Àprilis elején még nem akartam elhinni, olyan picik, olyan semekkorák voltak a virágkezdemények az orgonabokrokon! Aztán elöbb Bécsben, majd lent Marcheggben a kertben is örülhettem nekik: virágzanak, illatoznak már az orgonák. 🙂 Csuda jó!
A Wasserparkban nagyszerű játszótér van, kicsinek és nagynak egyaránt sok mindent kínál. Ahogy a fiam megjegyezte: ez majdnem olyan, mint egy Vidám Park. A képeken csak egy része látszik, például a sárkány és a vizíló lemaradtak. 🙂
Nemrég volt az Inter Japán Magazin író pályázatának az eredményhirdetése, ahol megemlítették az általam beküldött novellát is. Mivel valószinüleg nem jut el hozzám a Magazinnak azon példánya, ahol ez szerepelni fog, ezért úgy gondoltam, most bemutatom itt ezt a novellát.
Keveredő idők
Milyen sötétek, szomorúan hosszúak tudnak lenni a november végi éjszakák! Borongós, kedvetlen minden a városban, milyen igazuk vannak azoknak az állatoknak, akik inkább átalusszák az egész telet!
Lili is ilyen borongós hangulatban ébredt. Olyan álma volt megint, amilyet már elmesélni sem szeretett, mert tartott tőle, hogy Ádám csak mosolyogna rajta. Még szerencse, hogy most egyedül volt, Ádám csak este jön haza egy egyhetes hivatalos útról, addig töprenghetett nyugodtan az álmáról. Mikor a hálóból átment a nappaliba, a szeme rögtön a vakizasira tévedt. Látod, ha Ádám most itthon lenne, téged okolna megint! – mondta magában a kardhoz beszélve.
Őszi éjjelen
Fel s tovaszáll a homály,
A megálmodott,
Még halvány, de kedves kép
Körvonalazódott már.
Több éve meghalt nagyanyjának egy kézzel írott, tankákkal teli füzetecskéje volt a vakizasi mellett, és most, mikor belelapozott, véletlenül ennél nyílt ki. Körvonalazódott már? Lili eltöprengett a szavakon. Nem, nem, bennem még nagy a homály! Miért jönnek ezek az ismeretlen képek az álmomban?
Erre a kérdésre nem tudták a választ, se Lili, se Ádám, de néha, ha Lili mesélt az álmairól, elvitatkoztak rajta.
Miért nem dobod ki azt a kardot? – kérdezte az első ilyen alkalommal Àdám, majd Lili döbbent arcát látva hozzátette: — Vagy legalább tedd el egy fiókba, vagy a szekrénybe.
Lili a fejét rázva tiltakozott akkor: Nem, nem, a nagyanyámé volt és nagyon értékes!
Igazából fogalma se volt, hogy pénzben kifejezve mennyire értékes az a kard. Tudta, hogy úgy is értékes, de az ő számára emocionális értéke volt, igaz, hogy teljesen megmagyarázhatatlanul. Elmesélte egyik álmát Ádámnak, amikor egy szamurájt látott maga előtt, és mind a két kezében egy-egy kard volt. Később utánaolvasott, és megtanulta, hogy a szamurájoknak valóban két kardjuk volt mindig, egy kisebb meg egy nagyobb. Hogy került a nagymamájához ez a kard, azt Lili nem tudta. Mikor kicsi volt, a nagymama mindig csak annyit mondott róla mosolyogva, hogy családi örökség, de hogy hogyan vált azzá, azt nem tudta. Hol van ennek a kardnak a párja? Lilinek szinte mániájává vált ez a kérdés, olyan gondolatai támadtak néha, mintha ő magának lenne egy ismeretlen fivére, és azé lenne a másik kard. Ez teljesen nonszensz volt, ketten voltak lánytestvérek, anyja-apja magyar, közel és távol sehol nem látszott semmi japán rokonság. Miért gondolt ő mégis olyan gyakran Japánra?
