A félelem az ismeretlentől

Van az emberben – minden emberben – egyfajta mélyben rögzült félelem minden ismeretlentől. Ezt így általánosságban valószínűleg sokan tagadnák, mondván, hogy ők nem ilyenek, ők szívesen utaznak ismeretlen országokba, szívesen kóstolnak meg ismeretlen ételeket, italokat, stb. Ez feltehetően igaz, de ezek az „ismeretlenek” nagyon messze vannak a ténylegesen ismeretlentől, a nem várttól, a váratlan veszélyekkel és problémákkal való szembekerüléstől. Az „ismeretlen országokban” általában tudják a turisták, hol található a nagykövetségük, ahová fordulhatnak, ha úgy adódik, ha pedig az ismeretlen étel-ital megárt, tudják hol a legközelebbi orvos vagy kórház.
Az igazi félelem az ismeretlentől ott kezdődik, amikor nagyon felborul az élet. Hirtelen megváltoznak a körülmények, feltornyosulnak a problémák, megkérdőjeleződik a jövő. Mi jön, mi jöhet még? Meg tudom oldani? Meg tudok birkózni vele? Az ilyen jellegű félelmek megjelenhetnek az egyéni sors nehézségei miatt – valaki közelállónak a halála, válás, állásvesztés, stb. –, de megjelenhetnek globális, mindenkit érintő problémák miatt is.
Azokon a helyeken, ahol háború zajlik, könnyen megértjük ezt. De nem csak egy háború okozhat kollektív, bár gyakran rejtett, eltitkolt félelemérzést. Hanem a politikai helyzet, a gazdasági helyzet tömegeket érintő gyors megváltozása is: ami évtizedeken keresztül egy stabil rendnek tűnt, az hirtelen megszűnt. Az emberek egy darabig reménykednek, hogy majd csak megáll az áremelkedés, visszatér a „normális élet”, a kiszámítható körülmények, a többé-kevésbé meglévő biztonságérzés. De ahogy telnek a hónapok, és a stabilizálódásnak semmi nyoma nincs, viszont hideg lakásokat és sötét utcákat jósolnak a télre – nő a bizonytalanság és a félelem.
Mikor volt utoljára ilyen gyors galoppban vágtató infláció és drágulás? Bár százéves ember kevés él manapság, utána lehet keresni az archivumokban: pontosan száz évvel ezelőtt írtak ilyesmiről az újságok. Ami utánanézés csöppet sem megnyugtató érzést szül, ha az ember belegondol, hogy mi mindent hozott még az a század. Ugye nem kívánjuk annak a sok szenvedésnek és pusztulásnak a megismétlődését?
Tudom, sokan vagyunk, tömegek vagyunk, akik nem kívánjuk. De van-e, lesz-e erőnk megakadályozni azt a néhányat, akik nem törődnek ezzel? Akiket csak a maguk gyors haszna érdekel, mindegy milyen áron – úgy az emberéletet, mint a természetet illetően.
Bár ezek a félelem kérdései, mégis, úgy hiszem, hasznosak. Nem szabad, hogy a félelem megbénítson.
Valamikor a nyár elején írtam a politikusokról a következő tankám:

Politikusok

Süketté válni
Józan szavakra, ez a
Politikusok
Sorsa, kényszerpályájuk
Tettük meghatározza.

Ha nem csak mi, a tömeg, vagyunk többé-kevésbé magatehetetlen elszenvedői a mi világunk változásainak, de a politikusaink is, akik a látszat szerint a világunk „vezetik”, a változásokat „irányítják”, hozzánk hasonlóan magatehetetlennek tűnnek – akkor mekkorára növelheti a félelmet mindez? Ahhoz hasonló érzést okoz, mint amit az a tutajon álló érez, kinek amúgy is ingatag járművét elragadta a sebes folyó és egyre gyorsabban vágtat vele egy vízesés felé?

Mi vezetett ehhez az állapothoz? Az embernek az a sok száz vagy sok ezer éves hite, hogy ő az ura mindennek, ő kontrollál mindent? Szóval, a Kontrollwahn?

Örökké változó világ

Kik emlékeznek
Arra, milyen volt ezer
Évvel ezelőtt
A világ, s milyen ma, mit
Éreznek, mindezt látván.

