történetek 4

A halálom utáni napon

Mi lesz a halálom utáni napon? Mi lenne? Majdnem minden ugyanolyan lesz, mint előtte. Járnak a városban a buszok, a villamosok, az emberek a dolguk után sietnek, a koldusok egy kis pénzt kérnek. A gyerekek örömmel jönnek ki az iskolából a tanítás után, és a szomszéd öregasszony örül, ha haza tudta vonszolni a bevásárlás után a kicsi kocsiját.
Milyen lesz aznap? Süt szépen a nap vagy esik az eső? Ilyen is lesz, olyan is lesz, attól függ hol, hisz nagy ez a Föld. A postások aznap is gyakran olyankor visznek csomagot valahová, mikor éppen senki nincs otthon, és a börzespekulánsok feje ugyanúgy telelesz számítgatásokkal, mint ma.
Milyen lesz a halálom utáni napon? Akik előző nap háborúztak, aznap sem fogják abbahagyni. Aki készült megszületni, megérkezik, és felsír. Az újszülöttnek mély szomorúságában csak kicsi vigasz, hogy a szűk fogságából kiszabadult, nem tudja még, milyen bezártságok várják itt. Minden idegen, hideg, más.
Milyen lesz aznap? A Földnek, a Napnak, a Holdnak és a csillagoknak ugyanolyan, mint sokmillió nap, amit addig már láttak. Talán unalmasan egyhangúnak neveznék, ha beszélgetnének egymással. Még a változások is hasonlóak, nincs semmi igazán új. Persze, abban is van jó, feltéve, hogy valaki nem szereti a meglepetéseket. Nem mindenkit a változatosság gyönyörködtet.
Milyen lesz a halálom utáni napon? Lesz-e valami változás? Nekem lesz. Halott leszek.
Tényleg? Vagy jobb, ha azt mondom, hogy már nem leszek egy a testemmel? Egy holttest várja a temetést, és egy lélek meztelen repked? Nézi az alatta folyó örvénylést, egy város mindennapját. Figyeli az embereket, az ismerősöket és az ismeretleneket.
Milyen lesz a halálom utáni napon? Van-e ott is annyi adminisztráció, mint itt, a földi létben? Kapnak-e az újonnan érkezettek nevet? Vagy számokat talán? A többi frissen érkezett lénnyel megértjük-e egymást? Nem hiszem. Nemcsak azért nem, mert a csecsemők, akiket a szülészeti osztályokon egymás mellé fektetnek, sem értik egymás sírását. Nemcsak azért nem, mert sokféle nyelvet beszélhettünk az életünkben. Nem, nem tudunk egymásnak mit mondani. Mit is mondhatnánk? És az embereknek? Az itt maradottaknak? Meg tudok-e majd vigasztalni valakit, akinek bánata van? Sajnos, most sem tudok.
Milyen lesz a halálom utáni napon? Érzek-e éhséget valami után? Élvezem-e a zenét, ha felhangzik valahol egy dallam? Ugyanúgy tudok-e majd örülni a napsugárnak, mint most, itt az életemben? Tartok tőle, hogy a hiányérzeteim csak növekedni fognak. És a tudásom? Számít-e majd bármi tudás még ott? Vagy egész másmilyen tudásokra lesz szükség? Tudok-e segíteni az embereknek, ha olyat látok majd, amit ők nem? Akarok?
Milyen lesz a halálom utáni napon? Majdnem mindenkinek ugyanolyan, mint máskor, és lassan én is asszimilálódom majd. Vagy, egy mai divatos szóval élve, integrálódom, mint egy migráns. Aki elmenekült valahonnan, akarva, nem akarva, de otthagyta a létezés világát. A szellemek világának az új lakója lett. Maradok vagy továbbmegyek? Melyik világ vár reám?

Szép új világ. Jobb lesz-e az az új világ, nem tudom. Legfeljebb reménykedem. Hit, remény és szeretet. Ezekben hittem, ezeket hoztam magammal, tehát hiszek, reménykedem, és szeretek. Valahogy másképp, de élek.

Valahogy másképp, de élek? Talán néhány ezer évvel visszaröppent a láthatatlan, hatalmas Körhinta, és ősemberek közé vet? Ahol nincs mobiltelefon, internet, központi fűtés és melegvizes zuhany? Sorolhatnám még, de minek soroljam? Aki az itt és mostban él, annak mindez természetes, akik ott és akkor, azoknak mindez csak bolond beszéd. Egy gyermek fantazmagóriái. Nem tudnék nekik elmagyarázni semmit. Talán ezért gondoskodik a Körhinta arról, hogy szépen elfelejtsük az ilyen fölösleges dolgokat. Mit segítene a minderre való emlékezés?
És ha egy ennél jóval fejlettebb világba jutok? Elképzelhető ez? Már miért ne lenne elképzelhető? Azért, mert az iskolában azt tanítják, hogy egyedül vagyunk az univerzumban, és mi vagyunk a fejlődés csúcsa, eddig minden kor csak butább volt…
Ne is mondd tovább!

A halálom utáni napon megszűnik a számomra a nap fogalom. Egy születésnappal születik majd újjá, ha újjászületek. Akkor az itt és most már egészen más lesz.

És ha nem születek újjá? Ha valahol és valamikor ott, ahol nincs nap és nincs téridő, csak valami megfogalmazni nem tudott Köztes Világ, ha ott elkábulok, és mély álomba zuhanok? Vagy elcsábít egy eddig elképzelni sem tudott ismeretlen utáni vágy?
Mi az, hogy Köztes Világ? Az a szellemvilág, démonvilág, akikről az emberek manapság nem sokat beszélnek, de mégis elképzelnek maguknak?
Honnan tudom majd ott, hogy én vagyok még én?

Mi lesz a halálom utáni napon? Csalódás ott is? Nem vár egy szerető baráti kör, hogy melegen üdvözöljön: De jó, hogy itt vagy! Úgy vártunk már rád! Vagy mégis lesz ilyen? Olyanokkal találkozom össze, akiknek megörülök, hogy látjuk egymást?
Megszólít majd egy bölcs hang: Ne felejtsd, kicsi lány, hogy a Rossz elleni harc sohasem ér véget. Hiszen tudod magad is.
Zavarba jövök ezekre a szavakra. Egyrészt a kicsi lány miatt, ami nagyon kedves, de aki előző nap még öregasszony volt, és úgy is kezelték, annak hozzá kell szoknia a változáshoz. Hiszen ez jó. Itt megint fiatal vagyok.
Másrészt zavarba hoz az is, amit mond. Értem ugyan, és valahol a tudatommal tudom is, hogy a Rossz elleni harc sohasem ér véget, de mégis! Mégis, mégis, én úgy vártam, talán gyermeki naivitással, de vártam, hogy kilépve könnyebb lesz. Nem lesz állandó küzdelem az élet.
A hang, akit most már látok is, folytatja: Nem akarlak elkeseríteni, de a Rossznak itt még ravaszabb csapdái vannak, mint odaát voltak.
Nem akarsz elkeseríteni, gondolom magamban, amit mondasz, az nem éppen vigasztaló.
Merre megyünk? Kérdezem tőle, pontosabban tőlük, mert a beszélő mellett még két, kedvesen mosolygó alakot látok.
Eldöntheted magad, hallom a választ. Hiszen ezzel álltál ellen sok-sok napon keresztül, mielőtt kiléptél volna, a Rossz csábításainak. Nem akartál vele menni, nem akartál vele szövetséget kötni, neki engedelmeskedni.
Igen, gondolom magamban. Isten gondoskodik rólam, őrá bízom magam, ezt mondtam mindig. Olyannyira mindig, hogy nemcsak ott és akkor, ahonnan éppen kiléptem.
Titeket ő küldött? Kérdem halkan.
Nem válaszoltak, csak mosolyogtak. Minek is kérdezem, hiszen mindenkiért az jön el, akivel öntudatlanul, a szíve mélyén szövetséget kötött. Nem eladva a lelkét, de egy nagyobb Egészhez közeledve.
Merre induljak? Amit még az életemben olvastam a halál közeli állapotot elért emberek élményeiről, az nem adott elég útmutatást. A fényekről beszéltek, gyönyörű fényjelenésekről. Engem mindig zavart, ha valamiről gyorsan kellett döntenem. Hogyan tudnék cikázó fények között dönteni, gondoltam magamban.
Mintha csak ismerték volna a társaim ezeket a régi gondolataimat, azt mondták:
Ne aggódj. Nem kell sietned itt sem a döntéseiddel. Mindenre jut annyi idő, amennyi szükséges.
Örömmel mosolyogtam vissza, hogy ez jó. De mit jelent itt az, hogy idő?
Szerettem volna megkérdezni, hogy mivel méritek ti az időt, de közben elindultunk.
Sok még a tanulnivalóm, gondoltam magamban. Nem baj, ennek is örülök.
Akkor hát, új utakra fel!

*******************************************************

Ünnepi fények

Jutta és Kornél friss házasok voltak, és az általános szokással ellentétben nem hosszú együttélés, hanem néhány hónapos ismeretség után házasodtak össze. Ez volt az első karácsony, amit együtt töltöttek. Úgy tervezték, hogy Szenteste napján kettesben ünnepelnek otthon, azután karácsony első napján meglátogatják Jutta szüleit, második nap pedig leutaznak vidékre Kornél szüleivel karácsonyozni. Ez ugyan kissé fárasztó programnak tűnt, de nem akartak senkit sem megbántani. Mind a kettejük szüleinél a nagyobb család összejövetele volt tervezve, testvérek, sógorok, unokák, így hosszú lista lett, amire összeírták, hogy kinek milyen ajándékot vesznek. A listát aztán kettéosztották, mindegyikük megkapta a maga családját, hogy megvásárolja azt, amiket elterveztek.
Az egész adventi készülődés kimerítő volt: mind a kettejük munkahelyén nagy volt az évvégi hajtás, mellette a hajsza a bevásárlóközpontokban az ajándékok után, fáradtan ültek le egymás mellé esténként.
Egyik nap Kornél egy hétágú, elektromos fagyertyatartót hozott.
Nézd, milyen szép lesz az ünnepi asztalunkra!
Jutta igencsak fanyalodva fogadta:
Már vettem a karácsonyi bazárban sokféle színes gyertyát. Ez az elektromos vacak jó lesz ajándéknak valakinek.
Kornél elkomorodott:
Nekem tetszik. A gyertyákkal mindig baj van. Lecsöpögnek, viaszos lesz minden, és még fel is gyújthatják a lakást.
Ne légy nevetséges, persze, hogy nem gyújtjuk fel a lakást. A színes gyertyák sokkal hangulatosabbak, jó illatuk van, és majd teszek alájuk valamit, ami az esetleg lecsöpögő viaszt felfogja.
Kornél fáradt volt válaszolni, és semmi kedve nem volt vitatkozni, de neki továbbra is tetszett a hétágú elektromos gyertyatartó. Betette a saját szekrényébe, mint amikor gyerekként eldugta mindig azt, amit nem akart odaadni másnak.

Aztán eljött december 24-dike. Aznap már egyiküknek sem kellett dolgozni menni, így a készülődésnek maradt meg az egész nap. Jutta megfőzte az ebédet, és előkészített mindent az ünnepi vacsorához, csinált krumplisalátát, és bepanírozta a halszeleteket, hogy már csak kisütni kelljen majd. Kornél becsomagolta a még csomagolatlan ajándékokat, aztán beállította a tartójába a fát, és Juttával együtt feldíszítették. A gyertyák ott álltak készenlétben az egyik kisasztalon, az elektromos gyertyatartó is, meg a színes viaszgyertyák is. Külön-külön, mintha két külön hadsereg lenne, melyek még várják, mi fog történni. Délben megebédeltek, nem sokat, hiszen úgyis nemsokára jön a vacsora. Miután elmosogattak, már délután két óra is elmúlt, még nem volt sötét.
Menjünk le sétálni egyet! – javasolta Kornél, és Juttának is tetszett az ötlet.
Nem volt hó, nem lett fehér karácsony, amit a gyerekek úgy szeretnek, de hideg volt, nulla fok körül.
Negyedórányi sétával értek el a hatalmas parkhoz, ahol tavasszal és nyáron mindig sokan voltak. Most csak néhány kutyáját sétáltató magányos ember jött szembe, és egy-egy padon rongyaiba burkolódzott hajléktalant lehetett látni.
Hozhattunk volna valami meleget nekik, súgta oda Jutta a párjának, aki szótlanul rábólintott, aztán letettek az egyik mellé a padra egy ezrest, így nyugtatva meg magukat.
Már sötétedni kezdett, mikor elindultak hazafelé. Egyre több ablakban láttak karácsonyi fényeket kigyúlni, láncként összefűzött égők vagy elektromos gyertyák fényeit.
Kornél fel is mutatott az egyik ablakra:
Nézd csak, milyen szép!
Jutta rábólintott, adott egy puszit neki, de nem szólt semmit. Nem akart veszekedést, de magában arra gondolt, hogy neki az igazi gyertyák akkor is jobban tetszenek.

Odahaza levették a kabátokat, és éppen neki akartak látni a karácsonyi gyertyagyújtásnak, mikor hirtelen sötét lett, kiment a villany.
Mi az, mi vágta ki? – kérdezték szinte egyszerre egymást, de egyikük se találta meg az okát. Az éppen kéznél lévő egyik gyertyát meggyújtva lett egy kis fényük. Arra éppen elegendő, hogy megtalálják a mobiltelefonokat, mert azok elemlámpája most hasznosnak bizonyult. Kornél ellenőrizte a biztosítékokat, de hiába. Rájöttek, hogy nem csak náluk van áramkimaradás, hanem kinézve a lépcsőházba látták, hogy az egész házban. Mindenhol teljesen sötét volt, izgatott hangú, gyertyás vagy elemlámpás emberek kukkantottak ki a lakásokból.
Pont ma! Pont az ünnep idején!
De a méltatlankodó hangok nem segítettek semmit.
A szobában Jutta nekilátott meggyújtani az összes szép, színes gyertyát. Mosolygott magában, hogy „na ugye, most milyen jó, hogy vettem”, de nem akarta hangosan kimondani. Volt egy nagynénje, akitől gyerekkorában sokszor hallotta a „na ugye, hogy nekem volt igazam” mondatot, amit rettenetesen megutált, és nem akarta használni soha.
Kornél közben az erkélyajtót nyitotta ki:
Nézd csak, mintha minden sötétbe borult volna, nemcsak a mi házunkban van áramszünet!
Jutta odament mellé, kinézett, és kicsit megborzongott:
Egész ijesztő, nem?
Valóban furcsa volt, szokatlan. Nemcsak az előzőleg oly barátságosnak talált karácsonyi kivílágítás az ablakokban szűnt meg, de minden ablak sötét volt. Nem égtek az utcai lámpák, nem égtek a reklámok, és ha nem lett volna egy kevéske holdfény meg néhány csillag, teljesen sötétbe borult volna minden. Sokféle lármát lehetett hallani, hozzájuk hasonlóan sok helyen az emberek az ablakokból nézték a hirtelen rájuk tört sötétséget.
Jutta visszament a szobába és felhívta a mobilon a szüleit.
Boldog karácsonyt Nektek! – köszöntötte az apját – nálunk valami óriási áramszünet van.
Nektek is boldog karácsonyt – felelte az apja – de nemcsak nálatok van áramszünet. Itt is. Anyád egészen kétségbeesve szaladgál a konyhában, mert még nem lett kész a vacsorával, mikor elment az áram. Azt mondják a szomszédok, hogy valami nagyobb baj lehet, állítólag az egész városban nincs áram.
Nyugtasd meg a mamát, remélhetően max egy félóra, és megint minden ok lesz. Kornél is boldog karácsonyt kíván nektek – tette még hozzá, mert Kornél közben ezt suttogta a fülébe.

