Lehetséges jövőképek

Írtam valamikor tavaly decemberben a 2029 című német novelláskötetről, és arról, hogy több jó, bár elborzasztó írás van benne.
https://time2life.wordpress.com/2020/12/04/tortenetek-a-holnaprol/

Ezekből most kettőt olvastam újra, az Ewige Frieden-t és a Neu-Berlin-t.
Mindaz, ami a Covid körül mint társadalmi változás történt, félelmesen felerősíti ezt a két írást. Olyanná teszi őket, mintha jóslatok lennének, melyek megvalósulása felé rohamléptekkel halad a világunk.
A Neu-Berlin főhősnője rosszabb állapotba kerül a novella végére, mint amilyenben a történet elején van: a civilizáltnak nevezett kontroll világból a „vadak”, a rabszolgák világába. Az Ewige Frieden főhősnője megmarad az embereket minden biológiai funkciójukban kontroll alatt tartó civilizáltságban, de azon az áron, hogy mindent és mindenkit elveszít, akihez igazán mélyen kötődött, a nagyanyját, a szüleit, a nem a Kontrollprogram által kiválasztott szerelmét.
Ördögi program ez a biokontrollja az embereknek. Méltán nevezem ördöginek, mert pontosan azt a helyet akarja elfoglalni, amit a teremtésben Isten a léleknek szánt. A léleknek kell – illetve kellene – irányítania a test és a szellem fejlődését, mozgásait, de a lélek ebben az ördögi világban teljesen elnyomásra kerül. Egyrészt azáltal, hogy az embereket megfosztják a szabad akaratuktól, ha minden döntésüket egy Szupermonitor program hozza meg helyettük. Másrészt azáltal, hogy az emberek lelki megnyilvánulásait pszeudová teszik, különféle gyógyszerekkel és módszerekkel megfosztják igaz mélységüktől, és csak mint problémát kezelik, amit tompítani, elnyomni kell.
Ha kikerülhetetlennek tűnik, hogy errefelé haladunk – egy nagy monstrum irányát nehéz megváltoztatni, gondoljunk csak a Titanicra – hol talál majd magának teret, fejlődési lehetőséget a lélek? Csak egyfajta nagy, általános pusztulás után? Vagy ezekből az agyonszabályozott, gúzsba kötött – jelen látás mellett nagyon szerencsétlennek érzett – emberi generációkból is utat talál magának arra, hogy hatni tudjon? Csak a vadonon keresztül vezethet ez az út?
Nem tudom.
Mit is mondott Madách a drámájában Isten nevében: Ember, küzdj és bizva bízzál!
Ezt kell tennünk. Hinni tudni abban, hogy érdemes küzdeni.
Egy nappal később a novellák újraolvasása után olvastam a neten egy cikket arról, hogy széles körben engedélyezni tervezik az un. psychedelic gyógyszerek forgalmazását, használatát. Magyarul, ami eddig mint light drog, enyhe kábítószer be volt tiltva, az most még nagyobb tömegeket fog elérni.
Mihez vezet ez? A gyógyszergyáraknak a sokmilliárdos, jelenleg az oltóanyagból bejövő hasznuk után újabb óriási hasznuk lesz. S az emberek? Segít rajtuk? Azt hiszem, hogy nagyságrendekkel sokkal többnek árt majd, mint ahánynak használ.
Azért kapcsolódott bennem ez a két novella témájához, mert úgy vélem, hogy az emberek függővé tevése megkönnyíti az utat a manipulálhatóvá tevésükhöz. Olvastam régebben arról, hogy Amerikában nagyon sok drogfüggő ember úgy vált azzá, hogy rengeteg erős fájdalomcsillapítót szedett.
Ahogy a jelenlegi oltások nem az immunrendszer erősítésére építenek, éppen úgy ezek a drogok sem az emberi psziché erősítésére. Nem arra, hogy az ember elkezdje megismerni önmagát. Hanem arra, hogy az embereket manipuláló hatalomnak engedelmes, nem gondolkodó bábuivá váljanak, ember voltuk megértése, feltárása helyett.

Rémísztő jövőkép

Régi idők nagy
Hősei, mint Főrobot
Által kontrollált
Bárgyú bábu-lények, ily
Jövőből én nem kérek.

Időtlen igazság

A Hatalom nem
Akar gondolkodó és
Küzdő embert, az
Isten szava ez: Ember,
Bízz, s vállald a küzdelmet!

Új kor, új faj

Hányféle módon
Tudják uralni tested,
Hiszed, még tied,
Alattomban átveszik
Felette a vezérlést.

