az első tavaszi virágok

Ma gyönyörű tavaszias meleg nap van, lent voltam a kertben. S bár más években is az első hóvirágokat ilyenkor látni már, idén még több a virág.

Körülbelül egy jó negyedszázaddal ezelőtt, egy beszélgetésben egyszer azt mondtam, hogy “olyan helyen szeretnék lakni, ahol se kutyák, se macskák nincsenek.”
Ajaj!
Azóta is hiába.
Mikor Marcheggben megvettem a kertet, nem volt egyik szomszédban sem se kutya, se macska. S azóta?

Egyik szomszédban
Kutya, másikban macska
Kettő, kertemen
Àt udvarolják körbe
Egymást, vau-vau, miá-miá-miá!

Az ihlet

Az ihlet. Definiálható vajon pontosan, hogy mi is az? Az ötlet, a motiváció valamilyen íráshoz, alkotáshoz? Igen és nem. Is, is, de mégsem elég, és hogy miért nem, az aktuálisan nagyon sokféle lehet.
Mostanában három, valamelyest elképzelt mesét szeretnék megírni, de nem eléggé jön hozzá az ihlet.
Például, ha nekilátnék: „Egyszer volt, hol nem volt, egy távoli országban egy szegénylegénynek nem volt se munkája, se kenyere, ezért úgy döntött, hogy vándorútra indul. Elmegy szerencsét próbálni, felfedezni a nagyvilágot, ahol megmutathatja, hogy mit is tud ő”.
Na, ha így kezdődne a mesém, akkor legkésőbb ennél a második mondatnál már megszólalna mindenféle láthatatlan kisördög, mintha valami régi kabarét hallanék: Nem jó! Az ilyesmi politikailag nagyon nem aktuális! Hány szegénylegény kopogtat itt errefelé, például Afganisztánból meg Afrikából, akiknek még a vasorrú bába sem tudna mást mondani, mint hogy „Próbáljátok otthon a szerencsétek, fiaim!”
No igen. Az ilyesmi az „ellen-ihlet”, ha lehet ilyen fura szót gyártani.
Mikor kell az alkotáshoz, az íráshoz kizárni a környezetet, az aktuális hatásokat, és mikor beengedni? Nyilván az a jó, ha mindez öntudatlan.
A mesékkel kapcsolatos nincs elég ihletemmel más baj van. Túl sok, már olvasott mese hat rám. Mindig valami olyan vágányra tévedek, amiről előbb-utóbb látom, hogy ezt már valahol, valamikor megírták, elmesélték, ha más köntösben is, de a lényegét. S ilyenkor eldobom.
Mit szólna vajon egy pszichológus, ha mindezt elmesélném neki? Nyilván azt mondaná, hogy a hiba bennem van, és nem a mesékben, vagy az időtlen minták végtelen számában. Amiben igaza is lenne, csak ez az igazság rajtam nem segít.

Így, most saját mesém helyett elmesélek egy mesét az ausztriai mondák közül.

Az ökrök jövendölése

Hosszú idővel ezelőtt az állatoknak megvolt az a képességük, hogy a Szent Éjszakán tizenegy és tizenkét óra között emberi nyelven tudtak beszélni.
Történt egyszer, hogy egy parasztnál egy szorgos és hűséges legény dolgozott, aki karácsonykor fél tizenkettőkor az istállóba ment aludni. Alig feküdt le azonban, mikor hallja, hogy a két igásökör beszélgetni kezdtek:
Holnap meg fog a gazdánk halni. Mikor délben enni fog, a káposztában levő csontszilánk megakad majd a torkán. Megfullad, és kivihetjük a temetőbe.
Az bizony egy nehéz teher lesz a számunkra, felelte a másik.
A legény jól hallotta azt, amit az állatok egymás között beszéltek, de csendben maradt.
Másnap délben, amikor az asztalnál ültek, a paraszt felvágta a húst, és vett káposztát a tányérjára. De, alig vitte az első kanállal a szájához az ételt, a legény gyorsan kiütötte a kezéből. A paraszt mérgesen nézett a jó Jancsira, és fogta a kanalát és másodszor is a szájához emelte. De a legény megint kiütötte a kezéből.
Mit csinálsz? Kérdezte a paraszt.
Mivel harmadszorra is ugyanez történt, elfogta a méreg, és azt mondta: Jancsi, én mindig szívesen vettelek, tartottalak, de most vége az idődnek, mehetsz!
Most kezdett csak a legény beszélni, és elmondta, amit az éjszaka hallott. Akkor átvizsgálták a káposztát, és tényleg találtak benne egy egészen hegyes csontszilánkot.
Attól fogva a paraszt úgy tartotta, mintha a saját gyermeke lenne, és mikor megházasodott, még ki is stafírozta.