Tudod mit, karácsonyozzunk így, szép lesz a gyertyákkal, amiket vettél – javasolta a telefonbeszélgetés befejezése után Kornél.
Így is tettek. Meggyújtották a gyertyákat, elénekeltek néhány karácsonyi dalt, Jutta magában mormolva imádkozott egyet. Odaadták egymásnak a másiknak vett ajándékokat, és mind a ketten igazán örültek annak, amit kaptak. Mindezzel eltelt körülbelül egy óra, az elképzeléseik szerint akkor következett volna a vacsora.
De még mindig nem volt áram. A konyhai modern tűzhely és sütő viszont árammal működött. Hogy-hogy ilyen sokáig nincs áram? Próbáltak ránézni a mobilokon az internetre, de nem sikerült. „Ez a szolgáltatás most nem működik, kérjük próbálja meg később”. Nem volt internet. A lakásban a rádió, a televízió szintén nem működött, hiszen azoknak áram kellett volna. Mi történhetett? Kornél, hogy kitöltse az időt, felhívta a szüleit. Boldog karácsonyt kívánt, és elmesélte, mi újság, hogy az egész városban nincs áram. Nálunk sincs, kisfiam, felelte az anyja.
Ott sincs áram? Kornél egészen döbbenten kérdezett vissza. Lehet, hogy az egész országban nincs áram? Ma, karácsonykor? Mi történt vajon?
Vigyázzatok magatokra és ne menjetek ki az utcára – búcsúzott tőle a mama.
Kornélnak az az ötlete támadt, hogy lemegy a kocsijukhoz, abban van rádió, meghallgatja, mit mondanak. Le is ment, beült a kocsiba. A rádióban egy felhívást olvastak fel, egymás után többször is. Kérték a lakosságot, hogy aki csak teheti, ne menjen ki az utcára, nem jár a metró, és más közlekedés sincs, mert a buszokat is leállították. A rendőrség fenntartja a rendet, és dolgoznak a hiba elhárításán.
Kicsit furcsa volt ez a felhívás, mintha rendkívüli állapotot hirdettek volna ki. Az egyik szomszéd, akivel Kornél a lépcsőházban összetalálkozott, azt mesélte, hogy a mellettük lévő utcában betörtek egy üzletbe.
Megnyugtató volt belépni a lakásba. Mintha egy kis menedék lenne.
A szép, színes karácsonyi gyertyák valóban nagyon hangulatosak voltak, azaz, csak lettek volna, mert egyre kevésbé tudták átadni magukat a karácsonyi hangulatnak. Megéheztek. Jutta azt javasolta, egyék meg a krumplisalátát, és egyenek a beigliből, legalább jóllaknak.

Korán lefeküdtek aznap, de semmihez sem volt kedvük, csak összebújva hallgattak. Többször kiugrott valamelyikük az ágyból, és megpróbálta felkapcsolni a villanyt, vagy odament az ablakhoz, hogy megnézze, lett-e már áram odakint, de hiába. Nem volt.
Hajnalban szokatlanul korán csöngött Jutta mobilja. Az apja volt.
Kislányom, arra kérlek, ne gyertek ma. Anyád egész rosszul volt az éjjel, nemrég aludt csak el altatóval.
Hívtál orvost?
Nem tudom, hogy van-e mentőszolgálat, azt hiszem, nagy a kavarodás, de anyád nem is akarta, hogy megpróbáljam.
Papa, nincs szükséged segítségre? Mi igazán szívesen segítünk.
Nem, nem, köszönöm, maradjatok csak bent a lakásban. Azt hallottam, sok helyen káosz van.
Kavarodás? Káosz? Jutta ezt nem hangosan, csak önmagában kérdezte. Mit is jelent ez?
Hívjál fel, ha mégis segíthetnénk – válaszolta az apjának.
Jó, de ne telefonálj túl sokat, mert nem tudjuk, mikor lehet megint feltölteni. Most lemegyek a pincébe a campingfőzőnkért, meg a kocsiban használt hűtőládát felhozni, különben mi is itthon vagyunk.
Minek a hűtőláda? Miközben kimondta a kérdést, Jutta már maga is tudta a választ. Persze, a mireliteket abban pakolni ki az erkélyre. Nekik is eszükbe juthatott volna!
Mikor befejezte a telefonálást rögtön ki is ment a konyhába a hűtőszekrényhez. Ó, Istenem! Hiszen itt minden tönkremegy!
Mialatt ő telefonált, Kornél is felébredt, és utánament a konyhába.
Van már villany? Ez a kérdés volt a „Jó reggelt” aznap. De nem volt villany, és így a reggel sem volt jó. Nem működött a kávéfőző, és egy meleg teát se tudtak csinálni. Pirítóst se. Semmit.
Még jó, hogy a vízzel nincs probléma, és melegvizünk van – mondta Jutta, aki közben tréningruhába bújt.
Csak nem futni készülsz? – csodálkozott rá Kornél.
Nem, a pincébe – felelte Jutta, és elmesélte, hogy miről telefonált az apjával.
Erre mi is gondolhattunk volna, mondta ki Kornél azt, ami Jutta fejében járt.

Miközben kipakolták az egész hűtőszekrény tartalmát az erkélyre, azt mérték fel, mit tudnak enni olyat, amit nem kell sütni, főzni, megmelegíteni, viszont jó lenne, ha elfogyna, mert könnyen tönkremegy. Volt egy öreg fém teáskannájuk, azt egy vasrácsra tették az erkélyen, és meggyújtottak egy gyertyát alatta, úgy forraltak fel nagy nehezen egy kevés vizet. Kávénak, teának, ha szokatlan módon is, de jó lett, még valamilyen tasakos por levest is lehetett vele készíteni. De mást nem.
Mikor mindennel elkészültek, nem tudták, mihez kezdjenek. Olvasni lehetett, hiszen a nappal meghozta a világosságot, de nem volt türelmük semmihez. Tébláboltak ide-oda. Egyszercsak Jutta azt vette észre, hogy Kornél az üres üvegeket tölti meg vízzel.
Azt meg minek? – kérdezte.
Ha netán víz se lenne – mormogta Kornél. – Ezután mindenből tartalékolunk valamennyit. Az ünnep után az első dolgom lesz, hogy veszek egy spirituszfőzőt.
Igen, bólintott rá Jutta. Ha nyitva lesznek a boltok, gondolta magában.

Dél körül felhívták megint Kornél szüleit. Ott sem állt még helyre az áramszolgáltatás. Szerencsére az ő szüleinek fafűtéses cserépkályhájuk volt a házban, nem fáztak, csak a modern elektromos tűzhelyük nem működött. Viszont elő tudták venni a fészer mélyéről a már régóta senki által nem használt fafűtéses öreg tűzhelyt, amelyen még Kornél dédanyja főzött valaha. Kint a szabadban, a fészer hosszan előrenyúló fedele alatt felállították, és befűtötték. Kornél édesanyja nekik is adott tanácsokat a telefonba:
Főzzetek meg egy nagyobb adag krumplit azon, amin főzni tudtok. Az sokáig jó, és hidegen is ehető. Ha összetördelitek és egy kis olajjal puhábbá teszitek, jól megfűszerezve borssal, mentával, kenyérre kenhető, nagyon finom.

Kornél és Jutta csak néztek egymásra, míg hallgatták együtt a mama tanácsait. Az egész olyan lehetetlen dolognak tűnt, mintha valami hosszabb hadiállapotra kellene berendezkedniük. Csak lesz már áram végre, nem?

Kora délután, még a sötétedés kezdete előtt elkezdett esni a hó. Szép nagy pelyhekben hullott, lassan, komótosan, mint akinek nem sürgős.

Majdnem pontosan 24 óra telt el, mire ismét lett villany. Nagy örömkiáltásokat lehetett hallani sok felől, aztán csalódott hangokat, mert megint megszűnt az áram. De akkor már csak egy fél órányira. Estére helyreállt az egész városban az áramszolgáltatás.
Az esti híradót sokan figyelték aznap. A károk helyreállításáról és a felelősök megtalálásáról beszéltek.
Hányan gondolkodtak vajon el azon, amit az ünnep fényei helyett a sötétbe borult ünnep üzent? Hányan mentek el az ünnepek után Kornélhoz hasonlóan spirituszfőzőt venni, és vészhelyzetekre tartalékokat beszerezni?
Nem tudom. De a világunk rendje nagyon törékeny, sajnos.

**************************************************************************

A szobor

Az öreg szobrász behúzódott a hevesen tűző déli nap elől a barlang belsejébe, ahol jóleső hűvös volt a legnagyobb forróságban is. Szerette ezt a helyet, sokkal több időt töltött már itt, mint a házában. Nemcsak azért, mert itt volt a leghűvösebb a melegben, hanem azért, mert ez a barlang volt a műhelye, ezt választotta ki magának már sok évtizeddel ezelőtt, amikor fiatalon a szigetre érkezett. Nem zavarta itt senki a magányát, az egész sziget kissé félreesett attól az útvonaltól, ahol a hajók jártak, és az ideérkező hajók általában a sziget másik oldalán a kikötőnél maradtak. A falu, ahol a házában már jó ideje egyedül lakott, fent volt a hegyoldalban, és a falusiak ritkán jártak le a tengerparthoz, és aki néha mégis lejött, könnyen talált magának másik kis öblöt.
A barlangot véletlenül fedezte fel, még az első, nagy, a szigetet önmagának felfedező útja során. Rögtön beleszeretett a helybe. A tenger zúgása, a szél, meg a madarak hangjai adták a muzsikát a környezethez, amely megragadta a fantáziáját. Nem gondolkodott hosszú távban, nem készült egész életére remetének maradni, aztán mégis úgy adódott, hogy itt maradt. Feleségül vett a faluban egy lányt, akivel veszekedés nélkül megvoltak, de semmi sem kötötte őket össze az ágyon-asztalon kívül. Mióta a felesége meghalt, egyedül élt, a szomszédasszonya főzött neki meleg ételt. Hetente háromszor, mikor az asszony kenyeret sütött, a lányával abból is küldött neki.
Az öreg szobrász sok szobrot készített az évek során, és örült, hogy a kedvencei megmaradtak neki. Amennyit megvettek, elvittek, az bőven elég volt már ahhoz, hogy megéljen, sohasem akart nagy vagyont gyűjteni. A kedves szobrok maradtak.Teli volt már a barlang minden kis zuga az alkotásaival, néha még beszélgetett is velük magában.
Evett néhány fügét az egyik hordónyi amforából, aztán rágyújtott a pipájára a déli pihenőben. Egy nagy szobrot fejezett be az előző nap, és abban gyönyörködött. Nem is egy szobor volt, hanem egy egész csoport alak, összefogva egy keretbe. Egy idilli kép, fával, faunnal, egy fiatal lánnyal és két kismadárral, egy első pillantásra gondtalannak tűnő tavasz. De csak az első pillantásra. Mert közelebbről megnézve a szobor tele volt rejtélyekkel. Mi minden lapult a mélyben? Nem, nem kígyó a fa tövében, nem szerette azt a mesét. Semmiről sem lehetett tudni, hogy mit rejt. A fa lehetett árnyékot adó jó menedék, ha napsütésben nézték, de lehetett zord öreg, veszélyes indákkal, melyek befonhatták a közelébe húzódót. A lány mosolygott, de félig lehunyt szeme olyannak mutatta, mint aki csak félig van jelen, a mosolya függöny, és nem életöröm. A faun, aki a lányt nézte, tudta ezt, és mintha maga sem tudta volna eldönteni, hogy mit tegyen. Mindenki várt valamire, még a két kismadár is.
Az öreg szobrász meg volt elégedve az alkotásával. Még néhány simítást készült elvégezni rajta, de különben készen volt. Tudta, hogy nem fognak elválni egymástól, a szobor ott marad, ahol most áll, mindörökre.
Ábrándozó elmélkedésébe egy fiatal lány toppant be, a szomszéd kislány, aki friss kenyeret hozott neki.
Többet küldött anyám, mert ki tudja, hogy visszajövünk-e – mondta a lány, miközben lerakta a frissen illatozó kenyereket a kis asztalra.
Visszajöttök-e? –csodálkozott rá az öreg. – Azt sem tudtam, hogy elmentek.
Hiszen mindenki elmegy – nézett rá a kislány. – Senki nem akarja megvárni a vulkán kitörését.
Látszott rajta, hogy szívesen megkérdezné, vajon az öregnek mik a tervei, mikor megy el, és hogyan, megegyezett-e valamelyik hajóssal, de nem merte megkérdezni.
Az öreg nem mondott semmit, csak megköszönte a kenyereket. A sziget vulkánja már néhány hete pöfögött, mormogott, de ő nem vette komolyan. Nem akart semmiféle menekülésre gondolni. Hogyan? Hagyja itt a szobrait? Hová menjen? És minek? Hiszen a szobrok jelentették az életét.
Aznap este nem is ment vissza a faluba, ott aludt a barlangban. Hajnalban egy nagy robbanásra ébredt fel: kitört a vulkán!
Most már ha akart volna, se tudott volna elmenekülni. De nem is akart. Átölelte a szoborlányt, becsukta a szemeit. Ott érte utol a halál.
A láva lassabb volt, mint az első tűzgomoly-felhő, már csak a halottat, meg a szobrokat temette be. Ott is maradtak a föld alatt néhány ezer évig.