Tönkremegy így a
Faj, a jelen embere,
Mi utána jön,
Annak szabadon élni
Kevesebb lesz esélye.

Egy elválás kapcsán a tulajdonról

Az egyre romló fizikai állapotom és a sok lábfájás miatt úgy döntöttem, hogy eladom a Marchegg-i házat és kertet. Soknak éreztem a tennivalókat, és kevésnek az erőmet. Szívesen odaadtam volna a fiaméknak, de az állásváltoztatása miatt ő is úgy érezte, hogy nem tudna vele törődni.
Így aztán most zajlik a felszámolás. Tegnap nagyon fárasztó napom volt kora reggeltől késő estig: megtörtént az Entrümpelung, minden apró és könnyen mozdítható holmi eltakarítása, csak az üres bútorok maradtak. Itt így szokták átadni a használt ingatlanokat.
Bár több ilyen mindent-eltakarítást végigcsináltam már – minden itteni költözésnél –, számomra mégis fájdalmas. Fáj megválni könyvektől, régi ruháktól, apró csecsebecséktől, minden egy szép emlék, felidéz valamit. Egy cseppet jobb, ha valamiről azt látom, hogy az még újrafelhasználásra kerül, mert valaki elviszi, elteszi magához, hogy neki az még kell.
Ha minden kis darabról tudnám, hogy az nem a szemétbe kerül, az vigasztalna.
Az indiánok potlatch-ja jutott róla az eszembe. Amikor náluk valaki meghal, a holmija szétosztásra kerül a törzs tagjai között. Milyen jó! Nincs fölösleg, nincs szemét, minden talál új helyet. Akárcsak a természetben.
Volt a héten egy dokumentumfilm a tulajdonról, amihez sajnos a sok intéznivaló, fáradtság és fájdalom miatt nem jutottam hozzá, de remélem, hogy még bepótolom majd.
Mi a tulajdon lényege? Van valamink, ami a mienk. Gondoskodunk róla, vigyázunk rá, fejlesztjük, óvjuk? Vagy csak „büszke birtokosok” vagyunk, akik értékeket halmoznak.
Leginkább dolgokat halmozunk. Nagyságrendekkel több tárgya van a mai embernek, mint mondjuk az egyes embernek száz évvel ezelőtt. S nyilván az őskorban, amikor az ember még nem telepedett le, még sokkal kevesebb tárgya volt. Minek? Csak akadályozta volna a vándorlásában. De már jó hosszú ideje letelepedtünk. A gyűjtögetés, a vagyon, a kisebb és nagyobb dolgok birtokbavétele kitörölhetetlen az életünkből, az életformánkból. Kudarcot vallott minden, csak a közösségi tulajdont hirdető törekvés.
A fő kérdés szerintem a felelősségben van. Ugyanúgy, ahogy van a gyerekeinkkel, a ránk szorulókkal kapcsolatos felelősségünk, van a tulajdonhoz kapcsolódó felelősségünk is. Ami többek között olyasmiben is megnyilvánul, hogy szépül a tulajdonunk a velünk töltött ideje alatt, vagy romlik, a pusztulás felé megy.
Hogyan várhatnánk el azoktól, akik a saját tulajdonuk iránt sem éreznek gondoskodási igényt, hogy hasonló ébredjen bennük a közösségi tulajdon irányában? Hányszor láttam olyat, hogy villamosmegállóban emberek cigarettacsikket egyszerűen a földredobtak. Gyakran előjön bennem ilyenkor a kérdés: otthon is ezt teszed?
A kerttől való elválás természetesen fáj. Nekem. Talán a kertnek is, de remélem, hogy aki utánam jön, az még többet tud törődni vele. Természetesen nem úgy értve, hogy kiirt minden zöldet, és a dzsungel helyén kősivatag lesz.
A dolgok felszámolásához, a szinte kikényszerített elváláshoz tőlük még egyet fűznék hozzá. Bár fájdalmas, talán ebben is van valami jó, tanító. Mindig mindennel, amit végzünk, amit alkotunk, teszünk, úgy vagyunk, hogy csak az elejére gondolunk: a létrehozásra, a kialakításra, a kezdetre. Arra nagyon ritkán, hogy mi lesz a vége. Nemcsak a dolgokkal vagyunk így, de sok minden mással is; például kevesen gondolnak egy házasságkötésnél a válásra. Pedig talán jó lenne, ha ez nagyobb szerepet kapna a gondolkodásunkban, ha teljes ciklusokban gondolkodnánk.

