Hohe Wand kirándulás Bécs közelében

A Hohe Wand egy hegységcsoport neve nem messze, alig egy órányi autózásra Bécstől. Régóta a bécsiek egyik kedvenc kirándulóhelye. Különféle sportok kedvelőinek — mint például sziklamászók vagy ejtőernyősök — éppúgy nyújt megfelelő terepet, mint az egyszerű kirándulóknak, akik néhány órát szeretnének az erdőben eltölteni. Ennek a hegységcsoportnak a legmagasabb pontja 2000 méter felett van, a „kisebb“ csúcsok 1400-1500 méter körül.
A Hohe Wand-on megnyílt Naturpark 1100 méteren található, és azt hiszem, hogy ezt a blogbejegyzésemet akár úgy is nevezhetném, hogy programajánló kisgyermekes családoknak. Mert a Naturpark nemcsak infrastrukturális követelményekkel van kiépítve (parkoló, mosdó, bejelölt sétautak, stb.), de egy olyan kis állatkerttel és tanító sétaúttal is rendelkezik, amelyet a gyerekek nagyon élveznek.
A nagy kaland a gyerekek számára kezdődik mindjárt a Naturpark bejáratánál, ahol mindenki — avagy minden család, igény szerint — kap egy úgy nevezett Schatzkarte-t, vagyis magyarul Kincskereső térképet. A kincs alatt itt valójában tudást kell értenünk, az útvonalat figyelmesen végigjárók ugyanis tudásban, ismeretekben lesznek gazdagabbak. A bejárandó út kezdete és végpontja itt van, és mivel ez a helyszín a legnépesebb, ezért ennek megfelelően egy erdei gyermekjátszótér és az első kisállat (kismalacok, nyuszik, stb.) meződarabkák is itt találhatóak. Amit a gyerekek különösen nagyon élveznek, az az állatok etetése, ami nem tilos, csak meg van szabva, hogy mivel lehet etetni. Almát és zöldséget korlátlanul kaphatnak, azonkívül az automatákból 1 euróért vehető magokat is. (Kisvödrök vannak a magokhoz.) Természetesen a nagyobb állatoknál — pony, alpakka, láma, őz, stb. — a gyerekeknek óvatosnak kell lenniük.
A kincskereső út több, mint 30 állomásból áll, ezeket mind részletesen el lehet olvasni magyarul is a Hohe Wand Naturpark weboldalán egy letölthető PDF file-ban. http://www.naturpark-hohewand.at
Az elmúlt hétfőn a fiammal és a két kis unokámmal — hét és tíz évesek — bejártuk ezt a kincskereső sétautat. A gyerekek nagyon élvezték, különösen az állatok etetését és simogatását, én pedig örülhettem, hogy a térdeim jól bírták a „hegymászást“ (idehaza általában sík terepen sétálok.)
Itt most nem sorolom fel a kincskereső út valamennyi állomását, csupán azokat, amelyeket valamilyen szempontból külön érdekesnek tartott valamelyikünk.
Bár a kislányok kevésbé figyeltek oda az ismeretterjesztő táblákra — mind a ketten jól olvasnak egyébként — az én figyelmemet először a Köhlerhütte (A szénégető kunyhója) és a Kalkofen (A szénégető kemencéje) ragadta meg. Mennyire kevéssé ismerik a mai gyerekek azt, hogy alig 2-300 évvel ezelőtt az emberek még mennyivel egyszerűbb és mennyivel nehezebb körülmények között éltek! De hiába igyekeztem erről a gyerekeknek mesélni, alig néhány mondat után elszaladtak a közelben levő pony-kat és lámákat etetni, velük beszélgetni, őket simogatni. Hiába no, ez volt az, ami szemmel láthatóan nagyon sok kisgyereknek tetszett. Lehetséges, hogy egy általános hiányérzet az állatok irányában az, ami a kisgyerekekben még jobban megvan és náluk megnyilvánul, amíg a felnőttekben, különösen a városlakókban ez már eltompult. A régi természeti emberekből feltehetően még sok minden megvan bennünk nem-tudatosan, valahol az ösztönök, a fel-nem-ébredt dolgok szintjén.
Örültem az örömüknek. Továbbsétálva hamarosan egy állatnyom-labirintushoz érkeztünk. (Tierspur-Labyrinth) Amíg a kisebbik lány előbb kívülről szaladgálta körbe, addig a nagyobbikat már a labirintus közepén levő kis kilátó tetején láthattuk.
Amíg a gyerekek a különféle állatokat, lámákat, őzeket élvezték én az erdő, a fák illatával voltam elfoglalva. Nem véletlenül hallhatjuk manapság egyre többször a jótanácsot, hogy menjünk erdőbe sétálni, mert a fák gyógyítanak; így is van.
Az a virágos rét, ahol egy lepkés padon telepedtünk le egy rövid pihenőre, a Steinbock Kino, vagyis a kőszáli kecske mozi mellett volt. Amíg a gyerekek a filmet nézték, én felfedeztem, hogy a pad melletti málnabokrokon még van néhány ehető szem málna — és amikor a moziból kijöttek, ezzel fogadtam őket.
Az utunk legmagasabb pontja az Aussichtswarte-nál, azaz a Kilátótoronynál volt. Az én lábaimnak a torony már túl sok lett volna, de kicsit lejjebb egy padon ülve is gyönyörű kilátás nyílt a völgyben elterülő falura és a környékbeli hegyekre. Egy ismeretterjesztő tábla mutatta, hogy melyik hegycsúcsnak mi a neve és hány méter magas.
Röviden és vázlatosan ennyit a bejárt utunkról. Nagyon élveztük mindannyian, és szívből tudom ajánlani minden kisgyermekes családnak, mert úgy vettem észre, hogy nem csak az én unokáimnak tetszett.
Egyéb sétáló utak is vannak itt fent a hegyen, például az egyik neve Hexenwald — Boszorkányok erdeje. A Naturpark bejáratától körülbelül egy órás sétával elérhető a Skywalk is, amelyik egy U alakú hídként nyúlik be a hegy tetejéről a vidék fölé. Itt általában mindig lehet ejtőernyősöket látni.