November vége lévén, későn világosodott, de már elég világos volt ahhoz, hogy lement futni. Nem járt a manapság divatos edzőtermek egyikébe se, sőt, még otthon sem tartottak szobabiciklit, a heti futás jelentette az egyetlen rendszeres sportot az életében. Igaz, tavasszal sokat jártak kirándulni, gyakran biciklivel is, de ezt nem számították magukban a sporthoz.
Lilinek, miközben elszaladt egy utazási iroda nagy tengeri hajóutat hirdető plakátja mellett, megint csak Japán jutott az eszébe. Volt egyszer egy tengeri hajón egy kiránduláson, ahol egy japán csoportba keveredett. Mikor az egyik szigeten kiszálltak, és busszal mentek tovább, egy japán nő került mellé a buszon. Elbeszélgettek. Angolul természetesen, mert az volt a közös nyelv, de beszélgetés közben Lili többször is úgy érezte, hogy előre tudja, mit fog a másik kérdezni, mintha olvasni tudott volna a fejében. Pedig még japánul se tudott, egy szót se. Ádám meg is kérdezte egyik alkalommal, hogy miért nem lát neki japánul tanulni, ha annyit foglalkozik vele a gondolataiban, és még azt is hozzátette, hogy elmehetne oda élni. Nem, nem, nem, nem akarnék ott élni! – tiltakozott akkor hangosan, maga sem tudva, igazán, hogy miért. Japán egy sziget, egy szakadék tetején, és bármikor belezuhanhat a tengerbe – ezt érezte, de kimondani nagyon gyerekes félelemnek tűnt, inkább nem mondta. Olyanokat mondott, ami érthetőbbnek tűnt mások számára: Tele vannak atomerőművekkel, tönkre fognak tenni mindent! Ádám erre csak megvonta a vállát: A legtöbb fejlett ország tele van velük. Ilyenkor olyan idegennek tűnt a számára a férje! A mindennapokban, a valóság világában jól megértették és szerették egymást. De Liliben benne volt még egy másik világ, egy furcsa, talán gyerekes álomvilág, és Ádám azt nem értette meg sehogyan sem. Hogy nevetett rajta, mikor elmesélte a megismerkedését egy japán lánnyal Londonban, még egyetemista korában! Legalább tíz percen keresztül álltak Lili és a japán kislány akkor egymással szemben és hajlongtak felváltva egymás felé az egyik metróállomáson, mert fogalma se volt, hogy hogyan kell befejezni egy elköszönést? Pedig neki ez egy kedves élménye volt, a mindennapi udvariasságot hiányolta az életből, ami, Lili úgy vélte, a régi generációkban jobban megvolt, és talán Japánban jobban megőrződött.
Egy óra elteltével ért haza a futásból, lezuhanyozott, majd nekilátott a hétvégi takarításnak. Porszívózás közben levert a könyvespolcról véletlenül egy könyvet, ezt feltette az asztalra, hogy majd mikor készen lesz, megkeresi a helyét.
Csak könnyű ebédet tervezett magának, este, mikor Ádám megjön, vacsoráznak majd alaposabban együtt. Miközben evett, belenézett a leesett könyvbe. Egy novelláskötet volt, Shichiro Fukazawa könyve. Lili belelapozott, és egy régi fényképet talált benne a nagyanyjáról.
Szép halált vágytam,
Sűrűn hulló fehér hót,
Magas hegyekben,
Hol a szikla a párnám,
S gyorsan jön, szép a halál.
Egy írás a Narayama dalokról. Lili halványan emlékezett erre a történetre. Emlékezett arra, hogy beleborzongott, mikor elképzelte, hogy egy fiú nekilát kivinni az anyját a hegyre. Aztán később, mikor a haldokló nagynénjénél járt a kórházban, már nem tudta eldönteni, hogy mi a rosszabb. Hónapokon keresztül magatehetetlenül gyötrődni egy kórházi ágyon, a fájdalmak ellen gyógyszerekkel teletömve, gépekre kötve feküdni – ez jobb? Emberségesebb? Tudta, hogy a fiatalok, az ő korosztálya, nemigen szokott a halálra gondolni. Tizennyolc évesen vesztette el a szüleit, és mindenki természetesnek tartotta, hogyha ő nem akart a halálról beszélni. De nem is gondolt rá? Mióta Ádámmal összeházasodtak, nem sokat. Szeretett volna teherbeesni, szeretett volna kisbabát, gyereket – az életre gondolt. Akik élnek és akik élni fognak. Jó ez?
