A bennem kavargó gondolatok a mesterséges és a természetes intelligencia kapcsán. Tulajdonképpen ez lenne a teljes címe ennek a blogbejegyzésnek, csak ezt így túl hosszúnak találtam. Ez a blogbejegyzés részben folytatása az egyik előző, Előítéleteimből című blogbejegyzésemnek annyiból, hogy a mesterséges intelligencia igen vagy nem kérdése nem zárult le bennem, hanem szinte naponta tovább folytatódik. Mint minden témánál, egymást váltogatják a pro-k és a contrák, és az ezekhez kapcsolódó gondolataimból szeretnék most néhányat megosztani. (AI: Artifical intelligence.)
Amikor a mesterséges intelligenciáról szóló valamelyik könyvet olvasom — mostanában e kettő közül: a Superintelligence és a A Field Guide to Genetic Programming –, mindig rengeteg kérdés generálódik bennem. Mire gondolok? Például erre: A mesterséges intelligencia utóbbi fél évszázados történetét nézve az egyes ágak, utak közti változások miért következtek be? Miért ment tovább valami így és nem úgy? Miért hagyták ott (vagy abba) az expert system-k tendenciát, milyen rossz tapasztalatok voltak a pattern matching-gel, hol áll és merre halad a genetic algorithm és genetic programming. Az ilyesfajta kérdésekre.
A kutatásokból, a kis minta rendszerekből mi válik kvázi zsákutcává és miből lesz széleskörű alkalmazás, az több dologtól függ, de alapvetően szerintem kettőtől.
Az egyik a pénz. Úgy tűnk, hogy manapság — és ez a manapság több, mint fél évszázad — pénz a fejlesztésekre, arra, hogy valamilyen kutatásokból széles körben használt termék, eredmény legyen, ilyen pénz a hadseregnél van. Itt is, ott is, amott is, feltehetően minden országban.
Az expert systemekkel több, mint harminc évvel ezelőtt magam is foglalkoztam, például Stockholmban is készítettem egy kis mintarendszert. Az expert system alkalmazásokban a hadsereg nem látott fantáziát? Avagy, amit használhatónak ítéltek — például térkép alapján haladó robot, drón etc. — azt „kimazsolázták“, az meg, hogy a mindennapi élet különböző területein legyenek ilyen önálló vagy segítő rendszerek, nem érte meg a befektetést? Vagy bizonyos fejlesztések arra várnak még, hogy valamilyen összetettebb egészbe — például robotba — épüljenek be?
A pattern matching-et is felhasználták ott, ahol feltehetően a hadseregnek volt szüksége rá. Például a víz alatti, a tenger alatti kutatásokban, ami az állatok kommunikációját illeti. De a pattern matching (LISP, Prolog, stb.) miért nem fejlődött tovább, miért váltottak át a genetic programming-re? (Bár lehetséges, hogy abban felhasználást nyert.)
Itt jön / jöhet a második az alapvetően kettő okból. Ez a második valamilyen olyan probléma jeletkezése, aminek nem igazán — vagy legalábbis nem általános érvényűen — tudták megfejteni az okát.
Mi minden lehetett ez? Kevés anyag a matching-hez? Elvileg ilyesmiről volt szó anno az 1980-s évek közepén azon tervekben, hogy a Prolog-ot kapcsoljuk össze egy nagy adatbáziskezelővel.
Ez több okból lehetett zsákutca, de hogy elsősorban miért, azt nehéz megválaszolni. Azután jöttek az un. tudásbázis rendszerek, ahol — akárcsak az object-oriented rendszerekben — egy kapszulában adat és tudás, azaz a kezelő programrészek. Ez sem hozott áttörést.
Mi vitte a kutatókat a genetic programming felé? Megérteni azt, hogy az emberben a tudattalan használata hogyan történik, és ezt a megértést használni a „feltáratlan területen“, azaz a tanulás, a megismerés folyamatában. Ez volt a cél? A genetic programming valamit ebből szeretne leutánozni? Nem tudom. Kíváncsi lennék a jelenlegi tendenciákra és a statusra, azaz hogy hol áll az egész téma manapság.