Hol rontottuk el,
Hol csúszott ki változás
Kezeink közül,
Félrevitt a hit, hogy a
Változás ura leszünk.

Öreg császár, hány
Kísérlet vált csapdává,
Sok jónak indult
Keresés elszabadult,
Nem kontrollált pokollá.

Szépségszalonok

Hogyan változtak az egyes korokban a szépségideálok? Az ókori szobrok istennői gyakran nem hasonlítanak a mai sztárokra. Az, hogy az egyes helyeken és korokban a szépségideálok más és másmilyenek, talán természetes dolog. Viszont a következő kérdés minden korra feltehető: mennyire tükrözi a szépségideál az általánosan uralkodó ideológiát és vallást? Alapvetően mindig csak a pénz és a hatalomvágy miatti külső szépség volt a fontos? Az olyan szépségideál, ami valakinek jövedelmezett, például azzal, hogy az emberek úgy érezték, a testükön valami korrekcióra szorul? Attól tartok, hogy mások is hasonlóan vannak vele, mint én, hogy unják a sok kéretlenül befutó reklámot, legyen az kéretlen egészségi jótanács, szépségkenőcs avagy a legújabb divatra felhívó és azt mindjárt áruló valami, amit reklámoznak. Fiatalt, öreget egyaránt naponta „bombázni” ilyesfajta reklámokkal, nemcsak a vásárlásokkal hajt hasznot azoknak, akik ezt teszik, de az emberi tudat lassú mérgezésével, finomabban mondva manipulált változtatásával is. Akár van pénze rá valakinek, akár nem. Bennem felbukkan a kérdés: tényleg ez jelenti, a test jelenti az embert? Ettől függ, hogyan ítéljük meg magunkat és hogyan ítéljük meg egymást?
Sokan hajlamosak lennének a cím, a szépségszalonok kapcsán csak a „fejlett világra”, Európára és Észak-Amerikára gondolni. De ez a felfogás teljesen téves. A szépségszalonok nagy üzletet jelentettek a múlt valamennyi korszákában, és nagy üzletet jelentenek ma is, mindenütt a világon: például Kínában is, sőt, a mohamedán világban is. Ez utóbbi talán meglep egyeseket, esetleg olyanokat is, akik már a legutóbbi blogbejegyzésem idején feltették a kérdést: miért írtam Irán kapcsán a „törődj a testeddel”-t, hiszen mi úgy látjuk, hogy elfedetik az egész testet érintő leplekkel az asszonyokat, a lányokat?
Ez igaz, de ez korántsem jelenti azt, hogy ettől az ott élő nők ne tekintenék nagyon fontosnak a testi szépséget. Sőt.
Nemrégiben láttam a tévében az ORF teheráni tudósítójának az „Élményeim Iránról, Teheránról” filmjét. Bár a tudósító filmje nagyon diplomatikus maradt, kerülte a „mély valóságot” és így a felszínen mozgott, az én szememben mégis sokat elárult. Mivel?
Például mindjárt az első hosszabb riportalannyal, egy „sikeres üzletasszonnyal”, egy divatot áruló nővel. Nem azzal árult el sokat, amiket mondott, ó, nem, nagyon is megmaradt azon határok között, amiket a rendszer felállított. Minden mással árult el sokat. Kezdve például a nő túlságos babaarcával. Egy kirakati bábunak sincs olyan precízen megformált babaarca, mint annak a nőnek. Nem természetes arc. Később ki is derült a filmből, hogy milyen óriási nagy a szépség operációk száma Iránban. Ugyan a fejüket bekötve, ruha előírásoknak megfelelően kell járniuk az asszonyoknak, lányoknak, de a szépség operációk olyan nagy számban vannak, amilyet talán csak Kínáról lehet hallani. Engem ez meglepett, mert én soha nem érdeklődtem semmilyen plasztikai műtét után, és azt hittem sokáig, hogy ez nem tömeg-jelenség. De egyre inkább úgy tűnik, hogy az, sok helyen.