Beleolvasott a könyvbe. Szép a halál. Úgy tartották ott, akkor, valamikor azok az emberek, hogy ha elkezd esni a hó, mikor valaki kiér a hegyre, akkor az szép halált jelent neki. Mit jelent a szép halál? Gyorsat? Álomba merülést a hó alatt? Lili nem tudta. A kávé mellett belemerült a könyvbe, és szinte észre sem vette, hogy úgy eltelt az idő, hogy lassan már sötétedni kezdett.
Te jó ég! Már mindjárt öt óra, Ádám hamarosan itt lesz!
Ádámon nem látszott egy csepp úti fáradtság sem, boldogan mosolygott, mikor belépett a szobába és meglátta a gyertyákkal megterített asztalt.
Én is arra gondoltam, hogy ünnepi vacsoránk lesz ma, hoztam is hozzá egy extra jó minőségű vörösbort!
Mikor már megették a halat meg a zöldségeket, akkor kérdezte meg Ádám mosolyogva:
Elkezdtél már japánul tanulni?
Lili egy pillanatra megdöbbent, csak nem akar Ádám gúnyolódni? De nem, rögtön folytatta tovább, és elmesélte a nagy újságot, hogy a következő év februárjában három hónapra Japánba küldik, megtanulni ott azt az új technológiát, amit megvesznek.
Nincs kedved velem jönni? Kérdezd meg a főnököd, hogy a rendes évi szabadságod mellé nem kaphatnál-e két hónap fizetésnélkülit, nem lenne jó?
Lili a meglepetéstől nem tudott rögtön válaszolni. Elmenni Japánba három hónapra, ahol neki semmi dolga nem lenne, csak nézni és látni? Volt idő, mikor ábrándozott erről.
Néhány óra múlva boldogan összeölelkezve merültek álomba.
Vajon mit hozott az álom tündére ezen az éjszakán Lilinek?
Ismét egy nemrég megkapott könyv kapcsán szeretnék írni néhány gondolatot. A könyv címe: Self-Liberation through seeing with naked awareness, szerzője: John Myrdhin Reynolds.
Ki az a Self, ki az az Én? Vajon hányan teszik fel maguknak ezt a kérdést? Fontosnak érzik-e, hogy elinduljanak azon az úton, ahol rátalálhatnak?
Ezek a kérdések nem szerepelnek a fent említett könyvben, mondhatnám, sajnos. Miért nem szerepelnek? Az, hogy a régi írásokban, melyek fordításáról szó van, nem szerepelnek, az valamelyest érthető: egy egészen más világ egészen más gondolkodásában a mindennapokban élő fogalmak is mások voltak. Ha valami mindenkinek természetes, akkor azt (talán) nem kell magyarázni. De így van-e ez manapság? Tudjuk-e, hogy ki az az én, akivel definiáljuk önmagunk?
Azt hiszem, hogy egy ma írt könyvből, amely erről a témáról – Self-Liberation – szól, nem maradhatnak ki ezek a kérdések. Definiálni kell, hogy miről beszélünk, legalább egy megközelítő definicióval. És még egy másik alapfogalmat is, amely szintén fontos ebben a könyvben, és szintén definicíó nélkül szerepel: a transformation-t, az átalakulás, az átváltozás fogalmát.
Mit értek definicíó alatt? Megmondani, hogy mire gondolunk. Mik az olyan változások, amelyek mellett megőrződik az Én időtlen időkön keresztül is, akárhány millió éven át is, és melyek azok a változások, átalakulások, amelyek már nem ilyenek. Itt a time2life-n az idézetek között szerepel egy egy ezzel a kérdéssel foglalkozó: …geistige Gesundheit (ist) sich bewahren trotz unerwarteten Wellen….
