számomra új könyvvel kapcsolatban.
A két frissen érkezett könyv: az egyik a Lord Dunsany által írt The King of Elflands Daughter, a másik pedig a Superintelligence, Nick Bostrom könyve a mesterséges intelligenciáról és a veszélyeiről.
Ez utóbbi két könyvről írnám le most az első benyomásaimat, érdekes és érdemes lesz összehasonlítanom majd az elolvasások után kialakult véleményemmel.
Tündérország királyának a lánya. Ez a könyv 1924-ben jelent meg először, és talán akkor már hevert egy ideje egy fiók mélyén. Száz éve még nem volt olyan általános, „bevett dolog“ a fantáziairodalom, mint manapság. Voltak a mesék és a legendák, és volt a klasszikus irodalom meg a ponyvaregények. De a fantázia besorolása a klasszikus irodalomba még egyedi jelenség lehetett, mint például Verne könyvei.
Viszont azt hiszem, hogy a felszín alatt, mint igény, sokakban jelentkezett már az, hogy szabadulni akartak azoktól az íratlan határoktól, amiket a tudomány vagy a felvilágosodás, mint ketrecet erőltetett az általános gondolkodásra. Van a valóság világa és kész, punktum. Szellemek, tündék, mindenféle más lények, ez mese, „komoly emberek“ ezzel nem foglalkoznak.
Így utólag elég blöd kötöttségnek hangzik, de sok tekintetben még ma is érvényes.
Azt hiszem, hogy az ilyesfajta ketrec széttörése, a rossznak érzett határok átlépése is benne volt az író nem tudom mennyire tudatos motivációi között. Vannak az emberekben hajtóerők — és itt most már a regény szereplőire gondolok –, amelyek nem foghatóak meg pusztán a magunkra erőltetett kategóriarendszerrel.
Ami egy kicsit nehézzé teszi a számomra az olvasást, az pont az az egyik dolog, amit a kritikusok a könyvben nagyon dicsértek: a líraiság. Sajnos az én angol tudásom messze van a perfect-től, és ez ebben nagyon zavaró. Nem is beszélve a botanikai szókincsem hiányairól.
A másik könyv a Superintelligence.
Még nem kezdtem igazán bele, csak pár oldalnyit beleolvastam. Az első benyomás, amit leírok. Nem szeretném megbántani az írót, de olyan a könyv, mintha egy gép írta volna. Egy olyan lény, aki csak intelligenciából áll, lélek nélkül.
Akinek nehezen tudnám elmondani, elmagyarázni, hogy mi az, hogy lélek. Gyakran beszélnek manapság szellemlélekről, és talán ennek is köszönhető, hogy sokak számára már csak a szellem maradt. Az intelligencia.
Eszembe jutott a Steiner könyv.(Geheimwissenschaft im Umriss). Ő azt boncolgatja, hogy tulajdonképpen mi az ember, és próbálja definiálni a különböző összetevőket, szinteket. Ez az intelligencia könyv feltehetően úgy definiálná, hogy „az ember intelligencia élő anyagba ültetve“.
Hogy tudnám megmagyarázni neki, hogy nem, ez nem elég?
Mondjam azt, hogy az ember érezni is tud? A szuperintelligencia azt felelné, hogy ő is. Neki is van sokféle szenzora, érzékelője, talán több is, mint az embernek, és azzal ő is érzékeli a környezetét és reagál rá.
Ez igaz lehet, de. Mi a különbség az érzékelés és az érzés között? Az, hogy az ember szeretni tud, az, hogy az embernek fájni tud valami? Vajon a szuperintelligencia attól is „fennsőbbrendűnek“ érzi majd magát, hogy „kiküszöböli“ a fájdalmakat?
És még más különbség is van az ember és egy elképzelt szuperintelligencia között. Például mondanék csak kettőt. Az egyik az, hogy az emberben sokkal több van, mint amennyiről tud. A tudatos része talán tíz százalék, a tudattalan kilencven. És ezzel a tudattalannal is együtt kell élnie, és nem mindegy, hogy hogyan. Ehhez kapcsolódik a kétféle gondolkodás, ami potenciálisan benne van az emberben: az egyik az analitikus, a logikai, a másik az ösztönös, az intuícióra épülő. Ez utóbbit manapság igencsak elnyomják, feltehetően ugyanazon szemlélet miatt, amelyik csak intelligenciáról tud, lélekről nem. A szuperintelligencia csak tudatból áll vagy fog állni — avagy? Mit kezd a számára ismeretlennel? Azonnal fel akarja boncolni, hogy a maga számára tudatossá tegye, és mivel ő fájdalmat nem érez, nem érzi akadálynak azt sem, hogy ez a felboncolás a felboncoltnak fájdalmas lehet.
A másik óriási különbség a természethez való viszony. Az ember része a természetnek, legalábbis az én fogalmaim szerinti ember, a ma még létező ember. A jövőre nézve emlegetett szuperember, a „természetet legyőzött ember“, (etc.), lehet, hogy a kozmoszban vándorláshoz szükséges, de a számomra csak rész. Egy része az ember fogalomnak. Egy olyan ember, aki egy nagy hiányérzetet visz majd magával a kozmoszba: a természet, a madárcsivitelés, a falevelek zizegése és még nagyon sok minden természet hiányát.
Miért adjuk fel — avagy egyesek teszik tönkre — a természetet? Az intelligencia miatt? A természetben rengeteg féle intelligencia van meg, sok olyan is, amelyeket nem ismerünk, amelyik túl van az érzékelni tudásunk határain. Minek reprodukálni ezeknek egy kis részét nem élő formában? Nem lenne jobb, ha az életben meglevő intelligenciák megismerésében haladnánk tovább, előre?
De. Az én hitem, meggyőződésem szerint az a lenne a jobb. Elpusztult, tönkretett bolygó van már elég sok az univerzumban. Örülnünk kellene, hogy a mienk nem ilyen. Még.
Ellentmond ez teljesen egy szuperintelligencia létrehozásának?
Egy gyerekről, amikor még embrió, kevesen tudják — ha egyáltalán — mi lesz belőle. Hős? Szörnyeteg? Igaz ember? Mit tesz hozzá a környezet, hogy mivé fejlődik?

Ember az itt és mostban

Az embervilág
Sok bajától szívesen
Menekülnék, de
Hogyan tehetném, hisz itt
És most ember vagyok én.

Talán nemcsak itt s
Most, talán biz‘ sokféle
Formában lehet
Ember az ember, talán
Látva megértjük egyszer.

Húsvét 2024

Az idén korán van húsvét és korán jött a tavasz. Ennek gyakran örülünk, és csak időnként nem, amikor például az időnként visszatérő hajnali fagyok a már kivirágzott gyümölcsfákat fenyegetik.
Amióta ezt a blogot írom, minden évben — ha jól emlékszem — írtam a húsvétról, ezek közül egyhez teszek ide linket: :
https://time2life.wordpress.com/2020/04/10/kellemes-husveti-unnepet-kivanok-a-karanten-ellenere/
Egyik évben írtam az itt, Ausztriában és Németországban szokásos tojáskeresés szokásáról, amelyhez az idén így előre (nagycsütörtökön írom e sorokat) csak annyit tudnak mondani az időjárást előre jelzők: valószínű, hogy nem hóban kell keresni a gyerekeknek a kertben a tojásokat, de eső bizony megszakíthatja itt-ott a kellemes meleget.
Ami a húsvét felnőtteknek, hívőknek szóló üzenetét illeti, az előző hetekben több olyan bejegyzést írtam, amit nem nehéz gondolatban összekapcsolni a húsvéttal, például a Tavaszáldozat-ot és az In memoriam-t:
https://time2life.wordpress.com/2024/03/22/tavaszaldozat/