A természet segít

Természet segít
Nekem hamar kizárni
Az embervilág
Sok baját, felüdül a
Fejem, ha víz, fa megáld.

A fák szemével nézve

Mit értenek meg
A fák mibennünk, embert
Milyennek látnak,
Ostoba kártevőnek
Avagy élet barátnak.

Istenről és a hitről egy kicsit

Egy kicsit? Igen. Azt akarom ezzel jelezni, hogy ez megint olyan hatalmas téma, hogy minden egyes blogbejegyzés csak egy apró adalék lehet. Itt a blogon talán az Ady versekkel kapcsolatos elemzésben írtam eddig a legtöbbet a hitről, talán az világít rá valamelyest arra, mit és hogyan gondolok erről.

Az Isten és az ember – két Ady vers kapcsán

A mostani bejegyzésnek a mindennapok folyamából két kis kiváltója van, az egyik egy újsághír, a másik egy vers.
Kezdem az újsághírrel. Ezt a hírt olvastam a neten egyik reggel: Lengyelországban el akarnak ítélni három fiatal lányt, mert szivárvány színű leplet festettek egy Mária ábrázolás mellé.
A sötétség védelmezői nem látnak Máriában sok fényt?
Nagyon szomorú hír ez, sok tekintetben. Egyrészt Ferdinand von Schirach-nak való téma: elítélhetnek-e egy embert azért, hogy megsérti mások vallási érzületeit, holott az elítéléssel éppen az övét sértik meg?
Másrészt rengeteg torzítás és torzulás van a világunkban a jelképek, a szimbólumok környékén. Mária fényben jön felénk, a millió színű szivárvány fényében – szerintem gyönyörű kép. Az eredeti hithez közelebb áll, mint sok minden más. Írtam ezzel kapcsolatban egy tankát.

A fénytagadók

Van egy tibeti
Kedvenc thangkám, fekete
Ruhát a fények
Tisztítják. Vannak, akik
Tagadják a szivárványt.

Közel tíz éve pedig egy szabadversemben írtam a hordozott fényeinkről:

oly sokféle fény van benned,
mint a szivárványban,
ha csak eszel – iszol,
a hordozó
gépezetet működteted,
nem kelnek életre benned,
és
ilyenek
az emberi kapcsolatok is,
ha mechanikus gépezetté lesznek,
melynek az önfenntartása
pusztítani akar minden
fényt,
akkor marad a sötétség

Az én hitem szerint fontos dolog az életünk útján rábukkanni a hordozott fényeinkre.

Ehhez kapcsolódik a bevezetőben említett másik kiváltó ok, egy William Blake vers, The Divine Image.

