Kórtünet

A reggeli hírek átfutása közben olvastam a neten egy cikkecskét egy Amerikában készült „tanulmányról”, amely azt próbálja bizonygatni, hogy a túlkvalifikált emberek milyen rosszul dolgoznak.
Mennyi aljas csúsztatás és meghamisítás!
Mi a célja vele? Nem is kell képezni az embereket, egy a fontos, hogy gondolkodás nélkül engedelmeskedjenek a „fensőbbségnek”? Ez az a „nevelés”, amit, mint már többször írtam, én nagyon rossznak tartok.
Mik a csúsztatások, meghamisítások ebben a „tanulmányban”?
Szerintem már maga a hozzáállás. Könnyen belátható, hogy a munkaadó szemszögéből fogalmaz, és nem az ideálisan elvégzendő munkát figyelembevéve. A legtöbb munkaadó, a legtöbb kisebb-nagyobb főnök nem szereti – s ezzel a kifejezéssel nagyon finoman fogalmazok – ha az alkalmazottja, a beosztottja intelligensebb vagy jobban képzett nála. Ez legtöbbször eleve meghatározza a kapcsolatukat, még olyankor is, ha ez a felszínen nem jelentkezik, csak a mélyben.
Manapság a legtöbb főnök nem gondolkodik másban, csak a gyors nyereség számokban, abban, hogy a társulata negyedéves vagy féléves pénzügyi mérlege, egyenlege pozítiv legyen. Ha egy csöppet elgondolkodik rajta valaki, akkor hamar nyilvánvaló, hogy ez lehet, hogy rövid távon pénzügyileg produktív, de a minőségi munkavégzésre nézve szinte mindig kontraproduktív, negatív. Rengeteg példát tudnék erre a software-fejlesztésből felhozni, de nyilván más területeken is ez hasonló.
Isten őrizze a világot az olyan „tudományoktól”, melyek csak azért vannak, hogy egyfajta takaró köntöst készítsenek a rossznak!
Ez is egy adalék a mai világhoz.
Nyilván kényelmesebb az ilyen főnököknek a mindenre gyorsan rábólintó emberek, akik aztán azt is végrehajtják, ha a software-t szélhámosságra használják. (lásd Volkswagen botrány)

Az eltemetett óriás

Gondolatok Kazuo Ishiguro könyvéhez

Most fejeztem be Kazuo Ishiguro The Buried Giant (Az eltemetett óriás) című könyvét. Talán szégyellnivaló, talán nem, de akkor hallottam először a szerző nevét néhány héttel ezelőtt, amikor megkapta az idei Nobel díjat, és ez az első regény, amit elolvastam tőle.
Szomorú írás, mintha a Kali Jugának a hossza, időtartama nem látszódna soha: olyan sötét képet fest, amely csak reménytelen lehet. Igaz ugyan, hogy a középkor elejei Angliába – Gawain lovag idejébe – helyezi a történetet, de hamar érződik, hogy maga a történet másodlagos szereplő, amiről szólni akar az az emberi léten messze túlnyúló, időtlen. A vándorlásról szól, az örök vándorlásról és keresésről, és mindig aktuális kérdésekre próbálja megadni a választ. Megérthetjük-e ember mivoltunk lényegét, ha ignoráljuk azt, ami azon túl van? Miben találunk vigaszt, ha béke- és harmónia-teremtő törekvéseinket mások durván lerombolják? Rajtunk múlik-e, hogy a halál után is együtt tudunk haladni azzal, akivel szeretnénk, kiről egy életen át gondoskodni igyekeztünk?
A történet főszereplői egy idős pár, akik útra kelnek, hogy megtalálják rég elvesztett fiúkat. Nem akarom elmesélni itt az egész könyvet, csak egy epizódot emelnék ki belőle. A Révész figuráját, aki átszállítja az embereket a Szigetre. A könyv elején egyszer összetalálkoznak vele – az eső elől ugyanazon romok közé húzódnak be –, amikor a Révész a beszélgetésük során elmeséli, hogy többször előfordult már, hogy házaspárok jöttek hozzá azzal a kéréssel, hogy együtt akarnak átkelni a Szigetre. Ilyenkor külön-külön fel szokott tenni nekik egy kérdést, és a válasz alapján ítéli meg, hogy eleget tegyen-e a kívánságuknak vagy sem. De ez jóformán sohasem fordul elő.
A történet végén természetesen a főszereplő pár számára válik aktuálissá ez a kérdés.
Végtelen szerelem? Van ilyen? Tudják az emberek, hogy mit szeretnének?
Olyan, mintha a Révész becsapná őket: miután a válaszaik azonosak, és külön-külön is megígéri nekik, hogy együtt mehetnek – végül mégis az asszonnyal egyedül indul el.
Szószegés? Vagy funkciótévesztés? Hiszen a Halál csak Hóhér, de nem ő az Ìtélkező, avagy?
Mindaz, ami a húson túl bennünk van – vágyaink, döntéseink, normáink, stb. – a halál után is velünk maradnak és hatnak.

