***************
Újra megnéztem, már nagyon sokadszor, a Varázsfuvolát, Mozart Varázsfuvoláját Bergman rendezésében. Azt feleltem egyszer, mikor valaki megkérdezte, hogy melyik a kedvenc filmem Bergmantól, hogy kettő van: a Varázsfuvola és a Fanny és Alexander. Mind a kettő az emberi kapcsolatokról szól alapvetően. Arról, hogy az emberi világ milyenségét, és ezen keresztül az identitását is, a legalapvetőbben az emberi kapcsolatok határozzák meg. Nem túlzás ilyet leírni? Nem a zsenik, nem az egyéni törekvések, nem az egyéni áldozatvállalások vagy a “tömeg akarata” — hanem az emberi kapcsolatok? Igen, úgy érzem, igen.
A Varázsfuvola számomra olyan tükör, amely mutatja ennek a világnak a torzulásait. Egy hatalmassá növekedett Apa kép, aki, bár úgy érzi, jót akar és jót tesz, éppen azáltal válik rosszá, elnyomóvá, az általa fogvatartottak fejlődésének akadályozójává, hogy ő akar mindenkiről “gondoskodni”. Ő akar mindent meghatározni, eldönteni, és komolyan hiszi önmagában, hogy majd az ő általa kiválasztott jó jó lesz azoknak, akiktől elrabolta ezt a választási és döntési lehetőséget. Méltó párja ő az Éj Királynőjének, egy letűnt kor lényének, akinek pont ugyanez volt a bűne a maga korában: a mindent elárasztó gondoskodás. Nem a karma szükségszerűsége-e, hogy az Éj Királynőjének a lánya pont Sarastro-t kapja apául? Meglátni, megérezni, átélni valaminek a másik oldalát: milyen az, amikor úgy gondoskodnak rólad, ahogy nem kéred, ahol örök gyermekként akarnak fogva tartani. A Varázsfuvola nem adja meg a helyes választ, az általam most helyesnek tartott választ: a lány beletörődik a helyzetébe, a fogságba, elfogadja a látszat próbákat az élet igazi próbatételei helyett, és az apa által választott ifjút. Még ez is baj? Hiszen a Varázsfuvola szerint a lány maga is ezt az ifjút szereti?
Kit szeret a lány valójában? Tudja-e önmaga? Csak egy képet, egy ideált, amelyet többen próbáltak belésulykolni, de az emberről, az ifjúról, valójában semmit sem tud. Miféle szerelem ez?
Olyasféle, amilyet kamaszkorunkban gyakran átélünk, úgy gondolom, mindenki. Szerelmesek leszünk valakibe, akiről nem sokat tudunk, de akit fantáziánkkal magunknak képként felépítünk. Ez még nem baj. Azt hiszem, szükségszerűen hozzátartozik a párkereséshez. Előbb igényként alakul ki, formálódik meg bennünk, hogy milyen párt, milyen társat szeretnénk.
Ez a kép, a gyakran öntudatlan és homályos kép kerül aztán összevetésre, összekapcsolódásra a konkrét személlyel, egy párkapcsolatban. Valószínüleg a lehető legritkább, vagy talán nem is fordul elő egy majdnem százszázalékos egyezés. Kidobódik-e teljesen a kép, vagy az együttessé formálódásban hat arra, aki a párunk lett — ez valószínüleg befolyásolja a kapcsolat minőségét. Ami még fontos: ez az átalakulás, az együttessé válás közbeni átalakulás milyen összefüggésben van, hogyan kapcsolódik az ember egyéni fejlődéséhez. Az ember ébredése, az Időtlen Lényéhez kapcsolódó felismerései nagyon fontos állomások, és meghatározók az ember kibontakozásában, fejlődésében. Melyik szakaszban, mikor hangolódhat ez a legideálisabb módon össze a párválasztás, a párral való együttessé formálódás változásaival?
Ezek lennének az én kérdéseim. Nem a Varázsfuvoláé. A Varázsfuvolában számomra Sarastro olyan, mintha minden szeretne lenni: mindenki felett döntő főpap, lélekben gyönyörű tiszta ifjú, Tamino, és a földi örömöket is élvező, Papageno. Ebben a mindent eldönteni és a létet mindenki számára meghatározni akaró erőszakosságában viszont csak Monostatossá válhat, akinek kell a hatalom, kell a lány, és semmilyen sötét eszköztől nem riad vissza, és még a látszat szerint sem fontos neki, hogy “jól bánjon” az őt kiszolgálókkal. Tehát nemcsak Tamino és Papageno, de Sarastro és Monostatos is egy? Ugyanannak a léleknek az útkeresései a létezés világában?
