A felejtés boldogsága

Avagy a felejtés, mint szerencse érzés, ez lenne az alcím.
Ìrtam már itt a time2life-on a Demenzről, vagy másképpen az Alzheimer kórról, szerintem még szebben a felejtés betegségéről jó néhány évvel ezelőtt:
https://time2life.wordpress.com/a-felejtes-betegsege-es-az-emberi-kapcsolatok/
Már akkoriban is megkérdőjeleztem némileg, hogy mennyire helyes dolog egyértelműen betegségnek tekinteni a felejtést, hol van – avagy lehetne egy egészségesebb szemlélet mellett – a határvonal, ameddig a felejtést az időskor természetes részének kellene tekintenünk.
Mert az időskori felejtés megvolt mindig, minden időkben. Egyfajta természetes része a „kiürítésnek”, az újra való lelki felkészülésnek.
Mostanában egyik nap a városban járva, betévedtem egy könyvesboltba és vásároltam néhány könyvet. Az egyiknek a címe: Kintsugi. Pontosabban: Die sichtbare Seele der Dinge. Kintsugi und die Schönheit der Unperfekten. Vagyis magyarul: a dolgok látható lelke. Kintsugi és a nem tökéletes dolgok szépsége.
A Kintsugi japán szó. A kin aranyat jelent, a tsugi pedig tönkrement dolgok megjavítását, újra helyreállítását, ami néha lehetetlennek tűnik, de talán éppen ezért művészet. A könyvecske a néhány száz évvel ezelőtti Japánba visz vissza, egy olyan régi, ősi szemlélethez, amelynek a mai világban sajnos nem sok nyoma van. Nekem mégis nagyon ismerősnek tűnik, még akkor is, ha óvakodnék egyfajta utólagos glorifikálástól. A zen is és a tao is olyan régi tanok, amelyek már jóideje szunnyadnak és azt hiszem, hogy még mindig a feltámadásra várnak.
Ebben a könyvben található egy Das Glück des Vergessen (A felejtés boldogsága avagy a felejteni tudás, mint szerencse) című kis történet. Ezt szeretném most némileg rövidítve visszaadni, mert érdemesnek tartanám, hogy elgondolkodjunk rajta.
„Élt egyszer egy Hua Zi nevű ember, aki magas kort ért meg. Az évei előrehaladtával egyre jobban észre lehetett venni rajta, hogy a felejtés betegségében szenved. Mindent elfelejtett: este már nem emlékezett arra, hogy mit csinált reggel, amikor ment valahová elfelejtett menni, nem tudva miért és hová igyekszik, odahaza még azt is elfelejtette, hogy leüljön. A viselkedése nagyon elkeserítette a családját, és a felesége mindent megpróbált, hogy segítsen rajta. Hívott varázslót, hívott orvost, aki akupunkturával és gyógynövényekkel próbálkozott. De semmi sem segített. Végül, utolsó próbálkozásként egy Konfuzianus mesterhez fordult, aki igen optimistán látott neki a tevékenységének: meg fogom változtatni a magatartását, úgy hatok a szellemére majd, hogy egészen meg fog változni – ezt mondta.
Senki sem tudta pontosan, hogy mit csinált a Konfuziánus mester, de végül sikerrel járt: Hua Zi meggyógyult, valamelyik nap visszanyerte az emlékezetét. Jól aludt aznap, békésen. A mestert megkérték, hogy maradjon még náluk néhány napig, hogy megbizonyosodjanak a sikerről.
Másnap reggel az egész ház felkavarodott: Hua Zit vak düh kapta el, és mindenkivel veszekedett, és erőszakot gyakorolt. Előbb a feleségét akarta verni, majd a gyerekeit, végül egy fejszével kergette a Konfuziánus mestert. Óriási szerencsére egy szomszédnak sikerült őt feltartóztatnia, mielőtt még jóvátehetetlen baj történt volna. A szomszéd kérdezte meg tőle, hogy mi történt vele, hogy így kikelt önmagából.
Hua Zi így felelt: „Amikor elvesztettem az emlékező képességemet, a gondolataim szabadok és tiszták voltak, mint egy vízesés. Nem háborgattak a lét és a nem-lét kérdései. Most, amikor visszanyertem az emlékezetemet, újra tisztán érzékelek mindent: nyereséget és veszteséget, örömöt és gondokat, barátságot és ellenszenvet. Röviden megfogalmazva, a teljes káoszba estem vissza. Sajnálom a múltat és aggódom a jövő miatt.
Hogyan térhetnék vissza a felejtéshez?”
Egy taoista gyűjteményből származik ez a kis történet. Nagyon tanulságosnak tartom. Úgy vélem, hogy a gyógyulás útja gyakran nem arra vezet, amerre keresik: nem feltétlenül arra kellene törekednünk, hogy egy korábbi állapotot visszaállítsunk, sokkal inkább azt kellene tudnunk megtanulni, hogy hogyan tudunk együttélni az új állapotunkkal. Vagyis a testünk változásával kapcsolatban újra elérni a test és a lélek összhangját.