Az iszlám országokkal kapcsolatban rögtön felmerült bennem a kérdés: összeegyeztethető ez a vallásukkal? Szerencsére ezt a kérdést feltette a riporter, egyrészt hölgyeknek, akik buzgón hangoztatták a dolog életbevágó fontosságát („hiszen az arc az egyetlen, amit látnak belőlünk”), másrészt pedig egy vallási vezetőnek is. Mint a főpap válaszából kiderült, igen, összeegyeztethető. „Tudja az arc milyen fontos,…” stb.
Az üzlet az üzlet?
Szóval az arc, mint külső, mint image igen – de a lélek, a „belső arculat”, a gondolat, a szabad egyéni akarat az nem? Mert arról senki sem beszélt. Se a nők, se a pap.
Ki látja így? Isten biztosan nem.
Bennem az szűrődött le, hogy ez az embereket fizikailag átalakítani akaró orvos-klán „vallása”. Nekik jó üzlet. És feltehetően megkötötték a maguk szövetségét a mullahokkal.
Ehhez a filmhez azután kapcsolódott a gondolataimban, hogy láttam egy kis hírt a neten, miszerint Törökországban – sokak véleménye szerint Törökország az Irán „előszobája” – egyre nagyobb üzlet a férfiaknak nyílt szépségszalonok. Ha hinni lehet a cikknek, Ausztriából legtöbben kopaszság miatt mennek a legtöben oda, hajátültetés igényével. (Feltételezem, hogy olcsóbb, mint idehaza, Ausztriában.)
Milyen könnyű pszichikailag manipulálni az embereket! Az egyes korokban ezt hol így, hol úgy tették és teszik ma is, gyakran pont az ellentétes irányban, mint előzőleg. Volt kor, amikor a kopaszság – és általában a testen mindenféle szőr-nélküliség – egyfajta pozítiv jelnek számított, kvázi érettségi jelnek, arról, hogy a belső mentális „rendrakó – gyógyító” eljutott egy bizonyos szintre. Ilyesmire ma nem is gondolnak. Hasonló példa a fogakkal. Ma az elhanyagoltság jelének tekintik a hiányos fogsort, és a szegénység jelének a teljesen fogsor nélküli idős embert. Jól emlékszem, hogy a Narayama dalokról szóló japán novelláskötetben (Fukadzava Hicsiró Zarándokének) pont ezzel ellentétes szemléletről lehetett olvasni. Egy japán öregasszony azért próbálta kiverni a még maradék ép fogait, hogy ne szólják meg. A környezet, a közvélemény miatt, hogy az ne ítélje el őt .
Valószínű pedig, hogy a fogak ősi jelentését addigra ugyanúgy elfelejtették, mint a szőrnélküliség jelentését, vagy a különbséget a külső arc és a belső arc között.
Tudom, hiába tanácsolnám egy fiatalnak, hogy szépségszalon helyett inkább meditáljon, gondolkodjon el azon, mi is az ember lényege. De én magam szeretnék ennél maradni a jövőben is.