Miért marad féloldalas a női oldal? Tamino és Papageno mellett ugyan megjelenik Pamina és Papagena, de az Éj Királynője csak mint Rossz szerepel. Pedig a bűne, legalábbis az itt felvázolt bűne, nem más, mint amit Sarastro saját magának erényként sorol fel: a gondoskodni akarás, annak túlzásba vitele, a döntési lehetőség elrablása a gyermekektől. Nem lát Sarastro — vagy Mozart? — semmilyen más női ideált, mint az egyéni döntéseiről lemondó, apjának engedelmeskedő kisleánykát, aki aztán majd, mint Papagena, sok gyermeket szül?
Miért szerettem, miért szeretem ezt az operát, ha rossznak látom azt, akit a legfőbb jónak állít be?
Tükör. Ennek a világnak a tükre, amelyben élünk. Akaratlanul is tükröt tartott elénk vele az alkotója.
Amit nem szeretnék: az inga mozgás. Hogy a következő civilizációban a most elnyomott és rossznak beállított nők helyett egy női Sarastro jelenjék meg, erősen korlátozott férfiakkal.
Nem a női és nem a férfi mivolton múlik a Jó és a Rossz. Még meghatározni, definiálni sem tudják a testtől, a létezéstől független szinten, hogy mi az, hogy nő és mi az, hogy férfi. Ember. Emberré kell lennünk.
Hol van akkor számomra az eredendő bűn?
Talán a színész, aki Bergman Varázsfuvolájában Sarastro-t játssza, hozta elő bennem azt az asszociációt, amit most leírok. Az eredendő bűn ott van, amikor tudatosan akarunk beleavatkozni a természet rendjébe, a karma rendjébe; rendszerekbe, melyeket távolról sem értünk, de szeretnénk a magunk igényei szerint alakítani. Sarastro feje, az egész arckifejezése juttatta eszembe Thomas Mann: Az elcserélt fejek címü elbeszélését. Sarastroban benne van sok-sok feldolgozatlanság, elnyomott vágyak, törekvések, melyek hatnak rajta, akkor is, ha ezekkel nem hajlandó foglalkozni, ha ezek létét önmagában tagadja.
Tükör a világról, tükör az emberi kapcsolatokról. Apa – fiú, anya -lány, társak és ellenségek, minden van benne. Csak testvérek nincsenek. Se fivér, se nővér. Vajon miért?
évekkel késöbb írtam a következö sorokat a naplómba:
Lehet, hogy a Varázsfuvolát jóslatként is felfoghatnám? Egy rövid összefoglalása, dióhéjba sűrítése egy végtelen nagy időnek: egy korszak, amikor az Éj Királynőjének a vallása uralkodott, ez a régmúlt, ezt felváltotta Sarastro vallásának a korszaka, ez a jelen, és a jövő egy fiatal páré: egy férfi és egy nő, mint együttes, mint hosszú távon, sok léten át együtt haladó egység, mint egy új vallás szimbóluma. (Éppen úgy és amennyire, az Éj Királynőjét és Sarastrot is annak lehet tekinteni.) Egy új vallás eljövetelét hirdeti ez a jóslat. Mi lesz a „garancia” rá, hogy nem szakadnak majd el az élettől? Nem uralkodó démonok akarnak majd lenni, hanem… ? Hanem? Talán katalizátor? A rosszat kiszűrő és a jók egyesülését segítő „közeg”?
Hogyan tud egy férfi és egy nő kapcsolata kvázi erősebb kötőanyaggá, kötéssé válni, mint a vér szerinti kapcsolatok? (Anya és gyermeke, vagy apa és gyermeke.) Lehetséges?
Még egy szingli ember is nehezen boldogul a saját „interface”-eivel, különösen, ha nemcsak az élete emberi kapcsolataira, hanem a léten túli kapcsolódásaira is gondolok. Egy kettősnél ez még sokkal bonyolultabb lehet, avagy?