In memoriam

Mindezek után miről írok most, 2024 húsvétján? Egy kicsit mást. Egy régi világot szeretnék néhány pillanatra felidézni, amikor még nem volt húsvét, bár volt újjászületés és megújulás. Egy olyan régi világot, ahol egészen természetes volt az embervilág és a szellemvilág elválaszthatatlan összetartozása és kapcsolata. Ez a kapcsolat nagyon intenzív volt, áthatotta a mindennapokat. Ennek a kornak a papjait sámánoknak hívták, akik valamelyest közvetítők voltak az emberek számára a két világ között, de nem követeltek maguknak kizárólagosságot ebben a kapcsolatban. Azonkívül a funkcióik szélesebb körűek voltak, mint a mai papoké. Egy, a sámánvilágról szóló könyvben így idézi egy sámán szavait az író:
Was ein Schamane ist? „Eine Bibliothek, eine Apotheke, ein meteorologische Dienst, ein Veterinär, ein historisches Archiv und vieles, vieles Andere in einer Person.“
Azaz magyarul: Micsoda egy sámán? Egy könyvtár, egy gyógyszertár, egy meteorológiai szolgálat, egy orvos és állatorvos, egy archívum, és még nagyon sok minden más, egy személyben.
Miért érzem úgy, hogy nem helytelen pont húsvét kapcsán szólni róluk?
Nem akarom szavakkal magyarázni. Inkább ideteszek egy példát. Egy olyan verset, dalt, amit egy sámánasszony kántált messze a Távol-Keleten, amikor néhány rokonával temető látogatáson volt, és az ő feladatai közé tartozott az ősök szellemeinek a megszólítása, hívása.
(A könyvet — Die Kraft der Schamanen — én németül olvastam, leírom a magam fordításában magyarul is a verset.)

Die sehend Blinden
Hörend Tauben
Denkend Blöden
Aus dem hiesigen Winkel
Der Irrenhöhle Leben
Mögen demnächst
Jaulen und zetern
Eure guten Namen
Siebeundsiebzig Mal
Zum Dreck
Zum Stein
Zum Messer verwandeln
Um damit
Saubere zu beschmutzen
Gesunde zu verletzen und
Bessere zu beseitigen
Ich aber werde
Nichts dagegen unternehmen
Ersichtend den Dreck
Erfühlend den Stein
Und wohl erwägend
Den verkraftbaren und
Ersetzbaren Verlust
Gegenüber dem unersetzbaren
Und unvertilgbaren Gewinn
Und dies, Euch vertrauend
Ihr werdet
Ruhe bewahren und
Schweigen verwahren
Mich an Euch lehnend
Ihr werdet
Unverrückbar fest bleiben
Wie Felsen, wie Berg
Und wahrhaftig
Wie Geburt, wie Tod
So seid Ihr versichert
Wir und Ihr bleiben
Auch weiterhin eines
Ihr die Nordseite
Wir die Südseite
Eines und dasselbe Berges
Dessen Gipfel der Himmel
Dessen Grund die Erde
Wir der Tag, Ihr die Nacht
Die zwei Seiten
Einer und derselben Zeit
Eingebettet in die Ewigkeit.

Magyarul:
Azok, kik látnak s mégis vakok,
Azok, kik hallanak s mégis süketek,
Azok, akik úgy hiszik gondolkodnak, de mégsem teszik,
A mostani szemszögéből az Èlet bolond labirintusának
Siránkozhatnak és kiabálhatják
Jó neveiteket
Hetvenhétszer
Mocskolva
Kövezve
Kés élére hányva
Hogy tisztákat bepiszkítsanak
Egészségest megsebesítsenek
A jobbakat eltüntessék
Én nem fogok tenni semmit ellene.
Látva a mocskot
Érezve a kő súlyát
Mérlegre állítódik bennem
Az elviselhető és pótolható veszteség
Szembeállítva a pótolhatatlan nyereséggel
Bízva bennetek
Tudom, megőrzitek a nyugalmatokat
És a hallgatásotokat
Engem magatokhoz döntve
Elmozdíthatatlanul szilárdak maradtok
Mint a sziklák, mint a hegyek
És igazak, mint a születés, mint a halál,
Legyetek biztosak
Mi és ti megmaradunk
Továbbra is egynek
Ti az északi oldala
Mi a déli oldala
Ugyanannak a hegynek
Melynek csúcsa az Ég
S alapja a Föld
Mi vagyunk a nappal, ti az éjszaka
Két oldala ugyanannak az időnek
Beágyazódva az időtlenségbe.

Hányan gondolkodnak errefelé, minálunk az újászületésen, a halálon? A halál tabutéma a mindennapokban, még azoktól is, akik pedig már közelállnak hozzá. Mi lesz utána? Erről sem illik beszélni.
Írtam egy verset a sámánokról szóló könyv olvasása után:

Egy ősi kor és manapság

Éltek oly népek,
Kiknek a mindennapi
Beszélgetés a
Szellemekkel szükséges
Jó és természetes volt.

Manapság, aki
Ezt teszi, azt bolondnak
Tartják, hisz a lég
Üres, nincs ott semmi, hol
Ember szeme mit sem lát.

Húsvét

Nyuszi, tojás és
Tavasz, gyereknek ez a
Húsvét, fogható,
Tapintható, nem elvi,
Ez az újjászületés.

Világ-megváltás
Gondolata később jön
Az ébredező
Lélekben, az áldozat,
Ha szükséges, a szívben.