Az eddig leírt kérdéseim jórészt a technikai, a szakmai dolgokra vonatkoztak. De vannak általánosabb jellegű, mondhatnám morális kérdések is. Például egy érdekes fejtegetés van az egyik helyen arról, hogy a mesterséges intelligencia lehet az emberrel barátságos, és válhat nem barátságossá. Hogyan vesszük észre, ha az AI olyanná válik, hogy át akar verni minket? Ès egyáltalán, miért az az alapértelmezés, hogy az AI minden embert egyformán kezel? Nem lehet, hogy van akivel barátságos, és van, akivel nem? Egy másik példa, illetve probléma felvetés. Én nem érzem jónak azt a megközelítést — pedig van erre tendencia –, hogy csak a célt adjuk meg az AI-nak, a mód, az út, ahogy eléri, mindegy. Sem erkölcsi szempontból nem jó, sőt, nagyon veszélyes, sem pedig a saját gondolkodásunk szempontjából. (Kvázi a butulásunk útja)
A fent említett két könyv (Superintelligence és Field Guide to Genetic Programming) az érdekes útkeresésekről, elágazásokról szól a számomra, és ugyanakkor megerősít abban, hogy ne arra akarjak továbbhaladni. Ezt ugyan már egyszer-kétszer leírtam, hogy inkább az élő intelligenciák, az életben lévő még nagyon sok nem ismert, számunkra rejtett intelligenciák megismerését érzem nagyságrendekkel fontosabbnak, de úgy látszik, hiába. A környezet nem érti. Nekik én olyan vagyok, mint a „bolond pingvin“ (lásd egy régebbi dupla tanka versemet), aki nem arra megy, mint a tömeg, a többiek (mainstream), hanem pont az ellenkező irányba. Talán mégsem leszek annyira egyedül, ebben reménykedem. Mindenesetre megpróbálkozom azzal, hogy leírok még egy idézetet, ami szerintem jól érzékelteti, amire gondolok. Az idézet a Glasperlenspielből van, abból a részből, amikor Knecht elmeséli az Öreg Mesternek, hogy az I Ginget is szeretné beépíteni a Glasperlenspielbe. Íme a válasz:
„Der Ältere Bruder lachte. „Nur zu!“ rief es. „du wirst ja sehen. Einen hübschen kleinen Bambusgarten in die Welt hineinzusetzen, das kann man schon. Aber ob es dem Gärtner gelingen würde, die Welt in sein Bambusgehölz einzubauen, scheint mir doch fraglich.““
Tehát az olvasások közben tovább erősődött bennem, hogy a természetben, az élő világban létező intelligenciákat kellene jobban megismernünk, inclusive az embert is. Azt hiszem, hogy az ember nem-tudatos irányítási rendszereiről, kontroll mechanizmusairól sem tudunk sokat és semmiképpen sem eleget.
Mi a különbség a természetben zajló evolúció és az ember közreműködésével zajló mesterséges intelligencia evolúció között? Annyi, hogy az utóbbinál nagy szerep jut a hadsereg(ek) szelektáló törekvéseinek? Vajon biztosak lehetünk abban, hogy korábban nem volt ilyen avagy hasonló? Hogy egy-egy kor intelligens lényeinek az erőszakos törekvései nem befolyásolták, hogy milyen species-k, milyen fajok kerültek „előnybe“? Nagyon is elképzelhető, hogy volt már erre példa. Azt hiszem, hogy az Ancient alien kutatások az ilyesfajta feltételezést igazolják, vagy igazolnák, ha odafigyelnénk rá.
Minden civilizációnak először belül, önmagában kellene eljutnia arra a szintre, amikor az egész — emberi civilizáció és természet együtt — tud harmónikusan fejlődni. Akkor talán el tudnánk jutni oda is, hogy a Földnek sem lenne szüksége az egyes „pihenési szünetekre“, mint jégkorszakok, stb.
A fenti gondolataim leírása után, amikor ilyen szépen „megegyezésre jutottam önmagammal“ — akkor megszólalt bennem egy kisördög, vagy talán az ördög ügyvédje. Mi a bajom a mesterséges intelligenciákkal? Nem volt éppen elég sok rosszra felhasználása a természetes intelligenciáknak is? Taan az élő intelligenciákkal nem történt már elég sok Mißbrauch? Hozzásegítettek ezekhez a kérdésekhez a Dune sorozat Korai krónikái (Die frühen Chroniken sorozat). Die frühen Chroniken televan ilyesmivel: a gholák, a klónok, a két Bene szervezet (Bene Tleilax és Bene Gesserit) — nevezhetném vallásnak is ezt a kettőt, bár úgy látom, mind a kettő igen-igen távol került Istentől, és nehéz látni, hogy az indulásukkor mi volt a ténylegesen jellemző. És a mindenféle egyéb szervezetek is, a navigátoroktól kezdve az egyes „nagy családok“ assassinjaiig, mind-mind a biológiai fegyverekre, a mérgekre, a torzításokra épültek. Ha az élőhöz való ragaszkodás sem biztosíték arra, hogy nem az élet ellen használódik fel a tudás — akkor mi bajom van a mesterséges intelligenciával?