Minden lét egy műalkotás

Halál után jön
Az élet, újrakezdés,
Újabb próbák, új
Alkotás formálódik
A lélek keze nyomán.

Kérdések könyve

Kérdések könyve,
Megfejtendő rejtvények,
Ez a test, élet,
Hajtanak vágyak s öröm,
Kínzó fájdalmak között.

Átalakulások

Sajnos az év elején elkapott náthám igencsak makacsnak bizonyult: bár előbb egy néhány napos lázas periódus elmúltával azt hittem, hogy hála Istennek, ennek vége – maradt még egy elmélyült, csúnya köhögés, ami gyengévé tett erre az egész hétre. Itthon is maradtam a szobamelegben – bár a posta mindent elkövetett, hogy ki kelljen mozdulnom: nem hozták fel kétszer is egy-egy csomagomat, hanem csak értesítő cédulát dobtak be. (A postáig elmenni hidegben és szélben akkor sem veszélytelen, ha egyébként az ember egészséges.) Na, mindegy. Sok minden nem úgy működik, ahogy kellene.
Így azután a hetem írás, olvasás és filmek nézése között telt, a köhögési rohamoktól eltekintve kellemesen. És ebből talán érthető az is, hogy a heti témám két látott film körüli gondolataimat tükrözi.
Az egyik este egy glaciológus életéről szóló (Claude Lorius) filmet láttam. Az illető tudós életén kívül a film még azt is bemutatta, hogy az Antarktiszon amit a jég „idő és történelemőrző” szerepéből megértettek, az mennyit segített hozzá a közeledő klímaváltozás megértéséhez.
Bár a számokra pontosan nem emlékszem, kb. 400000 – félmillió évre visszamenő képet ad a Föld történetéről az a ca. 3 km hosszú jégoszlop, amit kiemeltek a Vosztok állomáson egy orosz – francia kutatócsoport munkája keretében. Én nem tudtam eddig, hogy a jégkorszak és a nem-jégkorszak váltakozása olyan aránytalan volt, mint amilyennek most megállapították: a jégkorszakok sokkal hosszabbak voltak időben, mint a nem-jégkorszakok.
Többféle, a számomra érdekesnek tűnő kérdés is eszembe jutott ennek kapcsán, ezek közül két csoportról.