Tavaszáldozat

Ezen a héten kezdődött el a „hivatalos“ tavasz. Pontosan ezen a napon, azaz szerdán koncerten voltam a Konzerthausban — hosszú idő óta megint először, mert kicsit jobban éreztem magam — és mint az gyakran előfordul, ha arra járok, sétáltam egy kicsit a Stadtparkban. Nem lehetett volna letagadni sem, hogy tavasz van: az egész Stadtpark tele volt emberekkel, és nemcsak a padokon, de már a füvön is sokan ültek, élvezték a meleget és a napsütést. És: most láttam először az életemben már márciusban virágzó orgonát! Nem jegyeztem fel, hogy mi volt eddig a legkorábbi időpont, de azt hiszem, hogy már az áprilisi orgonavirágzás is korainak számított eddig.
A tavasznak nincs külön ünnepnapja manapság, mint volt régen a természethez közelebben élt népeknél, bár a tavasz nekünk is nagy öröm. Hosszabbodnak a napok, tovább van világos, színesedik a világ: kinyílt az aranyeső, többféle gyümölcsfa virágzik és sokféle színben pompáznak a különféle apró virágok az ibolyától a krókuszokig.
Tavaszáldozat? Mi ez a cím? Valamilyen régi szokás volt, ami mára feledésbe merült? Netán valami olyan, mint amikor egy sámánt feláldoztak azért, mert sokáig nem jött az eső?
A franciául tudó és a klasszikus zenét kedvelő Olvasóimnak talán még Sztravinszkij is az eszükbe jutott a címről, az első előadásán nagy botrányt kavart alkotása a La sacre du printemps.
A találgatások közül többeknek kell igazat adnom: valóban, voltak helyek a Földön, ahol a régmúltban előfordultak emberáldozatok azért, hogy kegyessé tegyék Tavaszistent, és valóban, Sztravinszkij balettje is egy tavaszáldozatról szól.
Ennek a balettnek a mondanivalójával szeretnék egy kicsit foglalkozni. A tavaszt és a fény istenét köszöntő, táncoló lányok karából választják ki — avagy választódik ki? — az, aki az áldozat lesz. A kiválasztott lányt egyre vadabbul táncoló férfiak fogják közre, és neki is egyre gyorsabban, egyre felpörgetettebben kell táncolnia — egészen addig, amíg a végén holtan rogy össze.
Valakinek áldozattá kell válnia azért, hogy eljöhessen a természet megújulása, a fényt és virágzást hozó tavasz?
Bár első pillanatra talán kissé meghökkentő a mai embernek, ha belegondolunk, a ránk maradt legendák között több hasonló történettel találkozhatunk, amikor valaminek a teremtéséhez, az elkészültéhez egy ember feláldozására van szükség.
A magyar irodalmat ismerőknek például eszükbe juthat Kőmíves Kelemenné balladája. Akik nem ismerik, azok számára röviden egy-két mondatban leírom. Néhány kőművesnek egy várat kellett felépíteni, de többszöri próbálkozásuk sikertelen maradt, a fal újra és újra leomlott. Megállapodtak, hogy amelyikük felesége elsőként jön el a férjéhez, azt befalazzák az épülő falba, hogy az állva maradjon. Kőmíves Kelemen felesége lett az. A fal így nem dőlt össze és a vár felépült.
Egy hasonló és mégis különböző történetet ír le egy kínai mese is. Ennek a címe magyarul: A hűséges asszony, aki bánatával megindította a köveket. Az asszonyt Meng Csiangnak hívták, a férjét pedig Van-nak, ami tízezret jelentett. Amikor a Nagy Kínai Falat építették, ott is mindig leomlott a fal. Egyszer a császár egyik tanácsadója azt tanácsolta az urának, hogy mérföldenként falaztasson be egy embert, és annak a lelke majd összetartja a falat. Ezen tanács hírére nagy félelem és pánik tört ki az országban, mire egy bölcs figyelmeztette a császárt: Ha így bánsz a népeddel, abból baj lehet. Hallottam arról, hogy él egy Van (tízezer) nevű alattvalód. Elég, ha ezt az egyet falaztatod be, az elég lesz tízezer helyett.
Így is történt. Van éppen a lakodalmát tartotta Meng Csianggal, amikor elfogták és elhurcolták a császár emberei és befalazták őt a Nagy Falba.
Meng Csiang sokáig sírt, majd útra kelt megtalálni a férjét. A Nagy Fal tövében sok napon át zokogott, a bánata megindította a köveket, a fal leomlott és kiadta Van csontjait. A történet befejezése még szomorúbb: az asszony csak úgy tudott megmenekülni a császártól, hogy leugrott egy hatalmas torony tetejéről.
A halálunk árán megmenekülünk valakitől, valamitől — és ez sokaknak hoz Tavaszt, megújulást?
Mi a közös mondanivaló ezekben a történetekben? Valami újnak a megteremtéséhez, eljöveteléhez két dolog elengedhetetlen: az egyik a lélek, a másik az áldozat. Amit lélektelenül végzünk, abban sohasem lesz összetartó erő. Attól tartok, hogy ezt a régi igazságot mára sokan elfelejtették. Mint ahogy azt is, hogy néha áldozatot kell hoznunk — másokért. Mert az áldozat a születő Tavaszt, újat már nem éli meg, de nagyon sokaknak jót tesz vele.
Igen „viharos“ éjszakám volt egyik éjjel. Kifelé valószínűleg nem látszott semmi belőle, a vihar valahol a mélyben zajlott, nagyon mélyen a felszíntől. Mintha különböző erők küzdöttek volna egymással, és ebből még az a kérdés is maradt reggelre, hogy vajon, ha a lány (az áldozat) meghal, biztos, hogy Tavasz jön utána? Lehet, hogy az őrült fergeteg, amit azok az egyre jobban megvadultak elszabadítottak, elpusztít mindent és csak egy hosszú, kietlen tél jöhet utána?
Adja Isten, hogy ne így legyen. Mert ez a mai világ is olyannak tűnik néha, hogy egyre vadabbul táncoló őrültek forgatják a Világ Kerekét.

Tavasztündér hívó

Bimbót fejlesztő
Időtlen fény! Jöjj, növessz,
Milliónyi lényt!
A pusztulás mezején
Virágozzon mindig lét!

Az ismeretlen kezdetek

Volt-e kezdetben
Élettelen, vagy minden,
Mi létezett, élt,
Friss, kíváncsi erő-ár,
Terjedt az anyagban szét.

Hol alszik a kikelet

Csak a szívemben
Hordozom-e a reményt,
A jövőt hozót,
Avagy vannak még szívek,
Ugyane fényt hordozók.

Virágzó orgona márciusban

Ma volt először
Virágzó orgona már
Márciusban, jól
Eltolódott a naptár,
Ez a klímaváltozás.

Az űrszemét a Föld körül

Normálisnak neveznénk-e itt a Földön azt az embert, aki annyira körbeszórja a házát szeméttel, hogy óriási szeméthegyek nőnek körülötte, végül már akkorára, hogy ő maga sem tud kimenni a házából? Nem neveznénk normálisnak, egészen biztosan bolondnak tartanánk. Pedig ez történik. A Föld mai lakói, a jelen emberisége rettenetesen sok űrszemetet produkált már, és ez mind itt kering a Föld körül életveszélyes sebességgel, úgy, hogy az végül magának az embernek az űrbe való kilépésének az akadálya lesz.
Tehát a szemét a Föld körül ott van, nem tűnik magától el és egyre nő. Hogy lehet, hogy senki nem törődik vele? Hogy nem tettek ki még egy „Ne szemetelj!“ táblát? Avagy olyan probléma ez is, mint a klímaváltozás, tudjuk, hogy nem jó, tudjuk, hogy tenni kellene valamit, de struccként a homokba dugjuk a fejünket?
Az űr használatára nincsenek lefektetett szerződések, nemzetközi megállapodások, és feltehetően, ha lennének is, problémát jelentene azok betartatása. A mai helyzet mindenesetre az, hogy nagy káosz van, jogi és fizikai értelemben egyaránt. Fizikai értelemben azért, mert a szemét kvázi eltakarításának a módjai nem kiforrottak, messze nem szabványosítottak, többé-kevésbé csak kísérleti szinten állnak, és csöppet sem biztos, hogy egy takarítási művelet nem okoz néha több kárt, mint hasznot. (Erről még később.) Jogi értelemben pedig azért is káosz van, mert az sem világos, hogy ki mit tehet és mit nem. Tehát például hiába fenyegetne — csak a példa kedvéért — egy kis országot, hogy egy nagyobb űrszemét pont ott zuhan le (szinte soha nem látják még előre, de tegyük fel, egy idő után ez jobban kiszámítható lesz), akkor sem „takaríthatnák el“ mondjuk az USA vagy Kína űrszemetét — hiszen az azok tulajdona.
Ha látszólag ilyesfajta bénultság van, mit tesznek mégis, akiknek tenniük kellene?
Többfélét. Egyrészt készült 2023-ban egy ESA (Európai Űrkutatási Intézet) tanulmány, amely részben helyzetfelmérés, részben pedig egy óvatos, de figyelmeztető prognózis arról, hogy mikor érjük el (többes szám: mi valamennyien, a földlakók) a kritikus pontot. A kritikus pontnak körülbelül az számít, amikor már annyi lesz a szemét, hogy azok állandó összeütközése egy öngerjesztő folyamattá válik, és lehetetlenné lesz az űrbe kilépés és bizonytalanná a satellite-tek működése.
Másrészt az ESA üzemeltet egy napi 24 órában működő megfigyelő rendszert. Ennek a rendszernek az adatai szerint jelenleg ca. 9300 tonna szemét kering körülöttünk. Ebből ca. 26000 darab követhető. A darabok nagyság szerinti megoszlása az össz-szemétre nézve a következő. Körülbelül 35000 darab nagysága nagyobb, mint 10 centiméter (több méternyit is elérhet); körülbelül egymillió, amelynek a nagysága 1 és 10 centiméter között van, és 130 millióra becsülik a számát az 1 milliméter és 1 centiméter közötti darabkáknak. Ezek is veszélyesek, az űrállomásokra, a satallite-k napelemeire, stb., és minden egyes alkalommal, amikor nagyobb darabok ütköznek és apróbb darabokra hullanak szét, akkor ezen kicsik száma megugrik. Ezért írtam fent, hogy „egy takarítási művelet okozhat néha több kárt, mint hasznot“, ugyanis egy darabig úgy gondolták, hogy elegendő a nagyobb darabokat szétzúzni, hogy azok ne essenek senki fejére, házára, stb., de a sok kicsi legalább olyan sok bajt okozhat odafent.
Harmadrészt az eltakarítás helyes módját több kutatóintézetben intenzíven kutatják. Ezek a kutatások a kísérletek szintjén állnak, de a használható, jó megoldástól még messze vagyunk. Mivel általában manapság az a jellemző, hogy az egységes törekvések, ami minden Föld lakónak jó lenne, sokkal lassabban vagy egyáltalán nem jutnak érvényre, viszont a verseny az egyes érdek-blokkok között egyre gyorsabb — így a szemetelés fokozódása is sokkal gyorsabb, „hatékonyabb“, mint az eltakarítási törekvések. Még igazából az elvi megoldás sem látszik a takarításra, azonkívül természetesen, hogy jobb lenne egyáltalán nem szemetelni és akkor nem lenne mit eltakarítani. Miért nem látszik elvi megoldás? Az űrszemetet általában két nagy csoportra szokták osztani: a már említett nagyobb darabokra, és az egész parányi, apró űrszemétre. A nagyobb űrszemét eltakarítására folynak a már említett kísérletek — robottal befogni, lézerrel az űrbe messzebbre „kitaszítgatni“, stb. –, de már ilyen nagyobb darabok is pottyantak le a Földre, és csak a véletlen jószerencsén múlott, hogy nem okoztak nagyobb bajt, nem történtek tragédiák. Ami a kisebb darabokat illeti, azok összeszedésére, befogására még kevésbé vannak elképzelések, pedig azok száma egyre gyorsuló ütemben nő, hiszen a nagyobb darabok összeütközése általában nagyon sok kicsi darabot eredményez. Ezek a néha mikroszkópikusan kicsi darabok is veszélyesek, elsősorban odafent: veszélyeztetik az űrállomást illetve űrállomásokat, veszélyeztetik az azokon levő és például szükséges szereléshez kilépő űrhajósokat, veszélyeztetik a satellitek napelemeit és így tovább. Ezek sűrűsége ha még jobban megnő, akkor azzal az összeütközések valószínűsége nő meg, ami egyfajta domino effektussal járhat. Mennyi minden működik ma a Földön satellite-k segítségével? Nem akarok felsorolásba kezdeni, gondolom, ezt ma már sokan meg tudják tenni. De nem nehéz belátni, hogy ez a megoldatlan probléma is az életünket veszélyezteti, a káosz, a földi kaotikus állapotok veszélyét növeli.