Aki még egy novellát is szívesen elolvasna, annak ajánlom Térképek címü írásomat:
http://holnapmagazin.hu/proza.php?proza_id=18671

Merre halad a világ 2

Merre halad a világ? Előző alkalommal morogtam már, minek még? Talán mert szeretném, hogy nemcsak morgásnak értenék, hanem, mint helyzetjelentésnek, amolyan pillanatfelvételnek. A pillanatfelvételként készült fényképek néha nagyon fontos dolgokat közvetítenek az időtlenségnek.
Merre halad a világ? Nap mint nap adok magamnak valami pici választ. Például, tegnapelőtt, mikor a szokásosnál egy kicsit többet közlekedtem a városban, azt tűnt fel, hogy milyen sok új fodrászszalon nyílt férfiaknak. Szinte mintha több lenne már, mint a nőknek szóló fodrászüzlet. A Kelet jutott az eszembe, az úgy nevezett „mesés Kelet”, ahol a férfiak a „pávák”, és a nőknek kell sötét lepelben járni. Lassan negyedszázada lesz, hogy itt élek Bécsben, és ha jól emlékszem, mikor kijöttem, még messze nem ez volt a jellemző. Talán a sok bevándoroltnak köszönhető? Vagy általában is, a világon mindenfelé eltolódtak a hangsúlyok, a különféle divatok jobban dominálják a férfiak világát is? Nem tudom.
Ma egy apró cikk ragadta meg reggel a figyelmem: egy felmérés szerint a nők jobb programkódot írnak a statisztika szerint, mint a férfiak. Nem tudom, hogy hogyan készülnek ezek a statisztikák, de a cikk csak arra volt jó, hogy sok gúnyolódó hozzászólást váltson ki, ahol gondolom, hogy az álnevek mögött férfiak rejtőztek. Férfiak?
Istenem, sokszor visszafogtam már magam amiatt, hogy nem akarok a gender kérdésről írni, mert úgy érzem, ez egy olyan terület, ahol minél többet beszélünk róla, annál több lesz a pusztába kiáltott szó, és annak következményeként a nem-odafigyelés. És nemcsak ezért. Hanem amiatt a meggyőződésem miatt is, hogy az érett ember már nem a gender szerint ítél: nem a nő, nem a férfi számít, hanem az ember. Embernek lenni tud-e, tudott-e, akár nőként, akár férfiként.
Viszont félek, hogy ezen a téren is sok olyan hatás jön errefelé, ami az ellenkező irányba mutat, és lerombolni igyekszik mindazt, amit a nők a világnak legalább egy kis részén már elértek. A kölni események csak a jéghegy csúcsa. Akikbe gyerekkoruktól belenevelték, hogy ne becsüljék a nőket, azok könnyen nem változnak meg. Még akkor sem, ha akarnának, de akarnak-e?
Ami a számítógépprogramozást illeti, természetesen az is sokat változik, állandóan változik. Nemcsak a használt nyelveket illetően. Egy fél évszázaddal ezelőtt egy programozó még mindenhez értett: ő maga volt egy személyben a tervező, a programozó, a tesztelő. Ma ezek külön szakmák: az analitikus-elemző, a kódoló és a tesztelő. Merre halad a világ? Minél apróbb darabok azok, amelyekhez egy embernek kell értenie, annál jobban nő az automatizálás, a kicserélhetőség. És nullára csökken az igényelt kreativitás. Azt hiszem, hogy ez az általánosan jellemző, és csak egy nagyon kicsi terület az, ahol még érdemes a kódok összehasonlításával foglalkozni; azért, hogy megállapítsák, hogy „ki a jobb programozó”.
Mennyi ezekből a folyamatokból a törvényszerű, a régi generációnak talán furcsa, de önmagában nem tragikus változás? Minden apróság azt befolyásolja, hogy merre változik a világ, milyen lesz a következő generáció élete.