Az ember lényege

Régi mese, hol
Egy király az éhező
Népnek öntestét
Osztotta szét, s nem lett így
Kevesebb a test-kenyér.

Kőként születünk,
Abból véssük ki fájó
Munkával magunk,
Az anyag fogy, emberként
Mégis mi sokasodunk.

Az ember, mint a
Szfinx, a végtelenből s a
Végesből kapott
Részt, mit szaporít, rajta
Áll, mi lesz a legvégén.

Befejezésül szeretnék egy kicsit távolabbi perspektívára ugrani, és két olyan tankámmal zárni e sorokat, amelyek a Földünk szépségéről írnak; remélem, hogy nem csak az én elképzelésem szerint.

Minden összefügg

Mikor értjük meg
Végre, mi a Földön egy
Helyen veszély, az
Veszély mindenkire, az
Egész Földünkre nézve.

Éljen a Földünk

Éljen a Földünk,
A virágzó életé
Legyen, ne váljon
Gonosszá soha, anya
Legyen és ne mostoha.

Kegyetlen idők tanúi

Alig valamivel több, mint két esztendeje, hogy írtam az ujgurok helyzetéről az akkoriban olvasott könyv kapcsán: Die Kronzeugin – A koronatanú, amely Sayragul Sasuytbay életéről, a meneküléséről szól.
https://time2life.wordpress.com/a-koronatanu-sayragul-sauytbay-menekulese/

Akadhatna olvasó – nemcsak az én kis ismertetésem olvasóira gondolok, de magának a könyvnek az olvasóira is – aki megkérdezhetné: változott azóta valamit Kínában az ujgurok helyzete? Javult a nemzetközi odafigyelés hatására?
A rövid válaszom az, hogy nem tudom. De tartok tőle, hogy nem, ellenkezőleg. A helyzetük nem jobb, a „nemzetközi odafigyelés” pedig kevés. Az embereket Európában elfoglalják a maguk bajai, háború, energiaválság, infláció, menekültek, a politikusok pedig nem tudnak, vagy nem is akarnak érdemben olyan befolyással lenni, ami változtathatna a helyzeten. Ennek az évnek a májusában ott járt az ENSZ képviseletében Michele Bachelet asszony, de néhány felszínes megjegyzésen kívül többet nem lehetett hallani tőle.
A Spiegel című német lapilapnak jutattak el illegálisan megszerzett hivatalos kínai dokumentumok másolatait, és az ezek alapján kibontakozó kép igen-igen elborzasztó. Beigazolódottnak tűnik az az állítás, miszerint Kína több, mint egymillió ujgurt zárt úgy nevezett „átnevelő táborokba”, amik a valóságban internáló táborok, ahol kínozzák a foglyokat, és kényszermunkát végeztetnek velük. A Spiegelhez és más nyugati sajtóhoz eljuttatott képeken és videókon különböző módokon kínzott emberek láthatóak – nem akarom kirészletezni ezeket, úgy vélem, elég borzasztó anélkül is. Mi ezeknek az embereknek a „bűnük”? Többségében semmi, a legtöbbnek az, hogy nem kínai nemzetiségű és vallásos, muszlim. A legtöbbjüknél nem is szerepel semmilyen hivatalos ítélet, ahol mégis, arra íme, két példa. Egy férfit meg az anyját húsz évre itéltek azért, mert egy iszlám audio adást hallgatott. Egy másik férfi 12 évet kapott, mert 15 napon keresztül egy fitnesscenterben edzett. A hivatalos indoklás mindkét esetben: Terrorista tevékenységek előkészítése. Van ezen szerencsétlen embereknek menekülési lehetőségük? Valószínűleg nagyon kevés, kevesebb, mint akár néhány éve még előfordult. A hivatalos parancsa a kínai őröknek: minden menekülni próbálót azonnal lelőni.
És ha valakinek netán kétségei lennének, hogy a legfelsőbb vezetés akaratára történik mindez, ahhoz a Xinjiang autonom terület párttitkárának – legfőbb vezetőjének – a szavát idézik: előbb lőni, azután jelenteni.
Én egy dokumentumfilmet láttam Kínáról néhány hete, ahol többek között olyasfajta jeleneteket lehetett látni, amilyeneket a múlt század ötvenes éveinek elejéről Európa egyes országaiból lehetett hallani: egyfajta nyilvános „bűnbeismerések”, „tévedések belátása”. Kvázi „nyilvános gyónás”, a saját véleményük feladása.
Láthattunk régebben másutt is hasonlókat, de valahogy abban a hitben nőtt fel a generációm (a jövő évben töltöm be a hetvenet), hogy mindez elmúlt, vége, egy jobb világ felé haladunk. De az utóbbi évek mást mutatnak. Ha azt halljuk és olvassuk a médiákban, hogy a világ „politikai súlypontja” áthelyeződik Ázsiába, nem árt kicsit jobban megnézni, milyen is a mai Ázsia. Milyen a nők helyzete, például.