Lélek vagy anyag kérdése ez? Nem ilyen egyszerű.
Lehet-e egy Zeusz ugyanaz az Én – bikaként, más állatként, emberként vagy démonként? Mi jelenti önmagát?
Ezért lenne fontos a jó definíció, mert az understatement – ki mit ért alatta – már sok tévútra vitt. Sok olyan hit, elképzelés volt már, amely szerint, ha minél több alakot képes valaki ölteni, annál nagyobb „mester”.
Az én szememben nem. Szerintem megtéveszteni akaró színész vagy gonosz démon, aki így vagy úgy, de elvesztette önmagát.
Lehet, hogy akad, aki megjegyzi: már megint úgy írok egy könyvről, hogy még el sem olvastam rendesen, csak belenéztem. Mentségemre szolgáljon, hogy nekem ezek a naplóbejegyzések egy kicsit tükrök is: utólag visszatekintve látom, hogy milyen kezdeti gondolatokkal láttam neki az olvasásnak; (pedig nem is beszéltem még a Liberation-ről, arról, hogy mi az a felszabadítás, amiről szó van).
Csúcsforgalom van a Dunauinselen: biciklisek, rolleresek, sétálók, felnőttek és gyerekek, mindenki örül, hogy vége a hidegnek. Az Alte-Donau-n megjelentek a vitorlások, a játszótér meg tele van a kicsikkel. 🙂
Nagy örömömre végre itt a jó idő! Megjött a tavasz, Bécsbe is és Marcheggbe is: napsütés, meleg és finom tavaszi levegő. Ime:
Ha egy link sehová sem mutat, az nagyon bosszantó tud lenni. Pedig egészen biztos, hogy az ilyesmi egyre gyakrabban fog elöfordulni, mikor a neten keresünk valamit, mert eltünnek olyan oldalak, melyek a link létrehozásakor még megvoltak.
Ma valaki egy régi novellámat kereshette, és biztosan bosszankodott, mert egy régi post-ban csak egy link volt — és mint azt ma felfedeztem, a hozzá tartozó oldalakat már törölték. A keresett novella, akárcsak a legtöbb ilyen kis “apróságom”, fenn van a rövid történetek között, 🙂
Most viszont ideteszek egy másikat — és nem linket.
Mindegy, hogy mi nyel el
Egyszer volt, hol nem volt, ez bizony régen volt. Olyan régen, hogy még a földrészek is másmilyenek voltak, mint manapság.
Az egész bolygó nagy változások előtt állt. Tudták, hogy elkerülhetetlen, hogy be fog következni: a pólusok cseréje, megváltozása, átbillenése. Menetrendszerűen bekövetkezett mindig, csak olyan nagy időközökben, hogy ritkán akadt olyan emberiség, amely két pólusváltást átélt volna. Egy emberi élethez képest a két pólusváltás között eltelt idő nagyon-nagyon soknak tűnt, szinte végtelennek.
Fel lehet készülni egy végre? A civilizáció bevégződésére, amit prognosztizáltak: olyan sok vulkánkitöréssel ,földrengéssel, tsunamikkal járt együtt a pólusváltás, hogy kevés esélye volt annak, hogy bármi is épen megmarad. Természetesen igyekeztek menekülési, átmentési terveket kovácsolni, a föld mélyére épített bunkerekben, s a tenger mélyére megbúvó tengeralattjáró hajókban, de ezek mind kevesek voltak. Előre látható volt, hogy az emberek nagyobb része a pólusváltást nem éli majd túl.