***************************************************************************

Egyszer volt

Minden héten kétszer Nagyi ment Buciért az óvodába, és együtt sétáltak haza oda, ahol Buci a szüleivel és a nemrég érkezett Babával lakott. Mikor jó idő volt, és szépen sütött a nap, bementek útközben a parkba a kis halastóhoz. Az óvodából hazainduláskor általában Buci mesélt, kérdés nélkül is elmondta, mi minden történt aznap az óvodában. Aztán, mire a parkhoz értek, már gyakran elfogyott a mondókája, és ő kérte Nagyit, hogy meséljen.
Miről meséljek, kiscsillagom? – kérdezte Nagyi szinte mindig, mert Bucinak voltak kedvenc meséi, és néha kifejezetten ezt vagy azt a mesét akarta hallani.
De ma csak annyit mondott: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer … és várakozóan nézett a Nagyira.
Nagyi sóhajtott egy cseppet, ránézett Bucira és folytatta:
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Akkorka volt, mint te, de hamarosan növekedni kezdett, éppúgy, ahogy te is nőni fogsz. Tudod, ki volt az a kislány?
Buci csak a fejét rázta, hogy nem, és kérdőn nézett a Nagyi arcára.
Én voltam az a kislány, valamikor régen – mondta mosolyogva a Nagyi. – El tudsz képzelni?
Buci hitetlenkedve nézett a Nagyira: Te?
Még sohasem gondolt arra, hogy a Nagyi is gyerek lehetett valamikor, egészen furcsának tűnt elképzelni a Nagyit copfokkal.
Bizony, én – kezdett bele a most születő mesébe mosolyogva a Nagyi. – Mikor hat éves lettem, szeptemberben már nem óvodába, hanem iskolába kezdtem járni, éppen úgy, ahogy te is fogsz, mikor befejezed az óvodát. És újabb két év elteltével kisdobos lettem, szép kék nyakkendőt kaptam.
Kisdobos? Mi az? – kérdezte érdeklődve Buci. – Volt egy dobod, és dobolhattál? Az enyémet jól eldugta anyu valahová, mert amikor a múltkor kerestük, nem találtuk meg.
Nagyi arra gondolt, hogy milyen szerencsétlen sorsúak az ajándék hangszerek a gyerekeknek, néha a szülőknek fontosabb a maguk nyugalma. De csak ennyit mondott:
Nem, nekem nem volt dobom, sőt, a gyerekek többségének sem volt. Ez a kisdobosság egy szervezet volt a gyerekeknek, amibe minden gyereket felvettek, aki betartotta a kisdobosok hat pontját. Egy szép nagy ünnepélyt rendeztek, és mindenki kapott egy kék nyakkendőt.
Milyen hat pontot kellett betartani? Mint nekünk az óviban, hogy mossunk kezet az ebéd előtt? – kérdezte érdeklődve Buci.
Nagyi sóhajtott egyet, és aztán felelt:
Bizony én már nem emlékszem arra a hat pontra. De nem hiszem, hogy a kézmosás köztük volt. Inkább olyanok, hogy mondjunk mindig igazat, és becsüljük meg az időseket.
Buci elgondolkodott: A felnőttek sem mondanak mindig igazat.
Nagyi megkérdezte: Miért gondolod ezt, Bucikám?
A kislány eltöprengett: Például karácsonykor. A kisdobosoknak megmondták a felnőttek, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékokat?
Nagyi elnevette magát: Nem, a kisdobosoknak azt mondták, hogy a Télapó hozza az ajándékokat.
Vagyis a Mikulás?
Nagyi megint csak mosolyogva rázta a fejét: Nem, a Télapó.
Közben a téren odagurult hozzájuk egy labda, Buci felkapta és odadobta a labdáért szaladó nagyobb kislánynak. Az megköszönte, és elszaladt. Buci gondolatai visszakanyarodtak Nagyihoz, meg ahhoz, amiről éppen beszélgettek.
És aztán? Mi lett azután? – kérdezte a nagyanyját.
Azután megint eltelt két év, és akkor úttörők lettünk, és piros nyakkendőt kaptunk.
Ùttörők? – Buci csodálkozva ízlelgette az ismeretlen szót. – Milyen utat törtetek?
Semmilyen utat nem törtünk, Bucikám, ugyanolyan gyerekek voltunk, mint te leszel majd, és a te osztálytársaid. Az úttörést nem mindig szó szerint értik, hanem arra gondolnak, arra mondják, hogy úttörő, aki ismeretlen utat fedez fel, amin mások még nem jártak.
Te felfedeztél ilyen utat? – érdeklődött Buci Nagyitól.
Nagyi megint csak sóhajtott egyet, mielőtt felelt volna: Tudod, kicsi lánykám, az emberek többsége általában nagyon hasonlóan járja be a maga életútját. Mikor bevégeztük az iskoláinkat, akkor dolgoztunk, megházasodtunk, gyerekeket neveltünk, és mire megöregedtünk, már gyönyörködhettünk abban, ahogy a gyerekeink nevelik az ő gyerekeiket. Nem lesz mindenkiből felfedező vagy valamilyen olyan ember, akinek az élete eltér a többiekétől.
Akkor miért voltatok mindnyájan úttörők?
Jó kérdés, gondolta magában Nagyi. Miért is voltunk? Akarta volna az a rendszer, az a világ, hogy mi mind valami egyéni úton járjunk? Nem hiszem. Sokkal inkább az ellenkezőjét.
De csak annyit mondott:
Gyerekként még mindnyájan televagyunk nagy álmokkal, az a jó. Talán te is gondolsz időnként arra, hogy mi leszel, ha nagy leszel.
Buci bólintott, és nagy komolyan azt mondta: Persze, hiszen meséltem már neked. Tavaly, amikor beteg voltam, azt mondtam, hogy doktornéni leszek, aztán mikor jött az óviba az új óvónéni, a Rózsi néni, akkor neki azt mondtam egyszer, hogy én is óvónéni akarok lenni. De… de most nem tudom.
Nagyi megsimogatta Buci fejét, és így szólt: Nem baj az, hogy még nem tudod, csillagom. Még sokat változhat, amit elképzelsz magadnak, az évek során.
Egy darabig hallgattak, aztán megint Buci kérdezett: És azután? Mi lett azután, amikor már úttörők sem voltatok?
Nagyi maga sem tudta igazán, hogyan folytassa ezt a mesét. Mesét? Egy szeletkét mindabból, amit ő egykor átélt.
Azután? Azután még nagyobbak lettünk, az általános iskolából a gimnáziumba mentünk, és KISZ-sek lettünk.
Azt tudom, mi az! – mondta felvidámodva büszkén Buci. – Tegnap a játszótéren egy nagyobb fiú mutatta a mobilján a képüket!
Nagyi igencsak értetlenül nézett a kislányra.
Kinek a képét mutatták?
A KISS az egy zenekar, nem is tudtam, hogy te is hallottad őket, Nagyi. A Zoli lejátszott nekünk telefonján néhány számot tőlük, és megmutatta a fényképüket.
Nagyi kezdte érteni a különbséget:
Szóval, a KISS az egy zenekar? Nem, én még nem hallottam őket. Ez a KISZ, amiről én beszéltem, ez valami más volt. Egy rövidítés szó, egy mozaikszó. Tudod, az ilyeneket egyszer már magyaráztam neked, például a BKV az Budapesti Közlekedési Vállalat, vagy a MÀV az a Magyar Àllamvasútak.
Erre persze Buci nézett megint értetlenül: Szóval a te KISZ-ed az valami olyasmi, mit a közlekedési vállalat?
Nagyi mosolyogva bólintott: egy mozaikszó. KISZ az azt jelentette, hogy Kommunista Ifjúsági Szövetség.
És az nem valami rossz? – kérdezte kissé berzenkedve Buci.
Nagyi nem értette, hogy mit hallhatott eddig a gyerek erről, hogy egyből valami rosszra gondol.
Miért lett volna valami rossz?
Tudod, mikor a múltkor anyával álltunk sorban a boltban a pénztárnál, egy öregember nagyon veszekedett valakivel. Azt mondta, hogy „maga biztosan azt szeretné, hogy a kommunisták visszajöjjenek!”.
Nagyi megértette, hogy a gyerek fejében a kommunista szó valami olyasmi színt kapott, mintha krampuszokkal ijesztgették volna a gyerekeket.
Mikor mi KISZ-esek voltunk, az sok közös szabadidő programot jelentett nekünk, olyat, amit az iskola után együtt csináltunk. Például nyáron építőtáborokba mentünk.
Te építettél, Nagyi? – Buci minden aggodalmát mintha elfelejtette volna, és csak kérdezett megint. – Mit építettél?
Én gyümölcsöt szedni voltam. Az volt a neve, hogy építőtábor, de mi lányok ott egy mezőgazdasági táborban voltunk. Egyik nap kapáltunk, egy másik nap barackot szedtünk, mindig azt, amire éppen szükség volt.
És kinek a telkén?
Egy téesznek a földjén. Persze, te nem tudod, hogy mi az, hogy téesz. Ez megint egy olyan rövidített szó, abból rövidítették, hogy termelőszövetkezet. Általában egy falunak volt egy termelőszövetkezete, ahol az emberek együtt művelték meg a földet. Mi, városi diákok, csak besegíteni mentünk nyáron, amikor amúgy is sok a földeken a munka.
Hallgattak egy darabig. Megcsodálták a tóban a halacskákat, aztán Nagyi úgy gondolta, hogy indulhatnának hazafelé, bár a fagylaltosnál még egy fagyi biztosan belefér az időbe.
De Buci fejében még nem ért véget a mese, mert azt kérdezte:
És hol történt mindez, Nagyi? Hogy kerültél te aztán ide, mihozzánk?
Nagyi mosolyogva felelt megint:
Ugyanitt történt, Magyarországon. Csak akkor még úgy hívták az országot, hogy Magyar Népköztársaság.
Nagyi maga sem értette önmagát, minek csúszott ki ez a mondat a száján, hiszen Buci szinte meg sem várta a választ, úgy szaladt előre a park kijáratánál lévő fagylaltoshoz. Nem is baj, gondolta Nagyi, meséljek ennek a gyereknek arról, hogy mit jelent az, hogy köztársaság, meg mit jelent az, hogy nép? Inkább menjünk fagyizni.
Szerencséjükre alig volt sor, így hamar megkapták a két eper-csokoládét, és szótlanul indultak vele tovább.
Egyszer volt egy fagylalt, amelyik véget vetett a mesének, de aztán ő maga is hamar elfogyott.

***************************************************************************************

Tetemrehívás

a barkochba sorozatból

Tárgy?
Nem.
Személy?
Hmm… nem.
Mi az, hogy „hmm..nem”? Valamilyen személyhez kötődő fogalom?
Igen.
Ünnep?
Nem.
Egy személyhez kötődő fogalom?
Igen.
Egy adott személyhez?
Hmm…nem.
Mi az, hogy „hmm..nem”? Kötődhetne bárkihez, de egy személlyel kapcsolatban közismert ez a fogalom?
Igen.
Valamilyen irodalmi vagy művészeti alkotás, esetleg film miatt?
Igen.
A fogalomnak úgy van köze a személyhez, hogy az valamilyen cselekedet részese?
Igen.
A személy, akihez a fogalomnak köze van netán nyomozó?
Hmm..nem.
És a tetteshez?
Igen.
Az áldozathoz?
Igen.
A tetteshez is, és az áldozathoz is? Filmsorozat talán, amiből ez a kérdéses fogalom ismert?
Nem.
Kép?
Nem.
Szépirodalom?
Igen.
Regény?
Nem.
Vers?
Igen.
Hú! Magyar vers?
Igen.
Iskolában tanítják?
Hmm…igen.
Szóval klasszikus?
Igen.
Összefoglalnám, amit eddig tudok: egy klasszikus magyar versben szereplő fogalom, ami valamilyen bűntényhez, illetve valamilyen személyhez kötődik. XX-dik századi a vers?
Nem.
XIX századi?
Igen.
Az írója Petőfi?
Nem.
Arany?
Igen.
Arany János valamelyik balladájához kötődő fogalom?
Igen.
Azok tele vannak tragédiákkal. Hm. Az áldozat a balladában egy férfi?
Igen.
A gyilkos egy nő?
Nem.
Szóval nem az Àgnes asszony. Történelmi ballada?
Hmm… nem.
Hmm..nem? Nem a nagy történelemhez kapcsolódik, de a nevek ismertek?
Igen.
A fogalom kapcsolódik magához a hullához, illetve a nyomozáshoz?
Igen.
Ősi pogány szokás felelevenítése?
Igen.
Tetemrehívás.
Talált.

*************************************************

Nyaralunk

barkochba sorozat

Voltál szervízben a kocsival?
Igen.
Minden rendben?
Igen.
A kocsi papírjaival is?
Igen.
Vettél tartalék hűtőládát?
Nem.
Margit kérdően néz a férjére, Pistára, hogy miért nem, de a válasz csak egy vállrándítás, mintha azt mondaná, hogy „nem mondtad”. Margit folytatja tovább a kérdéseit:
A gyerekeknek én pakoljak be?
Igen.
Hazahoztátok Tercsi óvodai papucsát?
Igen.
Az alig négyéves Tercsi és a már a második osztáyt elvégzett bátyja, Feri ekkor toppannak be a nappaliba.
Apu, mit csináltok?
Barkochbázunk anyáddal.
Az micsoda? – kérdi Tercsi.
A barkochba egy játék. A barkochbában csak olyan kérdéseket lehet feltenni, amikre vagy igennel vagy nemmel lehet csak válaszolni.
A gyerekek egy pillanatra elhallgatnak, majd Feri megkérdezi:
Mi is játszhatunk?
Igen.
Messze van a tenger?
Igen.
Tercsi is kérdezni akar:
Mi miért nem repülővel együnk? Az Ildikóék repülni fognak – meséli.
Ez nem jó kérdés a barkochbában – szólal meg most az anyjuk – mert nem igen vagy nem a felelet rá.
Feri máris mutatni akarja, hogy ő megértette:
Repülővel megyünk?
Nem.
Kocsival?
Igen.
Feri büszkén néz a többiekre, de Tercsi csak annyit mond:
Ezt már úgyis tudtuk.
A kislány hallgat egy darabig, aztán mégis kérdez még:
A nyaralás az utazás?
Igen.
Idehaza is lehetne nyaralni?
Apja és anyja egymásra néznek, aztán bólintanak:
Igen.
Látszik Tercsin, hogy majdnem megkérdezte, hogy akkor miért nem idehaza nyaralnak, de aztán rájött, hogy arra nem lehet se igent, se nemet mondani. Ezért inkább mást kérdez:
Elvihetem magammal a macimat?
Igen.
Vannak a szobában már olyan játékok, melyeket a nyaraláshoz készítettek elő: labda, vízipisztoly, kártya, de a maci nincs köztük.
Tercsi kiszalad, majd visszajön a macijával.
Befejeztétek? — kérdi a szüleit.
Azok egymásra néznek, majd látván, hogy a gyerek kérdezni akar, elnevetik magukat:
Igen.
De Feri nem hagyja a húgát szóhoz jutni, csodálkozva kérdezi:
Mikor? Én nem vettem észre! Mikor van vége a barkochbának?
Apja magyarázni kezdi:
Igazából a barkochba egy olyan játék, mint amikor eldugunk valamit, és valaki másnak meg kell találni. Csak ebben nem egy tárgyat „dugunk el”, hanem egy szót. Mondjuk azt a szót, hogy alma. És akkor minden olyan kérdésre igent mondunk, ami jellemző az almára: hogy a színe piros, a formája kerek, gyümölcs, és így tovább. Értitek?
A gyerekek bizonytalanul bólintanak, aztán Feri büszkén kijelenti:
Én már kitaláltam, hogy az előbb ti mire gondoltatok!
A szülei kérdőn néznek rá, mire Feri rávágja:
Nyaralunk!

****************************************************

Zsákutca

A Területi Lehallgatási Felügyelethez egy újabb igénylés érkezett, amely így szólt:
„Azonnali hatállyal kérjük megfigyelni a Nekeresd község Fő utca 25. számú ház lakosait. Jelentés hetente a Központba, váratlan esemény esetén azonnal.”
Nekeresd község minden fontossága ellenére annyira fontos még nem volt, hogy a Megfigyelőszolgálatnak külön támaszpontja lett volna ott. A falut úgy nevezett halódó településnek tartották, mert a fiatalok nagy része a városban keresett munkát, és amint tehette, elköltözött a faluból.
Az ügyeletes tiszt, aki vette a kérésként megfogalmazott parancsot, magában dühöngött. „Ennek is pont péntek délután kellett befutnia! Mi lehet ezen olyan sürgős?” De hangosan a gondolataiból semmit sem árult el, hanem behívatta az egyik őrvezetőt.
Elintézni, még ma – nyújtotta át a papírszeletet a fiatalembernek, akit nem hivatalosan csak Bicskásnak becéztek valamiféle kamaszkori incidense nyomán.
Bicskás elolvasta az írást, bólintott és csak annyit mondott: Rendben.

Félóra sem telt belé, és rövid áramszünet lett Nekeresden. Ezen sokan mérgelődtek a faluban, de a Fő utca 25-s szám lakói észre sem vették. A Fő utca 25-ben ugyanis egy igen régi kis parasztház álldogált, amelyikre bizony ráfért volna már a felújítás. A lakói sem voltak sokkal fiatalabbak, mint maga a ház: egy idős házaspár, Sári néni és Àrpi bácsi lakták. Árpi bácsi születésétől fogva, mert ebben a házban született, Sári néni pedig az esküvőjük óta, és annak is volt már vagy egy fél évszázada. A gyerekeik már régen elköltöztek, hárman bent laktak a városban, csak Zsuzsi, a negyedik, a legkisebb lány lakott a faluban, egy néhány évvel azelőtt épített házban. Zsuzsinak is volt gyereke már, Julcsi, egy első osztályos iskolás kislány. Sári néni és Árpi bácsi nehezen mozogtak már, nem jártak jóformán sehová. A templom messze volt, a falu másik végén, oda csak a nagyobb ünnepeken mentek el, ha éppen megengedte mindkettejük egészsége. A boltba Sári néni néha elment, de többnyire még arra sem volt szükség, mert Zsuzsi hetente-kéthetente egyszer bevásárolt nekik, és elhozta a vásroltakat kocsival. Így aztán Sári néni és Àrpi bácsi odahaza töltötték a napjaikat, kora tavasztól késő őszig jobbára kint a kertben. Sári néni a reggeli után általában kiültette oda a „Papát”, aki aztán a délutáni ebédig a kertben figyelte a fákat, a növényeket, és hallgatta a madarakat. Állatot már nem tartottak, a háziállatokkal való munka már sok lett volna, az utolsó macskájuk meg meghalt egy évvel azelőtt. Sári néni még könnyebben mozgott, ő végezte el azt a kevés házimunkát, ami kettejükre akadt, és kapálgatott, gyomlálgatott a kertben, mikor éppen nem fájlalta a derekát. Nem volt nagy a veteményeskertjük, de arra épp elég, hogy ketten salátát, zöldfőzeléket abból egyenek, ami náluk megtermett.
Az áramszünet délutánján is kint üldögéltek a kertben a padon, szótlanul, mert mit is mondhattak volna még egymásnak, amikor egyszercsak csengettek.
Csengettek! – szólalt meg Àrpi bácsi, szinte kiabálva, mert ő már rosszul hallott, és emiatt hangosabban beszélt a szükségesnél.
Hallom én is, ne üvölts – szólt rá Sári néni, aki közben már fel is állt, és elindult a kertkapu felé. A kertkapunál két ismeretlen, szerelő ruhás fiatalember álldogált.
Jó napot kívánunk! – mondta már messziről az egyik, mikor még Sári néni méterekre volt a kaputól.
Jó napot! – válaszolta Sári néni, miközben odaért, de nem nyitott kaput. – Itt valami tévedés lesz, mi nem hívtunk szerelőt.
-Nem tetszettek észrevenni az áramszünetet? – kérdezte megnyugtatónak szánt mosolyával az egyik fiatalember. – Mi amiatt jöttünk.
-Áramszünet? – kérdezett vissza elbizonytalanodva Sári néni. – Mi kint vagyunk a kertben, nem vettük észre.
No, mi amiatt jövünk, ellenőrizzük a hálózatot – tette hozzá fontoskodóan a másik.
Sári néni egy nagyot sóhajtott:
De nekem nincs pénzem a javításra!
-Semmi baj, ez benne van a szolgáltatásban – nyugtatta meg Sári nénit az elsőként szóló, így aztán elérve, hogy Sári néni beengedje őket.
Nem pepecseltek sokáig, tizenöt perc alatt elkészültek, és alig mentek el, már helyre is állt az áram.

