Bécsről szeretettel

„Als anständige Menschen waren wir natürlich arm”, mondta egyik reggel valaki egy riportfilmben. Egy 70+ éves ember, aki egész életét itt Bécsben élte le, az élete és a város fejlődése összefonódott. A háború végén, amikor ő született, mindenki szegény volt, a tisztességes emberek, ahogy mondta, hiszen csak a feketézőknek, a sötét ügyekkel seftelőknek volt sok pénzük.
Nincs ez mindig így? S nem sajnálják le az „ügyesek” az „ügyetleneket”, ahogy az ilyenek a tisztességes embereket tekintik?
Jó nézni Bécsen ezt a 70 évnyi változást. Ahogy a háború utáni semmiből, romokból és mocsarakból a világ legélhetőbb városává lett. Ez nem az „imperial” Bécs, a császárváros, melynek messzire nyúló régi hírneve sok turistát vonz ide – amikor éppen nincs Covid-19 –, de Bécs lakói, a benne élők, akik azt hiszem, hogy elsősorban nem emiatt szeretik Bécset. Hanem a jó infrastruktúra és a sok zöld terület miatt. A különböző parkok — nekem személyesen a Stadtpark és a Wasserpark a kedvenceim — és a Donauinsel miatt. És természetesen a kultúra miatt is. A kulturális lehetőségek sokfélesége, gazdag választéka zenében, képzőművészetben, színházban, stb. ugyancsak nagy vonzó és megtartó erő. A Konzerthaus, a Musikverein, a Staatsoper, a múzeumok „átnyúlnak” ezen a 70 éven, kötnek múlthoz, jövőhöz, és a világ sok más részéhez. S amit talán nehéz megfogalmazni, az mindennek a harmóniája. A változások jót hoztak, sok jót sok rombolás nélkül. Miért írom a „sokat” a rombolás elé, hisz gyakran valami régi helyébe lép az új? Hiszen biztosan van olyan, amire a hetven évvel ezelőtt születettek nosztalgiával emlékeznek vissza és sajnálják, hogy eltűnt. Talán egy-egy hangulatos kisvendéglő, talán más, részben egyéniek ezek a hiányérzetek.
De többségében a bécsiek szerették hetven éve is Bécset, és szeretik ma is. A vészcsengők ellenére is, amely vészcsengők azt jelzik, hogy Bécs jelenlegi lakosságának körülbelül a fele nem Bécsben született. Mégis jó bécsiek lettek.
Miért fontos ez? Mert az, hogy a város 70 éves változása „jó irányban zajlott”, az nem egy ember, hanem sokak érdeme, és sokak felelőssége marad a jövőre is, hogy újabb 70 év eltelte után ugyanezt el lehessen mondani. Nem egy ember, nem egy akarat formál egy várost, hanem sokaké – és így a jó.
Ha nem magyarul írnék, hanem németül, még meggyanúsíthatna valaki, hogy a közelgő választások miatt írok ennyi szépet és jót. (Október elején lesznek Bécsben bécsi és kerületi választások.) De nem. Azért írtam le ezeket a sorokat, mert idősödve egyre többet gondolkodom a változásokról, arról, amit valaki egyszer régen úgy fogalmazott meg: „A változás az egyetlen, ami örök.”
És azok kedvéért, akik szívesen látnának valami kritikus megjegyzést is, ideteszem két naplóbejegyzésemet az elmúlt hetekből:

„A lábamon a seb egyre rosszabb. Tartok tőle, hogy a jövő héten keresek egy sebészt és elmegyek. Kár, hogy bezárták a floridsdorfi kórházat, ott egyszer jó tapasztalatom volt, és azt hiszem, hogy a fiamnak is, mikor kivették a vakbelét. Viszont az új kórházban, a Krankenhaus Nord-ban rossz tapasztalatom volt: egyszer miután hosszan várakoztam, közölték, hogy olyan „aprósággal”, mnt egy kullancs, ők nem foglalkoznak. Akkor sem, ha egy egyedülálló öregasszony hátában van.
Általában tartok az orvosoktól, ez már ismert, legalábbis mindazoknak , akik a naplóféle megjegyzéseimet olvasták és / vagy ismerik a családom történetét. Az orvosokkal lehet ártani valakinek a legtöbbet, és erre a családból több példa volt.”