Az örök törvény

A fa készíti
A magot, melyet szél visz
Tovább, jövőjét,
Fejlődését ismeri,
Ki ismeri a múltját.

A változások őrei

Fiatalkoromban, ami már meglehetősen régen volt, néhány évtizede, olvastam ilyen címmel egy könyvet: A változások őrei. Ha jól emlékszem, Moldova írta, de tartalmára már igen kevéssé emlékszem. Az maradt meg bennem, átszűrve az idő rostáján, és nem egy adott változásra gondolva, hanem általában, hogy a változások őrei valószínűleg azért vallanak mindig kudarcot, mert maguknak sem világos, hogy mit is akarnak védeni.
Állandó változásokban élünk. Nemcsak politikai változásokra gondolok. Ami néhány éve még norma volt, erkölcsi, társadalmi norma, abból mára már sok minden kihullott a változások során, új szokások, új alapértelmezések jöttek, és a fiatalabb generációnak már az a norma. Jó-e mindez vagy sem, azt hiszem nincs értelme vitatkozni róla. A változásokat magukat úgysem tudnánk megváltoztatni.
Nemcsak egy országra vagy egy földrészre gondolok. A változások az egész bolygót érintik, ami csak részben magyarázható azzal, hogy a civilizációnk eljutott a technikai fejlettség azon fokára, hogy hálókkal – például az internetes közösségi fórumokkal – van összekötve nagyon sok ember a világ legkülönbözőbb pontjain.
Voltak vajon az utóbbi 20-30 év változásainak őrei? Akik kontrollálni igyekeztek a változások menetét, sebességét, irányát? Most nem a különböző állami erőszakszervezetekről írok – az sokkal hosszabb téma –, tehát nem is rájuk gondolok, hanem a kérdésem általános: lehetséges egyáltalán kontrollálni, hogy merrefelé, hogyan változzanak a társadalmi normák, a közgondolkodás, az emberi kapcsolatok? Ha lenne valami ilyesmi, hogy a változások őrei, nem pont ez lenne a feladatuk?
Itt Európában, ahol élek, nemcsak az Európába való bevándorlás kérdéséről van szó. Az természetesen hozzájárul a változásokhoz, akármennyire is sikeres vagy nem sikeres az egyes országokban az idevándoroltak integrációja. Az integráció alatt azt értjük általában, hogy a nyelv és a jog mellett elfogadják, átveszik a befogadó ország normáit. Ez rendben is van.
De éppen azt akarom mondani, hogy ezek a normák sem állandóak. Huszonöt éve élek Bécsben, és gyakran úgy érzem, hogy ez a mai Bécs már egészen másmilyen, mint 1992-ben volt, és nem hiszem, hogy ezt az érzést csak a korom teszi.
Tudom, minden generáció hasonlóan van vele, a legtöbb idős ember úgy érzi, hogy „ez a mai fiatalság már egészen más, mint amikor én fiatal voltam”.
Mit lehetne itt őrizni? Megőrzi maga az idő azt, ami fennmaradásra érdemes?

Már szerepel egy régebbi bejegyzésben itt a blogon az alábbi kis fordításom, mivel ehhez a témához kapcsolódik, még egyszer ideteszem:

Egy evenki dal
(evenkek: tunguz népcsoport)

A világ a hátam mögött

Ahogy megfordulok,
a hátam mögött valami különös történik:
Minden megváltoztatja
az alakját,
a jellegét,
a határvonalait.
Csak az igazi emberek maradnak emberek,
Mindenki más, megváltozik, mind a dolgok.
Mindegy, hogy milyen gyorsan fordulok meg,
Mindig gyorsabbak, mint én.
Mi történik a világgal,
Ha az igazi ember nem látja?
Vannak hegyek, tengerek? Ez veszélyes lehet.
Ezt nagyon érdekes megtapasztalni.

októberi napsütés

Ami vénasszonyok nyara szeptemberben elmaradt, azt most igyekszik a természet még bepótolni: meleg van, süt a nap, mindenki igyekszik minél többet sétálni. Holnap koncertre készülök, matinéra a Wiener Symphoniker-rel, ma pedig meglátogattam a sok éven át volt sétáim színhelyét, a Wasserparkot. Mivel holnap Teréz nap, nagyanyám is többször eszembe jutott.

Rég meghalt nagyanyámnak

A virágokra
Nézve gondolok rád, ki
Már rég máshol jársz,
A szeretet mégis él,
Bennünk örök kötelék.