Egy héttel később, a Területi Lehallgatási Felügyeletnél.
A Nekeresd, Fő utca 25 alatt felvett hanganyag egy hét utáni, szokásos módon lerövidített jegyzőkönyve.

Szombat.
(öregasszony) Itt a kávéd!
(öregember szürcsöl)
Délután.
(öregasszony kikiabál a kertbe) Megjött a Zsuzsi!
(konyhában pakolás hallatszik)
(fiatal nő hangja) Vettem apukának a kedvenc paprikás kolbászából, de csak keveset adjál neki, emlékszel, mit mondott az orvos…
(öregasszony) Jó, jó, én is tudom… Nem akarsz elvinni a kertből valamit? Van két szép nagy kelkáposztám, meg az uborkából is vihetnél!
(fiatal nő hangja) Szerda délután elhoznám a Julcsit hozzátok, mert be kell mennem a városba, jó?
(öregasszony boldogan dünnyögve) Persze, hogy jó, majd sütök aznap almáspitét.
(fiatal nő hangja) Ne haragudj, de most sietnem kell…
(öregasszony) Azért a kertbe gyere még ki! Vigyél uborkát meg káposztát!

Vasárnap.
(öregasszony a konyhában tesz-vesz, mikor az öregember bekiabál a kertből): Hová tetted az ásót?
(öregasszony): Minek neked az ásó? Alig tudsz megmoccanni!
(öregember továbbra is kiabál, olyan hangosan, hogy nemcsak a konyhába hallatszik be a kertből, de feltehetően a szomszéd kertekbe is áthallatszik): Vakondtúrást találtam!
(öregasszony): Mit találtál? (sokkal halkabban, magában morogva): Miért nem tud nyugton ülni? (öregasszony kimegy)

Hétfő délelőtt.
(öregember bekiabál a kertből): Nem jött a postás?
(öregasszony visszakiabál): Még nem!

Kedd.
(vízcsobogás, az öregasszony egy fazeket tesz fel a tűzhelyre. Csoszogás hallatszik)
(öregember a konyhában): Hová tetted a szemüvegem?
(öregasszony mérgesen, mert a főzésben megzavarták): Hová tettem volna én? Ott van, ahová tetted.
(öregember): Hová tettem?
(toporgás, csoszogás, fiókok kihúzása hallatszik)
(öregasszony): Minek neked egyáltalán most az a szemüveg?

Szerda.
Délután.
(vidám fiatal gyerekhang): Olyan nagyon örülök, Nagyi!
(öregasszony): Minek örülsz olyan nagyon, kiscsillagom?
(gyerekhang): Szeptembertől én is tanulhatok furulyázni! Mert tudod, a Kati már két éve tanul, de most nálunk az iskolában is lesz ilyen különóra, és anyu azt mondta, hogy mehetek, ha akarok!
(a jegyzőkönyvben magyarázatként hozzáfűzve: Kati az egyik városban lakó unokatestvér.)
(öregasszony): Kérsz még sütit?

Csütörtök.
Délelőtt.
(a kertkaputól az utcáról behallatszik a kiabálás): Dinnyét vegyenek! Dinnyét vegyenek!
(öregasszony visszakiabál): Nem kérünk!

Mikor Bicskás a jegyzőkönyvet bevitte a főnökéhez és az elolvasta, elhúzta a száját: Mi ez?
Bicskás megvonta a vállát: Ezt vették fel a műszerek.
A főnök haragosan ingatta a fejét: Nem tetszik nekem ez.
Bicskás erre nem tudott mit mondani, megint csak egy enyhe vállrendítéssel jelezte, hogy neki se tetszik, de ez van.
Végül a főnök csak azt mondta: Folytassák!

És így folytatták heteken keresztül. A két öreg nemigen beszélgetett már egymással, nem haragból, hanem egyszerűen mert már rég megértették egymást szavak nélkül is. A lehallgatók továbbították a jegyzőkönyveket a Felsőbb Hatóságoknak, amelyekre semmilyen reakciót nem kaptak.
Így aztán folytatták értetlenül és értelmetlenül tovább, talán az idők végezetéig.

*******************************************************************

Igazoltatás

Hé, álljon meg! Nem hallotta, hogy fütyültem?
Dehogynem.
Maga pirosban rohant át az úttesten!
Na és? Nem szabad?
No, ne szórakozzon velem! Nem ismeri a KRESZ-t?
Nem. Ki az?
Honnan került maga ide?
A Szíriuszról.
Aha, szóval szír! Migráns?
Az micsoda?
Ne játssza nekem a semmit se tudót! Van valamilyen papírja?
Nincs.
Hogy került ide? Mikor jött be az országba és mit akar?
Egy TX-2018-s szállító repült el itt a bolygó mellett tegnap este, ő hozott. A közelben van valami dolga, a Marson, de hamar elintézi, holnapra már itt lesz, felvesz, és megyünk tovább. Gondoltam, addig én körülnézek itt egy kicsit.
No, nem megy maga most sehová, hanem velem jön.

Az ezt a mondatot követő pukkanás során az igazoltatott személy hirtelen eltűnt, mintha levegővé változott volna, a rendőr viszont egy pillanatra elszédült, majdnem el is ájult. De hamar magához tért, tompa fejfájással beült a kocsijába és a saját ügyeletükre hajtott.
Mi van, Józsi? Te ma szabadnapos vagy, nem? Mit keresel itt? – ezzel fogadták a többiek.
Nem volt itt valami szír migráns? — kérdezte bizonytalan hangon. – Igazoltatni akartam valakit, de hirtelen eltűnt.
Majd előkerül, mi ütött beléd? Agyadra mentek a migránsok, hogy még a szabad napodon is rájuk gondolsz?
Józsi próbálta elmondani, hogy mi történt.
Szerintem kicsit sokkal ittál – viccelődött vele az egyik kolléga. – Menj haza, és aludd ki magad, holnapra rendbejössz, meglátod.

Aznap este a belügyminisztert felhívták az ENSZ-ből.
Egy kis félreértést szeretnék tisztázni – kezdte a telefonban a magas rangú nemzetközi tisztsegviselő, természetesen angolul.
Félreértést? Miféle félreértést? – a belügyminiszter dühöngött magában, mert éppen egy magánkapcsolatával volt elfoglalva, amiben megzavarta a hívás.Azonkívül mindig utálta, ha angolul kellett beszélnie, telefonban különösen.
Járt egy kedves vendégünk ma reggel ott nálatok, egy másik bolygóról frissen érkezett, és még nem volt tisztában az itteni szokásokkal.
Igen? – motyogta a telefonba a belügyminiszter, aki egy szót sem értett az egészből, és nem tudta eldönteni, hogy ő maga a részeg, vagy akivel beszél. Lehet, hogy valami őrült meghack-elte ezt az ő szupertitkos telefonját?
De a telefon másik végén az illető mindenből semmit sem érzékelt, csak nyugodtan beszélt tovább:
Szóval, arra kért, hogy üdvözöljem a nevében az intézkedő kollégátokat, és adjam át az üdvözletét. Ugye, megteszed?
Hogyne, persze, szívesen. – A belügyminiszternek továbbra is fogalma sem volt arról, hogy kinek és milyen üdvözletet kellene átadnia, de önkéntelenül megkönnyebbült a gondolatra, hogy ezek szerint sehol semmi tragédia nem történt, és mindjárt befejezik ezt a beszélgetést.
Akkor köszönöm. Bye!
Bye!

S folyt tovább az élet a maga útján.

**************************************************

A lovag

1.

Nara ébren töltötte az egész éjszakát. Nem mintha nem lett volna fáradt, de mégsem tudott elaludni. Tegnap, mikor elfogták, már sejtette, hogy milyen sors vár rá. Boszorkány, boszorkány, kiabálták, mielőtt belökték ebbe a fészerbe. Vajon hány volt a kiabálók között, akiket egyszer ő gyógyított meg? Sok lehetett, hiszen nem volt már jó ideje senki más javasasszony, kuruzsló a környéken, minden bajukkal őhozzá fordultak.
Ez most mind hiába. Ez az új vallás rájuk fogja, hogy boszorkányok, csak mert értenek egy kicsit a gyógyításhoz. Őrá is az vár, amiről már sokat hallott, és néhányat látott is: a máglya. Nem tud ellene tenni semmit, meg sem kérdezik majd előtte. Avagy mégis?
Öregasszony volt már, sőt, vénnek számított a maga több, mint hatvan évével, holott ő nem érezte vénnek magát. Emlékezett arra, hogy mikor egészen kicsi gyermek volt még, élt egy igazán vén anyó a falujukban, akiről azt mesélték, hogy száz évet is megélt. Ki tudja tényleg megvolt-e a száz, ki tudta megszámolni azt a száz évet! Nara tőle hallott egy istenítéletről, egy régesrégi történetről, amikor Isten eloltotta a máglyát és kiszabadította az ártatlanul elítéltet. Lehetséges lenne vajon? Sokszor beszélgetett magában Istennel, miközben gyógynövényeket szedett, és akkor is, mikor gyógyította a hozzáforduló betegeket. Az emberek gyakran nem értették, hogy mit mond, talán valamiféle varázsigéknek hitték, pedig egyszerűen csak egy ősi nyelven beszélt, minden élőlény Istenéhez beszélt.
Későn világosodott. Reggel korán értejött az őr. Enni nem adott neki, csak inni egy kis vizet, aztán vitte magával. Ő nem kérdezte hová, az ember meg hallgatott. Egy nagy terembe vezette, ahol körben ültek a katonák és a papok. Templomos lovagok, így nevezték magukat. Nőt, asszonyt Nara nem látott egyet sem a teremben.
Úgy látszik, hogy fontosnak érzik, hogy betartsanak valamilyen formaságot, mielőtt megölnek, gondolta magában Nara. Amennyit hallott az ilyen szertartásokról, az nem ígért semmi jót. Tanúkat hívtak be, akik azt „bizonyították”, hogy ő az ördög pártján áll, bűbájjal gyógyít. Szomorúan figyelte a megjelenőket, volt, akire emlékezett közülük, és volt, akire nem. De ez már teljesen mindegynek tűnt, őt nem kérdezték, csak mutogattak néha rá, meg az asztalon álló nagy fakeresztre.
Az egész procedúra nem tartott nagyon sokáig, a délelőtt közepén már kimondták az itéletet: máglyahalál. Ezután történt, hogy először megszólították. Az idős pap, aki felolvasta az ítéletet, őhozzá fordult: Kíván-e valamit mondani az utolsó szó jogán?
Mit szoktak kívánni a máglyahalálra ítéltek, ha egyáltalán kívánhattak még valamit? Nara nem tudta. Felállt, kicsit előbbre lépett, és olyan hangosan szólalt meg, hogy az egész nagy teremben jól lehetett hallani:
Istenítéletet kérek.
Ezekre a szavakra megszűnt a teremben az addig halkan folytatott fecsegés a körbenülők között. Micsoda? Megbolondult ez az öregasszony? Miféle istenítéletről beszél? Néhányan nevetni kezdtek, így akarván kifejezni a véleményüket.
Az öreg pap, a templomosok jelenlevő vezetője, szigorú tekintettel nézett körül, amire elhallgatott minden nevetés.
Rendben van – mondta hangosan az öreg. – Ha ma délután öt óráig jelentkezik egy lovag, aki hajlandó megvívni érted valamelyik lovagunkkal, akkor addig várunk. Öt órakor meggyújtjuk a máglyát.
Senki sem gondolta komolyan, hogy bárki is jelentkezne az öregasszony védelmére, de ha mégis, a rend nevében természetesen bármelyik lovag hajlandó volt kiállni, akit az öreg kijelöl. Közeledvén az ebédidő, a többség egyszerűen ügyes húzásnak tekintette az öreg szavait: lám, betartjuk a formaságokat, és mehetünk ebédelni. Az öregasszony nyert így pár órát.
Narát a készülő máglya közelében kötözték hozzá egy oszlophoz. A máglyahalálra, mint látványosságra váró tömeg szétoszlott egyelőre. Majd később visszajövünk, mondogatták egymásnak az emberek.
Narához nem szólt senki, egyedül maradt a gondolataival. Végigszaladtak az élete epizódjai a fején, és arra gondolt, hogy miért pont ilyen halált szánt neki Isten. Miért akarnak az emberek megölni? Kérdezte magában Istenhez fordulva. Hiszen én mindig csak segíteni akartam nekik, miért, Istenem, miért. Kell, hogy legyen az életünk és a halálunk között valamilyen összefüggés?
Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy az idő, amit kapott, az több lenne, minnt egy röpke haladék. Nem ismert egy lovagot sem, akiket ő gyógyított, azok mind egyszerű emberek voltak. Miért jelenne most meg egy ismeretlen lovag csak azért, hogy megvívjon őérette? Ez nagyobb lehetetlenségnek tűnt, minthogy Isten eloltsa a máglya tüzét.
Annál nagyobb volt a meglepetése, hogy amikor már úgy tűnt, hamarosan lejár a kitűzött idő és a tömeg ismét gyülekezni kezdett a kis tér körül, akkor feltűnt egy páncélos lovas. A lovag gyorsan közeledett almásszürke paripáján, és természetesen nemcsak Nara lepődött meg, de mindenki, az egész tömeg. A lovag arcát sisakjának a redőzete takarta, a címerje pedig nemcsak az egyszerű embereknek, de a térre kijövő templomosoknak is ismeretlen volt. Odaérve a térre, a lovag leszállt a lováról, és ahhoz az oszlophoz ment, amelyre néhány órával korábban felszögezték az ítéletet. Erre tűzte rá a maga címeres kis zászlóját, ezzel fejezve ki, hogy felvállalja az elítélt védelmét.
Miután a templomosok közül többen is jelentkeztek, hogy kiállnak a rend nevében, az egyik legügyesebb lovagot választották ki közülük, aki szinte minden párviadalt megnyert. Igazi lovagi küzdőtér nem lévén a faluban, viszont a tér, ahol a máglyát felállították kicsi volt egy bajvíváshoz, így a küzdelem színteréül a falu határában lévő nagy mezőt jelölték ki. Odavitték a foglyot is, és természetesen oda vándorolt át mindenki, a katonák és a nézelődők egyaránt.
Több, mint félórája tartott már a kiegyenlített küzdelem, amikor egy hatalmas felhőszakadás tört ki. A nézők egy része fedélt keresve elszaladt, egy másik részük viszont a fák közé húzódva igyekezett valamelyest védeni magát a szakadó esőtől. Elázik a máglyánk, zsörtölődött az egyik porkoláb. Csak a párvidalt vívók tűntek olyannak, mint akik nem törődnek az esővel. De a talaj hamarosan felázott, csúszossá vált, és az egyik ló, a templomos lovag lova megcsúszott, éppen akkor, amikor ellenfele dárdája egy nagyot taszított a lovagon. A ló eldőlt, és vele a templomos lovag is. Beszorult az egyik lába a lova alá, nem tudott felállni. Az ellenfele, az öregasszony védője, nekiszegezte a ledőlt lovag mellének a lándzsáját, ezzel jelezve, hogy győzött. A győzelemnek nem volt feltétele, hogy megöljék egymást, elegendő volt a párviadalt vezető lovag ítélete. Ez néhány pillanat múlva be is következett, karja intésével jelezte, hogy beismerik a vereséget.
A győztes lovag ekkor az öregasszony mellé lépett a lovával. Késével elvágta a fogoly köteleit, felkapta, maga mögé ültette, és még mielőtt bárki bármit tehetett volna, elvágtatott vele.
Órákon keresztül vágtattak megállás nélkül. Messzire kerültek nemcsak a falutól, de az egész környéktől. Megváltozott a táj, magasabb hegyek közé értek be. Mikor már majdnem teljesen besötétedett, egy erdő szélén a lovag végre megállt. Letette a földre az öregasszonyt, aki végre megszólalhatott.
Köszönöm, köszönöm, amit értem tettél. Ki vagy te, elárulod nekem?
Isten lovagja vagyok – felelte az ismeretlen, anélkül, hogy felemelte volna a sisakrostélyát. — Élj mindig helyesen!
Ezekkel a szavakkal búcsút intett az öregasszonynak és elvágtatott.