Búcsú a kertemtől

Emlékké válik
A kert, remélem sorsa
Nem lesz mostoha,
Velem jön tíz év ábránd,
Álomba merült óra.

Anyagot formáló lelkecskék

Az a kis darab,
Mely egy létben a mienk, s
Mit alakít’ni
Kapunk, mutatja végül
Merre halad önmagunk.

Egész hatalmas
Világból mindig csak egy
Picike szelet
Az eggyé, a szeletek
Együtt minden léleké.

Real time, azaz élőben

A real time – a számítógépek elterjedése vezette be ezt a fogalmat a mindennapi életünkbe. Azok, akik valamiféle megfigyelősdivel foglalkoznak, egy picit korábban ismerhették már. Azokra gondolok, akik a Föld körül keringő satellite-k üzeneteit, képeit, jelentéseit tartják szemmel.
Élőben látni mindent, akkor, amikor éppen történik. Mit is jelent ez? A satellite-k sok mindent látnak vagy legalábbis láthatnak: azt, amikor elsüllyed egy hajó vagy lezuhan egy repülőgép, vagy két nép egymással háborúba kezd és bombázzák, lövik egymást. Sajnos, mindezek gyakori jelenségek, és minden ilyen tragédia eggyel több, mint amennyinek történnie kellene. Segít a bajbajuttottakon, a sebesülteken, a szenvedőkön a megfigyelés? Az, hogy vannak, akik látják, hogy mi történik? Küldenek segítséget a süllyedő hajó utasainak?
Attól tartok, hogy nem. A megfigyelés nem vonz maga után segítségnyújtást, és nem vonz maga után több részvétet, több együttérzést sem. Azt hiszem, hogy éppen ellenkezőleg. Az emberek egyre közömbösebbekké válnak az ilyen hírekre. Hiszen ma már a TV csatornákon és az interneten gyakran nemcsak a profi megfigyelők, de a mindennapi emberek is szemtanúkká válhatnak jó néhány tragédiánál.
Magyarországon történt a héten egy eset, ami felvetette bennem ezeket a gondolatokat. Egy tizenegy éves kislány a nagymamájánál töltötte a délutánt, mert a szüleinek valami elintéznivalójuk akadt. A gyerek internetezett, manapság ugye biztosan nem tilos, hiszen a Covid miatti otthon tanulásnál fontos eszköz. Egy súlyos baleset történt az egyik országúton, jelentette valamelyik hírcsatorna, és az interneten vagy a TV-ben egy riporter mindjárt képeket is mutatott a helyszínről. A gyerek döbbenten ismerte fel a saját kocsijukat, és halhatta, hogy elvesztette apját és anyját. Jó ez? Így kell egy gyereknek megtudnia egy szörnyű tragédiát, ami súlyosan befolyásolja az életét?
Egészen biztosan nem. A sajtószabadság és a véleménynyilvánítás nagyon fontos, de úgy érzem, hogy legalább ennyire fontos az egyén védelme. Az emberi psziché védelme az emberek magánéletébe durva módon betolakodó szenzációhajhászástól és fölösleges nyilvánosságtól.

Szívünk mélyén mi van

Óvjuk, emberek,
A betolakodóktól
Lelkünket, szívünk
Ép, ha titkai csak a
Mienk, nincs közvélemény.