1. A Zeitfenster-ek, magyarul időablakok kérdése.
   Az univerzum különböző pontjain felébredő, életrekelő civilizációk egymásra találása azért is nehéz, mert nagyon kicsik a Zeitfenster-eik, vagyis a fennállási idejeik és ezek nagy eséllyel nem esnek egybe. Kivéve persze, ha megtanulnak a jégkorszakokban is élni, vagyis olyan körülmények között is fennmaradni, amelyek esetleg egészen másmilyenek, mint a kialakulásuk, kifejlődésük körülményei.
2. A kérdéseim másik csoportja elszakadt a jégtől, és a kedvenceim felé fordult, vagyis a fák és a gombák felé. (lásd például https://time2life.wordpress.com/2018/02/18/a-fak-titkos-elete-konyvajanlo/ ) Vajon a talajban és a talajban folyó életben – mint például azok a baktériumok, amik a fák gyökereiben, a gombákkal együtt alkotott hálóikban, stb. élnek – nem maradtak fent nyomai a korábbi korszakoknak, az akkori élteknek? A jég alatt vagy sem, elképzelhető. Vagy ezeket csak vizsgálni nem tudnánk úgy, mint a jeget, mert a maradványok nem konzerválódtak, hanem például az izotópok azóta rég felbomlottak.
   Lehetne-e más módokon mégis képet kapni tőlük is a régmúltról?
   Miért szeretem feljegyezni az ilyen megválaszolatlan gondolataimat? Ki tudja. Talán abban reménykedem, hogy így jobban megmaradnak bennem is, és hátha lesz valamikor majd olyan életem, amikor valamelyik ilyen elraktározott problémával foglalkozom.
   A másik film, amelyikről egy pár szót írni szeretnék, egészen más jellegű volt. Európáról és az energiarendszer átalakításáról szólt.
   Bár mostanában az Európával kapcsolatos hírek, műsorok meglehetősen lehangolóak, úgy hiszem, hogy ennek alapvetően a politikusok az okai. A korrupció, a képmutatás miatt is – tudom, mondhatná valaki: ez mindig volt és mindig lesz mindenütt –, de még inkább azért, mert nem Európa érdekében tevékenykednek. Egészen más politikát tartanék jónak.
   Ehhez képest kellemesen lepett meg egyik este egy dokumentumfilm arról, hogy hogyan tervezik és miket vesznek figyelembe Németországban az energiaredszer átalakításával kapcsolatban. Tetszett a nyilatkozók többségének a hozzáállása, kétféleképpen is: 1. Sanszot láttak, esélyt a gyors jobb irányba fordulásra a jelenleg „összecsúcsosodottnak” tűnő problémákban; 2. Úgy tűnt, hogy egyfajta átgondolási, komplex gondolkodási törekvés vezette őket, és nem a manapság sajnos sokszor tapasztalt „honnan lopjunk valami technológiát, hogy gyors hasznunk legyen”.
   Ezenívül a hozzáálláson túlmutatóan is érződött, hogy a megoldásokat kereső kisebb és nagyobb cégek igyekeznek felmérni valamennyi problémát és felkészültnek lenni minden olyan problémára is, amik az eddigi energiarendszerben nem jelentkeztek. Például arra, hogy a szél és a napenergia jóval nagyobb ingadozásoknak vannak kitéve, mint amiket eddig megszoktunk, amire az eddigi rendszerek épültek; és ezért valamilyen hatékony közbülső tárolóra (Batterie-k, elemek?) van elengedhetetlenül szükség.
   Egészen felderített a film: talán Európa helyzete mégsem olyan reménytelen, csak nem a politikusokra kell figyelni.
   Mindenféle váltások és nagyobb léptékű változások sok új problémát vetnek fel, az energiarendszer átalakulása nyilván csak az egyik terület. A mesterséges intelligencia, a robotok, az automatizálás, a genetika, illetve mindezek intenzív behatolása a mindennapjainkba szintén sok problémát vetnek fel – és tartok tőle, hogy sokat nem veszünk észre, csak későn. Mint például a már többször emlegetett ember – robot kapcsolat gondjait. A problémákat előre a szőnyeg alá söpörni, ahelyett, hogy foglalkoznánk velük, sohasem jó dolog. És a foglalkozás alatt – talán egy kicsit a film hatására is – értem azt, hogy maguk a készítők, a kifejlesztők figyeljenek oda szélesebb körben a jelentkező potenciális problémákra. (A politikusokkal úgysem megyünk sokra.)
   Talán ha ezen részterületek problémáira sikerül megtalálnunk a jó megoldásokat, válaszokat, akkor a klímaváltozás problémái sem vezetnek majd egy általános pusztuláshoz.