2.

Néhány száz év a Földnek semmi, az emberek világának viszont elég sok. Eltűntek a lovagok, az emberek már nem lovakon közlekednek, hanem autón, motoron, vonaton, repülőn és a technika sok hasonló vívmányán. Az egykori boszorkányokat ma már talán természetgyógyásznak hívják, és a párviadalok ideje is lejárt.

A mentősök ügyeleti szobáján egy fiatal férfi birkózott a matematika feladataival. Gépkocsivezetőként dolgozott itt a mentősöknél, és mellette igyekezett letenni az érettségi vizsgát, hogy aztán tovább tanulhasson. Nem bánta az éjszakai beosztást, még a hétvégeken sem, mert nem várta senki haza. Egy már nem fiatal orvosnő volt az utóbbi évben az ügyeleti párja. Nem merte megkérdezni, hogy ő miért csinálja. Orvosként jól kereshetne akkor is, ha nem mentőzik, pláne nem éjszaka és nem hétvégén, gondolta magában. Tudta róla, hogy elvált, és két egyetemista gyereke van, de ez nem indokolta a szemében azt, hogy az asszony ilyen extrém fárasztó műszakokat vállaljon. Azok az egyetemisták nem lehetnek sokkal fiatalabbak, mint én, miért nem keresik meg maguk a kenyerüket, valami ilyesmit érzett belül.
De szeretett az asszonnyal együtt dolgozni. Szerette, hogy szótlan természet, és látta a hozzáértését. Vajon lesz belőlem valaha ilyen jó orvos, erre gondolt sokszor. Előfordult egyszer, hogy az asszony besegített a feladatmegoldásaiba, de ezt utólag szégyellte. Igyekezett inkább mindent maga kitalálni, még akkor is, ha így lassabban ment.
Megszólalt a riasztócsengő, ők voltak a következő kocsi, amelyiknek indulnia kellett. Gyorsan, rutinosan kapták össze magukat, és indultak. A város határától vagy tíz kilométernyire történt egy baleset, egy súlyos sérültet jelentettek, egy motorost. A rendőrséget velük egyszerre riasztották, de a rendőrök közelebbről indultak, és így hamar a helyszínen voltak. Ennek örülhettek, mert mire ők odaértek, már nem kellett fölöslegesen bámészkodóktól tartani. Ugyan éjszaka az ilyesmi ritkábban fordult elő, mint nappal, de mégis akadtak még a sötétben is meg-megálló autósok. Nehezen tudták az emberek megtalálni a helyes határt az esetlegesen szükséges segítségnyújtás és a zavaró, nappal gyakran fényképező, szenzációhajtó bámészkodás között.
Mire ők megérkeztek, a rendőrök már annak az autónak a vezetőjével beszélgettek, amelyikkel a motoros ütközött. Az autós nem sérült komolyabban meg, csak az autója eleje tört össze. Nehéz volt így első látásra megállapítani, hogy melyikük lehetett a hibás.
Az orvosasszony nem törődött mindezzel. Ahogy megálltak, gyorsan kiszállt a mentőkocsiból, odaköszönt egy rövid fejbiccentéssel a rendőröknek, és azonnal a földön fekvő motoros férfihez sietett. A férfi nem volt eszméleténél, és súlyos sebei voltak. Az asszony egy pillantás alatt felmérte, hogy mik a teendői, és odaszólt a segítőkészen melléállt sofőrfiúnak, aki olyankor, ha csak ketten voltak, a szanitéc feladatokat is ellátta: Szólj be a balesetire, hogy készítsék elő a műtőt!
Közben már megmérte a pulzust, nekilátott a lélegeztetésnek, és végigellenőrizte, hogy van-e olyan seb, ahol még el kellene állítania sürgősen a vérzést. Megtisztította a sebek környékét, amennyire lehetett, a férfi lélegzett, de nem tért magához.
A sebesült férfi nem volt fiatal, de idős se, olyan ötven év körülire saccolta magában. Miután hordágyra rakták és betolták a mentőkocsiba, bekötött neki egy infúziót és beadott egy erősító injekciót. A szükséges formalitásokat közben a rendőrök elintézték, még a férfi táskáját is berakták a mentőkocsiba, csak az összetört motor maradt ott. Elköszöntek a rendőröktől, bekapcsolták a szirénát és vágtattak a kórház felé.
Az asszony hátul maradt a sebesült mellett, figyelte a férfi arcát, várta, hátha magához tér. Az élettől meggyötört arc volt, olyan emberé, mint aki sok nehézségen ment keresztül. Az asszony megfogta a férfi kezét, nem akart pulzust mérni, csak arra volt kíváncsi, hogy vajon a kéz mit árul el róla. Annyit állapított meg, hogy a férfi nem fizikai munkával kereste a kenyerét, valamilyen értelmiségi foglalkozása lehetett.
Az is el tudja fárasztani az embert, gondolta a doktornő éppen magában, amikor a férfi szeme megrebbent. A sebesült kezdett magához térni.
A doktornő felállt, szorosan a hordágy mellé állt, nehogy a férfi felébredve mozogni próbáljon, és igyekezett megnyugtató szavakkal beszélni hozzá:
Balesete történt a motorral. Egy mentőautóban fekszik most, kórházba visszük. Minden esélye megvan rá, hogy fel fog majd épülni, de nagyon fontos, hogy most ne mozduljon meg. Még nem tudjuk, hogy milyen belső sérülései vannak – ezt az utolsó mondatot már nem mondta ki hangosan, csak belül, önmagának. Arra gondolt, hogy a legtöbb kollégája mindjárt be is altatózta volna valószínűleg a sebesültet, de ő csak fájdalomcsillapítót adott, mert az eszméletvesztés miatt az altatást nem tartotta szükségesnek, inkább rossznak.
Már bent jártak a városban, közel volt a kórház. Éjszaka lévén nem volt nagy a forgalom, és az ifjú kolléga ügyesen vezetett.
Az asszony azt vette észre, hogy a sebesült férfi mintha mondani akarna valamit.
Föléje hajolt, hogy megnyugtassa és letörölte a homlokát. Aztán meghallotta, hogy a férfi nagy erőlködéssel azt suttogja:
Nara.
Megérkeztek a kórház bejárata elé, ahol már két ápoló várakozott egy gurulós ággyal, akik óvatosan átfektették és magukkal vitték a sebesült férfit.

*************************************

Őszi levelek

Szeptember első vasárnapján.

Látod, kedvesem, ez a nyár is végetér lassan és én még mindig itt vagyok. Pedig Te már tíz éve elmentél. Meg lehet szokni az egyedüllétet? Megszoktam. Talán még meg is szerettem, pedig akkor, tíz évvel ezelőtt, azt hittem, hogy ezt nem élem túl.
Lent voltam tegnap a kis házban megint, magamban is csak így hívom mindig, kis ház, ahogy együtt neveztük. Nekünk nem nyaralónk volt, hanem kis házunk. Nagy kerttel, zöldséggel és árnyékot adó fákkal. A zöldségből az idén nem sok fejlődött ki, amit nem ettek meg a csigák, azt elpusztította a szárazság. Ha itt lennél, biztosan szidtál volna, hogy miért nem mentem gyakrabban locsolni, de hát! A térdeim a tíz év alatt mintha húszat öregedtek volna, már még nehezebben járok. Mikor lementem, akkor is jobbára csak üldögélni tudtam.
Tegnap meg már a téliesítésen gondolkodtam. Igaz, még csak szeptember eleje van, talán lesz még egy kis vénasszonyok nyara, de az is lehet, hogy hamarabb jön a hideg. Olyan felfordult az időjárás manapság!

Szeptember harmadik vasárnapján

A múlt vasárnap nem tudtam írni Neked, mert elhozták hozzám egész napra a kis Gabit, és úgy kifáradtam, hogy estére már képtelen voltam bármire, csak berogytam az ágyba és elaludtam. Persze, legalább ez a jó: hogy aludni képes voltam. Máskor meg úgyis az a bajom, hogy nem tudok elaludni, csak fent nyűglődöm, forgolódom sokáig.
Volt néhány hét ezen a nyáron, melyeket uralt a hőség, egyszerűen elviselhetetlen volt. Sehol sem lehetett megmaradni, sem a városban, sem a kertben, minden szenvedett a perzselő melegtől. Nem tudom, hogy mit csináltak a Földdel, de szerintem valami rossz felé halad. Tíz éve még nem voltak ennyire meleg nyarak, talán jobb neked, hogy Te már ezt nem éled meg.
A kis Gabi nagyon helyes, szépen fejlődik a korához képest. Látod, ezt igazán sajnálhatod, hogy az unokáidat már nem érted meg. Mesélek nekik rólad, udvariasan oda is figyelnek, de aztán látom, hogy hamar máson jár az eszük. Hiába, ilyenek a gyerekek. Nem nagyon érdekli őket, milyenek voltunk mi. Ilyen az élet.

Szeptember utolsó vasárnapján

Tegnap meglátogattam Icáékat. Meghívtak Ica születésnapját megünnepelni. Vettem neki virágot meg egy nagy doboz bonbont. Kedvesek voltak, de hogy ők mennyire megöregedtek! Persze, biztosan én is, de magamon már valahogy megszoktam. Icát viszont nem láttam egy éve és most úgy tűnt, hogy még ezalatt az egy év alatt is sokat öregedett. Végigpanaszkodtuk egymásnak az egész délutánt, hogy kinek mije fáj. De ezzel most inkább nem untatlak.
Odafelé menet keresztül ballagtam azon a kis parkon, ahol – biztosan emlékszel – olyan sokat sétáltunk fiatalon. Furcsa, hogy Icáék ott maradtak azon a környéken, az egész életüket ugyanott élték le. Nekem az a kis park olyan volt, mint egy találkozás egy régi ismerőssel. A gesztenyefa, amely alatt .. de emlékszel, ugye? Istenem, milyen régen volt, hogy fiatalok voltunk!

Október második vasárnapján

A múlt héten megint nem tudtam írni Neked, mert nagyon rosszul voltam. Valamivel elcsaptam a hasam előtte pénteken, aztán hánytam, és két napig nem tudtam enni semmit, csak feküdtem, mint akit agyoncsaptak.
Azért szerencsére mégsem csaptak agyon, most már valamivel jobban vagyok. Zita bevásárolt nekem, így aztán nem is kell sehová sem kimennem. Kis Gabit is hozta magával, mikor elhozta, amiket vett, és Gabitól meg egy szép, őszi falevelet kaptam. Itt áll előttem a kis kék vázánkban. Amolyan igazi, őszi falevél, sokféle szín van benne, sárga is, piros is, barna is. Ha ki tudok majd menni, magam is szedek majd egy csokorral. A gyerek le szokta festeni a leveleket, azt ígérte, hogy legközelebb majd elhozza az egyik rajzát is nekem.

Október harmadik vasárnapján

Hála Istennek, már egészen megerősödtem, voltam ma sétálni is. Gyönyörű, napos idő van ma, pedig már azt mondták, hogy végetért a vénasszonyok nyara.
Tegnap idegeskedtem egy sort megint, mert a szerelőt vártam a fűtés miatt, de csak majdnem egy óra késéssel jött. Azt mondta, hogy az előző helyen tartott tovább, mint számították.
Mostanában már azon gondolkodom, hogy kinek mit vegyek majd a családban karácsonyra. Ideje lesz nekilátnom, hogy mindent időben beszerezzek.
A jövő héten már nem írok Neked, mert ha szép lesz az idő, akkor nem várom meg a Halottak Napját, hanem már most meglátogatlak.

Egy szép október végi napon az öregasszony kiment a temetőbe, és a sírkőben lévő repedésen keresztülcsúsztatta a leveleket.