Csúcs a kozmoszban

Jó hinni abban,
Nem mi vagyunk az egész
Űrben a leg-ek,
Legintelligensebbek s
Legeredményesebbek.

Felkészülni kellene

Elmúlnak bajok,
Jönnek majd mások, sovány s
Bő évek váltják
Egymást, készülni jövő
Kihívásra ma kell már.

A kozmosz

Fiatalon sok
Romantikával nézünk
A csillagokra,
Ők őrzik talán, ami
Bennünk az alvó világ.

A csillagász már
Másképpen lát, neki a
Naprendszerünk s mi
Azon túl van fényesség
Nem ábránd, de tudomány.

Így vagy úgy, de hajt
A vágy, nem számkivetett
Lenni, hanem rész,
Abban, mi a változó,
Örökké új teremtés.

Lent föld, fent ég és
Köztük füleimbe ér
A nagy dübörgés

A minőség romlása

Tudom, a minőség romlása is egy olyan téma, ami már ilyen-olyan módon, különböző más témák kapcsán előjött a blogon. Például az idén juniusban írtam a Miamiben összedőlt ház kapcsán az Elértéktelenedés című bejegyzésben arról, hogy a modern technológiákkal dicsért új házak élettartama bizony gyakran jóval kisebb, mint a régi házaké. Ez is minőségi probléma. De most egy másik területet érintő minőségromlásról szeretnék pár mondatot írni.
Egy új filmre figyelmet felhívó cikket olvastam a napokban, és úgy éreztem, ezt meg kell osztanom, mert amiről szó van, az egybeesik az én szomorú tapasztalataimmal is. Ez pedig a minőség romlása az élelmiszereink területén, vagyis mindabban, amit elfogyasztunk. „Az vagy, amit megeszel“ — szól a mondás. Ha rosszabb minőséget eszünk, magunknak is ártunk vele? Egészen biztosan.
A film címe: Food Fraude? An Organized Crime? , vagyis magyarul: Hamis élelmiszerek? Szervezett bűnőzés? Egyelőre mozikban vetítik, de remélem, hogy előbb-utóbb valamelyik TV adón megy majd.
Minden valószínűség szerint a szervezett bűnőzés áll a sok-sok élelmiszer manipulálás mögött. Ugyanis az élelmiszerek meghamisítása, legyen bár sokféle, milliárdos haszonnal jár. A sokféleségbe sok minden beletartozik a hamis felcímkézéstől a belepancsolásig. Az élelmiszerek sok területét érintik, az ismeretlen eredetű hústól és haltól a manipulált olivaolajon át a felvizezett borokig, és a méheket sohasem látott mézig.
Az 52 perces dokumentumfilm egy kérdéssel kezdődik: tudjuk mi egyáltalán, hogy mi az, amit megeszünk? Sajnos, az derül ki, hogy ritkán. Ezen szomorú tény mellett a film készítőit az ihlette meg, hogy amikor a 2022. évi lóhúsbotrány kitört, kiderült, és Angliában, Írországban, stb. a hatóságok nyomozni kezdtek, akkor arra is fény került, hogy az egész élelmiszerpiac mennyire nemzetközivé vált — ennek minden hátrányával együtt: az áruk és a pénzek mozgása egy nehezen átlátható dzsungel lett. Mi volt a lóhúsbotrány? Akik netán nem hallottak róla, röviden ideírom. Ìrországban az élelmiszerek minőségét vizsgáló laboratóriumban találtak olyan — boltban vásárolt — fasírtot (illetve annak készítéséhez csomagolt nyers húst), amelyben a laboratóriumban ló DNS-t találtak. Először nem is akarták elhinni, de azután a további próbák ezt megerősítették, és a kiterjesztett nyomozás során kiderült, hogy egy nagyon széleskörű marhahús hamisításról van szó. Voltak olyan készítmények, mint például Burger, Ravioli, Lasagne stb., amelyek százszázalékban lóhúst tartalmaztak a címkén feltüntetett marhahús helyett. Európa sok országára kiterjedt ez a botrány, itt Ausztriában az ezzel foglalkozó hivatal megállapítása szerint a ca. 22000 vizsgált próbának a 85%-a rendben volt. (Magyarországi adatokat nem ismerek.)
Itt Ausztriában egyébként a leggyakoribb bűncselekedet ezen a területen a hamis felcímkézés. Körülbelül 2000 próbánál találtak helytelen címkét, ez a megvizsgált élelmiszerek körülbelül kilenc százalékát jelentette. Gyakran nem könnyű az utánajárás sem, például Olaszországban meglehetősen gyakran előfordul(t?), hogy közönséges olivaolajat, mint „extra vergine“-t címkéztek fel.
Egy, a felcímkézéshez kapcsolódó másik probléma a nem egyforma előírások, törvények a különböző európai országokban például az állattartás területén. Több országból lehetett már látni állatkínzásnak megfelelő állattartási és állatfeldolgozási módokról szóló riportokat, kisebb dokumentumfilmeket. De ezek sajnos ritkán érik el a hatásukat, újból és újból felbukkannak kinyomozhatatlan eredetű, nagyon gyenge minőségű húsok.
A glyphosat-tal a gyomnövények irtása mellett gyakran azt is mérgezik, amit a háziállatok táplálékként elfogyasztanak, és azután az állatokon keresztül, a húsevésen keresztül az emberekbe is bekerül a méreg. S nemcsak úgy. Több élelmiszernél a látható minőséget vegyszerekkel való színezéssel próbálják „feljavítani“, például halak vizsgálatánál találtak erre példát.
Nem tudom, hogy a magyar sajtóban mennyit lehetett olvasni a méz botrányról. Az idén tavasszal tartott nagy, sok európai országra kiterjedő vizsgálat során kiderült, hogy a boltokban kapható mézek igen nagy százaléka sohasem találkozott méhekkel. Pancsolt termékek, gyakran olcsók, és nem európai országokból importálják őket.
Nem sorolom tovább. A sor vége amúgyis nehezen látszik. Hol ér véget? A nyomtatóval vagy a laborban előállított mesterséges élelmiszereknél? Nemrég olvastam az egyik napilapban, hogy a drucker-rel előállított lazacra már kaptak forgalmazási engedélyt.
Na, akkor jó étvágyat!
Még az „aktuális problémák“ képzeletbeli lista lezárása után azért az a kérdés felmerül, hogy mennyire új probléma ez. Régebben nem volt hasonló? Lehet, hogy kevésbé figyeltünk oda?
Bennem felidéződik Csernobil, és a rádióaktivitás miatti környezetszennyeződés, ami akkoriban Magyarországon elsősorban a növényi táplálékokat, a zöldségeket, gyümölcsöket érintette. Aki olvasna egy kicsit bővebben erről, ideteszem a linket:
https://time2life.wordpress.com/1986-tavasz-budapest/
Azt lehetne mondani, hogy más volt az a Magyarország, ahol egy darabig eltitkolni akarták, hogy mi történt, és más a mai Európa. Ez ugyan igaz, de én mégis azt hiszem, hogy ma is sok látszat takarja a valóságot. Schein-t látunk, sein helyett. Például? Például egy, a napokban kapott helyi újságban érdekes és étvágygerjesztő fényképes cikkek és receptek vannak tíz különböző ország konyha kincseiből. (Magyarországról a lángos. :) ) A látszat az, hogy változatosabb, gazdagabb lesz mindaz, amit eszünk, de a valóság? Sem a gyernekek élelmezésében, sem valamennyiünk, a felnőttek táplálkozását tekintve nem így van. A minőség romlása a megfigyelhető, nemcsak a drágaság, de a fenti cikkben említett okok miatt is. És ez nagyon szomorú.