Átalakulás

Gyerekként nagynak
Tűnt a világ, igaznak
A felnőttek, vén
Fejjel kicsi a világ, s
Igazak a gyerekek.

Megmaradok a változásban

Mélyen hiszem, nem
Leszek más, van, mit sosem
Érint a külső
Változás, maradok, ki
Most is magára talált.

Lehet, vannak, kik
A fejlődésben hisznek,
Önmaguk egyre
Jobbnak szeretnék, sorsuk
Gyakran mindent elvesztés.

Mi állandó az
Örök változásban, ha
Nem a hit, ki a
Szeretetre épít, az
Végül sosem csalódik.

Alea iacta est 2 2023

A főtt tojás már
Túljutott választási
Pontokon, nem lesz
Csirke, nem lesz más, az út
Már csak ennyi: főtt tojás.

Az élő szervezet és az ionsugárzás

A kis asztali naptárom januári oldalán előttem egy téli kép van. Hóval borított táj, magányosan álló házikó, melyet éppúgy majdnem teljesen betakar a hó, mint a néhány látható fenyőfát. Ami távolabbról libasorban menő sötét alakoknak tűnnek – azok oszlopok. Miért van, hogy a tél képei a számomra sokkal gyakrabban hordoznak pesszimizmust, mint bármely más évszak? Szubjektív csak, vagy van benne valami általános is? Általános az emberi pszichét illetően, amely ritkán tudja kivonni magát a környezeti hatások alól, és a hideg és a természet alvása a legtöbb emberre lehangolóan hat? A téli sportok kedvelői biztosan nemmel felelnének, de én még akkor is kételkednék. Manapság a sportban nagyon sok a nem természetes, mondhatnám természetellenes dolog. A látszólag az egészséget szolgáló sportolás gyakran a szervezet idő előtti tönkretételéhez vezet. „Csak” a mindenen eluralkodott versenyszellem és pénzhajhászás miatt? Nem tudom. Nem biztos.
Nehéz megmondani, hogy mikor válik egy folyamat erőltetetté. A téli síelés például, olyankor, amikor egyáltalán nem lesz már hó, amikor már helikopterrel kell a havat a sípályára szállítani, mindig. Ilyen már ma is előfordul.
Nehéz megmondani, hogy mikor válik egy folyamat erőltetetté. Ez az „ember átalakítás”-ra is vonatkozik. A természetben élt, a természetben kialakult emberből akarnak valami mást csinálni. Persze, a mai városban élő ember is sok fizikai tulajdonságában különbözik már az állandóan a természetbn élt embertől. De, úgy hiszem, manapság ennél is többet terveznek. Kozmosz embert? A természet emberétől sok mindenben homlokegyenest ellenkező tulajdonságokkal rendelkező embert? És itt nem a pszichéről beszélek, a lelket mintha teljesen ki akarnák köpülni a „jövő emberéből”. Nem, a fizikai tulajdonságokra értem most a másmilyenséget. Jó, mondhatná valaki, ebben van racionalitás, az űrben utazáshoz, az űrben vándorláshoz másmilyen fizikumra van szükség.
Miért zavar, hogy az embereket senki nem kérdezte meg, hogy akarják-e ezt?
Hiszen beleszületünk egy környezetbe, azt adottságnak kell felfognunk. Avagy mégsem?
Most, amikor nagy erővel folyik annak az elfelejtetése az emberiséggel, hogy Isten eredetileg szabad akaratot adott az embernek, most más definíciók, más adottnak tekintett dolgok is felbomlanak?
Korábban egyszer láttam már, de most visszamentem még egyszer megnézni a GROW-t, a fákról szóló kiállítást a Belvedere-ben. Ez volt az utolsó alkalom, mert azóta a kiállítás bezárt. A városban több turista mászkált, mint gondoltam. A Belvedere kertjébe is jutott belőlük bőségesen, amihez talán az is hozzásegít, hogy a kert ingyenes és jó fotómotívum.
A fa kiállításon ránéztem még egyszer azokra, amikre akartam és utána itthon nagy felfedezést tettem. (Egy újszülöttnek minden vicc új jelleggel: a felfedezés csak nekem az, mások nyilván régen rájöttek.) Éspedig azt, hogy a fák nemcsak hosszabb életűek, mint mi, de azok között, amiket nálunknál jobban tudnak, ott van a radiation, vagyis magyarul az ionsugárzások kezelése is.
Ez egy őrülten fontos dolog és miközben erről olvastam, ha valaki megkérdezte volna, hogy mivel szeretnék a jövőben foglalkozni, biztosan kapásból rávágtam volna, hogy ezzel.
Hallottam vagy olvastam korábban már erről? Igen, egy keveset, innen-onnan. Relative biztos vagyok benne, hogy vannak olyan ET-k, akik sokkal, de sokkal többet tudnak az élő szervezet és a sugárzás kapcsolatáról, mint ez a mai hivatalos tudomány – de legalább a növények kapcsán a tudomány is elindult ezen az úton. (Persze, fel lehetne tételezni az ET-k helyett titkos katonai eredményeket is, de nekem az ET-k jobban tetszenek.)
Miért gondolom ezt? Feltehetően sokan hallottak már a gabonaföldeken váratlanul megjelent szép, néha művészi, néha tudományos képekről. Lehetséges, hogy bár a képek megragadták őket, azért az egészet elkönyvelték a „fake” kategóriába – vagyis azzal zárták le magukban a témát, hogy ezeket az emberek is meg tudják csinálni, minek itt ET-ket feltételezni. Ìrtam róla régebben már:
https://time2life.wordpress.com/2018/01/13/rajzok-a-szantofoldeken/