A Nap és a Hold, így becézték kedvesen a két kis öreget, egy kedves párt, akik olyan idősek voltak, hogy szinte örökéletűeknek tűntek. Sok-sok generációt felneveltek, s szárnyaikra bocsájtottak. Mindig szívesen látogatták meg őket egykori gyerekeik, tanítványaik, megcsodálták megőrzött szellemi frisseségüket. S volt valami vonzó, valami egyedi, különleges, abban is, ahogy egymáshoz tartoztak. Soha senki nem hallotta veszekedni őket. Mintha szavak nélkül értették volna, hogy mit akar a másik, sőt, még nagyobb távolságokra eltávolódva egymástól is fennállt valamiféle telepatikus kapcsolat közöttük. De már régen nem távolódtak el egymástól nagyobb távolságokra, s nem igen mozdultak ki a tengerparti városból sem, ahol éltek.
Egyetlen ember volt, aki kettőjüket nem egynek látta, egy egykori tanítványuk. Szerelmes volt az asszonyba, de sikertelenül próbált kettőjük közé állni. Kedvelték mind a ketten, mint nevelt gyereket, mint tanítványt, de összhangjukat nem tudta megbontani.
A civilizációjuk birtokában volt már annak a tudásnak, amivel új és új életekbe voltak képesek „átköltöztetni“ egy embert. Veszélyes tudás volt ez.
Az egykori nevelt gyerek próbálta egyszer rávenni az asszonyt: gyere velem, légy az enyém, legyünk mind a ketten fiatalok, egymást nagyon szerető fiatalok! Hiszen ti már nem is szóltok egymáshoz! Te valójában hozzám tartozol!
A fiatalság kísértése. Jó-e így választani az életet?
Miután visszautasította, sokáig nem látta őt az asszony. Nem beszéltek róla a párjával, ehhez sem volt szükségük a szavakra. A fiatalemberből úgy nevezett „nagy ember“ lett a világban. Hatalommal rendelkező. Aki megszokta, hogy mindent megkap, amit csak akar.
Természetesen a készülődő tragédia idején a menekülési, a túlélési lehetőségei is megvoltak. Rendelkezett azokkal az eszközökkel és kapcsolatokkal, hogy akár a föld mélyén lévő bunkerekben, akár valamelyik tengeralattjárón helyet tudott kapni.
Megjelent náluk, mikor a változások elkezdődtek. Magával akarta vinni az asszonyt.
Itt elpusztul, meghal, elvész örökre …Velem kell jönnie…
Nem megyek sehová. Elég sokáig éltem, elég sokáig éltünk. Mi itt várjuk be a véget. Mindegy, hogy mi nyel el, a hullám, vagy a tűzhányóból kiömlő láva.
Akkor soha nem látom már …?
Soha? Nehéz szó ez. Egymillió év olyan soknak tűnik az embereknek, hogy azt mondják rá, hogy soha. Talán egymillió év múlva. Ha a sors úgy akarja, találkozunk. Az élet mindig újrakezdődik, így vagy úgy, újjászületünk.
Kérdés, hogy ráismerünk-e egymásra … mormogta maga elé a fiatalember, már tudva, hogy hiába jött.
Kérdés, hogy megőrizzük-e önmagunkat a változásokban — felelte az asszony.
A fiatalember szinte az utolsó lehetséges pillanatban távozott el. Már közeledett feléjük egy óriás tsunami, több száz méter magas hullámokkal. A vulkán dörgése kísérte, míg a két öreg felballagott a tetőre. Onnan néztek együtt, szótlanul, a tenger felé.
Az ár vitte el őket.
Hideg ez a tavasz — legalábbis mostanáig. Bár az ilyesmi nem szokatlan, emlékszem olyan húsvétre, amikor még hó is esett, mégis egy kicsit csalódás. Hiszen az ember úgy várja már a tavaszt, a sok napsütést, a meleget! (Gondolom, hogy nemcsak én.:) )
Rövidet sétáltam a Wasserparkban, a növények “programja fut”: ők elkezdték a nyílást, a virágzást, úgy látszik, hogy a belső óra erősebb, mint a hideg.
Kellemes Húsvétot kívánok Mindenkinek: kicsinek és nagynak, öregnek és fiatalnak, akárhol, akármerre él. Békét, örömöt, mosolygást — és egy kis tavaszt hozzá, bár itt most még elég hideg van. 🙂
time2life 