Az, hogy milyen veszélyek lapulnak még a szőnyeg alatt azáltal, hogy Ázsia szerepe a Földön megnő, az azt hiszem, hogy még mindig nem tudatosult eléggé a Föld lakossága nagy részének a gondolkodásában.
Kína, India, Pakisztán. Hol milyen formában van jelen az önkény, az intenzív haladás valamiféle önkényuralom felé, a valamilyen nemzetállamra, vagy vallási államra vagy ideológiára épülő totális uralom?
Kínából hallottunk valamennyit, bár nem túl sokat és csak nagyon periférikusan van jelen a nyugati gondolkodásban, alapjában két dolog kapcsán. Az egyik az ujgurokat sújtó átnevelő táborok, amiről szóltam, a másik pedig az egész lakosságot érintő „gläserne Mensch”, az átlátszó ember, azaz a technikai alapokon nyugvó, de a mentális szintre átnyúló totális kontroll. Ez utóbbinak a jelei már mindenütt felbukkannak – Európában és Èszak-Amerikában is –, de mindennek a veszélyei korántsem tudatosultak a felnövekvő generációban (és az idősebbekben sem).
Nemrégiben láttam még két másik dokumentumfilmet, az egyiket Pakisztánról, a másikat Iránról. Igencsak elriasztó képet mutattak. Az „iszlám állam”. Államnak nevezhető-e még az, ahol még a jog képviselőit is meggyilkolják egy fanatikus, erősen agymosó, látszólag vallási terrorizmus nevében? Erre Pakisztánból lehetett példákat látni.
Blaszfémia, elég ez az egy szó, hogy akire rámondják, annak az élete ellehetetlenüljön. Rámondják bárkire, aki nem tetszik a vallási vezetőknek, és nyíltan az illető meggyilkolására uszítják a tömegeket. „Allah nevében”, „Isten felmenti a gyilkost, aki az ő egyházát védi” – ilyen félelmetes, agymosó hazugságokkal kiürítették a jogrendszert. Bár lehet, hogy az már korábban megtörtént, az államalapítás nem kellően tisztázott jogalkotásánál. Ott ugyanis törvénybe foglalták (fenntartásom: amennyire én tudom), hogy senki sem követhet el blaszfémiát Allah és a próféta ellen – csak azt nem definiálták, mi a blaszfémia. Minden azzá válhat, ha a vallási vezető rámondja?
Így még azt sem tudják elítélni, aki gyilkosságra szólítja fel az embereket, és nyíltan szembeszáll a jogállam képviselőivel (bírákat és ügyvédeket gyilkoltak meg). Ez már nem egy működő jogállam. Nagyon messze van attól. Iszonyatos. Hová vezet mindez?
És: az ujgurokat a muszlim voltuk miatt támadó Kína ezzel a Pakisztánnal szövetséges.
Egy másik nagy iszlám állam Irán. A mullahok hatalma. Már az állam születésekor egy nagy csalódás sok iráninak: a sah uralmát szerették volna leváltani, de nem azért, hogy egy még rosszabb diktatúra legyen felettük. Hányszor történt már hasonló a történelemben! Valami rossz után a még rosszabb jött.
Egy Iránról szóló dokumentumfilm egy Párizsban élő perzsa asszony köré csoportosítva készült. Olyanokról szólt a film, akik akár az életük árán is, megpróbáltak szólni az önkényuralom ellen. A film az önkényuralmat mutatta ezen keresztül be. Az olyanokról készült képekkel, akiket az utcán agyonvertek. Az olyan nőkről, akiket kirángattak a kocsijukból, mert nem volt kendő a fejükön. Az olyanokról, akik sokéves börtönbüntetést kaptak azért, mert március 8-dikán megünnepelték a nők napját, az olyanokról, akiket börtönbe zártak évekre, mert a testvérük külföldre menekült, az olyanokról, akiknek nem volt más bűnük, mint hogy gondolkodni mertek. Ezt még férfiaknak sem szabad. A külföldre menekültek közül akadt olyan, akit „visszaraboltak”.
Az Irán ma a tökéletesen megvalósult Huxley modell? Csak fogyassz, törődj a testeddel, és szigorúan ügyelj arra, hogy ne lépd át a hatalom által felépített határokat. Gondolkodni tilos, engedelmeskedni muszáj. Van-e olyan tisztességes lelkű ember, aki elhiszi, hogy ez vallás?
A vallás szó nagyon negatív értelmet kapott mára. Talán egy romlott világban törvényszerű ez, talán nem.