Amikor a majomkenyérfák szétszaggatnak egy bolygót

A kis herceg szépen rendben tartotta kicsiny bolygóját, megóvta attól, hogy a majomkenyérfák szétszaggassák.
Sajnos, a Föld ma nem az ilyen jólelkű, kedves, felelősségteljes emberkék kezében van. Sőt. Az ártatlanok, a gyermekek mind áldozatok. A politikusok áldozatai. Azoké, akik azt állítják magukról – s talán hisznek is benne – hogy rájuk érdemes bízni a világ sorsát.
Eszembe jutott egy régebben írt megjegyzésem, itt a time2life-n, a Gondolatok az emberi kapcsolatokról oldalon. Körülbelül ezek:
„A felnőtt világ, a női és a férfi világ összes kuszasága, intrikája, problémája a gyerekre zuhan. A valóságban még sokkal erősebben, mint a színpadon. Itt már nincs jószándékú gondviselésről szó, sokkal inkább arról, hogy a felnőtt világ kapcsolatrendszere milyen éretlen. Szégyellnivaló lenne, ha elgondolkodnának rajta. Erőszak, becsapás, mindegy-milyen-módon célratörés — ez lenne egy érett világ? Akik hivatottnak érzik magukat mások sorsának, életének befolyásolására? Nem tudom, hogy tényleg ezt a kérdésfeltevést állították-e a színpadra, vagy csak bennem verte ezt a visszhangot, mert éppen ezek a kérdések foglalkoztatnak.
Hogyan? Hogyan alakítsuk át a világot olyanná, amelyben nem a gyermekek válnak szenvedő alannyá a felnőttek meg-nem-oldott problémái, konfliktusai miatt, ugyanakkor megmarad a döntési szabadságuk, semmilyen gondoskodási ketrecbe nem kerülnek senki által?
Valószínűleg ez is az időtlen kérdések egyike. Mindig újra és újra tanulandó, keresendő a válasz, minden civilizáció által.”
Ezek a gondolatok ma is érvényesek, sajnos. Akkor nem a napi politika íratta velem, de most az juttatta az eszembe. Aki a médiákban hallgatja, nézi a napi politikát, már csömört kaphatott a politikusok demagógiája miatt. Csömört kaphatott?
Na, igen. Szomorúságot. Ez van. Ebből lehet választani.
Örülhetünk, ha a Föld elkerüli az atomháborút. Az új, nagy fegyverkezési hullámot sajnos nem kerülte el.
Az idézetben azt írtam, hogy a felnőttvilág kapcsolatrendszerének az infantilizmusa az ok. De ha jobban mögénézünk, ennek is van oka, hogy ilyen a felnőttek világának a kapcsolatrendszere. A pénz és a nyereségvágy, a hatalomra törekvés mindenáron határozza meg a politikai vezetők és a vezető társadalmi rétegek kilencven százalékának a gondolatait és a cselekedeteit.
A féktelen nyereségvágy számomra ugyanolyan értelmetlen, mint a féktelen fegyverkezés. Egészen jól láthatóan csak pusztuláshoz vezet. Néhány majomkenyérfához, amelyek aztán szétszaggatják a bolygót.

Egy kis privát szomorúság

Van, amikor azért vagyok szomorú, mert keveset látom a fiamat, és az unokáimat, és most pedig azért, mert találkoztunk. Ùgy látom, beteg, úgy látom fáradt, és mégsem akarja, hogy segítsek. Pedig nagyon szívesen segítenék.
Szomorú vagyok, hogy nem tudok segíteni.

Boldogságot az adna

Boldogságot az
Adna, ha adni tudnék
Annak is, ki nem
Hagyja, észrevétlen, jól,
Kedvesen, vigasztalón.

egy epizód

Ülök a villamosmegállóban egy szép, napsütéses őszi délután. Ha nem fájna ez-az, s nem lennének ilyen-olyan bosszúságaim, azt mondhatnám: de szép az élet!
A mellettem levő ülőkére letelepszik egy babakocsis, fejkendős fiatal mama. Szemmel láthatóan az óvodából hozza a két nagyobb leánykáját. A kisebbik aznap szép mandalákat készített, azaz előre rajzolt vonalak mentén színezett. Legalább három ilyen színes, virágos képet hozott magával, s bár a nyelvüket nem értem – nem németül beszélnek – érezhető, hogy a kicsi büszke és boldog.
Aztán, mikor a kijelzőn már látszik, hogy két perc múlva itt a villamos, a mama összegyűri a lapokat, és a nagyobbik lányka kezébe nyomja: ott a szemetesláda, dobd ki!
A kicsi óriási sírásban tör ki. Hát így becsülik az ő munkáját? Csak szemét, pedig azt mondták, szép?
Úgy tud fájni még az ilyen kicsi szívének!
Nem akarom kommentálni. Tudom, a szülők azt mondanák, nem tudunk minden papírt eltenni.
Tudom, a gyereknek valamiképp az is használ, ha megismeri a felnőttek világát.
Ès mégis, egy kicsit az én szívem is fáj, vele.