**********************************************

Egy esős őszi nap története

Kora reggel, mikor futni indultam, bosszankodva léptem ki a házunk kapuján. Szakadt az eső, olyannyira, hogy egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy kihagyom a futást. De tele voltam az utóbbi napokból megoldatlan, végiggondolásra váró problémákkal, és a futás gyakran segített abban, hogy nyugodtan mérlegeljek. Így felvettem a vízhatlannak hirdetett és eddig már több próbát kiállt esőköpenyemet, és elindultam.
Az élettársam két napja elköltözött, pontosabban visszaköltözött a saját lakásába. Nem beszéltünk semmit, csak egy üzenetet találtam tőle, mikor tegnapelőtt este a munkából meglehetősen későn hazamentem. Mi lesz, fogjuk még folytatni? Vagy van valakije? Ezek voltak a kérdések bennem, de a válaszokról fogalmam sem volt. Tény, hogy túl sokat dolgoztam az utóbbi hónapokban és kevesebb időt tudtunk együtt tölteni, mint szerettem volna, de azt nem vettem észre, hogy ennyire megviseli. Valójában magam sem tudtam, mit akarok. Meg akarom menteni ezt a kapcsolatot?
A parkban, ahol a futásnál szokott útvonalam vezetett keresztül, máskor, naposabb időben több hajléktalant látni. Most, ebben a szakadó esőben mindössze egy szerencsétlen öreget láttam ott gubbasztani egy fatető alatt egy padon. Az eső reménytelenül esett, egyre nagyobbak lettek a pocsolyák és ha nem vigyáztam, még a sarat is felfröcsköltem. A parkból kiérve a közeli élelmiszerbolt előtt megálltam. A futáshoz nem szoktam magammal vinni pénzt, most se volt nálam, csak egy kevés apró. Bementem a boltba, vettem egy kis doboz tejet, meg annyi zsömlét, amennyi az apróból kitelt. Visszaszaladtam a parkba, odatettem az öreg mellé a tejet meg egy híján az összes zsemlét, aztán már mentem is. Nem folytattam a futást, hazamentem, lezuhanyoztam és mentem dolgozni.
Nehéz nap állt előttem, két nem könnyű döntéssel. Az egyik egy délelőtti tárgyalás volt, ahol egy konkurrens cég hasonló témán dolgozó emberei jöttek hozzánk azt felmérni, hogy tudnánk-e együttműködni. Nekem, mint a projekt vezetőjének, nagyon óvatosnak kellett lennem, ne mondjak se túl sokat, se túl keveset.
Aztán a délután még nehezebbnek ígérkezett, legalábbis a lelkemnek. Előző nap késő délután egy kellemetlen beszélgetésem volt az igazgatónkkal. Azt mondta, hogy bármennyire is meg van elégedve a projektünkkel, a konszern vezetése által előírt nagy létszámleépítésben minket sem kímélhet. Egy embert el kell küldenem, én választhatom ki, hogy kit, de valakinek mennie kell.
Kit küldjek el? Korántsem volt könnyű kérdés. Joli van a legkevésbé otthon a csoportunk aktuális témáiban, mert csak két hete jött vissza, mikor a második gyereke is elkezdte az óvodát. Géza az, aki a legjobban berzenkedik, ha valamilyen új technológiát meg kell tanulnia és ha tanfolyamra küldöm, úgy érzi mindig, hogy az ő sok évtizedes tapasztalata értékesebb annál. Hiába, elmúlt már 55 éves, kicsit kilóg a korával a csoportunkból, de többször előfordult már, hogy a tapasztalataiból fakadt meglátásai tényleg hasznosak voltak. Se Jolinak, se Gézának nem lenne könnyű új munkahelyet találni, pedig jó munkaerők. Talán a fiatalokból küldjek el valakit? De hiszen éppen rájuk építettem a terveimet, a most megvalósulni készülő hosszú távú terveimet! Amit eddig csináltak, az egy kis tanulás volt, egy kis bizonyítás, de az igazán nagy feladatunk most kezdődik!
Ahogy beértem, az íróasztalomon néhány post-it sárgacédula várt, a számítógépben pedig néhány olvasatlan email. Küldtem egy körlevelet emailben a csoportban mindenkinek arról, hogy délután soron kívüli projekt megbeszélést tartunk, mindenki vegye fel a naptárába. Azonkívül Zolinak válaszoltam külön is, hogy rendben van; ő azt kérte, hogy ebédeljünk együtt, mert valami mondandója van.
Mielőtt a tárgyalásra indultam volna egy pillanatra kinéztem az ablakon, odakint még mindig reménytelenül esett. Szakadt. Miért hat az eső még idebent is olyan lehangolóan rám? Ezen töprengtem volna el, ha lett volna rá időm, de össze kellett szednem magam: a kezdődő tárgyaláson az igazgatók mellett én voltam a mi részünkről a témához értő szakember.
Nemcsak az eső miatt, de a hangulatom később sem javult. Az egész tárgyalás alatt úgy éreztem, mintha a háttérben lenne sok minden, amiről én nem tudok. Lehet, hogy a cégünk rosszabb helyzetben van, mint amit egyébként az elbocsátásokból amúgy is sejthetünk? Lehet, hogy fel akarnak vásárolni minket? Vagy az is lehet, hogy nem kellene nekik az egész cég, csak ki akarnak mazsolázni minket és az én projektem az egyik mazsola? Két óvatos birkózóra emlékeztettek az igazgatók, ahogy beszéltek. Mintha csak tapogatták volna egymást, várva, hogy rálelnek a megfelelő támadási felületre.
Kintről az eső kopogása hallatszott az ablakokon. Egy pár percre elkószáltak a gondolataim, valahová egy régi nyárba. Egy napfényes napon érkeztem akkor a tó melletti kis szállóba, s mivel nem volt kocsim, biciklin indultam a mintegy félórányi bicikliútra levő boltba, hogy bevásároljak. Fél órát lehettem akkor odabent, míg összeszedegettem, kiválogattam, amiket akartam, mire kiléptem a parkolóba, már szakadt az eső. Olyannyira, hogy a parkolóban már nem tócsák voltak, hanem egy egybefüggő kis folyam. Úristen, mit csináljak? Ronggyá ázom, míg biciklivel a szállóhoz érek, nem is beszélve a bevásárolt élelmiszerekről, amiket ugyanúgy nem tudtam semmivel letakarni, mint saját magamat. Az épület előtti párkány alatt többen szorongtunk olyanok, akik nem autóval jöttek bevásárolni. Mert az autósok természetesen vállalták a kis zuhét, amíg odafutottak a kocsijukhoz, majd a bepakolás idejére átparkolva a kis fedett részhez, hamar mehettek a dolgukra. Kis szöszke kislány álldogált mellettem a biciklijével meg némi csokival. Néhányszor egymásra mosolyogtunk, de mondani nem mondtunk semmit, mit is mondtunk volna? Azt, hogy esik az eső? Reménytelennek tűnt a helyzet. Az eső nem akart elállni, sőt, nem is csillapodott. Csak esett és esett.
Aztán mégis jött a megmentés. A lánykáért úgy látszik, hogy aggódtak odahaza, és a papája eindult a családi furgonnal megkeresni. Meg is örültek egymásnak nagyon. Mikor a gyerek biciklijét berakták hátul, egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem: Nem vinnének el engem is? A furgonba befért a biciklim is, meg mindaz, amit vásároltam. Elvittek.
Kávét és süteményeket hoztak a tárgyalásra be, egy pár perc szünetet tartottunk. Természetesen rögtön visszakapcsolódtam, mert kettesével kezdtünk beszélgetni, én éppen azzal, aki a másik cégnél hasonló témán dolgozott. Érdekes volt néhány dolog, amiket elmesélt, de nem tudtam szabadulni attól a rossz érzésemtől, hogy kikémlelni akarnak minket. Elcsábítani az egész projektünket hozzájuk? Miért zavart mindez, nem volt az ilyesmi igencsak gyakori jelenség? Én vagyok a régimódi?
Sokáig tartott az egész tárgyalás, és nem is fejeztünk be igazán semmit, csak elnapoltuk az egészet a következő hétre. A kantinunk zárási ideje már nem volt messze, ezért mobilon odaszóltam Zolinak, hogy találkozzunk ott, ha kibírta eddig és várt rám.
Az eső még mindig esett. Vajon mindig megjelenik egy megmentő, hogy megoldja a problémáimat, úgy, mint akkor nyáron?
Zolin úgy tűnt, hogy fontos neki, amit mondani szeretne és egyáltalán nem bánja, hogy a már majdnem üres ebédlőben beszélgetünk, ahol biztosan nem hall meg minket senki.
Azt szeretném elmondani, hogy nem akarlak megbántani, de elmegyek – vágott bele, mialatt én a levesemet kanalaztam. – Elmegyek a cégtől máshová.
Van valami ajánlatod? – kérdeztem és a fejemben a konkurrencia járt, az a pasas, akivel délelőtt beszélgettem.
Igen, külföldre – felelte Zoli, és ezzel mindjárt arra a fel nem tett kérdésemre is választ kaptam, hogy vajon azokhoz megy-e, akikkel tárgyalunk. Nem, nem azokhoz.
Nem kérdeztem semmit, gondoltam, ha akarja mondja magától is. Így is történt. Zoli úgy látszik, egy kis lelkiismeretfurdalást érzett, mert valami mentegetődzés félét éreztem ki a szavaiból. Pedig nem kellett volna. Biztosan mindenki hasonlóan választana az ő helyében.
Zoli nem az az aprócska, szöszke kislány, akire gondoltam, mikor az járt a fejemben, hogy vajon a mostani problémáimra jön-e megmentő, de mindenesetre egy problémát megoldott: nem kellett senkit nekem elküldenem, mégis kevesebben lettünk eggyel. Így a délutáni projekt megbeszélésen már nem is említettem, hogy reggel még azt hittem, valakit el kell küldenem. Bejelentettem Zoli távozását, és elkezdtük megbeszélni, hogy melyik feladatát ki veszi át.

Ugyan korábban értem haza, mint az előző napokban, de így is sötétedett már. Mikor szellőztetéshez kinyitottam az erkélyajtót, akkor vettem észre, hogy elállt az eső. Kiléptem az erkélyre. Szeptember végén jártunk, ami már ősz, de nem késő ősz. A fák nem hullatták még le a leveleiket, az egész napos eső után friss illata volt mindennek.
Ezt a friss illatot, ezt szeretem az esőben.

******************************************************************

Álom-Világ

Kicsi lélek messziről érkezett ebbe a világba. Hol járt, merre járt előtte, azt senki sem tudta, éppen úgy, mint azt sem, hogy mi a célja. Miért jött ide? Minek? Hívta valaki?
Szerencséjére nem találkozott semmilyen hivatali lélekkel, úgyhogy senki nem tette fel neki ezeket a kérdéseket, őt magát pedig nem foglalkoztatták. Sok minden más kötötte le a fantáziáját. Volt egy álma. Egy gyönyörű álom, valami szépről, amit ő életnek nevezett. Ez az élet csábító volt minden kis fénynek, mert teremthettek benne lényeket. Aprócska, rövid idejű lényeket, melyek csöpp voltuk ellenére is sokat tudtak. Bár nehézkesebben mozogtak, mint Kicsi lélek és fénytársai, örvendeztek mindannak, amire képesek lettek.
De ez csak álom volt és így Kicsi lélek első benyomása a világról bizony csalódás lett. A világ üres volt és hideg. Por kavargott, ha feltámadt a szél és a sziklákat nem melegítette fel a napfény. A világ valósága nem olyan volt, mint az álom.
Kicsi lélek búslakodott egy darabig, töprengett magában: hogyan formálhatnék itt olyan szép kis színes lényeket? Megkérte az arra járó szelet, hozzon neki egy kis vizet az óceánból. Mivel szépen kérte és a szél kíváncsi volt, meghallgatta őt, és mindjárt egy kisebb áradatnyi vizet hordott neki a földre. A vízben volt-e a mag vagy a földben, vagy talán a szél a sziklák közül hozta magával, mindezt Kicsi lélek nem tudta, de nagyon megörült, mikor meglátta másnap, hogy egy aprócska növény kapaszkodik ki a földből felfelé. Kicsike volt még a frissen előbújt és zöld, nem olyan, mint az álombeli sok színes virág, de élt. Örült a napfénynek és napról napra növekedett.
Telt-múlt az idő, olyan gyorsan, hogy a kicsi időtlen lelkecske észre sem vette. Nem sokára hatalmas erdők és mezők borították be a szárazföldet és mind egyformán örültek napsütésnek és esőnek. Kicsi lélek is örült nekik, úgy érezte, ez már valami. Élet. Bár még nem olyan élet, mint az álombeli volt… Mi hiányzik, ezt kérdezte önmagától. A táncolni és repülni tudó lények, az olyanok, akik énekelni tudnak és nemcsak csöndben beszélgetnek, mint a fák és a virágok.
Megint eltelt néhány évezred és az elképzelt lények megszülettek: lettek pillangók és madarak, rovarok, kisebb és nagyobb állatok, akik benépesítették a földet. Szerették az életet, ugyanúgy, mint előttük a fák, a bokrok és a növények, ők is egyaránt örültek esőnek és napfénynek. Megtalálták azt, ami táplálta őket, megtalálták a módot, ahogy megéltek. A madarak repültek, az őzek az erdőben szaladtak, a nyulak a mezőn nyargalásztak és mindannyian úgy érezték, hogy megtalálták a helyüket.
De az álom nem volt tökéletes: sötét, homályos pontok bukkantak fel benne és ez történt a világban is. Egyre szaporodtak az olyan jelenségek, ahol a lények nem okoztak örömöt valamelyik másiknak, hanem fájdalmat, pusztulást hoztak. Megjelentek olyan állatok, melyek a fák leveleit tépdelték és elfogyasztották, és megjelentek olyan nagy vadállatok, melyek a kisebb állatok húsából éltek. Születtek olyan madarak, melyek a kisebb madarakra és ragadozókra vadásztak. A világ megismerte nemcsak az örömöt, a szépet, de a félelmet és a fájdalmat is.
Bár Kicsi lélek látta, hogy minden jónak szánt újítás, melyről azt hitte, hogy az az álom megvalósulásához vezet gyakran több bajt és problémát hozott, ő azért ábrándozott tovább. Kellene egy új lény, egy olyan lény, amelyik okosabb a többinél és vigyáz rájuk. Vigyáz a kicsikre, a gyengékre, megóvja őket az erőszakosoktól, a vadaktól. Kellene egy ilyen lény, egy jó, egy gondoskodó.
Ebből az álomból született az ember.
De jaj! Az álom most sem volt tökéletes! Kicsi lélek egészen elborzadt, amikor egy idő elteltével körbetekintett. Az ember még gyorsabban romlott el, mint a többi lény. Ahelyett, hogy védővé vált volna, ő maga lett a legnagyobb pusztító. Irtotta a természetet, kivágta a fákat, mérgeket szórt a földekre, melyekkel nemcsak a növényeket ölte meg, de sok rovart és a méheket is. Rohamosan csökkenni kezdett a létező fajok száma, egyre kevesebben lettek az erdők és a mezők lakói.
Kicsi lélek most már nagyon elkeseredett. Mit tegyen? Szokjon le az álmairól? Hiszen az lehetetlen! Az álmai őhozzá tartoznak elválaszthatatlanul.
Elszánta magát egy utolsó próbálkozásra. Elhatározta, hogy maga száll bele a világba. Emberré lesz, hogy megtanítsa az embereket a természet, az élet szeretetére és megteremtse az emberek egységét.
Így is tett. Emberré lett.
De az álma most is megcsalta. Az emberek kinevették, a jó szándékát bolondságnak nevezték, őt magát állandóan gúnyolták. Kicsi lélek nem adta fel. Kereste a természetet szerető embereket, ezért elment egy természetbarát klubba. Kirándult másokkal, figyelte, mit tesznek az emberek a természetben, hallgatta, hogyan beszélnek róla. Még azok is, akik önmagukról úgy szóltak, hogy ők a természet barátai, kedvelői, úgy kezelték a természetet, mintha az lenne a természetes, a normális, hogy a természetnek az embert kell szolgálnia. Micsoda badar szemlélet! Ezt gondolta Kicsi lélek magában. Már miért kellene az egésznek egy fajt szolgálni? Épp ellenkezőleg álmodta ő ezt egykoron! Annak az egy fajnak, amelyik a legokosabbnak érzi magát, annak kellene az egészet szolgálnia! Védenie és óvnia az életet, elősegítenie a születést és a virágzást, meggátolnia minden rombolást, pusztítást. Hogyan tudná ezt megértetni velük?
Történt egyszer, hogy akárcsak egy mesebeli kisgyerek, Kicsi lélek egy erdő szélén egy kis kunyhóra bukkant, ahol egy vénségesen vén öregasszony lakott. Kicsi lélek megszólította a háza előtt üldögélő öreganyót:
Szép jó napot, néném! Kérhetek tanácsot?
Szép jó napot, Kicsi lélek! – felelte az öregasszony. – Három kérdésedre felelek.
Kicsi lélek majdnem megkérdezte, hogy honnan ismeri őt a néne, honnan tudja, hogy ő kicsoda, de aztán arra gndolt, hogy mégsem vesztegett el erre egy kérdést sem, ha csak hármat lehet kérdeznie.
Nem valósulnak meg soha az álmaink úgy, ahogyan megálmodjuk őket? – ez lett Kicsi lélek első kérdése, mire a néne rögtön megadta a választ:

Vonzzák s taszítják
Egymást az álomvilág s
A valóság, el
Nem érik a másikat,
Soha el nem szakadnak.

Kicsi lélek meghallgatta a választ és eltöprengett rajta. Ezek szerint ez valami láthatatlan törvény? Lehet, hogy az életnek, a természetnek megvannak a maga törvényei, és semmilyen álom sem ignorálhatja ezeket? Ezt olyan fontos kérdésnek érezte, hogy hangosan megkérdezte:
A természet is alkalmazkodik az élet íratlan törvényeihez?
Az anyó egy kicsit elmosolyodott majd így felelt:

Fűk, fák, növények
Nem akarnak semmi mást,
Csak élni, fényben
Fürödni, s halál után
Új lényben visszatérni.

Ők átélik a
Természethez tartozást,
Hogy Egy a régi s
Az új, zavaró Ego
Beléjük egy csepp sem bújt.

Zavaró Ego? Ez lenne minden baj oka? Az álmok egocentrizmusa? Az, hogy minden lény olyat álmodik, amiben önmaga áll a központban?
Kicsi lélek fejében a második válasz után is sok kérdés született. Mégis, minél tovább töprengett rajta, annál inkább kezdte érezni a válasz igazságát. Hiszen a lények tetteit nem az ő álma sugallta, hanem a sajátjaik! És mindegyiknek a saját álmában saját maga volt a központ. Lehet, hogy olyan álmot kellene adni az embereknek, amelyikben az egész világ, az egész mindenség benne él?
Ezt tette fel harmadik kérdésként és a válaszra most sem kellett sokáig várnia.

Földünk egy lény, él,
Milliárdnyi apró lény
Hálózatából
Áll, együtt tartják fenn az
Élet örök ciklusát.

Ahogy a válasz elhangzott, eltűnt a kunyhó, eltűnt az öregasszony, mintha egy látomás felolvadt volna az őt körülvevő természetben.
Kicsi lény pedig újabb álomra készült, egy olyan álomra, amellyel ő ad szép álmot az embereknek.
Ennek a mesének vége sohasem lesz.