Hangyaboly emberek helyett

Halálra gyötört,
Kínzások után csak báb
Maradt asszonyi
Testek, mondogatják, mint
Gép: Tévedtem, tévedtem.

Nincs más igazság,
Mint a Nagy Vezér, nincs más
Hit, nincs semmi más,
Ember nincs, csak Vezér van
És tönkretett sokaság.

Ha az emberekből csak egyéni akarat, szabad akarat nélküli bábuk lesznek, miféle emberiség lesz az?

Energiaválság és infláció

Természetesen szükségesnek tartom előrebocsátani, hogy nem vagyok sem közgazdász, sem energetikai szakember, sem börze szakértő. Tehát amiket itt megfogalmazni próbálok, az mindössze a mindennapi ember tapasztalataiból fakadó gondolatok. Nyilván nem én vagyok az egyetlen abban sem, hogy felmerült a kérdés: minek köszönhető ez a sok drágulás? Hiszen a mindennapjainkban azt tapasztaljuk, hogy egyre meredekebben mennek felfelé az árak, egyre nehezebbé válik a megélhetés. Mint egy damoklészi kardot emlegetik az energiaválságot, és nem kevés jelei vannak annak is, hogy nemcsak a Föld klímarendszere inog a felborulás szélén, de az ennek az évezrednek az elejére kialakult gazdasági-kereskedelmi kapcsolatrendszer is.
A háború az oka, az ukrajnai háború – ez a leggyakoribb válasz. Lehetséges, hogy ez a háború katalizált meglevő problémákat, amelyek most a felszínre törtek? Lehetséges, hogy nem is minden most jelentkező problémának a háború az oka?
Abban a társadalmi rendszerben, ahol én Magyarországon a múlt században felnőttem, az számított az alapértelmezésnek, hogy az államnak egyfajta gondoskodó szerepe van. Az állam gondoskodik az alapvető dolgokról: legyen mindenkinek munkája, legyen fedél a feje felett és legyen mit ennie. Ennek érdekében minden az államé: minden infrastruktúra a közlekedéstől az energiáig. Ennek persze részleteibe lehetne menni, hogy ez az elmélet mennyire és hogyan valósult meg a gyakorlatban, hiszen az ilyen tulajdonok sorsáról, működéséről mindig emberek döntöttek. De most nem ebbe az irányba szeretnék elmenni, hanem a mostani válság kapcsán afelé, hogy ha a nyereséges fenntartás érdekében mindez nincs az állam birtokában, nincs igazi rendelkezési joga fölötte, az mennyi és milyen problémákat okoz, avagy okozhat, mint látjuk.
Kezdjük az energiával. Mint közismert, a gazdálkodó cégek számára hirtelenül és váratlanul, a gazdasági előkalkulációkat felborítva, alaposan lecsökkent az Oroszországból Európába érkező földgáz és kőolaj mennyisége. A kőolaj árának a gyors emelkedését azonnal észlelte mindenki, akinek autója van, a gáz mennyiségének a csökkenése pedig egyrészt komoly aggodalmakat keltett – fogunk-e fázni a télen, vagyis nem lesz mivel fűteni –, másrészt pedig a gáz árának többszáz százalékos emelkedése horribilis számlákhoz vezet, és vezetett azoknál, akik kaptak már éves elszámolást. Ez a lakosság által észlelt oldal. Ehhez hozzájönnek a kisebb és a nagyobb cégek, akik számára szintén nem közömbös, hgy meglesz-e egész télen át a termelésükhöz, illetve nyitvatartásukhoz szükséges energia, és mennyibe fog kerülni.
Ha az energiákról – a megtermelt és a megvásárolt energiákról – csak az állam rendelkezne, azt lehetne mondani, hogy rajta múlik csak mennyit kér az emberektől, tartja-e a számukra a korábbi, olcsóbb árat. Kérdés marad persze, hogy ha így tenne, lenne-e miből. Mert így vagy úgy, de az emberek fizetik ki azt, ami pénzből akkor az energiát megveszik.
Ezzel szemben a legtöbb kapitalista országban nincs ilyen. A nagy energia termelő, vásárló és forgalmazó cégek magántulajdonban vannak, és általában olyan többségi tulajdonokban – részvénytársaságokban–, hogy a részvénytársaságokra vonatkozó általános szabályozásoknak vannak alávetve. Vagyis a tőzsdének, a tőzsdei szabályozásnak.