Furcsa tészta az
élet, keserű, édes,
fanyar és mézes.

Mivel élünk?

Bölcsek tanácsán
Sok szó hull, mind fontos kincs,
Megváltásként jön
Egy mindennapi kis hang:
„Ha nincs hal, ma ebéd sincs!”

A természet rendje

Hol van a határ,
A természetbe való
Beavatkozás
Során, hol válik rosszá,
Mi kezdetben adomány.

Minden élőlény
Hozzátesz valamit a
Közöshöz, s veszi
Belőle, mi neki kell,
Mérleg ne boruljon fel.

Míg sokféleség
Egyensúlya fennáll,
Körforgásokban
Virágzik a lét, ha nem,
Pusztít mono szürkeség.

Tönkretett környezetben nincs élet

Nem tud kikelni
Egykor elvetett magból
Egészségesen
Fejlődő növény, sok az
Ilyen-olyan mérgezés.

Műanyag ember

Két szomorúan megdöbbentő cikket olvastam a napokban a neten a mikroplasztikról, a mikro méretű műanyag szemcsékről, és arról, hogy mennyire kipusztíthatatlanul benne vannak már mindenhol az élő anyagban.
Mind a kettőből kiderül, hogy tudósok már kimutatták az emberi vérben, a tüdőben, a gyomorban és terhes nők placentájában (méhlepényében) a mikroplasztik jelenlétét. Úgy vesszük magunkhoz, hogy nem is tudunk róla, a tesztek megállapítása alapján körülbelül 5 grammnyit hetente. Ez az 5 gramm körülbelül egy hitelkártya súlyának felel meg, és figyelemfelhívásként az egyik újság ezt a címet adta az erről szóló cikknek: „Minden ember megeszik hetente egy hitelkártyát.“
Eljut a figyelmeztetés a megfelelő helyre? Kételkedem benne, hiszen elsősorban nem maguk az emberek — vagy ahogy a gazdasági életben nevezik, a fogyasztók — tehetnek arról, hogy ilyen sok műanyagot esznek. Sőt, nemcsak esznek, de isznak is, és nem csak olyankor, amikor egy műanyag üvegből isznak. Azonkívül elképzelhetően a levegőből is belélegzik. Az egyik cikk arról írt, hogy már a felhőkben is kimutatták a mikroplasztikot, tehát a mindennapi gondolkodásban legtisztábbnak számító esővízben is ott vannak már a mikroplasztik részecskék. A vizsgálatok alapján körülbelül átlagban 14 mikroplasztik részecske található egy liter vízben. Mielőtt egy kémiához jól értő ember hozzászólna, hogy „ez nem lehetséges, hiszen a műanyagok általában hidrophobok, azaz víztaszítók“, ideírom, hogy a cikkben azt is szépen elmagyarázzák, hogy a műanyagok hidrophillé (vizet kedvelővé) válnak, ha hosszabb ideig ultraviolett sugárzásnak vannak kitéve, mint fent, a felhőknél. Hogy jut fel a mikroplasztik a felhőkhöz? Széllel, légmozgásokkal, erre is van tudományos magyarázat, kiegészítve azzal, hogy ez még sok további kutatást igényel.
Itt Ausztriában a nyár folyamán készítettek egy vizsgálatot a strandok vizének a mikroplasztikkal való szennyezettségéről. Sajnálattal láttam, hogy a hozzám legközelebb eső, nagy szabadtéri víz, az Alte Donau, amely mellett több strand van, az első helyek egyikén állt a mikroplasztik szennyezettségben.
Legalább ugyanilyen sok kutatást igényel még az, hogy megértsük, tud-e, és ha igen, hogyan, védekezni az emberi szervezet a mikroplasztik okozta károkkal szemben. Vagy, hogy pontosabb legyek: minden élő szevezetnek, baktériumnak, növénynek, állatnak, stb. meg kell találnia a védekezés módját. Állítólag az egyik óceán vizében találtak már műanyagot lebontani tudó baktériumokat, de sajnos nem jegyeztem fel, hogy erről hol olvastam, ezért nem tudok utánanézni és róla bővebben írni.
Mit jelent tehát mindez? Jelenleg az emberi szervezet nem tudja kiválasztani a műanyagot, így a rohamosan növekvő mikroplasztik egyre gyorsabban teszi tönkre az élő szervezeteket, bolygónyi nagyságrendben.
Kinek jó ez? Sötét scifikben gondolkodva fel lehetne tenni úgy is a kérdést: lehetséges, hogy nem csak a hanyagság és a haszonlesés a mikroplasztik ártalom okozói, de szándékos ártani akarás is van mögötte? Lehetséges, hogy ez is egy olyan út, ami az embernek — ahogy ma még ismerjük — a leváltásához vezet, nemcsak a nanorészecskékkel vagy a genetikai beavatkozásokkal teremtett vagy módosított emberek?
Mi lesz 50 év múlva? Műanyag ember? Műanyag környezettel, a műanyag fáktól, a műanyag természettől a minden műanyag tárgyakig?
Mit fog érzékelni a műanyag ember? Lesz benne éhség, vágy, illúzió? Lesznek még körülötte tavaszi vagy őszi illatok, vagy csak tompaság lesz, se illat, se íz, se zene, esetleg mindenből csak némi placebo pótlék.
Miben lehet bízni, hogy nem így lesz? Talán a természetben. A műanyagot felfaló baktériumokban. Hogy elég gyorsan elszaporodnak? „Kitakarítják” a Földet? Nem tudom. De ha igen, egy kérdés marad még: És mi hol leszünk akkor?