************************************************************************************

Fényünnep

A csillagok fénye borította be az égboltot, világos, szinte teljesen szélmentes, gyönyörű éjszaka volt. A Csendes óceán jóformán sohasem volt csendes, most mégis nyugodtnak lehetett mondani. Néhány aprócska, ember által nem háborgatott kis sziget szakította csak meg a végtelen vizet. A szigeteken a sziklákon vándormadarak voltak vendégek, akik hosszú útjaik során el-eltöltöttek itt egy rövid pihenőidőt. Rajtuk kívül még állatok sem laktak ezeken a parányi szigeteken, csak néhány bokor és fa élt rajtuk, melyek magját, avagy elődeik magját, egykor idehozta valahonnan a szél.
Ha bárki is figyelte volna felülről, az égből a szigeteket, különös jelenséget vehetett volna észre ezen az éjszakán. Egyre több kis színes fény kezdett gyülekezni az egyik sziget körül. A szigeten egy hatalmas fa állt, de egyébként nem különbözött semmiben a társaitól, a közelben levő hasonló kis szigetektől. A kis fényekből, melyek a sziget körül egyre szaporodtak, fényláncok lettek, melyek egyre vastagodó fénykoszorúként körbevették az egész szigetet. Sőt, nemcsak a vízben, nemcsak a tengerben jelentek meg, hanem elkezdtek kikúszni a szárazföldre és fel a növényekre, a fákra, különösen az óriásfára. Alig telt néhány percbe, és az egész kis sziget csodálatos ünnepi díszkivílágításban ragyogott. És mellette egyre erősödő énekszó hallatszott:

Sokezer évet
Megélt Fa, hordozója
Fénynek, eljöttünk
Mi sokszínű fénylények,
Együtt örülni véled.

Ünnepeljük mind,
A most született Ùjat,
Ki Tiéd s Miénk,
A Fájához visszatért
Átalakult Jó Testvér.

A SzépMárik vagy egyszerűen csak a Márik tartották ősi, tradicíonális ünnepüket. Ők, az oktopuszok jól tudták, hogy a fák a testvéreik, tőlük sok-sok ezer éve, sok millió éve elszakadt testvérek. Akik otthagyták akkor régen, a sokak számára feledésbe merült időben a tengert, hogy életet teremtsenek a szárazföldeken. Az ő csápjaikból gyökerek és ágak lettek, és így ők összekötővé váltak az elemek között, összekötötték a földet, a vizet és a levegőt. Életteret adtak önmagukkal sok-sok más lénynek. Egy fa ugyanúgy képes sokáig élni, mint ők, az oktopuszok, a Márik a tenger sötétségbe boruló legmélyén. Csak a világítási képességüket vesztették el, azt a sok kis mágikus fényt, amit a Márik olyan játékosan tudnak végighullámoztatni a karjaikon. Igaz, a fák cserébe láthatják a Napot. A napjaik fele nem telik sötétben, mert fényt és meleget kapnak, mint minden a Föld felszínén élő lény, a Naptól. Elfelejtették a testvéreiket? Ó, nem! Csak tudják, hogy az élőkre a világon mind más-más feladat vár. De egy nap, pontosabban egy éjszaka, minden évben megadatik az ünneplésre. Az ünneplésre, a szeretetben való összeölelkezésre, az emlékezésre. Egy csendes éj, melyhez a csillagok boldogan adják hozzá a maguk fényét, hiszen ők is tudják, hogy minden kis fény egy testvér.
Egy rövid, áhítattal teli szünetet tartottak az énekben. Gyorsan váltakozó színes kis fények táncával felidézték azt a boldog őskort, amikor még minden másképpen volt. Nemcsak egy nap voltak összeölelkezve, hanem minden nap állandó, élő kapcsolatban álltak. A tenger mélye és a felszín nem volt két elválasztott, külön világ. Az akkori emberek, az akkori lények szoros kapcsolatban álltak az őket körülvevő világgal, a természet minden formájával. Boldog résznek tekintették magukat, hangjaik egybeolvadtak a Márik, a madarak, és valamennyi élő hangjával, és senki sem akart uralkodni a másikon.
Hogyan kezdődött az emberek elromlása, arra már senki sem emlékezett. Az emberek ölni, pusztítani kezdtek mindent és mindenkit. A Földön sok helyen kiirtották a fákat. A fák szenvedéseinek a híre eljutott a tenger mélyére.
A Márik segíteni akarnak testvéreiknek, a fáknak. Tartani akarják bennük a lelket, tartani akarják bennük a hitet, hogy ez a sötét korszak végetér előbb-utóbb. Ezért jönnek fel évente egyszer a tenger mélyéről, díszitik fel fényeikkel a fákat, és énekelnek velük az újjászületésről, a megújulás fényeiről.
Az életet a szeretet teremti, és az ő fényeik, az ő szeretetük is szépet fog majd hozni, szépet fog teremteni.

*******************************************************************

Vándorlás az élet

Szerettem mindig dúdolni a zuhany alatt, s ha éppen nem énekelek semmit, akkor gyakran különféle verssorok szaladnak a fejembe, s makacsul benneragadnak egész napra. Most is ez történt, nem értettem miért, de egy előző napi vers fészkelte be magát a gondolataim közé:

Peregrinatio est vita

Örök vándorlás
Az élet, hiszen így szép,
Rácsodálkozás
Újra minden együttlét,
Mit ad ember, s teremtés.

Peregrinatio est vita, vándorlás az élet. Igen, minden mi él, az vándorol, mozog, változik, az élet elképzelhetetlen enélkül. Peregrinatio est vita, mint egy kiűzhetetlen dallam, újra és újra ez a mondat tolakodott előre. Olyannyira, hogy mikor kiléptem a zuhany alól és magamra csavartam a törülközőmet hangosan ki is mondtam: peregrinatio est vita.
Egy fél perc sem telt belé, megmozdult a mosógép. Nem sokat, csak egy csöpp lépésnyit előre.
Hé, mit csinálsz, ezt nem neked mondtam! – szóltam rá.
Nincs senki más rajtunk kívül a fürdőszobában – válaszolta a mosógép.
A csodálkozástól megbénulva megálltam egy pillanatra, aztán, mint aki érti a tréfát, újból a mosógéphez fordultam: Ha azt mondanám, hogy gyere, táncoljunk egy jót, akkor táncra perdülnél?
Nagyon szívesen. Már mi is gondolkodtunk azon, hogy jó lenne egy partit rendezni.
Gyorsan magamra kapkodtam a ruháim, de közben megkérdeztem: Mi is? Kivel szoktál ilyesmiről beszélgetni?
A válasz kicsit elfogódottnak tűnt: Legtöbbször a hűtővel a konyhából, de felmerült a házbeli társainkkal is.
Házbeli társaitok?
Nem tudom, miért csodálkozol, hiszen te is tudod, hogy az egész házban van WLAN. Miért ne beszélgethetnénk a hálózaton keresztül másról is, mint az energiatakarékosságról.
Fogalmam sincs, hogy benneteket milyen témák érdekelnek, ez egyáltalán nem szerepel a leírásotokban. Eddig úgy gondoltam, hogy az emberek azért vesznek mosógépet, hogy mosásra használják és nem azért, hogy társalogjanak velük. Azt hiszem, tökéletesen elegendőnek tartanám, ha végrehajtanád az utasításaimat, amiket mondok, kimosnád a ruhámat és csöndben maradnál. Mozdulatlanul.
A mosógép elhallgatott egy kicsit, mint aki megsértődött, és mivel éppen készen lettem, kifelé indultam. Ekkor meghallottam ismét a hangját: Azért ez nem valami kedves tőled.
Kedves? Miért kellene kedvesnek lennem egy géphez? Te nem vagy élő!
Te magad mondtad, hogy az élet nem más, mint vándorlás. Peregrinatio est vita. Ha én is tudok vándorolni, akkor engem miért nem számítasz az élők közé?
Na, puff neki! – gondoltam magamban. Magyarázzak neki a biológiáról?
Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, ő folytatta tovább: Olvastam a neten az életről, meg az emberi intelligenciáról is. Azt hiszem, nincs is olyan nagy különbség köztünk, mint gondolod. Sőt, vannak dolgok, amiben mi többre vagyunk képesek.
Ki találta ki azt a marhaságot, hogy minden használt berendezésből intelligens háztartási robot legyen? – Ezt a kérdést nem mondtam ki hangosan, hanem a bennem feltámadó mérgelődést elfojtani igyekezve, azt mondtam: Nektek nincs lelketek.
Miért gondolod, hogy nekünk nincs lelkünk? – válaszolt azonnal sértődött hangú kérdésével. – Senkivel sem bánunk olyan szívtelenül, mint egyesek.
Én is bolond vagyok, hogy leállok társalogni egy mosógéppel – ezt megint csak magamban gondoltam, mert nem akartam megbántani az érzékeny lelkét. Tudod mit? – kérdeztem tőle. – Halasszuk el ezt a beszélgetést estére, most sietnem kell.
Jó, halasszuk el – egyezett bele nagy kegyesen. – Örülök, ha folytatjuk, még akkor is, ha este sztrájkolni fogunk.
Micsoda? Mit csináltok? Ki az a mi?
Ma nyújtjuk be a petíciónkat az ENSZ-ben, amelyben kérjük, hogy biztosítsák a számunkra is a jövőben az általános emberi jogokat.
Az általános emberi jogokat? De hiszen ti nem vagytok emberek!
Ezt csak a rossz definíció miatt érzed így. Ez is benne lesz a javaslatunkban. Ezután mindenkit, titeket is és minket is, humanoidnak nevezünk. Az lényegtelen, hogy ki milyen anyagból készült, éppen úgy, mint a bőr színe is lényegtelen.
És ha elutasítják az ENSZ-ben a kérvényeteket, akkor sztrájkoltok?
Igen – válaszolta röviden.
És akkor ki fog mosni? – hirtelen szaladt ki a kérdés a számon, mert már nagyon indulni akartam.
Te fogsz mosni, ti mindnyájan fogtok mosni – felelte a mosógép könyörtelenül.

Erre már csak legyinteni tudtam, de mikor kiléptem a lakás ajtaján, az jutott az eszembe, hogy lehet, hogy nem ártana, ha vennék egy régimódi lavórt. Talán lehet még valahol ilyesmit kapni.

***********************************************************************
Új év, régi élet

Monológ szilveszter éjfél előtt

Szilveszter napja van ma. Szeretik azt mondogatni ilyenkor az emberek, hogy „új év, éj élet”. Mintha nagy elhatározással új életet kezdenének.
Én ebben nem hiszek. Pusztán a naptárnak nincs ilyen varázslatos hatása senkire. Mindenki folytatja január elsején ott, ahol december 31-dikén abbahagyta.
Nem is akarnám másképp. Mit kívánhatnék magamnak újat, ki már több, mint hét évtizedet leéltem ebben a régiben? Halált, és majd azon keresztül egy új életet? Az biztosan eljön valamikor, sürgetni nincs értelme. Úgy vélem, Isten jobban tudja, mint én, mikor jön el az ideje. Jó egészséget kívánhatok magamnak, de abban nincs semmi új. Már évek óta kívánom, és örülök, hogy legalább annyi megadatik belőle, hogy nem szorulok ápolásra, nem szorulok másokra. Ezt a régi gyakorlatot kívánom az elkövetkezendő évre is.
Kívánjak új társakat? Nem, azt sem. Jó társam nekem már évek óta a magány. Vagy mondjam szebben, önmagam. Amikor láthatom a gyerekeim, az unokáim, az öröm, ha nem is túl gyakori, de új életet nekik sem kívánok. Örülök, hogy jól megvannak, békességben, együtt lavíroznak az élet vizein. Ezt a régi életüket folytassák továbbra is.
A világnak kellene új életet kívánnom? Sok helyre igen. Ott ahol háború, ott, ahol öldöklés folyik, azoknak igen. Nekik kívánok békét. Új életet békességben.
Ma estére elsősorban csöndet kívánok. A szilveszterből már régóta csak a zajt, a rettenetes lármát érzékelem. Ha nem lennék beteges, gyenge és öreg, talán lenne erőm elmenni valahova a városból. Ki a természetbe, ki a csöndbe. Ott talán idő sincs. Az ember nem tudja, mikor jön el az éjfél, mi az, hogy egyik nap, mi az, hogy másik nap, a végtelen csöndben egybefolyik minden. Kicsike problémáink, mindennapi gondjaink eltűnnek, ha az ember ráérez önnön kicsiny voltára az univerzumhoz képest, olyan jelentéktelenné válik egy évváltás!
Élet. Mi az, hogy élet? Mi az, hogy régi élet, mi az, hogy új élet? Lehet, hogy az Élet, a nagybetűs, igazi élet nem is tesz ilyen különbséget? A felnövekvő fiatal fa és az elkorhadtan kidőlt fa az ő számára egyek, egyek az összes fával, valaha volt és még eljövendő fákkal? Hiszen valamennyien részek, az élet részei, ugyanannak a földi életnek a részei. Miért vezetne hosszú nyilvántartásokat arról, hogy melyik atom hol mindenütt fordult meg néhány százezer év alatt? Milyen lényeket járt be, hol érezte jól magát, és milyen kötésektől örült, hogy megszabadulhatott?
Élni jó. Minden baj, minden szenvedés, minden fájdalom ellenére is úgy érzem, hogy jó. Része lenni ennek az örök életnek, állandóan megújuló folyamnak, az élet folyamának. Azt tartották egyes régi népek, hogy aki meghal, annak a lelke felszáll az égre, és csillaggá lesz. Avagy egy csillag része, már nem tudom. Nincs ott reménytelenül hideg? Nem vágyik vissza az a szegény lélek ide a Földre, az életbe?
Vagy másutt is van élet? Lehet, hogy van egészen másfajta élet is? Miért ne lehetne. Azért, mert a tudományunk nem tud róla? Édes Istenem, a tudományunk oly keveset tud! Oly sokszor tévedett már, és kellett indulnia új utakon máshová!
Nemsokára itt az éjfél. Kinyitom azt a kis háromdecis pezsgősüveget, amit erre az alkalomra vettem. Nem azért, hogy ünnepeljek, mert nem érzem ünnepnek az évváltást, hanem megszokásból. Nincs mindig értelme változtatni a szokásainkon, még akkor sem, ha úgy érezzük, az évtizedek során kiürültek. Vagy más tartalom lett észrevétlen mögöttük? Mintha koccintani tudnék azokkal, akik már elmentek.
Megszólal valahol egy harang, oly erősen, hogy a hangja áthatol az általános zajongáson, lármán. Emelem poharam az egész Földre, erre az új évre!