Hiszen ez szükséges és jó, mondhatná egy naiv lélek, de pontosan a válságos helyzetekben derül ki, hogy ez mennyire nem így van. Például az elektromos energia árára egy olyan szabályozás van életben, hogy mindenütt a fogyasztói árképzésnél a gázból előállított áram költségeit kell figyelembe venni, függetlenül attól, hogy a valóságban milyen energiáról van szó (atomenergia, szélenergia, napenergia, vízi erőmű, stb.) Ez valószínűleg fel sem tűnt az emberek többségének mostanáig, amíg olcsó volt a gáz. De most annál nehezebb megmagyarázni azoknak, akik százszázalékban vízi energiát használnak, hogy az ő olcsó és mellesleg környezetbarátnak számító energiájuk miért lett sokkal drágább. A szabályok miatt.
És ez megköti valamelyest az államok kezét is: kevesebb lehetőségük van a tőzsdei szabályozások miatt beleavatkozni az árképzésbe – az árat a termelők határozzák meg, és nem az állam – mint lehetne. Az utóbbi hónapok az energetikai cégeknek komoly extra nyereségeket hoztak, amíg az emberek egyre nehezebben tudják a mindennapi életükhöz szükséges dolgokat megvásárolni, biztosítani. Ezért vitáznak mostanában több helyen ezen extrának nevezett nyereségek külön adóztatásáról, illetve azokon a helyeken, ahol ezt, mint beavatkozást a piaci mechanizmusokba elvetik, ott az embereknek nyújtandó segélyekről.
Láthatóak-e már olyan tanulságok ebből az energiaválságból, amelyet a jövőre nézve minden országnak le kellene a maga számára vonnia? Azt hiszem, igen. Az energia előállításának és felhasználásának a folyamatai a klímaváltozások miatt is erősen átalakulóban vannak. Az egyik ilyen tanulság szerintem az lehetne — semmiképpen sem valamiféle visszafordulás –, hogy a környezetbarát energiákra alapozás mellett nagyobb hangsúlyt kapjon az önállóság. Nem arra a fajta önállóságra gondolok, amit most sok helyen lehet látni, hogy sok család igyekszik tartalékul és biztonságnak még egy fatüzelésű kályhát is beszerezni az egyébként meglévő központi fűtés mellé, hanem az államok önállóságára . Feltehetően többe kerül, mintha mindig a piacon legolcsóbb energiát vesszük meg, de krízishelyzetekre nagy biztonságot ad(hatna), ha az állam rendelkezne annyi saját kapacitással, hogy szükség esetén a saját energiaigényét fedezni tudja. Itt persze definiálandó lenne a saját fogalma, hogy csak az egyéni fogyasztókra vonatkozna-e ez a fajta állami biztonság. Az állam, mint gondoskodó – lehet, hogy bizonyos mértékben a kapitalizmusban sem ártana?
Azt a címet adtam ennek a bejegyzésnek, hogy energiaválság és infláció. Infláció, vagyis a rég nem látott mértékű emelkedése a fogyasztói áraknak minden területen, és ami legjobban érint mindenkit: az élelmiszereket illetően. Tényleg magyarázható minden áremelkedés az olajár emelkedéséből fakadó magas szállítási költségekkel? Azt hiszem, a legtöbben sejtik a választ: nem. Az utóbbi hónapokban a nagy élelmiszeri konszernek – Danone, Nestle, stb. – ugyanúgy nagyobb extra profitot könyvelhettek el, mint amennyit a szállítási költségek emelkedése indokolna. Az angolban az újságokban már született is egy szó erre: Greedflation – Inflation getrieben durch Gier. A nyereségvágyból született infláció. Amelynek haszonélvezőit nem zavarják azok a tömegek, amelyek már a legegyszerűbb élelmiszereket is nehezen tudják megvásárolni maguknak.
Mi jöhet még ezután?
Szívesen zártam volna ezt a néhány gondolatot valami pozítivvel, valami biztatóval. De nem tudom. Kiszáradt tavak és alaposan vizüket vesztett folyók képei vannak előttem – bár az utóbbi napok megint hegyvidéki áradásokat is hoztak. A helyenként és időnként fellépő áradások ellenére a tavak és a folyók kiszáradásának vagyunk már egy ideje a tanúi. Senki sem tudja megmondani, hogy menyire irreverzibilisek ezek a folyamatok, a felborult ciklusok milyen mértékű elvaduláshoz – elélettelenedéshez vezetnek még. A tavak és a folyók kiszáradnak, a gleccserek eltűnnek, a jelenlegi energia problémáknál sokkal súlyosabb víz problémák elé nézhetünk.
Magunk választottuk ezt az utat?