****************
a salzburgi ünnepi játékok idején
Elkezdődtek az idei salzburgi Ünnepi Játékok; a hírekben mutattak egy jelenetet a Figaro házassága legújabb bemutatójából. Ez is olyan, mintha egy pontba sűrítené ennek a világnak a baját: Figaro, a gróf, a grófné és Suzanne, mind az egyszem serdülő gyerekre támadnak. A felnőtt világ, a női és a férfi világ összes kuszasága, intrikája, problémája a gyerekre zuhan. A valóságban még sokkal erősebben, mint a színpadon. Itt már nincs jószándékú gondviselésről szó, sokkal inkább arról, hogy a “felnőtt világ” (a felébredtek, mondhatnám) kapcsolatrendszere milyen éretlen. Szégyellnivaló lenne, ha elgondolkodnának rajta. Erőszak, becsapás, mindegy-milyen-módon célratörés — ez lenne egy érett világ? Akik hivatottnak érzik magukat mások sorsának, életének befolyásolására? Nem tudom, hogy tényleg ezt a kérdésfeltevést állították-e a színpadra, vagy csak bennem verte ezt a visszhangot, mert éppen ezek a kérdések foglalkoztatnak.
Hogyan? Hogyan alakítsuk át a világot olyanná, amelyben nem a gyermekek válnak szenvedő alannyá a felnőttek meg-nem-oldott problémái, konfliktusai miatt, ugyanakkor megmarad a döntési szabadságuk, semmilyen “gondoskodási ketrecbe” nem kerülnek senki által?
Valószínüleg ez is az időtlen kérdések egyike. Mindig újra és újra tanulandó, keresendő a válasz, minden civilizáció által.
Eszembe juttatott egy esetet az informatika területéről. Az 1970-s években történt, abban az intézetben, ahol egyetem után elkezdtem dolgozni. Egy csoport az egész népesség (10 millió lakos) nyilvántartására alkalmas rendszeren dolgozott. Csináltak egy gyönyörű modellt, sok szép funkcióval, amely kitűnően működött körülbelül 10 000 adattal. Ugyanez viszont teljesen használhatatlannak bizonyult 10 millió rekordra nézve. Lassúnak, kezelhetetlennek.
Valószínüleg egy civilizáció fejlődésében is gyakran előfordul hasonló helyzet: megoldások, melyek kisebb egységek, kisebb csoportok számára még jól funkcionálnak, a népesség, az össz-bolygó-létszám növekedésével, nagyobb egységekre nézve már teljesen használhatatlanok, rosszak.
Amíg egy felnőtt irányít egy gyerek sereget, addig “csak” annak az egy felnőttnek a milyenségén, jó vagy rossz személyiségén múlik az egész: hogy a gyermekek az irányítást milyennek élik meg. Szerető, őket figyelembevevő, nekik teret hagyó gondoskodásnak, vagy sem. Ha több felnőtt irányítja őket, akkor már nemcsak a felnőttek személyisége, de az egymás közti kapcsolataik, problémamegoldó képességeik is döntő tényezővé válhatnak: milyenné lesz, merre halad az egész.
************************
Megint egy előadás kapcsán. Ibsen Nórája. Csalódás is, és még más is: ugyanúgy, mint eddig több említett darabnál (pl. Varázsfuvola), én a súlypontokat máshol látom.
Ami csalódás benne, az talán csak abból fakad, hogy rosszul emlékeztem rá, valamikor a kamaszkoromban olvastam. Nagyjából csak annyi maradt meg bennem, ami az általános címke ezen a darabon: Nóra emancipálódik és kitör a babaházból. Hát, ez total falsch, hamis kép. Ez elképzelhető lenne, de a darab nem erről szól. Ezért csalódás. Hogy lehet a női emancipáció egyik legfontosabb darabjaként dicsőíteni ezt?
Tele van hazugsággal, őszintétlenséggel, önbecsapással és mások becsapásával. Ez csak részben gyerek vagy kamasz probléma. Egyéni fejlődéseket tekintve is, és az egész civilizáció fejlődését tekintve is.
Hamis a felnőttek világa, hazugságokra épül, és hazugságokra igyekeznek kényszeríteni egymást. Körbe-körbe. Kivétel nélkül. Ennek nem sok köze van az emancipációhoz.
Hol látom én máshol a súlypontokat? A babaház az infantilis emberi kapcsolatokat jelenti. Akármelyik két szereplő beszélgetését hallgatva leginkább a beszélgetésük, a kapcsolatuk infantilitása dominált. Nem tudunk igazán felnőtté válni egyedül? Nem tudunk felnőtté válni, ha a kapcsolataink, az emberi kapcsolataink ilyen szegényesek maradnak?