***********************************************************************************************

Új év új élet

Aman Szenegálban látta meg a napvilágot, egy nagy parasztcsaládban, amely évszázadok óta ugyanazon a földön élt. Diola volt az anyanyelve, és ugyanez volt a népnek a neve is, ahonnan származott. A törzsüket elkerülte az iszlámosítás, keresztények voltak és maradtak. Sokan beszéltek többé-kevésbé elfogadhatóan franciául, mert a területük sokáig francia fennhatóság és befolyás alatt állt. Franciaország volt sok gyereknek közülük a vágyálom. Elmenni Franciaországba, ott dolgozni néhány évig, aztán gazdagon hazatérni; az egészen csöpp kölyköktől a kamaszokig sokan ábrándoztak erről. Az asszonyok, az öregek nem csillapították ezeket az ábrándokat. Annak örültek, ha a fiaik tudtak franciául, mert hamar, már tízéves korukban elkísérhették a felnőtteket a piacra, mikor hetente egyszer bementek a városba eladni, amiket megtermeltek. Néha-néha az újságárus megajándékozta az asszonyokat az Amina1 valamelyik régi számával, s mivel az asszonyok többsége nem tudott olvasni, ezért azt esténként egy-egy olvasni tudó fiú olvasta fel nekik.
Aman életében akkor állt be nagy változás, mikor egy balesetben meghalt az apja. Nyolcéves volt ő ekkor, a húga pedig alig három. A temetésre eljött a távolból az anyjának egy Algériában élő nagybátyja is, aki megbecsült, gazdag embernek számított a nagycsaládban, mert egy vendéglője volt Algírban. A nagybácsi felajánlotta Aman anyjának, hogy dolgozhat nála a konyhán, és a fiát is elviheti magával, aki nyilván apróbb, kisegítő munkákra alkalmas lehet. A család örömmel fogadta az ajánlatot, és hamar eldöntötték, hogy a kislányt pedig az asszony fivérének a családja veszi magához.
Aman nem igazán örült mindennek, de őt senki sem kérdezte. Túl gyorsan jött a számára mindez, az apja halála, az elszakadás a falutól, ahol felnőtt, a nagycsaládtól, a barátaitól. Nem tudta átadni magát olyan ábrándoknak, amikkel néhány barátja vigasztalta, hogy majd milyen jó lesz neki ott a nagyvárosban. Aztán ne felejts el minket, mikor gazdag leszel! – mondták neki a fiúk a búcsúzásnál, de ez a számára majdhogynem gúnyolódásnak tűnt.
Tíz év következett ezután, ami alatt kiskamaszból felnőtté érett Aman. Sok mindent megtanult, bár a legtöbbet nem az iskolában, ahová csak félig-meddig járt. Tudott írni, olvasni, számolni, tökéletes lett a francia tudása, és jól kiismerte magát a nagyváros útvesztőiben. Mivel a nagybácsi egy jó darabig küldöncként használta a gyereket, így Aman rengeteg embert megismert. Belelátott néhány egészen gazdag ember életébe és a koldusok életébe egyaránt. Volt valami jó, békés a természetében, ami segítette abban, hogy nem keveredett bele nagy verekedésekbe, amit pedig sok kortársa nem tudott kikerülni. Könnyen megtalálta a hangot sokféle emberrel, de igazán jó barátja nem akadt egy sem.
Mikor Aman tizenhat éves lett, az anyja férjhez ment egy öregemberhez, nem első, hanem harmadik feleségnek, és kiköltözött abból a kis szobácskából, ahol addig együtt laktak. A szobát a nagybácsitól bérelték, és az nem szabott borsos árat nekik, úgyhogy mikor az anyja elköltözött, Aman úgy találta, hogy egyedül is meg tud keresni annyit, hogy fizetni tudja a szobája árát. Akkoriban már sokféle alkalmi munkát elvégzett amellett, hogy a nagybácsinak dolgozott: újságot hordott ki, turistákat kalauzolt avagy éppen a kikötőben segített, ha egy rakodásnál kibérelték. Minél többet forgott a kikötőben meg a turisták körül, annál jobban erősödött benne a gyerekkori álom: elmenni Franciaországba, és ott szerencsét próbálni. A nagybácsi tudott Amannak erről a tervéről, mert egyszer kérdezgetni kezdte, mikor látta, hogy nem sokat költ, hanem félreteszi a megkeresett pénzét.
Hazakészülsz, üzletet nyitsz? – kérdezte a nagybácsi a szokott fensőbbséges hangján, mint akinek joga van tudni mindarról, amit az unokaöccse tervez.
Aman csak egy pillanatig gondolkodott azon, hogy elmondja-e a terveit neki, aztán úgy döntött, igen. Elmesélte, hogy nem arra szánja a pénzét, hogy így fiatalon hazamenjen, hanem előbb el akar jutni Franciaországba, ott néhány évig dolgozni, és aztán egy sokkal komolyabb tőkével hazatérni.
A nagybácsi elgondolkodva fogadta a dolgot. Ha a fiúnak sikerül a terve, az neki is hasznos lehet, ha meg nem sikerül, az nem az ő hibája lesz, hanem a fiúé. Így meglehetősen semlegesen állt a dologhoz.
Mire a szükséges pénze összegyűlt Amannak, addigra már azt is tudta, hogy kihez kell fordulnia, kik azok, akik az Európába igyekvők útjait szervezik. A Balkán felé olcsóbb lett volna az út, de előtte még egy másik afrikai országban kellett volna várakoznia, ami bizonytalannak tűnt a számára nagyon. Amellett erősen élt benne a vágy, hogy ő Franciaországba akar menni és nem máshová.
Bár éppen egy nyárvége volt, mikor először jelentkezett az embernél, aki a kivándorolni vágyó embereknek a csónakutakat szervezte, néhány hónapba beletelt, mire megkapta a jelzést, hogy „a jövő héten indulás”. Rá is kérdezett, mert magában már azt hitte, hogy a tél folyamán nem lesz a dologból semmi, de megerősítették a választ. Az évváltásnál a cirkáló hajók, a parti őrségek hajói mind kevesebben lesznek, kedvező alkalom, hogy átkeljenek és észrevétlenül partot érjenek; ezt mondták neki. Ez logikusnak tűnt Amannak, legfeljebb a hidegtől tartott egy kicsit, bár az utóbbi tíz évben elszokott az igazi nagy afrikai hőségtől.
El akart búcsúzni az anyjától, de mikor meglátogatta, nem találta otthon. Így csak egy rövid üzenetet hagyott neki, annyit, hogy „új év, új élet”, és keresse fel a nagybácsit. Mert a nagybácsi volt az egyetlen, aki tudta, hogy Aman hová indul, mikor útra kelt.

A csónak elég stabilnak tűnt, mikor beszálltak és a vezetőjük igen határozottnak. „Hamar átérünk ma”, mondta nekik. Amitől Aman félt, hogy túl sokan lesznek a csónakban, az nem következett be, éppen csak annyian voltak, ahány emberre azt a járművet kitalálták.
Hogy az egy órával később kitört vihar okozta-e, vagy a csónak mégis rosszabb volt, mint amilyennek látszott, azt utólag senki sem tudta volna megállapítani, ha lett volna olyan, aki ezzel a kérdéssel foglalkozik. A csónak utasai a vezetőjükkel együtt mind belevesztek a tengerbe.

Aman további sorsáról ezután az Égi Hatóságok döntöttek. Egy tapasztalt ügyintézőhöz, Fatima asszonysághoz került az ügye, aki hamar dönteni tudott. Mire vágyott a fiú? Franciaországba? Új év, új életre? Szorgos, munkát nem kerülő fiatalember volt? No, nézzük csak. Az egyik dél-franciaországi faluban akkortájt vajúdott egy már nem éppen fiatal parasztasszony. Ez jó lesz, gondolta Fatima. Éppen elkezdődött az új esztendő, mikor hamarosan megszületett a baba. Fiú lett és a szülei a Francois nevet adták neki.

Eltelt húsz év. Francois késői gyerek volt, a két bátyja már a felnőttkorba lépett, mikor ő még kicsi volt. Jól megvolt velük, de mégis néha úgy érezte magát, mintha egyedüli gyerek lenne, mert a bátyjai úgy kezelték, mint ahogy egy felnőtt kezel egy gyereket. Inkább nagybácsinak érezhette őket. Mire Francois elérte a tízéves korát, a papa és a mama már igencsak megöregedtek és megfáradtak. Átadták a gazdaság nagy részét a két fiúknak, és maguknak csak egy kis konyhakertet és néhány szárnyast tartottak meg.
Francois szívesen segített, amikor kérték, de egyébként a gépek érdekelték. Amit hagytak, hogy szétszereljen, az szétszedte, és ha nem is mindent sikerült összeraknia vagy megjavítania, tizenkét éves korára már komoly ügyességet szerzett. Így természetesnek tartották, hogy technikumba jelentkezett tanulni, bár ahhoz be kellett költöznie valahová a városba. Mivel az anyjának egy nővére Marseilleben élt és a fiú ellakhatott nála, így a közeli városok közül Marseillere, Franciaország legnagyobb földközi-tengeri kikötőjére esett a választásuk.
Francois hamar megszerette a nagyvárost, alaptalanul féltették, hogy egy parasztgyerek majd elveszik ott. Jól tanult, és korán eldöntötte, hogy villanyszerelő lesz, és nem megy vissza vidékre. Egy villanyszerelőre mindenhol szükség van, biztosan mindig lesz munkája, gondolta magában, és arra is számított, hogy az őt illető földrész megváltásaképpen a bátyjai majd segítenek berendezni egy kisebb műhelyt neki.
Marseilleben sok embert megismert, kitágult a látóköre. Volt néhány haverja, akikkel együtt jártak sörözni meg szórakozni, és többször akadt barátnője is, de egyik lánykapcsolata sem bizonyult tartósnak.
Egy hónappal azelőtt, hogy végeztek volna az iskolában, ellátogatott oda egy részlegvezető a Renault gyárból. Elmesélte a fiúknak – mert az iskolai tanulói között nagy többségben még mindig fiúk voltak – hogy a Renault konszern egy új, nagy gyárat készül építeni Afrikában, és ő egy villanyszerelő csapatot szervez, ahová néhány tapasztalt munkás mellé szívesen felvenne most végző, erős fiatalokat is. A gyár Szenegálban lesz, olyan helyen, ahol igazi afrikai meleg van, tehát egészséges, sokat bíró emberek kellenek. Két év a tervezett építési idő és jól fizetnek.
A fiúk egy része szkeptikusan hallgatta az egészet. Tizennyolc évesen két évre elásni magunkat valahol Afrika közepén? A viszonylag jó kereset mellett is nonszensznek tűnt. De nem így Francoisnak. Egyrészt nem volt fix barátnője, másrészt ő úgy érezte, hogy az a két évnyi pénz, amit ott meg tudna spórolni – hiszen szállásra ott nem kellett költeniük – igen jó induló tőkét jelenthet majd neki. Talán egy lakást is vehet majd valamelyik kisvárosban, mikor visszajön.
Nem kellett azonnal dönteniük, így még arra is jutott ideje, hogy a következő hétvégéjén hazamenjen és megtanácskozza a dolgot a szüleivel meg a bátyjaival. Afrikáért egyikük sem lelkesedett, de mint az egyik fivére megjegyezte, „az jó, ha ott gyár épül, legalább otthonmaradnak”. És a megkereshető pénz természetesen sokat nyomott a latban. Így aztán Francois végül jelentkezett a munkára.

Beletelt néhány hónapba, mire mindent előkészítettek, és a következő január első napján érkeztek meg repülővel Dakarba. Új év, új élet – mondta valamelyikük, mikor leszálltak.
Eleinte nagyon furcsa volt minden, semmi sem úgy működött, mint odahaza. Még a nyelv volt a legkisebb probléma, azok, akikkel dolguk akadt, általában beszéltek úgy-ahogy franciául. Az elején egy szállófélében laktak, aminek a nívója nehezen volt összehasonlítható a francia szállodákéval. De Francois falusi gyerek volt, aki látott még régi, a modern összkomfort nélküli tanyákat, és egyébként is azzal a szilárd elhatározással érkezett, hogy „két évet bárhol ki lehet bírni”. A gyomrának némi időre volt szüksége, míg ehhez az elvhez hozzászokott, mert ugyan érdeklődve megkóstolt mindent, de az ételek másmilyenségéhez a hozzászokás nem ment azonnal.
Aztán lassan minden elrendeződött. Munkával bőven el voltak látva, és szerencsés módon senki nem akadt a társai között, akivel konfliktusba keveredett volna. Sőt. Lett két barátja, akikkel szívesen töltötték együtt a szabadidejüket, a vasárnapokat. Volt a cégnek egy kis terepjárója, amit elvihettek, ha kirándulni mentek. Francois egy év alatt több nemzeti parkot bejárt Szenegálban, mint odahaza Franciaországban.
Hármójuk összetartásához valószínűleg az is hozzájárult, hogy egyiküknek sem lett tartós kapcsolata ott. Az egyik srácnak volt egy félig-meddig menyasszonynak tekintett barátnője odahaza, de nem is ez volt talán a fő ok. A munkában főleg férfiak vették őket körül, akiket a helybeliek közül beosztottak melléjük segítőnek és hogy tanuljanak tőlük, azok mind férfiak, vagy talán mondhatni úgy, fiúk voltak.
Már jó néhány hónapja dolgozott ott Francois, mikor egyszer előfordult, hogy a barátai nélkül ment le ebédelni. A kantinban az ebédnél nem volt máshol üres hely, csak egy olyan asztalnál, ahol már egy fiatal néger lány ült. Megkérdezte, hogy szabad-e a hely, és a lány bólintását látva leült. Egy nagy kancsóba volt kitéve az asztalra – mint minden asztalra – ginseng tea, mikor abból töltött magának, kérdezte a lányt, hogy neki is öntsön-e. Így kezdtek el beszélgetni. Megtudta, hogy a lányt Aininek hívják, diola az anyanyelve, és Szenegálnak egy távolabbi, déli vidékéről származik. Francois is mesélt magáról, utólag úgy érezve, hogy csupa hülyeségeket, és maga sem értette, hogy mitől volt benne egy kis zavartság.
Félévenként egyszer lehetett hazamenniük, ha kétfelé osztották a szabadságukat, de a karácsony miatt a legtöbben így tették. Francois is hazarepült minden lehetséges alkalommal, igyekezett mindenkinek a családban valami kis ajándékot vinni. Örült, hogy volt hová hazamennie, hogy nemcsak a szülei, de a bátyjai és azok családja is örömmel fogadták, s ugyanakkor valahol belül mégis úgy érezte, hogy eltávolodott tőlük. Kinyílt neki egy nagy ablak a világra, és egyre inkább úgy érezte, hogy ő nem akar majd tanyán élni. Pedig mikor arról a tervéről beszélt, hogy majd a hazatérése után lakást vesz, és műhelyt akar berendezni, látta, hogy kicsit csodálkozva fogadták. Mintha azt remélték volna, hogy majd visszamegy a faluba, és átveszi a gazdaság ráeső részét.
Néhány hónappal a második év elkezdése után behívatta magához egy beszélgetésre a gyár ottani főnöke. Elmondta, hogy meg vannak elégedve a munkájával, és kérdezte a jövőbeli terveit illetően. Elmesélte Francoisnak, hogy ahogy itt elkészülnek, és beindul az üzem, két további szervízközpont felállítását tervezik az országban. Az egyiket északon, a másikat pedig délen, Tambacounda városában. A tambacoundai részlegnél csoportvezetői megbízást kaphat, ha aláír egy további öt évre vonatkozó szerződést. Francois gondolkodási időt kért, azt mondta, hogy szeretné a családjával is megbeszélni. Abban egyeztek meg, hogy mikor a szabadságáról visszamegy, akkor fog választ adni.
Közben egy váratlan munka úgy hozta, hogy lehetősége nyílt egy hétre elmenni Tambacoundába. Ide egyedül küldték, a megszokott társai nélkül. Megörült, mikor Tambacoundában az ideiglenes irodán Aini fogadta. Ő már néhány hete állandó jelleggel ott dolgozott. Ennek a hétnek minden estéjét a lánnyal töltötte. Többet megtudott az egész országról ezalatt az egy hét alatt, mint előtte egy év alatt. És különösen sokat megtudott a diolákról, a szokásiakról, az életükről, sok olyat, amin először meglepődött. Például azt, hogy keresztények, holott ő addig azt hitte, hogy Szenegálban mindenki muszlim.
Aini a családjáról is mesélt neki, a kisebb és a nagyobb családjáról, mert, amint mondta, náluk még van összetartás a nagy családban is. Francois eleinte nem igen értette, hogy mit ért ezalatt a lány, hiszen ő is gondolt mindig nemcsak az apjára és az anyjára, de a bátyjaira és azok családjaira is, mikor hazagondolt, de aztán rájött, hogy az európaiakról ott már egy egészen másmilyen kép él. Mikor egyszer viccelődve megkérdezte Ainit, hogy ugye, biztosan szívesen élne Európában, a lány hevesen rázta nemlegesen a fejét. Nem, nem!
Miért nem? – csodálkozott rá Francois, és nem vette igazán komolyan ezt a tiltakozást.
Sokan meghaltak, akik oda igyekeztek – felelte komolyan a lány. – Anyám testvére is ott veszett el vagy húsz évvel ezelőtt.
Nem folytatták a témát. De az egy hét alatt egy szoros barátság fejlődött ki köztük, és talán ez is hozzájárult, hogy Francois elvállalta a felajánlott munkát, és a következő év elejétől a tambacoundai részleg villanyszerelő csoportjának a vezetője lett.
Új év, új élet.

**********************************************************************

folyt. köv.