„Mivel rászántam magam, hogy a lábamat megmutatom orvosnak, felhívtam 10 órakor – csak 10-kor kezdődik a rendelés – az internetről kinézett, itt a közelben rendelő sebész nőt. Miután a telefonon percekig álltam sorban – s talán még szerencsésnek is érezhettem magam, hogy csak második voltam a sorban, és nem például tizedik – az adminisztráción dolgozó nő közölte velem, hogy „ilyen apróságokkal a doktornő nem foglalkozik, csak gyomortükrözéssel, stb.”
Az orvosi ellátás helyzete 2020. Nemcsak falun nem könnyű eljutni a megfelelő orvoshoz, de a nagyvárosban sem. Az orvosok is csak a sok pénzt hozó eseteket vállalják fel, a mindennapi „apró munka” háttérbe szorul vagy éppen teljesen elvész. Közben az állam rengeteget költ az egészségügyi ellátásra, de téved, aki azt hiszi, hogy ettől jobb lesz.
Az orvosok emberi minőségén múlik sok minden, de miért lennének az orvosok másmilyenek, mint a társadalom túlnyomó többsége, a mainstream?
Budapesten történt, az 1980-s évek első felében, hogy begyulladt az egyik körömágyam és csúnyán begennyesedett. Dolgozni jártam vele, de amikor el kellett utaznom egy hétre, ki akartam tisztíttatni a sebet. Több kórházat és több tucat orvost körbejártam, mire találtam egy orvost, aki megcsinálta.
Most a lábammal már az első kísérlet után feladtam. Talán jobb így. Minél kevesebbet érnek hozzám az orvosok, annál nagyobb az esélye, hogy életben maradok.”

Rengeteg pénzt pumpál a politika az egészségügybe – helyesen – hogy lehetne azt is elérni, hogy az emberek is úgy érezzék, hogy minden kis nyavalyájukkal bármikor mehetnek az orvoshoz? Talán az orvosok „felsőbbségtudatával” van baj? Talán hiányzik egy réteg az ápolók és az orvosok között, egyfajta felcserek, akik egyszerűbb, de gyakran előforduló kis bajokat gyógyítani tudnak?
A politikusoknak ritkán vannak – vagy soha – ilyesfajta negatív élményeik, őket a nevük általában megvédi a rossz tapasztalatoktól. Jó politikusok csak úgy tudnak lenni, ha nem csak önmaguk és önnön köreik akarják védeni.

Nárcisz és Goldmund filmajánló

Megnéztem az egyik este a Hermann Hesse regénye alapján Ruzoviczky által rendezett Nárcisz és Goldmund című filmet. Az első öt percben fanyalogtam csak, hogy egy általam fontosnak érzett párbeszéd kimaradt a filmből – aztán később már nem gondoltam a regényre, csak élveztem a filmet.
Nagyon jó film és ritkaság manapság. Ritkaság, mert olyasmik állnak a középpontjában, amivel a jelenben kevesen törődnek: az emberi lélek és a barátság. A sötétnek elnevezett középkorban mennyire élt még a lélek! És kereshette a maga útját. A mai világban mintha mindenki csak a felszínen mozogna, furcsán hangzik, de magamban úgy mondom: az életből hiányzik az élet.
Az én meglátásomban Nárcisz és Goldmund nemcsak barátként komplementerek, kvázi egymás „kiegészítői”, a számomra a minden létek előtt álló alternatívát is jelentik: beszállni az élet folyamába vagy a parton menni tovább. Mind a két út tud hozni szenvedést és örömöt egyaránt, és mind a kettő vezethet rosszhoz. Kinek mennyi ideig, hány életen át tart az egyik vagy a másik, az egyéni, de mind a két út egy ciklusnak, egy körforgásnak a része.
Nem tudjuk definiálni sem a barátságot, sem a szerelmet. Leegyszerűsített és szerintem helytelen lenne azt mondani, hogy a szerelem egyenlő barátság plusz testi vágy.
Mennyire fontos a kölcsönösség? Barátság csak úgy lehet, ha mind a két fél úgy érzi, hogy barátok, míg a szerelem lehet sokszor egyoldalú is?
Mindenesetre mind a két fogalom a maguk definiálhatatlanságával azt bizonyítják a számomra, hogy az életet élni is kell, és nemcsak gondolkodni róla.
Minél többet töprengtem mindezen, annál inkább úgy éreztem, hogy újra kell olvasnom a könyvet, mert már meglehetősen régen olvastam. Ez két nap alatt meg is történt. Újraolvasva éreztem csak az erős különbséget a filmtől. Nemcsak azért, mert utólag is úgy tűnik, hogy hiányoztak nekem a filmből a párbeszédek, és nemcsak a változtatások miatt (pl. a filmben az apa az anyagyilkos; a könyvbeli Ágnes figurája a filmben Júliára osztódik, stb. ), hanem főleg azért, mert a film hangsúlyokat tol el. A könyvben nem a barátság – és annak továbbra is homályban maradó definíciója – áll az előtérben, mint a filmben, hanem a lélek útjai. Utólag úgy érzem, hogy az háttérbe szorult a filmben, legalábbis a könyvhöz képest.
Számomra a Narziss und Goldmund és a Glasperlenspiel is komplementerek, egymás kiegészítői. Mind a kettő a lélek útjairól szól, csak egy-egy másik szakaszból, és ennek megfelelően más nézőpontból.
A szemlélő mindig része a rendszernek, akár többet, akár kevesebbet lát.