Voltak, akik nem elégedtek meg egy ilyen következtetéssel. Az egyik biológiai kutató intézet feladatul kapta, hogy vizsgáljon meg minél többet ezekből, sikerül-e találniuk a növényeken olyan elváltozást, amellyel meg lehetne állapítani, hogy melyik a fake és melyik az igazi.
Valóban, a képeket két külön csoportra lehetett osztani aszerint, hogy – függetlenül attól, hogy mit ábrázoltak stb. –, hogy voltak-e a növényeken a földi tudomány által nem megmagyarázható elváltozások avagy sem. Pontosabban: a mi tudományunk eljutott odáig, hogy jól valószínűsíthető magyarázatokat tudott nyújtani bizonyos elváltozásokhoz, de egyidejűleg elismerve, hogy mi (még?) nem rendelkezünk olyan technológiával, amelyek ezek létrehozását lehetővé tenné. Például a biológiai kutató intézetekben foglalkoznak azzal, hogy hogyan hat a radiation, a sugárzás a mikrobiológiai folyamatokra, tisztában vannak vele, hogy a sejtciklust – és még sok minden más folyamatot – befolyásolni lehet a sugárzás segítségével.
Tehát voltak olyan rajzok a szántóföldeken, amelyeken az elváltozásokat nem lehetett megmagyarázni semmilyen jelenlegi földi technológiával.
Én legfeljebb azt sajnálom csak, hogy az ilyen kutatások ritkán zajlanak a nagy nyilvánosság bevonásával. Annyi világos, hogy a sugárzás és az élő szervezet kapcsolata egy rendkívül komplex dolog, ahol még sok felfedezni, feltárni való akad. Mit jelent például az, hogy a fák jobban tudják kezelni a sugárzást? Összefügg-e ez a hosszabb élettartamukkal? A kiállításon egy bajor biológusnőnek néhány gondolatébresztő sora volt kitéve, mindössze azt demonstrálva, hogy vannak már, akik elindultak a megismerésnek ezen az útján.