Felpörgött változások

Ijesztő látni,
A változások mint egy
Tsunami jönnek,
Nem kímélnek meg senkit,
Egy világot elnyelnek.

A környezetszennyezéssel magunkat szennyezzük

A napsugár a
Levegőn keresztül jut
El hozzánk, ha az
Szennyezett, mi segített
Eddig, most beteggé tesz.

A fák szemével nézve

Mit értenek meg
A fák mibennünk, embert
Milyennek látnak,
Ostoba kártevőnek
Avagy élet barátnak.

Velünk vagy nélkülünk

Újraindult már
Sokszor élet a Földön,
A kérdés csak az,
Velünk vagy nélkülünk lesz
A következő futam.

Az élet egyensúlya

Úgy tűnik, a Föld
Urai felejtették,
Minden élőé
Isten akaratából
E bolygó, nem csak övék.

Mindenkinek kell
Legyen tiszta környezet,
Nyomás nélkül hol
Fejlődhet, egyensúlyban
Egésszel adhat s vehet.

Spontaneitás a természetben

Spontaneitás a teremtésben. Úgy érzem, hogy egy kis bevezető, egy kis magyarázat nem árt ehhez a címhez, hogy mire gondoltam, amikor ezt leírtam. Előrebocsátom, hogy nem arra, ami talán némelyeknek az eszükbe jut, akiknek mindenről csak a szex jut az eszükbe. Ők nyugodtan lapozzanak tovább.
Mit jelent a spontaneitás? Az értelmező szótár szerint ösztönösséget, közvetlenséget. Valami olyat, ami nem egy előre elhatározott terv szerint történik. Valaki erről egyszer azt mondta, hogy: „Amiket a legkevésbé tervezel el, azok az utak adják a legtöbbet.“
Így van? Az utóbbi hónapok bejegyzései közül legalább egyben elmélkedtem már a minták szerepéről az életben, az élet teremtő folyamataiban. A minták, a tervek mellett jut-e szerep a spontaneitásnak, a „valami másnak“? Azt hiszem, hogy a válasz igen. Erről töprengek el egy kicsit most.
Azt írtam néhány hete a fraktálokhoz és a Geometrie der Seele című könyvhöz kapcsolódó blogbejegyzésemben –A lélek és a természet geometriája —
https://time2life.wordpress.com/2023/09/08/a-lelek-es-a-termeszet-geometriaja/

A lélek és a természet geometriája

hogy a Selbstähnlichkeit az egyik alapvető elv a teremtésben. Ez a megállapítás nem tőlem származik, én csak egyetértek vele és nagyon igaznak látom. De vannak-e még általánosan érvényes más elvek is, amelyek mindig érvényesülnek az élet permanens teremtő folyamatában? Ahol a kérdésnél kihangsúlyoznám az elveket, amelyeket én körülbelül hasonlónak érzek a mintákhoz: ami egy elv vagy ami egy minta alapján létrejön, kvázi implementálódik az anyag világában, az sohasem százszázalékosan ugyanaz, mint a minta, az elv. „Csak“ hasonló.
Hányféle elvet, miféle időtlen mintákat lehet felfedezni még a természetben, amelyek már időtlen idők óta hatnak, az élet jó része azok alapján jön létre és biztosan a természethez tartoznak, nem valamiféle emberi vagy mesterséges intelligencia „termékei”.
Azt hiszem, hogy sok évszázadon keresztül kevesen gondolkodtak el ezen, mert az isteni teremtés jegyében egyfajta statikus kép fixálódott bennük: Isten megalkotta a világot, az volt a teremtés, ez van. Az én felfogásomban a teremtés nem egy egyszeri és lezárult folyamat, hanem egy permanensen zajló, állandó újraformálódás. Ennek a megértése felé vezet Darwin tana az evolúcióról és a fajokról, és például az ezzel kapcsolatos ismereteink gyarapodnak ez egyre mélyülő genetikai megértésekkel is. De úgy érzem, még messze vagyunk egy teljesen adekvát képhez az élet folyamának, a változások törvényszerűségeinek a mélyebb megismeréséhez. Régi vallások ugyan szóltak ezekről (például Egyiptomban vagy a tibeti buddhizmusban), de ezek jelenleg nehezen érthetőek a számunkra, úgyhogy ezen bejegyzésben megmaradok a tisztán a tudományhoz kapcsolódó szemléletnél.
Mit hiányolok én a mai biológiai tudományokból? Az informatikai szemléletet. Minden leírás, tétel csak a kémiára épül. Vajon megegyeznek-e az informatikai ciklusok és az energetikai ciklusok, megegyeznek-e abból a szempontból, ahogy a jelenleg használt fogalomrendszer (a sejtbiológiára gondolok elsősorban) kialakult. Úgy érzem, hogy hosszú időn keresztül a tudománnyal foglalkozók kémiai felkészültséggel rendelkeztek, és emiatt teljes mértékben csak az energia ciklusokra figyeltek oda, az információfeldolgozási ciklusokra azért nem, mert arról még nagyon keveset tudunk. Persze, lehetséges, hogy vannak, akik úgy érzik, hogy „hiszen azok csak azt szolgálják, ami az energiafeldolgozás, csere, etc. területén van” — de én nem hiszem, hogy ez igaz. Feltételezem, hogy az informatikai folyamatábrák korántsem esnének egybe az energetikaiakkal.
Közbevetném azt az általánosabb filozófiai kérdést, hogy hogyan „darabolunk fel” egy megismerendő tudásmennyiséget, hogyan közelítjük meg kezdetben és ennek milyen hatásai vannak később. Mennyire más lehet egy általunk nem ismert nagy mennyiségű tudás utólagos elsajátítása valamilyen megvalósulás alapján ahhoz képest, ahogy az ideából a megvalósítást végző alkotott. Tulajdonképpen nagyon keveset tudunk „saját magunk” — ha ezalatt a tudatot értjük — kontrollálni a testünk folyamataiból. Az egész élő test vezérléséből csak egy igen kicsi részt végez a tudat, a testünkben zajló folyamatok nagy része egy komplex, de a tudatunktól teljesen független információs rendszer irányítása alatt áll.
És ez igaz az egész élő természetre. A sejtekben, legyenek azok növényi vagy állati vagy másmilyen sejtek (gomba, baktérium, etc.) benne vannak a minták, a programok a teremtéshez. Az új megteremtéséhez éppúgy, mint a meglévő javításához, ha az szükséges.
Itt érkeztem vissza a kiindulóponthoz, a kezdetben feltett kérdésemhez. Tényleg mindent a minták, az előre a sejtekben meglevő programok határoznak meg? Azt már korábban leírtam, hogy a mintákra, akárcsak a programokra valamilyen módokon hatnak az aktuálisan a környezetben ható erők, amelyek például gondoskodnak arról, hogy egy-egy fraktál minta alapján létrejövő lombozat levelei csak nagyon hasonlóak, de sohasem teljesen egyformák.
De a környezeti erők csak az egyik tényező, azt hiszem. Lehetséges, hogy szerep jut a spontaneitásnak is.
Spontaneitás a természetben? Mi is lenne ez? Az eltérés a szabályostól, a mintától, nem az erők hatásaként, hanem az élőlény saját döntése alapján. Talán túlzás lenne ezt „freie Wille”-nek, azaz szabad akaratnak nevezni fánál, fűnél, virágnál, az állatoknál, stb., szóval minden lénynél az embert kivéve. Ezért nevezem spontaneitásnak. Van ilyen?
Attól tartok, hogy senki sem foglalkozott még ezzel a kérdéssel, tehát biztosan nincs bebizonyítva sem a pro, sem a kontra. Egyelőre hit kérdése, és én azt hiszem, hogy van. Hogy egy-egy növény döntéseit például a kifejlődése során nem mindig lehet sem az érvényesülő elvekkel, sem a különféle hatóerők összhatásával megmagyarázni. Hanem előfordul, hogy valamit spontán dönt el másképp. Persze, biztosan akadna, aki erre felhozná, hogy ezt sohasem lehetne csak megfigyelésekkel a természetben bebizonyítani, hiszen nagyon sok olyan hatás van — a talajban, a vízben, a levegőben, stb. — amit nem tudunk érzékelni, kontrollálni, nyomon követni, mérni, stb.
Azt hiszem, hogy a legtöbben nem is tartják fontosnak ezt a kérdést. Talán a természeti embereknél, az indiánoknál, a természetben élőknél volt még empátia a fák, a növények, a madarak, az állatok, stb. irányában. Nem azért akarták megismerni és megérteni őket, hogy hogyan húzzanak hasznot belőlük. Talán idealizálok, de úgy hiszem, hogy volt idő, amikor lakótársnak tekintették az élőlényeket, hiszen ugyanannak a bolygónak a lakói vagyunk mindannyian.
Jó lenne visszatérni ehhez. Annál is inkább, mert az állatvilág és általában az élővilág információs rendszerei, eszközei, képességei messze túlnyúlnak azon, amit az ember észlelni képes és az érzékeléseken át megérteni tud; részben azért is, mert az antropomorf szemlélete miatt sok mindenre nem figyel oda. Vagy ha oda is figyel, csak olyan sablon magyarázatokat talál ki, hogy például a gólyák kelepelése a nemek táncához tartozik. (Már akadt, aki megértette, hogy nem.)