Mit hoz a halál

Világosságot
Hoz-e a halál, lehet
Sötétet, nagyot,
Mily rettenetest élet
Elképzelni sem tudott.

Kik nem akarnak
Visszatérni, maradnak
Az élet partján,
Örök nézőknek nem szól
Tavasszal a csalogány.

Barátság

Nehéz megfogni,
A mélyben mi az, barát,
Hasonló vagy más,
Nem cáfol rá a hitre,
Hogy megbíztam őbenne.

Lélek és ember

Az ember, kinek
Lelke van, egyre ritkább
Manapság, kevés
Közülük, ki lelkére
Vigyázz s odafigyel rá.

Barátság s igaz
Szeretet keveseket
Köt össze, mi e
Világot széppé tenné,
Hiánya teszi tönkre.

A teremtés kontárjai

Két kis könyvem jelent meg az utóbbi hónapban az epubli-nál, ezeket szeretném röviden bemutatni itt, és természetesen készülök egy-egy oldalt is készíteni róluk, mint az az oldalsó menüben látszik, hogy valamennyi megjelent kötetemről írtam.
Ha ezt a fenti mondatot olvasva és a címmel egybevetve valakiben cinikus kérdés támad: a kontár az írásra vonatkozik-e vajon, akkor az a válaszom: remélem, nem. Az egyik könyvnek a címe a „A teremtés kontárjai”, és az ebben található novellák közül az egyik történeté a Belekontárkodni a teremtésbe. Tulajdonképpen valamennyien ezt csináljuk valamelyest: hiszen minden cselekedetünk visszahat valahogy az életre, nemcsak a magunkéra, de általában az egészre. Az említett novellában ennél kicsit erőteljesebb belekontárkodásról van szó, arról, hogy amikor az emberiség már kénytelen-kelletlen belátja, hogy a klímaváltozás következményei nem megállíthatóak és nem visszafordíthatóak, egy biológus csoport hogyan próbálja az embert megváltoztatni ahhoz, hogy tovább tudjon élni a megváltozott körülmények között.
A másik kis könyvecskében szabad versek vannak. Ennek a kötetnek a címe: Töprengések útközben. Ideteszem ízelítőül a címként is kiválasztott verset:

töprengések útközben

elképzelem, hogy csupa jó szándékú útitárssal indulok,
s az élet sűrűjében közülük több megváltozik
maguk sem tudják, miért
hol rontotta őket az örök vadászat el
észre sem veszik, hogy
aki megy, már más ember

mit tehetek, ha meglátom
ha én észreveszem máson ezt
segíteni nem hiszem, hogy segíthetek

minden embernek magának kell a démonaival megküzdenie
ember voltát csak maga tudja megtisztítani

de mi lesz a kapcsolatokkal az emberek között
maradnak felszínesek,
mint a gépek,
mint a robotok között?