Az emberi kapcsolatok az alap, egy váza egy emberi társadalomnak, egy civilizációnak. A minőségük meghatározóvá válik az egész sorsára nézve. A problémák tudomásul-nem-vétele, a látszatértékek, az azokhoz való ragaszkodás mind-mind akadályozzák egy ép, szép világ felépülését. Mondhatnám úgy is, arra vezetnek, hogy egy civilizáció már a kamaszkorában elpusztuljon.
Hogyan vált ilyenné a világ?
A küzdelmeket felvállalók és nem hazugságokba menekülők világai mind erőszakos úton pusztultak el? Az igazukat keresve az egyének elpusztították egymást? Ha így lett volna is valaha, ez nyilván nem mentené (morálisan) a hazugságokra épülést. A “ravasz Odysseus”. Milyen negatívnak látom már régóta ezt a figurát! Mintha a jellemeket szétromboló, belülről szétmaró hamisság egy forrásból indult volna.
Mikor neveznék felnőttnek, érett felnőttnek egy emberi kapcsolatot? Lehet-e őszinteség nélkül, lehet-e a hibák és a problémák felvállalása nélkül, lehet-e erőszakkal, becsapással? Nem, nem és nem.
Volt-e valaha ilyen világ? Ha már a görög mitológia is hazugnak, erőszakosnak, egymást kijátszónak — mondhatnám kapcsolataikban infantilisnek — mutatja be a “felnőttek” világát? Az érettekét, a hosszú távon élőkét.
Az emberi kapcsolatok a mai vallásokban, hirdetett világképekben is szőnyeg-alá-söpört problémák. Az a modell, ami nagyjából ahhoz hasonlítható, mint az állatvilágban egy vezérbika meg a körülötte lévő horda, nyilván kudarcot vallott, nem is lehet másképp. De nem tudják lesöpörni a piedesztálról, mert nem tudnak a helyére tenni semmit.
És ez az, ami nagyon szomorú.
************************
Mit tud adni a világnak, aki tükröt tart elé? Aki igyekszik mutatni, lássátok, nézzétek, értsétek, tud-e segíteni? Változtatni? Hozzájárul-e egy eljövendő jobb környezet teremtéséhez?
Sokan próbálják ezt, sokféleképpen. Különféle tudományokkal foglalkozók, például, mikor a környezeti változások veszélyeire figyelmeztetnek. Különféle művészek, mikor a társadalom fonákságaira, az emberi kapcsolatok milyenségéből fakadó hibákra mutatnak rá. Van hatásuk? Vagy ez is, az is, pusztába kiáltott szó marad, az egésznek, az emberiség egészének a tehetetlenségi ereje a rossz utakon nagyobb?
Miért? Miért nem elég a tudatosítás? A problémák néven nevezése, bemutatása, az eljövendő veszélyektől óvás? Mert a haladásunk irányát nem egy egységesült jó-tudás-akarat alakítja ki?
Egyeduralkodók voltak a történelemben, de egységesült jó-tudás-akarat? Mi az? Hiszen mindannyian másban, másképp látjuk a jót, természetes, hogy a törekvéseink iránya millióféle. Vagy mégse természetes? Ha nem egy hangyaboly vagyunk, ha lehetnek alternatív döntéseink, ha nem egy diktatúra felülről erőszakolt kényszerében élünk, mi kellene hozzá, hogy összehangolódjunk, és ne szétforgácsolódjunk?
Valahol olvastam régen egy gondolatot: egyedül mész ki a sivatagba, egyedül állít mérlegre a világ. Kit vinnék magammal a sivatagba? Kikkel akarok elindulni egy hosszabb útra? Kik azok, akikben bízhatok, akikben megbízhatok, akikről tudhatom, hogy a veszélyben segítenek, akikről tudhatom, hogy se félelemből, se kicsinyes előnyökért, semmilyen módon nem csapnak be. Nem másoknak kárt okozva akarnak haladni az útjaikon.
Vannak olyanok, akik ilyen társakra találtak, hosszú évszázadokon át vándoroltak, és változásaik során egymásban nem csalódtak?
Hogyan lehetne azon segíteni, hogy minél több ilyen ember legyen?
Se szavak, se prédikáció, se nevelés ehhez nem elég.