Házasság

A szokásos bevezető mondat: a téma kimeríthetetlen, ez a kis bejegyzés csak egy csöpp adalék.
Miért válaszottam e heti témámnak a házasságot? Netán aktuálisabb lenne, mint bármikor máskor? Igen is, nem is. Nem tudom, hogy hány embert érintett az utóbbi hónapokban, hogy a Covid járvány miatt szüneteltek a házasságkötések, vagy legalábbis alaposan lecsökkent a számuk, mert a párok inkább elhalasztották olyan időkre, amikor megint nagy lagzikat lehet rendezni, sok vendéggel és sok vidámsággal. Ezzel szemben a prominens válások száma nem csökkent le, és a gazdag emberek válásai legalább annyira foglalkoztatják a sajtót és az emberek jó részét, mint a házasságok.
Szóval, a házasság. Időtlen fogalom és nehéz fogalom, nehezebb, mint első pillantásra hinnénk. Miért?
Részben talán ugyanazért, mint sok más esetben, más fogalmaknál: ahány ember, annyifélét értenek az emberek rajta önmagukban.
Lehetséges, hogy ez a mondatom furcsán hangzik egyesek fülében: mit lehet a házasság alatt többfélét érteni, kérdezhetik. Két ember egy nap ünnepélyesen megfogadja, hogy attól kezdve házasságban élnek. Nem ez a házasság?
Mit értenek alatta?
Közös ágy, közös asztal, közös háztartás, gazdagoknál közös vagyon. Vagyis úgy nagyjából csupa olyasmi, ami az itt és mostra vonatkozik, ami egy embernek a mindennapi életét meghatározza. Mi kell ehhez?
Közös ágyhoz – jó szerető.
Közös asztalhoz – jó szakács illetve szakácsnő.
Közös háztartáshoz – jó házvezető illetve házvezetőnő.
Közös vagyonhoz – közös cég(ek).
Hol marad mindebből az ember?
Hol marad a lélek? Csak azt ne póbálja mondani nekem valaki, hogy az egyházi esküvő ad hozzá lelket is. A két lélek igényével, vonzódásával kevesen törődnek.
Sok a válás mostanában, mondhatnám természetes dologgá vált. Ami kétségkívül jó, legalábbis azon vonatkozásában, hogy nem próbálnak erőszakkal együtt tartani valamit, ami már menthetetlenül tönkrement. Mert sok helyen a Földön még ez a kötelező, a nők számára a társadalmi megbecsüléshez elengedhetetlen. Másrészt nem jó a válás, elsősorban az érintett gyerekeknek nem.
Tanulnak az emberek valamit a válásaikból? Vagy a későbbi útjaikat és választásaikat ugyanúgy az ilyen-olyan mindennapi érdek vezeti? Tartok tőle, hogy ez utóbbi.
Amikor azt mondom, hogy hiányolom a lélekkel való törődést, a lélek szerinti választást, mit hiányolok tulajdonképpen? Azt, hogy nem házasodik össze mindenki élete első szerelmével?
Nem, biztosan nem. Többször gondolkodtam már el azon, hogy vajon Rómeó és Júlia, ha nyilvánosan összeházasodhattak volna, milyenek lettek volna 30, 40, 50 évvel később? Elmúlik a szerelem, marad a megszokás? A szerelem elmúlásával a kapcsolat kiürül, avagy pontosan olyanná válik, amit az előbb vázoltam: közös asztal – közös háztartás – közös vagyon.
Ki tudja egy-egy emberpárnál megmondani, hogy a lelkeik a mindennapok mögött, a problémáik megoldása közben, az idők folyamán egyfajta gyengéd szeretetet formáltak-e a párnál, vagy csalódottak lettek és a lelkük valahová a mélybe zuhant.
Legalább megpróbálták. Megpróbálták, hogy tudnak-e valamiféle tartós kötöttséggé, önként vállalt, boldogító kötöttséggé válni egymás számára, úgy, hogy az túlnyúlik az életükön. Sok életet szeretnének még együtt leélni.
Gúnyos kacajjal fogadná a legtöbb ember ezt az utolsó mondatomat : micsoda naivitás! Több életet együtt, amikor még egyet is ritkán sikerül tényleg szépen együtt leélni?
Akik vagyonosak, szinte sohasem próbálják a szerelmi házasságot, valahogy eleve kettéválik a számukra: a szerelem az szerelem, a vagyon az vagyon, nem jó összekeverni. Csak arra lennék kíváncsi, hogy néhány évtizeddel később, amikor elválnak, akkor is így látják?
Ez a téma és az ehhez kapcsolódó kérdések mintha időtlenek lennének: minden korban, mindenféle társadalmi fejlettség mellett fennállnak. Vajon az android korszakban is így lesz?
Volt egy film, ahol Robin Williams a házasságra vonatkozóan azt mondta: azt kell megtalálnunk, akivel tényleg a lehető legjobban összeillünk, egyikünk sem tökéletes (senki sem az), de még azt is szeretni tudjuk a másikban, amiben látjuk, hogy nem az. Ez egy jó megközelítés, szerintem. Egy fontos adalék, puzzledarab egy képhez, amit talán sohasem lehet megfesteni vagy szavakba önteni.

Az élet egyik találós kérdése

Egy meg egy hogyan
Lesz több kettőnél, ez a
Házasságban a
Kérdés, két kis Ego-ból
Születik-e közös Én.