Az ionsugárzás és az élő szervezet

Mai embernél
Az ET-k többet tudnak,
Sőt, nemcsak ők, a
Növények, fák használják
Jól az ionsugárzást.

Régebben kezdték
Tanulni, ez igaz, de
Nem hivalkodnak,
Emberi tudás kevés,
S mi van, az felszínes még.

Riesending az Untersbergben

Elkezdődött az új év, kinek békésen, kinek nem. Itt a közelünkben szerencsére nem volt nagy puffogtatás, az évváltás nyugodt volt.
Mindenekelőtt egy magyarázat a címhez, mielőtt még bárki is azt hinné, hogy ebben az évben félig németül írom majd a bejegyzéseimet: a Riesending egy barlang neve, az Untersberg pedig annak a hegynek a neve, amelyben a Riesending van. Az osztrák mondák szerint Ausztriában több helyen is van Untersbergnek elnevezett hegy, ez a szóban forgó Bajorországban található (de átnyúlik Ausztriába Salzburg közelében).
Azt szokták néha mondani, hogy van olyan, amit a körülöttünk levő univerzumnál, a kozmosznál kevésbé ismerünk, ez pedig a saját planétánkon, a Földön a tengerek, az óceánok mélye. Nagyon kicsi az a mélység, amelyről úgy érezzük, hogy van valami tudásunk, ami azon túl van, az terra incognita.
Én még hozzátenném ehhez, hogy a szárazföldek, a kontinensek mélységeivel is hasonló a helyzet. Tudjuk vagy néhol csak sejtjük, hogy sok óriás barlang van, de 10-20 kilométernél mélyebbre, azt hiszem, hogy sehol sem jutottak.
Van tehát egy Riesendingnek elnevezett ilyen hatalmas barlang az Untersbergben, Bajorországban, Berchtesgarden közelében az Alpokban. Ez ugyanaz az egyik Untersberg, amelyik Haiding mondagyűjteményében (Österreichs Sagenschatz) is szerepel. (Van egy másik monda is a Karinthiában levő Untersbergről.)
Még az elmúlt év utolsó hetében volt az egyik este a TV-ben két érdekes, megnézésre érdemes film erről a barlangról. Az egyik egy dokumentumfilm, amelyik a barlang feltárt részeiből mutatott be egy adagot, a másik egy játékfilm. Olyan játékfilm, amely félig-meddig dokumentumfilm is, mert megtörtént esetre alapul. Ezelőtt körülbelül 8 évvel, 2014-ben történt egy baleset lent a mélyben: az egyik barlangász-kutató lezuhant és súlyos fejsérülést szenvedett. Az ő megmentéséről szólt a film, amely tulajdonképpen többet mutatott be az emberi világunkról, mint a barlangról. A mentés ugyanis nem volt egyszerű, hanem igen komplikált dolog: ahová a barlangászok a mélyben lemennek, onnan feljönni sem könnyű, még sokkal kevésbé felhozni valakit, akinek a sebesülése miatt nem lehet és nem szabad mozognia.
A tükör, amit a társadalomról a film elénk tartott, úgy érzem, hogy jól mutatta a valóságot: sok segíteni kész ember és néhány „politikus” (a hatalmat a kezében tartó, irányító), aki kezdettől fogva csak arra spekulált, hogy a „fickó úgyis meghal, lehetetlenség felhozni, fontos az image a világ felé”.
A szerencsétlenül járt barlangászt végül megmentették (ca. 10 nap után), nem halt meg, felgyógyult. A politikusból EU politikus lett.
Talán nem kell mondanom, hogy miért éreztem ezt a filmet jó tükörképnek, ami rámutat az emberi világunk hibás voltára. Sok jószándékú, segíteni akaró ember és velük szemben, ellenükre néhány, csak a saját hasznával törődő politikus.
Az ilyesfajta negatív kiválasztódás évényesül ma mindenütt a világon. Sajnos.
Az évváltás környéke a reménykedések ideje is, reménykedjünk tehát, hogy ez is megváltozik valamikor.
Mivel úgy gondolom, hogy az osztrák mondakincs nem eléggé ismert, ideteszek most két mondát, amelyek az Untersberghez kapcsolódnak. A forditások a sajátjaim, lefordítottam néhány éve két-három tucatnyi mondát Haiding gyűjteményéből.