hol van a kapcsolatokban az élet

Kezdődik a szezon

Azt hiszem, hogy nem kell magyaráznom, hogy milyen szezon kezdődik szeptemberben: a színházi és koncertszezonra gondoltam. Ugyan a koronavírus miatt sok megszorítással, maszkkal és nem teljes házzal – ülés kihagyásokkal a nézők között – de mégis. Mégis élvezhetünk valamennyi kulturát.
Ma, vasárnap délelőtt a Staatsoperben voltam egy matinén, ahol a holnapi Pillangókisasszony bemutatót – újonnan rendezett előadást – mutatták be. Érdemes volt elmenni erre a matinéra, még akkor is, ha csak félig tetszett. Meggyőzött, hogy sokkal jobb, ha csak a TV-n keresztül nézem majd a premiert, ami holnap lesz és az ORF III közvetíti – a TV-t bármikor ki lehet kapcsolni.
Ami jobban tetszett, az az eleje volt a matinénak. A szereplők sokfélesége – szinte minden énekes, színész, a rendező, stb. valahonnan máshonnan származik. (Bár többen közülük Londonban élnek.) Ez jó. Ahogy a koronavírus miatt egyre több határ lezáródik és növekszik a lokalitásban élés, úgy annál fontosabbá válik látni az ellenpólust, azt, hogy a civilizáció lelkülete úgy születik meg, hogy a sokféle összetevőből egy sütemény lesz.
Ugyanakkor ennek az összeolvadási folyamatnak megvannak a nehézségei és buktatói. Erre utalok a „nem tetszett” második féllel. A szereplők kiválasztását, legalábbis a női főszereplőkét, nem tartom nagyon szerencsésnek. Jól megtermett, nem japán, nem ázsiai hölgyek, akik látványban nagyon passzolnának az északi mitológiába, a Walhallába vagy egy sikeres női kosárlabda csapatba, de nem egy szegény kis, aprócska, tizenöt éves japán Cso-cso-szánnak. Engem Moszkvában, a Bolsojban is zavartak az ötven éven felüli Tatjánák az Anyeginban. Akármennyire is szép a hang, és akármennyire is azt képzeljük, hogy az ilyen történetek általános érvényűek.
Ráadásul bennem az is fokozta a főszereplő énekesnővel szemben a „Fehl-am-Platz” (nem jó helyen van) érzést, hogy pontosan olyan csillogó piros cipellőt viselt a mai matinén, mint amilyen az Óz, a csodák csodája filmben a boszorkány lábán van (később Dorothy-n). Egy, a színpad melletti emeleti páholyban ültem, úgyhogy nekem jobban feltűnt, mint talán lent a publikumnak.
Lehet, hogy részben ezért is – magyarázni másképp magyarázta, másképp indokolta a rendezőnő – vannak bábjáték betétek a darabban. Ebből kettőt láttunk most az előzetesben a színpadra kivetített óriási vásznon. Az egyik egy kisfiú-bábu olyan egyenruhában, mint a Sängerknabe-knak van, osztrák zászlóval a kezében. A másikon egy igazi japán férfi (talán szótlan szereplő?) hol fojtogat, hol magához ölel, hol a magasba emel, hol eldob egy kicsike, filigrán japán nőt ábrázoló bábut. Így akarják „kezelni” a férfiak a nőket?
Sajnos, ebben sok igazság van. És nemcsak Japánban. A Pinkertont játszó énekes mintha az életben is olyan fennsőbbségesen lekezelő modorú – a Föld lakosai többségének nem szimpatikus – amerikai lenne, mint amit játszik. Hogy lehet ilyenbe beleszeretni? A szerelmi történetből csak Cso-cso-szan kiszolgáltatottsága marad? Amihez viszont nem érzem hitelesnek a női főszereplő habitusát.
A fent írtak ellenére azt tervezem, hogy megnézem holnap a TV-ben a bemutatót.
Aztán nemsokára kezdődnek a Konzerthausban is a koncertek.
S ami nem színház és nem zene, de itt Bécsben szintén most, azaz holnap kezdődik: az iskola. Kisunokám, Flóra most kezdi az iskolát. Maszkban szegénykém, pedig ezeknek a csöppségeknek maszk nélkül is elég sok izgalmat okoz az ISKOLA.