Azt mondtam egyszer, sok évvel ezelőtt egy beszélgetésben, hogy a véleményem szerint egy ateista is hisz Istenben, ha a jóban és a békében (a jó békés úton való érvényesítésében) hisz. Ùgy érzem, hogy Blake verse is ezt fejezi ki, csak sokkal szebben. Isten mindenütt ott van, ahol jól akarnak jót tenni, és kevéssé van ott, ahol csak szavakban hirdetik, de a tettek mást mutatnak.

The Divine Image By William Blake

To Mercy, Pity, Peace, and Love
All pray in their distress;
And to these virtues of delight
Return their thankfulness.

For Mercy, Pity, Peace, and Love
Is God, our father dear,
And Mercy, Pity, Peace, and Love
Is Man, his child and care.

For Mercy has a human heart,
Pity a human face,
And Love, the human form divine,
And Peace, the human dress.

Then every man, of every clime,
That prays in his distress,
Prays to the human form divine,
Love, Mercy, Pity, Peace.

And all must love the human form,
In heathen, Turk, or Jew;
Where Mercy, Love, and Pity dwell
There God is dwelling too.

A Divine Image-t sokan úgy értelmezik, hogy az az isteni képmás, amely szerint Isten a maga képére formálta az embert. Szeretnék hozzátenni még egy értelmezést.
Hogyan kapcsolódik össze a két gondolat, a fényről és Istenhez közeledésről?
Van egy fénylényünk mindannyiunknak – többek szerint, és szerintem is. Ez a fénylényünk időtlen, és ilymódon ez az „isteni képmásunk”. Ennek lehetősége van kapcsolatra találni a létünkkel, ha mi magunk, a létben lévő keresi ezt a kapcsolatot.
Igen, ez hit. Nem tudomány. A tudomány azokat a kapcsolatokat keresi, ami az állatvilág felé köti az embert. Ki melyik részét tartja fontosabbnak, az mindenkinek a saját döntése. A különféle hitek toleranciája manapság legalább olyan fontos, mint mindig volt. Mert:

all must love the human form,
In heathen, Turk, or Jew;
Where Mercy, Love, and Pity dwell
There God is dwelling too.

azaz magyarul (egy poet-s társ fordításából):

Mindenkinek szeretni kell társát,
Legyen pogány, zsidó vagy török,
Hol irgalom van, szeretet és béke,
Ott az Isten lakik, az igaz, az örök.

egy kis öröm

Egy kis öröm ért ma, jólesik megosztani itt, mivel én nem vagyok a Facebook-n. Remélem, hogy senki nem veszi bolond dicsekvésnek, legfeljebb megmosolyog egy kicsit.
Szóval: a Facebook Urban Haiku oldalán elsö helyezéssel díjaztak egy pályázaton.
https://www.facebook.com/pg/UrbHaiku/posts/?ref=page_internal
élni az élet
szélén bent a nagyváros
kellös közepén
Felteszem ide is a képet — és rajta a haikut — hátha más is akad, aki úgy van vele, hogy itt könnyebben megtalálja.
A képet a Stadtparkban készítettem tavaly, szóval tényleg a város — Bécs — közepén van. A többi pedig magáért beszél.
A Stadtparkban olyankor szoktam járni, mikor a Konzerthausba megyek koncertre. A véletlen úgy hozta, hogy ma is voltam, Beethoven zongoraszonátákat hallgatni. Koronaviszonyokhoz képest telt ház volt: úgy láttam, csak annyi hely maradt üresen, amennyinek az elöírás szerint üresnek kellett lennie. A jegyszedök még azt is ellenörizték — a maszkviselésen kívül — hogy mindenki a vásárolt helyén ül-e.

Ozymandias és az idő

Az idő szónak magyarul két jelentése van: az idő, mint időjárás, és a „múló idő”, a „zord, könyörtelen idő”, vagyis az az idő, amit Zeit-nek fordítunk németre és time-nak angolra. Az időjárás ezen a héten volt az idén a legszebb, a legmelegebb, az emberek elárasztották a strandokat, amennyire csak lehetett (a koronavírus miatt korlátozások vannak).
De én most a másik időről készültem egy kicsit írni. Az ihletőm a júliusi falinaptár kép, amelyet ebben a hónapban (júliusban) naponta nézegethettem és merenghettem rajta. A képen egy tengerpart látható, kék ég, kék víz – mondhatnám embertől nem szennyezett környezet – a parton sziklák, melyek nagy méretűk ellenére is inkább szikladaraboknak tűnnek. Ember nincs a képen, csak némi növényzet, bokrok és fák. Az egyik szikladarab olyan, mintha egy emberi fejet ábrázoló szobor feje lett volna valaha, és körülötte a szikladarabok ezen valaha volt óriásszobor széttört részei.