************************
Pilátus és Jézus beszélgetése Bulgakov Mester és Margarétájában. Nagyon szeretem ezt a Nissan hónappal kezdödö fejezetet. Pedig, mintha azt tükrözné, hogy lehetetlenek a jó emberi kapcsolatok. A farkastörvények jellemezték sok ezer éve is már az emberiséget, a farkastörvények jellemzik ma is.
Hol van a pillanat Pilátus és Jézus beszélgetésében, mikor úgy érezhetjük, egyforma távolságra vagyunk mind a kettötöl, egyformán érzékelhetö egyfajta — bár különbözö fajta — emberség?
Pilátus egyedül van, a sok ember ellenére, aki állandóan körülveszi, nagyon egyedül. Az egyetlen lény, az egyetlen létezö, aki iránt szeretetet tud érezni, mint azt Jézus is mondja neki, a kutyája. Az embereket nagyon rossznak, gonosznak látja. Ès, valamilyen öntudatlan szinten, ezzel “menti fel” önmagát. Aki egy ilyen világban élni akar, annak a legvadabbnak kell lennie a vadak között.
Jézus jónak nevezi az embereket. Ès, ami nagyon fontos, nemcsak nevezi, nemcsak hinni szeretné, hogy minden emberben van valami jó is, de a fájdalmak ellenére, a kínzóitól elszenvedettek ellenére is jónak látja a gyötröit.
Mennyire formál a meglátás? Kit formál? Akiket látnak, vagy aki néz? Megváltoznak-e az emberek attól, hogy Pilátus rossznak vagy Jézus jónak látja öket? Vagy, Pilátust és Jézust formálja az, ahogyan látnak. Ès amit a látottakkal kezdeni tudnak.
Akkor érzem magam egyforma távolságra Pilátustól is, és Jézustól is, mikor erröl beszélgetnek. Mintha két utat vázolnának fel, melyböl az egyiket sem tudom választani, követni. Mintha arra figyelmeztetnének,így, ketten együtt, hogy a meglátás, a diagnózis és a gyógyulás, a jó utak megtalálása között óriási távolságok lehetnek.
Melyiküket miben nem tudom követni? Pilátust abban, hogy én úgy érzem, ha mindenki gazember lenne is, én akkor sem akarnék gazember lenni. Jézust pedig abban, hogy nem akarom “eltakarni” a valóságot, az aktuális-állapot-látást, azért, hogy helyette azt lássam, ami a “vágyott jövö”. Hiába lenne meg a jóember csírája minden létezöben, ha ennek kifejlödése megakadályozódik, elfojtódik.
Az örök hogyan kérdés.
Nem vagyunk mágusok. Gyakran azt hiszem azok sem, akik pedig szívesen látják magukat annak. De ök sem tudnak egy szemvillantással, egy meglátással, teremteni. Megváltoztatni.
A jóért minden embernek meg kell küzdenie.
***********************************************************
Az előző megjegyzésekhez képest jóval később, évekkel később, 2017. november 3-án.
Megint egy műalkotás során töprengtem el.
Ezúttal a Carmen. Sokáig az egyik kedvenc operám volt, bár utólag visszagondolva, sok nem túl jó, mondjuk közepes előadást láttam csak belőle. Egyetlen olyat, amit igazán jónak neveznék, nem élőben, hanem azt a DVD változatot, ahol Placido Domingo a Don Jose, és van mellette egy igazán jó Carmen. Miért nevezem igazán jónak? Nemcsak a hangja miatt, sőt, még nem is csak az előadóművészi képességei miatt. Hanem mert tökéletes, ahogy megfogja a Carmen figurát, formálva belőle egy, a szabadságáért semmit feláldozni nem hajlandó Carment.
Ez a Carmen egyik oldala. Mondhatnám a világos.
De van Carmennek egy sötét oldala is, és erre egyik operaelőadás sem világít rá. Viszont egy-két napja elolvastam Merimee Carmenját, ami feltehetően az eredeti történet, csak én mostanáig nem olvastam. Ez a sötét Carmen. Mélysötét lelkület, mindenkit, bárkit képes becsapni, megölni, semmi sem szent a számára.
Ez a sötét és világos rámutat számomra arra, hogy az ember miért „csak” fél-lény. Mert mindig választania kell, jó és rossz között, és csak az egyikben tud kifejlődni.
Mi a szabadság? Azt teszem minden pillanatban, amit akarok? Vagy vannak bennem szűrők, van egy örök mérce – mindezt nevezhetjük morálnak is – és ez az, ami köt. Amihez ragaszkodom, hiszen ez által vagyok.