A női egyenjogúsághoz és a neveléshez egy kicsi

Ezen a héten több újságban és a neten megjelent a következő hír: Ausztriában az utóbbi évben több nőt öltek meg, mint férfit és ebben egyedülállóak vagyunk Európában.
Ugye, nem ez a statisztika az, ahol az egyenjogúság nevében utol akartuk érni a férfiakat?
Sok minden másban jó lenne: fizetésben, nyugdíjban, elismerésben és pozítiv lehetőségekben. De az erőszak részeként nem, akár aktív, akár passzív részről van szó, se gyilkos, se áldozat ne akarjunk lenni, s úgy gondolom, hogy nem is akarunk. Bár a ne ölj parancsa ősrégi parancs, mégis sok az áldozat, különösen, ha a háborús öldökléseket is figyelembe vesszük.
Ami a nők szerepét illeti, azzal kapcsolatban egy kis epizódot szeretnék rögzíteni, ami e héten történt. Úszni voltam valamelyik nap a floridsdorfi uszodában, és ott láttam ezeket.
Sok országban, ahonnan idemenekülnek emberek (Pakisztán, Afganisztán, stb.), az a mélyen rögzült szokás él, hogy az idősebb fiúnak kell „vigyáznia” a kisebb leánytestvérére.
Ez egy bécsi uszodában oly módon jelentkezik, hogy – mivel a fiú egy pillanatra sem tévesztheti a kislányt szem elöl – a lány megy vele a férfi öltözőbe. Hogy ott hogyan oldják meg a dolgokat, azt nem tudom.
Azt persze eddig is láttam többször, hogy 3-5 éves fiúcskákat cipelt magával néhány mama a női öltözőbe, de az a két kislány, akiket ma láttam, körülbelül tízévesek lehettek. Az egyik az apjával, a másik a bátyjával volt. Tulajdonképpen értem a jó szándékot, meg azt is látom, hogy ezek a lánykák nagyon félénkek – nyilván nincsenek önállóságra nevelve –, de valahogy mégsem jó ez.
Amikor tanítani jártam, akkor is tapasztaltam hasonlót: volt egy-két kislány, aki semerre sem mozdulhatott el, ha a bátyja vagy az apja nem kísérte. De ott még azt gondolhattam, hogy a közlekedés miatt van ez, nem tudtam, hogy melyik gyerek mennyire messze lakik.
No de az uszodában a női öltözőbe nem engedni be egyedül a tízéves lánygyereket?
Hogy lehet ezen a felfogáson változtatni?
Hogy lehetne nagyobb önállóság felé tendálni azokat a kislányokat, akik a szülői házban ilyen „örök függőségre” vannak kárhoztatva? Mert minél nagyobbak lesznek, annál inkább kárhoztatásnak, egyfajta fogságnak érzem az ilyesfajta függésben tartást, még akkor is, ha egyébként mindent megkapnak otthon.
Mint sok más dologban, a nevelésben is a jó arány megtalálása a fontos. Azért, hogy a gondoskodás ne váljon rabságérzetté, hogy a gyerek időben tanuljon függetlenséget.
Az egyik gyerekkori kedvenc könyvemben – Légy hű magadhoz, This above all – fogalmazta ezt meg nagyon szépen az író:
„Ha az embernek gyereke van, hátha még egyetlen, úgy igyekszik nevelni, hogy tökéletes biztonságnak érezze az otthonát. Ezután következik, amikor az ember arra tanítja, hogy ebben a nagyon bonyolult világban is megtalálja a biztonságát. De nem úgy, hogy az ember mindentől óvja, és megtiltja, hogy kilépjen a világba. Hanem azzal, hogy hagyja, hadd menjen bátran, tanuljon megállni a saját lábán abban a tudatban, hogy ott van mögötte az otthon biztonsága, ahová mindig visszavonulhat, ha úgy adódik. Mert annak semmi értelme, hogy a lányokat folyton óvjuk a világtól, mert egy szép napon már nem lesz mögöttük a szülő, hogy vigyázzon rájuk, és akkor úgy maradnak odakinn a világban, hogy még egy horgonyuk sincs, amiben megkapaszkodjanak, ha viharba kerülnek…”

Adj szeretetet!

Adj szeretetet,
Hogy a gyermekben nőjön, s
Felnőttként ő tud
Majd adni, szeretet-fát
Tovább szaporítani.