Ozymandias címmel írtam egy verset róla, ideteszem:

Ozymandias

Széttört óriás
Szobor, darabjai, mint
Sziklák, komoran
Néznek ránk, bennük van-e
Csak cseppnyi állandóság.

Kinek a szobor
Készült, vajh’ emlékszik-e
A múltra, mit rég
Elfeledett mindenki,
Nincs már: „Memento mori”.

Az életfolyam
A változásban őriz
Meg mindent, ki tud
Más lenni, az él, ki nem,
Azé a kő s a sötét.

Jogos-e, hogy az időt szidjuk, hogy zord és kegyetlen, pusztán azért, mert nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni, hogy az állandó változás egy örök törvény?

A versem formája: három szemből álló tankalánc. (tankaforma: 5-7-5-7-7)
Azok számára, akik csak a szonetteket tartják „igazi” verseknek, ideteszem Percy B. Shelley és Horace Smith körülbelül kétszáz éve írt verseit ugyanezzel a címmel:

Percy Shelley’s “Ozymandias”

I met a traveller from an antique land
Who said: Two vast and trunkless legs of stone
Stand in the desert. Near them, on the sand,
Half sunk, a shattered visage lies, whose frown,
And wrinkled lip, and sneer of cold command,
Tell that its sculptor well those passions read
Which yet survive, stamped on these lifeless things,
The hand that mocked them and the heart that fed:
And on the pedestal these words appear:
‘My name is Ozymandias, king of kings:
Look on my works, ye Mighty, and despair!’
Nothing beside remains. Round the decay
Of that colossal wreck, boundless and bare
The lone and level sands stretch far away.

Magyarul:

Ozymandiás
Egy messzi vándor jött, ki ős romok
Felől regélt: A pusztán szörnyü két
Nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok
Lep egy kőarcot. Homloka setét.
A vont ajk vén parancsszóktól konok,
S vad szenvedélye még kivésve ég
A hűs kövön, bár, mely véste, a kéz,
S a szív, hol dúlt e dölyf, temetve rég.
A talpkövön kevély igék sora:
“Király légy bár, jöjj és reszketve nézz:
Nevem Ozymandiás, urak ura.”
Más semmi jel. A roppant rom körül
Határtalan szélesre s hosszúra
A holt homoksík némán szétterül.
/Tóth Árpád fordítása/

Horace Smith’s “Ozymandias”

In Egypt’s sandy silence, all alone,
Stands a gigantic Leg, which far off throws
The only shadow that the Desert knows:—
“I am great OZYMANDIAS,” saith the stone,
“The King of Kings; this mighty City shows
The wonders of my hand.”— The City’s gone,—
Naught but the Leg remaining to disclose
The site of this forgotten Babylon.

We wonder,—and some Hunter may express
Wonder like ours, when thro’ the wilderness
Where London stood, holding the Wolf in chace,
He meets some fragment huge, and stops to guess
What powerful but unrecorded race
Once dwelt in that annihilated place.

Sajnos Smith verséhez nem találtam semmilyen magyar fordítást, és még németet sem olyat, ami tetszett volna. Örülök, ha ideír vagy küld valaki.
Ozymandiast egyébként a történészek Ramszesz II-vel azonosítják.

elromlott a PC-m

Nem tudom, hogy sajnos vagy sem, de az e heti bölcselkedésem most elmarad — elromlott a PC-m, és ez több tekintetben akadályoz, lelkileg is.
Ezért csak egy rövidke bejegyzést írok most, egy kis személyes örömröl. A héten egyik nap lejöttek az unokáim a kertbe, Marcheggbe.
Ideteszek egy-két képet arról, ahogy keresztülvágják magukat a dzsungelen.

Nagyanyó boldog

Nagyanyó boldog,
Ha unokáit látja,
Az élettől mit
Kapott, velük megy tovább,
Belőlük is lesz forrás.