Környezet és tudat

Jégvilág, vulkán,
Erdő, síkság, mindegyik
Más életteret
Kínál s meghatározza
Az ott élők tudatát.

Emberi tudat
Egy a sok közül, minden
Faj, növény, állat,
Baktérium őriz egy
Kicsit, Egy Rend részeit.

A lélek és a természet geometriája

Biztosan akadnak majd Olvasók, akik a címet olvasva kicsit kételkedve csóválják a fejüket: a lélek és a természet geometriája? Mi akar ez lenni? Ha hozzáteszem hogy a fraktálokról készülök írni, talán akad közöttük, aki így kiált fel: Ja, így már minden világos! Azoknak, akik megmaradnak a fejcsóválásnál, annyit tennék hozzá: ez a blogbejegyzés megint egy könyvajánló akar lenni. A könyv címe: Geometrie der Seele. Alcíme: Wie unbewusste Muster das Drehbuch unseres Lebens bestimmen. (A lélek geometriája. Hogyan határozzák meg a tudattalanunkra ható minták az életünk forgatókönyvét. ) Ezen könyv alapján a lélek geometriája a fraktálok geometriája. Fraktale Geometrie.
Lehet, hogy mások másképp gondolják? Nem csak lehet, de biztos is. Például egy másik könyv, a Heilige Geometrie Der Weg in die eigene Mitte (Az út befelé önmagunkba) nem szól semmit a fraktálokról, sőt, a dimenziók értelmezésében is megmarad az egész számoknál.
Énrám erősen hatott a Geometrie der Seele könyv, és úgy hiszem, hogy a lelkünkre ható mintáknak valóban van fraktál jellegük. Ennek a könyvnek a szemlélete az első pillanattól fogva megtetszett és megragadott, két dolog miatt. Egyrészt amiatt, hogy az ember nem egyszerűsíthető le a biológiára, az anyagra — amit manapság sok tudós nem ismer el. Másrészt amiatt, hogy az unkonvencionális gondolkodást nagyon fontosnak tartja a megértések útján. Én is.
Talán a matematikában járatlan Olvasónak azt is el kellene mondanom, hogy mik is azok a fraktálok.
A legkönnyebben a megértéshez vezető példa a fák. Ha megnézünk egy fát, azt láthatjuk, hogy minden új elindulásnál ugyanaz a minta ismétlődik meg. A törzsből kinőnek az ágak, az ágakon kinőnek a gallyak, és így tovább — a minta a keletkezéshez mindig ugyanaz. Sőt, a levelek létrejöttét is a fraktál struktúra határozza meg.
A fraktáloknak van egy matematikai értelmezése, definicíója, a könyv első fejezete ebbe nyújt egy rövid bevezetést. Eszerint a fraktálok fő jellemzőit a következő pontokban foglalják össze.
N1. Nicht-Linearität — nincsenek egyenes vonalak, csak törtek; illetve nincsenek sima felületek, csak barázdáltak.
N2. Skaleninvarianz. Akármilyen mélyen zoom-olunk be egy fraktálba, a minta mindig ugyanaz marad. (a kilométertől a milliméterig, és mindkét irányban azokon túl is.)
N3. Selbstähnlichkeit. (Önmagához hasonlót hoz létre) Tulajdonképpen ugyanaz, mint a Skaleninvarianz. Az összes részstruktúra egymással izomorf. A Selbsähnlichkeit a természetben az egyik legfontosabb rendező erő.
N4. A tört dimenziók, vagyis azok a terek, amelyek az első és második dimenzió, valamint a második és a harmadik dimenzió között vannak. A felület megnövelés egy fontos élettani funkció.
Akik ennél többet szeretnének tudni — valamint szép, színes fraktálokat látni — azoknak a következő címszavakra való keresést tudom ajánlani: Benoit Mandelbrot, Kochse Kurve und Kochse Schneeflocke, Sierpinski Dreiecke.
Fraktálok a természetben igen széles választékben fordulnak elő, nemcsak az élő, de az élettelennek nevezett világban is. De a lélekkel való foglalkozás előtt még azt nem árt tudni, hogy az élő szervezetben milyen sok területen találkozhatunk fraktálokkal.
A fraktálok és az élővilág. Mondhatjuk azt vajon, hogy ez az egyik rendező erő? Amelyik rendet teremt és nem káoszt, strukturákat és nem összevisszaságot. A sok híd közül az egyik, amelyik a végest és a végtelent összeköti. A fraktálok biológiai szerepe nagyon sokféle, például miért jó a fraktálok által történő felület megnagyobbítás, mi a felület megnagyobbításának a szerepe az élet érdekében. Rengeteg példa van rá az élő szervezetekben, hogy ez miért hasznos és jó, egyik példa az érrendszer.Ha megértjük őket nemcsak a matematikával, hanem az életben, a gyakorlatban, a működésük közben — akkor mindazt, amit eddig mintának neveztünk, annak a működését fogjuk megérteni. Hogyan keletkeznek a tudattalanban a minták? Hogyan aktivizálódnak? Egy-egy minta aktivizálódásához mi minden kell? Látjuk-e a tényleg lényeges szempontokat, amikor egy-egy mintát definiálunk avagy pontosabban definiálni igyekszünk.
A minták és az előfordulások, mint elv — vagy mondhatnám a fraktálok — nemcsak az egyéni lélek szintjén hatnak, hanem nagyobb egységekre is. De a könyv alapvetően az egyéni lélekre ható, az egyén sorsában megmutatkozó fraktálokkal foglalkozik több esettanulmány alapján. (A szerző, Christian Schubert, aktívan működő pszichiáter.)
Az élet és a lélek jobb megértése iránt érdeklődőknek feltétlenül tudom elolvasásra ajánlani a könyvet.
Mielőtt ezt a kis blogbejegyzést lezárnám, egy rövid naplóbejegyzésemet teszem még ide.
„…jólesett egy kicsit a vízparton üldögélni. Jó elnézni a fodrokat a vízen, az állandó változásukat, az örökösen új minták kialakulását. Állandóan változni és mégis ugyanannak maradni. Ezt csinálják a levegő, a víz és a szél is. A fodrok, akárcsak a fraktálok — ezek a fodrozódások is fraktálok, csak nem tudjuk leírni a jellemző függvényeiket — nagyobb felületet teremtenek az elemek találkozásához. A mozgásuk, a kialakuló képek, minden olyan, mintha random, véletlenül történne. A természet tánca, az élet tánca. Pedig lehet, hogy ha megértjük a mögöttük levő hatóerőket, funkciókat, törvényszerűségeket, akkor azt is belátjuk, hogy mindez csak a felszínen véletlen. De szép és megnyugtató.Miért érzem megnyugtatónak? Nem biztos, hogy százszázalékos a válaszom, de úgy érzem, hogy azért hat rám nyugtatóan, mert az emberi világ kaotikussága mögött felvillan egy sokkal, de sokkal nagyobb egész, amelyben szép rend uralkodik. Ennek a tudata jó.“

A létek reflexiói egy időtlen lénynek

Lásd meg tükörben
Önmagad, tükör a lét,
Önmagad bukkan
Ott fel, hol horizonton
Megjelen’ az örök lény.