A fogalmaknak van két oldaluk, az embereknek dönteniük kell a két oldal között; hiába próbál valaki jó is és rossz is lenni, menthetetlenül a rossz oldalára sodródik.
Ennek az egész töprengés-sorozatnak a címe, hogy gondolatok az emberi kapcsolatokról. Hol ebben a kapcsolat most? Carmen viszonya a szabadság fogalmához, Carmen viszonya önmagához – ez is az emberi kapcsolatok része? Igen, azt hiszem. Szinte minden, ami vagyunk, az emberi kapcsolatokon keresztül nyilvánul meg.
************************************************************
Egyik este a Tv műsorok összeállítóinak szeszélyéből fakadóan egymás mellé került – egymás után néztem meg – ez a két, igen különböző darab: a Hamlet, mint színházi előadás és a Szegény gazdagok filmen.
Ezek voltak a gondolataim utána.
Naplóbejegyzés 2020.05.03.
Két kultúrélmény egymás után tegnap este: egy Hamlet előadás és egy régi Jókai film, a Szegény gazdagok. (A Hamlet előadás friss színházi felvétel Bochumból.)
Mind a kettő jó volt. A Hamlettel szerencsém van: több jó változatot láttam belőle, mint rosszat. Ez a most látott verzió különleges volt, többféleképpen is. Egyrészt azért, mert úgy teszi aktuálissá és egyben időtlenné a történést, hogy nem modernkedik. A rendező nem valamiféle saját gondolatát akarja ráerőltetni a darabra, hanem olyan mélységeket akar feltárni benne, amik eddig talán a háttérbe szorultak. Nagyon jó volt a főszereplő nő, Hamlet. Igen, Hamlet figuráját egy nő játszotta, és kitűnően. S mivel tökéletesen mutatta be a lelki mélységeit, ahhoz is bizonyítékot adott, ami talán nem is volt szándéka: az ember a fontos, az esszencia, a lényeg, nem az, hogy férfi vagy nő. Aki ehhez eljut, annál már nincsenek emancipációs problémák – legalábbis abban, ahogy megítéli a dolgokat, mert a világban azért ezek megmaradnak. Ugyancsak nagyon tetszett az Oféliát alakító színész játéka, kitűnő egységet alkottak Hamlettel.
A király és a királynő figuráinál menthetetlenül előjöttek a reális világra való asszociációim. C’est la vie. Azzal, hogy a játékukkal háttérbe szorultak Hamlet és Ofélia mögött, számomra azt is jelentették, hogy a Jó a fontosabb.
Érdekes volt még egy ázsiai színésznő szerepeltetése is, amellett, hogy a királynőt és Oféliát néger nők játszották – mindez úgy vélem, aláhúzta a történet időtlen univerzialitását.
Ha volt egy benne, aki nem tetszett, vagy kevéssé tetszett, az Polonius volt. A dráma alapján én árnyaltabb típusnak érzem, mint amilyen itt volt: sima udvari törtető.
Mindenesetre feltétlenül olyan előadás, amit érdemes megnézni.
Utána késő este még ott ragadtam a Szegény gazdagok mellett. Mennyire aktuális ez is! Mintha csupa Fatia Negra-k lennének a gazdagok között, sötét gazemberséggel szedik össze a vagyonukat, aztán igyekeznek „tiszta image”-t kreálni maguknak. Mindig így volt? Sokkal régebben is, akkor is, ma is? Lehet egyáltalán nagy vagyont becsületes módon is szerezni? Időnként erősen kétlem.
Mindenestre kívánom, hogy kíméljen meg engem a Jó Isten a jövőben is az ilyen szörnyetegektől, és attól, hogy egy gyermek nem látva választ ilyesfajta gonoszt. Arról már nem is beszélve, hogy az ilyen aljas rokonságtól is (mentsen meg), amilyen ennek a szerencsétlen nőnek volt.
Pedig azt hiszem, hogy sok hely van még a Földön, ahol az apák, a „családfők” akarnak dönteni a nők sorsa fölött. Ilyen értelemben ez egy másik vetülete a realitásnak, mint a Hamletben érzékelt interpretáció.
Folytatás néhány órával később.