Olvasmányaimból: Siddharta

A Siddhartát (Hesse) olvastam el elejétől végig e héten egyik este. Bár olvasás közben élvezetes, mondhatnám lenyűgöző, alapvetően nem tetszik. Hesse könyvei közül a Glasperlenspiel és a Narcisz és Goldmund állnak nálam az egyik oldalon, mind a kettő nagyon tetszik, a Siddharta a másikon, nem érzem magamban elfogadhatónak, amit bemutat.
Miért? Mert nem érzem hitelesnek, ahogy egy rövid emberi életen bejárat egy lélekkel jót is és rosszat is. Vagy pontosabb legyek: látszólag jófelé törekszik a hőse, minden „váltását” úgy tűnik, hogy hittel teszi — de csak rossz marad, szerintem. Igen, ilyesfajta is van az emberi útkeresésekben. De aki rossz felé ment el, az véleményem szerint csak sokkal hosszabb távon, sok lét tanúságtételével tud a jóhoz visszajutni, a jóvá változása hitelessé válni. Nem lehet egy hosszútávú ciklust egy létbe sűríteni, csak a rossz tettek tanúskodnak itt, jókat nehezen tudok felfedezni köztük.
A másik két említett könyvének alakjai hitelesek a szememben? Igen. A Glasperlenspiel főhősének az útjaiból csak egy sokkal kisebb szakaszt igyekszik az író megfogni, egy kifejlődést, majd utána útkeresést, amiről még nem tudni, hogy hová visz. Ez hiteles.
Ha a Nárcisz és Goldmund két szereplőjét egy léleknek tekintem – egy lélek két útjának –, ahol egyszer az életen belül, máskor meg az életen kívül talál önmagára – ez is hiteles.
De Siddharta – én úgy látom — sehol sem talált önmagára. Adyt juttatta eszembe, és azt a verselemzést (két Isten-versének elemzését), amit róla írtam:

Az Isten és az ember – két Ady vers kapcsán

Ebben valahogy így fogalmaztam: lelke nem nő fel az útkereséseiben, mert nem talál önmagára. (Félreértés ne essék, ettől még lehet jó költő.) Csapong ide-oda, és ebben véli fellelni önmagát?
Gnoszi Szauton. Önmagunk fellelése lehetetlen – vagy talán kivételekben lehetséges, de nem hiszem – a hosszútávú, az időtlen lényünk fellelése nélkül. Annak megtalálása nélkül, hogy mik azok az értékek, amik mindig, minden körülmények között értékek voltak és maradtak, amelyhez az Én, bármilyen köntösbe is öltöztetve a Sors által, mindig hű maradt. A világ változik. Ki az, aki nem? Aki ezt megleli, annak sikerül(het) kibontania a maga arculatát, amit a világnak, mint megbízhatóságot kínál.
Nem emlékeztem a Siddhartára, pedig valamikor régebben olvastam már. Talán pont ezért tettem félre: volt valami rossz érzésem, amit nem öntöttem szavakba. Most remélem, hogy ez elmúlik.
Találok valami jót abban, hogy Hessének több könyve ugyanarról szól: az ember útkereséséről. Erről beszélni minden korban nagyon fontos, de különösen ma, amikor alig beszélnek róla, vagy csak a kommersz szintjén.
Mostanában foglalkozom az Ashtavakra Gitával, és a napokban írtam a naplómban a Gitával kapcsolatos hiányérzetemként, hogy nem ír a visszaútról, a hogyanról: az eltávolodásból vissza az életbe. Ez az egyik legjobb rész a Siddhartában: ahogy bemutatja, hogy amilyen életet választ, az visszahat a lelkére és szép lassan vagy gyorsan, de felfalja, elnyomja, eltompítja a lelkét. Tehát a kérdésemet pontosítom: hogyan lehet úgy visszatérni, hogy a lélek „kiállja a próbát”, nem teszi tönkre önmagát.
Sajnos, a Siddharta nemcsak a kérdésemre nem ad választ – ezt talán furcsa is lenne elvárni – de rossz érzéseket is hagy bennem. Tartok tőle, hogy az ilyesfajta lényekből lesznek a Nagy Szerepjátszók, csak sajnos nem a színházak, hanem az élet – a politika stb. – színpadán. És ott az ilyen nagyon-nagyon sokat árt. Olyanná válnak, mint amilyen személyiséget Dali ábrázolt az általa készített tarokkkártya változat XXI-s kártyáján, az El Mundo-n. Egy sötét arc, amely bábként rángatja az embereket. Ilyenné szeretné a Sötétség, a Gonosz a világot: az emberek csak bábuk, akiket ő mozgat. Remélem, hogy ez a rossz érzés túlzás, és sokak útkeresése nem válik ilyenné.