A természet hívása

Hullámok fodra s
Levelek zizegése
Az élet tánca
Mind, vigasztaló s hívó,
Ő befogadóan int.

Sors-minták

Törvényszerűen
Ismétlődő Sors-minták
Fonnak át minden
Életet, nem ismerjük,
De átéljük ezeket.

Hohe Wand kirándulás Bécs közelében

A Hohe Wand egy hegységcsoport neve nem messze, alig egy órányi autózásra Bécstől. Régóta a bécsiek egyik kedvenc kirándulóhelye. Különféle sportok kedvelőinek — mint például sziklamászók vagy ejtőernyősök — éppúgy nyújt megfelelő terepet, mint az egyszerű kirándulóknak, akik néhány órát szeretnének az erdőben eltölteni. Ennek a hegységcsoportnak a legmagasabb pontja 2000 méter felett van, a „kisebb“ csúcsok 1400-1500 méter körül.
A Hohe Wand-on megnyílt Naturpark 1100 méteren található, és azt hiszem, hogy ezt a blogbejegyzésemet akár úgy is nevezhetném, hogy programajánló kisgyermekes családoknak. Mert a Naturpark nemcsak infrastrukturális követelményekkel van kiépítve (parkoló, mosdó, bejelölt sétautak, stb.), de egy olyan kis állatkerttel és tanító sétaúttal is rendelkezik, amelyet a gyerekek nagyon élveznek.
A nagy kaland a gyerekek számára kezdődik mindjárt a Naturpark bejáratánál, ahol mindenki — avagy minden család, igény szerint — kap egy úgy nevezett Schatzkarte-t, vagyis magyarul Kincskereső térképet. A kincs alatt itt valójában tudást kell értenünk, az útvonalat figyelmesen végigjárók ugyanis tudásban, ismeretekben lesznek gazdagabbak. A bejárandó út kezdete és végpontja itt van, és mivel ez a helyszín a legnépesebb, ezért ennek megfelelően egy erdei gyermekjátszótér és az első kisállat (kismalacok, nyuszik, stb.) meződarabkák is itt találhatóak. Amit a gyerekek különösen nagyon élveznek, az az állatok etetése, ami nem tilos, csak meg van szabva, hogy mivel lehet etetni. Almát és zöldséget korlátlanul kaphatnak, azonkívül az automatákból 1 euróért vehető magokat is. (Kisvödrök vannak a magokhoz.) Természetesen a nagyobb állatoknál — pony, alpakka, láma, őz, stb. — a gyerekeknek óvatosnak kell lenniük.
A kincskereső út több, mint 30 állomásból áll, ezeket mind részletesen el lehet olvasni magyarul is a Hohe Wand Naturpark weboldalán egy letölthető PDF file-ban. http://www.naturpark-hohewand.at
Az elmúlt hétfőn a fiammal és a két kis unokámmal — hét és tíz évesek — bejártuk ezt a kincskereső sétautat. A gyerekek nagyon élvezték, különösen az állatok etetését és simogatását, én pedig örülhettem, hogy a térdeim jól bírták a „hegymászást“ (idehaza általában sík terepen sétálok.)
Itt most nem sorolom fel a kincskereső út valamennyi állomását, csupán azokat, amelyeket valamilyen szempontból külön érdekesnek tartott valamelyikünk.
Bár a kislányok kevésbé figyeltek oda az ismeretterjesztő táblákra — mind a ketten jól olvasnak egyébként — az én figyelmemet először a Köhlerhütte (A szénégető kunyhója) és a Kalkofen (A szénégető kemencéje) ragadta meg. Mennyire kevéssé ismerik a mai gyerekek azt, hogy alig 2-300 évvel ezelőtt az emberek még mennyivel egyszerűbb és mennyivel nehezebb körülmények között éltek! De hiába igyekeztem erről a gyerekeknek mesélni, alig néhány mondat után elszaladtak a közelben levő pony-kat és lámákat etetni, velük beszélgetni, őket simogatni. Hiába no, ez volt az, ami szemmel láthatóan nagyon sok kisgyereknek tetszett. Lehetséges, hogy egy általános hiányérzet az állatok irányában az, ami a kisgyerekekben még jobban megvan és náluk megnyilvánul, amíg a felnőttekben, különösen a városlakókban ez már eltompult. A régi természeti emberekből feltehetően még sok minden megvan bennünk nem-tudatosan, valahol az ösztönök, a fel-nem-ébredt dolgok szintjén.
Örültem az örömüknek. Továbbsétálva hamarosan egy állatnyom-labirintushoz érkeztünk. (Tierspur-Labyrinth) Amíg a kisebbik lány előbb kívülről szaladgálta körbe, addig a nagyobbikat már a labirintus közepén levő kis kilátó tetején láthattuk.
Amíg a gyerekek a különféle állatokat, lámákat, őzeket élvezték én az erdő, a fák illatával voltam elfoglalva. Nem véletlenül hallhatjuk manapság egyre többször a jótanácsot, hogy menjünk erdőbe sétálni, mert a fák gyógyítanak; így is van.
Az a virágos rét, ahol egy lepkés padon telepedtünk le egy rövid pihenőre, a Steinbock Kino, vagyis a kőszáli kecske mozi mellett volt. Amíg a gyerekek a filmet nézték, én felfedeztem, hogy a pad melletti málnabokrokon még van néhány ehető szem málna — és amikor a moziból kijöttek, ezzel fogadtam őket.
Az utunk legmagasabb pontja az Aussichtswarte-nál, azaz a Kilátótoronynál volt. Az én lábaimnak a torony már túl sok lett volna, de kicsit lejjebb egy padon ülve is gyönyörű kilátás nyílt a völgyben elterülő falura és a környékbeli hegyekre. Egy ismeretterjesztő tábla mutatta, hogy melyik hegycsúcsnak mi a neve és hány méter magas.
Röviden és vázlatosan ennyit a bejárt utunkról. Nagyon élveztük mindannyian, és szívből tudom ajánlani minden kisgyermekes családnak, mert úgy vettem észre, hogy nem csak az én unokáimnak tetszett.
Egyéb sétáló utak is vannak itt fent a hegyen, például az egyik neve Hexenwald — Boszorkányok erdeje. A Naturpark bejáratától körülbelül egy órás sétával elérhető a Skywalk is, amelyik egy U alakú hídként nyúlik be a hegy tetejéről a vidék fölé. Itt általában mindig lehet ejtőernyősöket látni.

A természet segít

Természet segít
Nekem hamar kizárni
Az embervilág
Sok baját, felüdül a
Fejem, ha víz, fa megáld.

A fák szemével nézve

Mit értenek meg
A fák mibennünk, embert
Milyennek látnak,
Ostoba kártevőnek
Avagy élet barátnak.