Nem tudom, hogy leírtam-e már valahol, úgy érzem, hogy egyszer valamiképp le akarom írni, amit most leírok, hasonlóan ahhoz, mint a magyar nótával kapcsolatos véleményem, ez is régóta bújkál bennem. Mikor gimnáziumba jártam, nem becsültük, nem becsülték eléggé Jókait. Az volt a „ráhúzott ítélet”, hogy nem elég reális, csak jók és csak rosszak vannak benne, az emberi jellemek ennél komplikáltabbak.
Csúnya féligazság ez. Jókainak sokkal inkább igaza van, mint ahogy elismerik: én is úgy látom, hogy bár millióféle keveredés van az emberi jellemekben, az élet köpülődésében mindegyik valamerre tendál, vagy a jó, vagy a rossz felé. Másképpen fogalmazva azt szoktam mondani: az egyik alapkérdés az ember vagy gazember. Mindenki e közül a kettő közül dönt, választ, hogy mivé formálja önmagát.
Egy másik megjegyzés a Hamlethez.
Azt hiszem, hogy ez volt az első alkalom, hogy németül láttam a Hamlet -et, eddig csak magyarul, angolul és oroszul.
Lehet, hogy Polónius figuráját a fordítás is rontotta a szememben? Arra a részre gondolok, amelyikről feltehetően már többször írtam, mert én nagyon fontos elvnek tartom, és elgondolkoztatott, hogy miért pont Polónius-szal mondatja Shakespeare: a This above all-ra.
„…Mindenek fölött
Légy hű magadhoz, így, mint napra éj,
Következik, hogy ál máshoz sem léssz.”
Feltételezem, hogy a Gnoszi szauton kapcsán erről írtam már bővebben régen.
Németben mindez csak egy röpke mondat volt, valami ilyesmi: „…sei ehrlich zu Dich selbst..”
Ez nagyon gyengének tűnt, nem is ugyanannak és nem elég kifejezőnek. Miért? Mi a különbség az ehrlich és a hű között? A hűségben benne van az időtlen lényünkhöz való hűség, a benne megmaradás, a kitartás. Ezzel szemben itt az ehrlich nagyon gyökértelenül áll, csak valami olyasmi: „ne csapd be önmagad”.
Az emberek általában nem tudják, hogy mikor csapják be önmaguk, nem foglalkoznak a „ki vagyok én”, „honnan jöttem” és „hová megyek” kérdésekkel. Így lesz egy fordításban egy mélységből sekélység – vagy az én német tudásom nem elég.
************************************************************
La la la Land.
Felemás érzéseket hagyott bennem a film, jót is és rosszat is. Mintha nem teljesen kiérlelt valami született volna. A téma örök, mondhatnám variációk egy témára minden korban újból és újból. Csak egy példa erre: a Casablanca című film.
A probléma örök emberi: minden embernek van – kellene, hogy legyen – egy hivatása, egy álma, egy karmája, ami az önnön mélyéből fakad, amit az életben el akar végezni, meg akar valósítani. Ez nem lebecsülendő dolog, ha netán valaki úgy vélné, hogy a Casablanca hőse másokért küzdött, és az mégis „több”.
És mindezzel párhuzamosan mindenkinek van – boldogtalan, akinek nincs – egy vágya arra, hogy megtalálja a lélek szerinti párját, egyfajta igazit, aki minden körülmények között visszhangot tud verni a lelkében. S ez a kétféle mélyen ülő vágy az emberben általában ütközik, az életben konfliktusba kerül.
Nem akarok azokról beszélni, akiknek nincsenek ilyen vágyaik, és nem is akarnak azzal foglalkozni, hogy megtalálják ezeket önmagukban.
Inkább azt kellene egy kicsit megvilágítanom, hogy mi az, hogy „visszhangot verni a lélekben”. Ki tud visszhangot verni a lelkünkben? Mi tud visszhangot verni a lelkünkben? Nagyon nehéz kérdések ezek. Azt hiszem, hogy nem tudok rájuk válaszolni, mert él valamiféle válasz bennem, de az nehezen verbalizálható. Felszínessé válik, kifolyik a kezeim közül, mire felhozom a mélyből. Talán azért, mert a válasz nem a racionalitásból fakad. De nem is a nemi vágyból, mint azt sok eltévedt hiszi. Valami megfoghatatlanból, amit „csak” érzünk. Erre vonatkozott a fenti „nem teljesen kiérlelt” megjegyzésem. Ezt nem tudta megfogni, és ezért nem adott választ a miért-ekre, amik felmerültek a film kapcsán.
**************************************************
time2life 