A Kwakiutl-ok életében a halálra és az újjászületésre vonatkozó elképzelések fontos szerepet játszottak. Sok történetük van, melyek szimbolikus módon kezelik ezt a témát.
Gyakran ábrázolják az élet egy szakaszának lezáródását, és egy természetfeletti kincs keresését úgy, mint ha az a halál vagy egy öngyilkosság lenne. Az elhalálozott vagy az öngyilkos az életre való újjáélesztése után egy természetfeletti kincset kap egy természetfeletti lénytől, akinek ebben az élesztésben szerepe van. Gyakran ezek a természetfeletti lények nem mint egy távoli, misztikus vagy égi túlvilág lényei jelennek meg, hanem az emberek számára ismert formában, mint egy állat vagy egy növény, aki levette a maszkját és emberré változott. A feltámadása következtében az ember elveszíti az előző életét, és visszatér a természetfeletti lények falujába, és csak a falu lakóinak közös akciójaként, közös tevékenységük eredményeként válik újra emberré, és a közösség tagjává. Sok történet szól a kannibállá változásról.
Nem tételezhetjük fel, hogy egy olyan társadalomban, ahol az emberek túlnyomórészt állati fehérjében gazdag élelemmel táplálkoznak, a kannibalizmusnak életfenntartó szerepe lenne, mint esetleg egy állati fehérjében szegény világban. Az egyik kutató, F. Boas megállapítása szerint a kannibalizmus csak későn, a 19-dik században tűnt fel a Kwakiutlok között, éspedig egy tánc formájában, amely szimbolikusan arról szól, hogy „elfogyasztanak” egy elhunyt hozzátartozót. Az ilyesfajta kannibalizmus mögött meghúzódó hit viszont egy sokkal régebbi, az ősrégi világszemléletüknek a része.
A kannibálok jelentésére vonatkozóan utalást találhatunk Ma’tagila történetében. Az éppen újjászülető kannibállá változásakor kap egy „halált hozót”, amit nem alkalmazhat tetszése szerint, hanem mindig kényszerítik a használatára. Ilymódon a kannibál a halált testesíti meg. A halál nem jelenti az élet végét, hanem egy szükséges feltételt az újjászületéshez. A kannibáloknál gyakran találjuk az áldozatuk megfojtásának és elnyelésének a szimbolumát.
A téli szertartás kannibál avató táncánál a kannibál jelölt kezébe vagy a hátára vette az áldozatát, majd a szent helységben „adta elő” ismét a húsát. Nem fogyasztotta el, hanem harapdálásokkal jelezte a „megemésztést”. A szent helység nyílásának száj formája volt, gyakran más házkapukat is szájként vagy hatalmas madárcsőrként díszítettek, amely a természetfeletti lény csőrét jelképezte. A Kwakiutlok különbséget tettek azok között, akiket ilymódon „elnyeltek”, és azok között, akik a halál és az újjászületés előtt nem tették meg ezt a lépést. Az ilyen elnyelés különféle veszélyekkel járt, amelyeket csak olyannak a segítségével lehetett legyőzni, akinek már volt természetfeletti tapasztalata, és aki ilyenkor tisztulási rítusokat hajtott végre. Az ilyen veszélyeknek a jelképe a becsapódó ajtó, amelyen keresztül nem mindenki merte kockáztatni a belépést.
A kannibál a téli szertartás legmagasabbrendű és legagresszívabb lénye. De szimbolikusan még ennél is többet testesít meg. Ő a fékezhetetlen vadság, a legveszélyesebb természetfeletti erő, amely hívatlanul is belép az emberek életébe. A vadsága és a természetfeletti jellege csak az emberek közös tevékenysége által szelídíthető meg. Megvan a lehetősége, hogy változzon, megvan arra is, hogy egy vagy több falulakónak károkat okozzon. A falu lakóinak közös cselekedete az, ami kényszeríti, hogy a szent helységbe menjen. Amivel persze a kannibál megszelídítése még korántsem fejeződött be. A kannibál szelídítésének szertartása több napig szokott tartani, amikor énekek, táncok, és a kannibál kitörései – vagy kitörési kísérletei – jellemzik ezeket a napokat, míg végül a kannibál megszelídítettnek tűnik. Az egész folyamat nem veszélytelen a falu lakóira nézve, mert a korábban már megszelídített kannibálok és különféle titkos társaságaik is részt vesznek a szertartásban, és egy apróság, valamilyen egy kiváltó szó elég lehet a vadság újbóli kitöréséhez. Ami persze újabb szelídítéseket tesz szükségessé.
A kannibál megszelídítésével az elődjének a neve és a rangja – ez leggyakrabban az illető apja – a kannibálra száll át, és az apa kiválik a titkos társaságból. Ami ismét csak a halálnak és az újjászületésnek a jelképe.
A megszelídített kannibál egyszerre kannibál és ember, ezáltal megszemélyesíti a földi és a természetfeletti világ egységét, az egységet a vadon és az emberi együttélés között. A titkos társaságban elfoglalt helye alapján egyúttal megszeméyesíti azt a mitikus ősét is, aki először vált a halála és az újjászületése által kannibállá.
részlet Franz Boas és George Hunt gyűjtéséből
time2life 