Embernek lenni

Borzasztó, oly sok
Bábut látok, oly kevés
Embert, ki nem fél
Önmaga lenni, élni
S tenni, mit jónak ítél.

Merre halad a világ?

Ezen blogbejegyzés alcímének azt adhatnám: avagy egy öregasszony morgolódásai. Azok is általában pusztába kiáltott szavak.
Merre halad a világ? Rosszfelé, nagyon rosszfelé. Tudom, hogy már keseregtem emiatt többször. És azt is tudom, hogy minden korban gyakran volt az időseknek ilyen érzése.
Mégis. Azt hiszem, hogy ez most más. A látszólagos „fejlődés” sok mindenben roham léptékű pusztulás, gyakran pusztítás.
A környezetpusztításról, a környezetszennyezés miatti klímaváltozásról esik néha szó, bár sajnos az is falra hányt borsó. Kicsit segít, hogy egyre többen látják, de mégsem elegen ahhoz, hogy a folyamatok megváltozzanak.
És ez csak egy rész. Az emberi társadalomban folyó pusztításról teljeskörűen nem esik szó. Ahol természetesen nem arra gondolok, hogy ne beszélnének a háborúkról, az öldöklésekről, a terrorizmusról. Ezekről ugyanúgy esik szó, mint a klímaváltozásról – eredmény nélkül..
De van még olyan része a pusztulásnak, a lerombolódásnak, amiről nincs szó: a hosszú-hosszú időn át felépített infrastrukturáról és a szociális hálókról.
Nem akarok olyan régre visszanézni a múltba, amikor a pénzt bevezették. „Csak” a múlt századig. A szüleim idején még természetes volt, hogy az emberek a fizetésüket a munkahelyükön a kezükbe kapták, a nyugdíjasoknak meg a postás hozta a pénzt. Talán örömmel hozta mindig a pénzt, mert tudta, hogy az idős bácsi vagy néni is örülni fog, és neki is ad egy kis borravalót.
Manapság kötelező a bankszámla, az átutalás. (Bár egy rövid riportban láttam, hogy még postás és készpénz is van, elhagyatott, vidéki helyeken. Feltéve, ha a postás nem betegszik meg, és nem romlik el a járműve.)
Szóval, bankszámla és átutalás. A bank először levon pénzt azért, hogy bankszámlát kezel. Aztán levon, ha a pultnál vesznek ki pénzt, aztán levon, ha az automatákból (van, ahol még csak tervezik), aztán levon, ha … folytassam? Alternatíva nincs.
Ha netán egy kicsi nyugdíjas az összegyűjtött pénzecskéjét szeretné kivenni – azt egyben nem lehet. Mert „készpénz határ” van.
A bankalkalmazottak lesajnálják az öregeket: minden hónap elsején már nyitás előtt itt állnak a fiók előtt!
Egyre kevesebb lesz a bankfiók, egyre több az idős ember.
Miért nem használnak internetet? – kérdik lefitymálva a harmincévesek. Vajon lesznek valamikor ők is öregek?
A bankok meg közben milliárdokat hazardíroznak el az állam, az adófizetők pénzéből.
Történik mindez 2016-ban, Európában, a világ fejlettnek és rendezettnek számító részén.
Bár biztosan nemcsak itt.