A lakodalmi nép az Untersbergben

Salzburg környékén egyszer régen egy gazdag, frissen esküdött fiatal pár az egész lakodalmi társasággal együtt a szomszéd faluba vándorolt, hogy ott ünnepeljék a mennyasszony szüleinél az esküvőt. Vidáman mentek az úton együtt a zenészekkel, és közben elhaladtak az Untersberg mellett. Akkor valaki a társaságból mesélni kezdett arról, hogy valaha régen ezen a vidéken egy nagy császár a hadseregével együtt eltűnt. Még ma is kap minden vándor, aki kér, egy ajándékot tőle.
Ezt hallván a vőlegény az eltűnt császár után kiáltott, azt szólította, és lámcsak! Megnyílt a hegy, és ezüstfehér hajú, szürkébe öltözött aprócska ember jelent meg, és mutatott egy ajtóra befelé. Az egész társaság követte őt, és egy sor gyönyörű termen haladtak keresztül. Az egyik teremben egy megterített asztalra találtak, amelyre ételeket és italokat hordtak fel. A fáradt pár a kísérőkkel együtt asztalhoz ültek, és örömmel falatoztak az ízletes finomságokból. Az étkezés után meglepte őket az álom, és az asztal mellett ülve elaludtak mindannyian. Nem tudták, hogy meddig aludtak, de mikor felébredtek, az apró ember kivezette őket a hegy belsejéből.
Odakint világos nap volt. De különös módon úgy tűnt, hogy rövid idő alatt minden megváltozott. Az emberek nem értették őket meg, olyan volt, mintha egy idegen országba érkeztek volna. Több nap után egy faluba érkeztek. Amikor megkérdezték, hogy mi a falu neve, kiderült, hogy a szülőfalujuk az. De nem találták meg a házaikat, más építmények álltak a helyükön. Akkor elmentek a paphoz, az is idegen volt, és elmeséltek neki mindent. A pap kinyitotta az eklézsia könyveit, és utánanézett. Talált egy bejegyzést, miszerint száz évvel azelőtt egy ifjú pár az egész lakodalmi néppel elveszett.
Ilyen hosszú ideig tartott tehát a tartózkodásuk az Untersbergben.