Szeretnek-e úszni a labdák

Szép napos idő lévén ma, sétáltam egy jót a Wasserparkban. Talán mondanom sem kell, tele volt gyerekekkel. A bokrok, a fák már rügyeznek, s némelyik kezd kinyílni is.
Mikor már a hazafelé vezető körre kanyarodtam, lettem figyelmes egy kis jelenetre. Egy labda úszott a vízen, és két fiatal férfi azon ügyeskedett, hogy miként tudná egy hosszú bottal a part felé terelgetni és kiszedni onnan. A jég ugyan már elolvadt, de a víz nyilván nagyon hideg, és feltehetően egyébként is tilos ezen kis tavakba belemenni. Természetesen nem én voltam az egyetlen megfigyelő, vagy egy tucatnyi ember figyelte, hogy sikerrel jár-e az akció. Már éppen indultam volna tovább, mikor hirtelen nagy csobbanás hallatszott. Csak nem potyogott valamelyik fiatalember bele – néztem oda izgatottan. Nem, egy második labda pottyant a vízbe, és nem is véletlenül. Egy kétéves forma emberke állt lelkes arckifejezéssel a parton — szerencsére nagyon messze nem tudott még dobni. A rögtön hozzászaladó s a kezében egy harmadik labdát tartó mama természetesen azonnal szidni kezdte a gyereket, de az csak elgondolkodva a labdára nézve azt mondta: A labdák szeretnek úszni.
Elmosolyodtam magamban. Hm. Lehetséges, hogy a labdák szeretnek úszni, de ők ezt nem tudják mondani. Mi viszont ellentétes válaszokat kapunk, ha másokat kérdezünk: a felnőttektől nemet, a gyerekektől igent.
Mindenki döntse el maga, hogy szeretnek-e a labdák úszni.
Mikor eljöttem, az egyik labda már szerencsésen partra jutott, és a másik is közel volt hozzá.
(Sajnos ma nem fényképeztem, így régebbi, de idei képeket mellékelek.)

Boldog Karácsonyt 2019!

Békés, boldog, szeretetteljes karácsonyi ünnepnapokat kívánok mindenkinek!
Egy “profi” karácsonyi kép helyett ideteszem azokat az apróságokat, melyeket gyerekektöl kaptam én, mint üdvözletet. (A piros Flóra munkája.)
Szeretettel:
Márta

Digital Camera

Karácsony ünnepéről

Van-e még el nem
Mondott szó karácsonyra,
Az ünnepre, oly
Igaz és őszinte, mint
Az élet, mely sokféle.

Kinek öröm a
Karácsony, kinek bánat,
Mert szomorú s nem
Ünnepi az egyedüllét,
Adj, mondják, ha adhatsz még.

Szeretetet csak
Annak tudunk adni, ki
Jó befogadó,
Nem rontotta még el a
Sok üres, hamis kép, szó.

Élet és halál
A karácsony, kínlódó
Újjászületés,
Ha tart minket, mit tartunk
Magunkban, a hit s remény.

Természet, ember, elemek

Elmúlt július közepe, hogy hozzájutottam az idei első napozásokhoz. Mint ilyenkor lenni szokott: a nap első pirosító hatása után mehetek az árnyékot élvezni.
És élvezem is, nem gúnyosan értem. Szemben azzal az átvitt értelemben való jelentésével a szónak, hogy az árny a pirori valami sötét, rossz, az árnyéknak sok jó oldala van. Másmilyen ellazulást kínál, mint a napfény.
A napfény, az árnyék és a relative csend — ezek a marcheggi kert legnagyobb ajándékai nekem. Relative csend? No, igen, szerencsés napnak érzem, mikor nincsenek ember által okozott zajok. Csak néhány száz légy és más bogár zümmög, kismadarak néha csivitelnek, pillangók verdesnek a szárnyaikkal. Mindez nem zavarja a csendemet.
Ha a tudomány az embert és a természetet szolgálná – manapság egyiket sem – akkor már rég foglalkozott volna ezzel a kérdéssel: miért hatnak ránk sokkal fárasztóbbban az ember által okozott zajok, mint a természet zajai. Nyilvánvalónak tűnik, hogy azért, mert az egyfajta harmóniára törekvés benne van a Természet rendszerében. Hosszú ideje teszteli és finomítja ezt az élet. Az ember egészségtelen pökhendisége és a saját intelligenciájának a túlértékelése az, hogy ignorálja ezt.
Hőséget jósolnak az elkövetkező napokra, írtam egy hete a naplómba, élvezve akkor reggel fél hétkor a még kellemesen friss a levegőt. Milyen kár, hogy friss levegőt nem tudunk „elraktározni” magunknak! Mind a négy elem – föld, víz, levegő, fény – kicsit másféle gazdálkodásra tanít. A föld elemei a szervezetünkben a legtovább elraktározhatóak, a fény készletünkből ami szabadon felhasználható energia az általában elfogy a tél, a hideg periódus alatt. Víz és levegő nélkül nem tudunk hosszabb ideig megélni, különösen igaz ez a levegőre. Ő a közegünk, benne élünk, és mégsem becsüljük eléggé. Részei vagyunk, mint ahogyan a levegő is a részünk. Miért nem tudatosítjuk ezt jobban?
Miért nem vigyáz az ember jobban azokra az értékekre, melyeket készen kapott?
Melyik tengeri állat lenne olyan idióta, hogy mérgezze, tönkretegye a tengert, a közeget, amiben él? Csak az ember ilyen. Mintha az emberiséget, mint egészet, emberellenes erők vezetnék.
Az időjósok ezúttal nem tévedtek, a hőség erre a hétre megjött. Több időt töltöttem a kertben, és csak estére tértem vissza a városba, ahol az éj leszálltával a csillagokban gyönyörködhettem.