A Dune, mint minden jó könyv –legalábbis az én szememben jó — sokkal több kérdést vetett fel vagy rég meglévőt ébresztett fel, mint amennyi a könyv kinyitása előtt volt bennem. Részben olyan kérdések, amelyek régen is foglalkoztattak, csak akkor más „értelmezési tartományban“, azaz az egyén útjára nézve, és nem egy civilizáció, egy populáció, egy bolygó élőlényei, stb., szóval nem valami nagyobb egységre nézve. Egy ilyen kérdés a „mi lesz a kiszelektáltakkal“. Az egyén reinkarnációs vándorlásán gondolkodva ez úgy merült fel, hogy amit/akit a tisztulás folyamata elvet és nem kerül be a kikovácsolódó újba, azzal mi történik. Itt és most, kvázi egy nagyobb egységben, mondjuk egy civilizációban gondolkodva, úgy merül fel a kérdés, hogy mi lesz azokkal, akiket az egész környezetük, a világuk „szelektál ki“, azaz valamiért kihullnak a mainstream-ből. Ez a valami lehet egy szerelem következménye, mint például ebben a könyvben (House Atreides) a renegáttá váló család feje és hitvese, lehet csalódás egy sokáig hitt és elfogadott vallásban, szervezetben, lehet csalódás egy emberben, stb., stb., lehet nagyon sok minden. A kiszelektálódás, a mainstream nem elfogadni tudása, akarása nem feltétlenül rossz dolog. Már úgy értem, hogy morálisan. Mert azt jelenti általában, hogy az illető ragaszkodik valamihez, amit önmaga lényeges részének, a hitének érez, ragaszkodik akkor is, ha az a számára renegátságot, sok-sok bajt és problémát hoz.
A nagyvilágon eluralkodni akaró Rossz tudja, hogy az egy lét megsemmisítésével még nem éri el a célját, a lelket, az ember hosszútávú, időtlen részét akarja tönkretenni illetve megkaparintani. Minél inkább nő a Sötétség Világa — a Kali Juga — annál inkább felszaporodik a renegátok száma? Akik ugyan egy jó darabig elszigetelt, egyedi eseteknek érzik magukat, de valójában egyre többen vannak és lesznek. Mikor jön el az ideje annak, hogy rájuk épül a jövő?
Hol áll a mai világ a Kali Jugában? Sokáig tart még az út „lefelé“ avagy elértük már a mélypontot?
Még általánosabb kérdés: mi a földi vándorlásunk célja? Megfogalmazható ez?
Mi az, amit az emberiségnek meg kellene tanulnia a kozmoszba való kilépés előtt, mielőtt elszakadna a három dimenziótól, az egy bolygóhoz kötöttségtől? A megtanulnivaló a három dimenzióhoz, az itteni környezethez — vagyis az élő természethez — való olyan alkalmazkodás, amelyben a harmónia növekszik, úgy, hogy egyikük, azaz sem az ember, sem a természet kreativitása nem vész el? Ha ebben a „kis modellben“ — mert az univerzumhoz képest ez az — ez sikerül(ne), akkor más formákban, jóval komplikáltabb, bonyolultabb környezetben „tanulhatna tovább“?
No, most már úgy érzem, elég a kérdéseimből.
Mesterséges és természetes intelligenciák
Mesterséges, mi
Az? Intelligencia,
Amit valaki
Kreált? S természetes, mi
Mindig volt s lesz is talán?
Az ember milyen?
Minden korban mást és mást
Értettek ember
Alatt? Boncoljuk fel a
Sok-sok régi fogalmat.
Mitől él, mi él, s
Lesz halott ugyanazon
Test, ha nincs benne
Már az őt összefogó,
De láthatatlan lélek.
A bolond pingvin
Van bolond pingvin,
Felelte a tudós, az
Közülük, aki
Egyedül indul másik
Irányba, mint a többi.
Sorsa biztosan
Pusztulás, mégsem áll meg,
Saját útján megy.
Mi hajtja a végtelen,
Magányos fehérségben?
time2life 