A fuvaros és az Untersbergben lakó kis manó

Történt egyszer az 1604-s évben, hogy egy fuvaros, szekerét jól megpakolva több hordónyi finom tiroli borral, Hallein felé tartott. Amikor a Niederalm falu melletti hídhoz ért, amely az Untersberg közelében van, hirtelen egy aprócska ember, egy manó termett előtte, és azt kérdezte tőle: Honnan jössz és hová tartasz?
Bort hozok Tirolból, felelte a fuvaros.
Akkor azt mondta a manó: Gyere velem, jó pénzt adok az árudért, többet, mint amennyit Halleinban kapnál érte!
A fuvaros nem akart belemenni az üzletbe, mert a bort megrendelték nála. De akkor a manóemberke megragadta a lova sövényét, és azt kiáltotta: Ha nem jössz velem, úgy összezavarlak, olyan tévútra viszlek, hogy magad se tudod majd, hol jársz.
Akkor szorongó érzés fogta el a fuvarost, és szót fogadott. A manó fogta a ló zabláját, és saját maga irányította a szekeret az Untersberg felé. A fuvarost elkapta valami furcsa álmosság, és elaludt.
Amikor felébredt, alig tudott hinni a szemének, egy csodálatos kastély állt előtte, ahol minden olyan vörös és fehér márványból volt, amilyet az Untersbergben bányásznak. A kastélynak volt egy magas tornya, kristályos ablakai, és egy mély árokkal volt körülvéve. Hét felhúzható híd vezetett a gyönyörű építményhez, ezek közül az egyiken át gördült be a szekerével az udvarra. A kastély udvarán a fuvaros a kastély lakóit látta, több manót, akik mind örültek az ő érkezésének. Köztük volt a pincemester is, hosszú szakállal és hullámos nagy hajjal, könnyű volt a tisztségét felismerni, mert sok zsebet és kulcsot hordott.
Légy üdvözölve, mondta a pincemester a fuvarosnak, aki bizony minden ízében remegett. Néhány kis manó kifogta mindjárt a lovat, és bevezették az istállóba. Mások bevezették a fuvarost egy terembe, ahol egyszerű óntányérokon étellel és itallal kínálták. Az ember nem tudott elengedett és nyugodt lenni, mert nem tudta, hogy hogyan végződik ez a dolog. Amikor jóllakott, azt mondták neki a manók, hogy kövesse őket. Nem mert ellenkezni, és velük ment. Huszonöt lépcsőn át egy magas terembe jutottak, amelynek az ablakai nem voltak beüvegezve, és azon keresztül egy következőbe, amelyik még csodálatosabban nézett ki, mint az első. A padlója tiszta márvány volt, a falak tiszta arany, az ablakok kristályból, és a mennyezet arannyal díszítve. A terem közepén négy óriás állt, mindegyik fémből, tizennyolc láb magasak, és a karjaikon láncok voltak, mintha foglyok lennének. A menyezeten a fuvaros egy manó képét látta, akinek a fején korona volt, és akinek a kezében futottak össze az óriások láncai.
Megértetted mit jelent ez a jövőre nézve? Kérdezte az egyik manó a megijedt vendéget. De az nem tudott egy szót sem kinyögni, és az emberke nem beszélt többet.
Elvezették a fogadóst még több más terembe, és végül a jól megépített pincébe, amely akkora nagy volt, hogy a látogató nem látta a végét. Tele volt boroshordókkal. Az egyik boltív alatt a szélen, egy kerek asztal mellett az egyik manó leszámolta a fuvarosnak a fizetséget:
Itt van száznyolcvan dukát! Vigyázz jól a pénzre, és ha legközelebb bort veszel, azt is csak nekünk add el! Így egész életedben jó üzleteket csinálhatsz majd.
A manók kivezették a fuvarost az udvarra, ahol befogták a lovait a szekér elé. Mivel az egyik állata vak volt, egy kéken és vörösen csillogó követ tartottak a szeme elé, amitől a ló megint látóvá vált. Utána átadták a férfinak a csodakövet, és azt mondták neki: Ezzel meggyógyíthatod a szegény parasztok megvakult lovait, hogy ismét láthassanak!
Megkönnyebbülve indult tovább a fuvaros. A manók eltűntek a kastélyukban. Csak három közülük, akiket korábban nem vett észre, akiknek fekete ruhájuk volt és vörös tollat hordtak az ingeikben, kísérték el.
Jól tetted, mondták neki, hogy idehoztad a borodat, és eladtad nekünk. Elkísérték egy darabig, aztán elbúcsúztak tőle. Ezek voltak az utolsó szavaik: Amikor az emberek elkezdenek fehér és vörös kalapocskákat hordani, akkor kezdődik majd el az általános nyomor és vész, és Isten áldása elfordul majd az emberektől.
Hirtelen a fuvaros ott találta magát, azon a helyen, ahol először látta a manót. Fogalma sem volt, hogy hogyan és miként jutott ki az Untersbergből. A száznyolcvan dukát soha nem lett kevesebb. A fuvaros megtartotta magának egészen a haláláig ezt az élményt.