Szárazság van

Lassan vonulnak
A felhők, sötéten és
Némán, vizet oly
Nagyon váró földnek nem
Adnak magukból áldást.

Esti nyugalom

Tetőteraszon
Egy ifjú pár élvezi
Az est csendjét, a
Nappal a városé, az
Éj misztikus másik fél.

Haikuk és társaik

Sokáig úgy éreztem, hogy a haikuk túl tömörek, a tankák azok, amelyek a miniatürizáláshoz, a gondolatok, a hangulatok egy-egy kis cseppbe zárásához éppen megfelelnek.
Ezért is írtam annak idején a kis jelenetet a poétáról és az internet-ről:

A költő és az internet — egy apró jelenet

Aztán most mintha kezdene ez megváltozni bennem. Az idei Napút második számában, ami most jelenik meg a napokban és több, mit száz haikut tartalmaz sok szerzőtől, szerepel egy haiku-lánc versem:

Hegyorom

Haiku lánc 5 láncszemből

Komor hegyorom,
Sosem találkoztok, te s
Völgyben a várrom.

A sorsod hideg
Magány, ritka vendég fent
A vén sasmadár.

A Földnek gyerek
Vagy te is, széthullsz éppúgy,
Mint mindenki más.

Darabjaidból
Lehet otthon lesz, földön,
Vízben élőknek.

Nem vágynak majd fel,
Jobb az élet részeként,
Fűt örök remény.

Miért az a címe ennek a bejegyzésnek, hogy haikuk és társaik? Mert haibunok is vannak, már ugyanúgy az ősidők óta, mint a haikuk. A Napútban fedeztem fel, hogy egy külön kategóriának számít a haikuk között a képekhez írtak. S külön nevük is van: haibun. Ezek a Napútban található haibunok és az ablakom alatti fák megihlettek tegnap reggel:

Virágba borult kis fák
Haiku az ablakom alatti fákhoz

Rövid virágzás
Pillanatban megőrzött
Örök valóság.

Welt Museum Bécs

Welt Museum Wien. A Welt Museumban voltam ma. Gyönyörű, napos idő volt, a legjobb alkalom egy kis sétára Bécs belvárosában, a Hofburgban. Azt hiszem, hogy soha nem lehet odamenni úgy, hogy az ember ne lásson egy jó adag turistát, de ilyenkor februárban még tűrhető.
Ebben a múzeumban már jártam valamikor régen, nem emlékszem, hogy hány évvel ezelőtt. Szerettem volna valamit újrafelfedezni, újra megnézni, de nem találtam meg. A múzeumot alaposan átrendezték valamikor, nem tudom melyik évben, és a rendezési elv más lett. Körülbelül úgy érzékeltethetném: míg régről egy olyan elrendezésre emlékszem, hogy „a buddhizmus a különböző ázsiai országokban”, addig a mostani elrendezés szempontja „a Habsburgok melyik országból mit hoztak haza a múzeumba.”
Kár. Mármint nekem. Mert egyébként érdemes megnézni.
Az ember mindig olyankor csalódik, ha elvárásai vannak? Pedig sejthettem volna, hogy megváltozik. Még egy múzeum állandó kiállítása is változik, ha egyszer minden a világunkban változó. S őriz-e a változás valamit? No igen, biztosan, de nem biztos, hogy pont azt, amit megtalálni igyekszünk.
Amit a kiállításnak ezen a mostani változatán fedeztem fel: a Popol Vuchban leírt labdajátékhoz egy speciális védőövet viseltek a játékosok. Legalábbis az egyik magyarázó felirat szerint. De még úgy is bizonytalan, mert lehet, hogy csak a kapcsolódó ünnepségen volt rajtuk. (Sajnos a fotó erről nem sikerült.)