Remélem, hogy nem én voltam az egyetlen ember a Földön, aki sírni tudott volna az Avatar című film közben, amikor az óriásfát elpusztították. Megsirattam magamban a fát, és azóta is többször gondoltam rá. Miért éreztem jobban „sajátomnak”, mint az elpusztítóit? Miért éreztek talán mások is, több összetartozást a film „kék emberkéivel”, mint a saját fajunk rombolóival? Mindig, minden korban voltak ilyenek is és olyanok is a Földön, pusztítani és védeni akarók?
A válasz, azt hiszem, igen. Sok civilizáció volt már, akik a fákat, egyes fafajtákat szent faként tisztelték. Olyanként, akitől gyógyulást vártak, olyanként akihez szóval vagy szertartásokkal fordultak. A fák nem voltak az emberek ellenségei, de olyan szerencsétlenné tett eszközei sem, mint a manapság az utak mentén helyenként látható, kordonok mellé torzított, gépi szedésre alkalmassá tett gyümölcsfák.
Sok mese, legenda és szokás maradt fenn a régi időkből a fákhoz kapcsolódóan. A tölgyfát Világfaként tisztelték, a Libanon cédrusfáit a jeruzsálemi templom építéséhez használták. Egy bizonyos fajtájú fügefát pedig Ázsia nagy részén, mint a megvilágosodás fáját tisztelik, mondván, hogy ez volt az a fa, amely alatt Buddha a megvilágosodáshoz jutott. Jobban utánanézve nehezen találunk olyan vallást, amelyben ne jutna a fáknak valamilyen tiszteletre méltó szerep, és a régi szokások is továbbélnek sokféleképpen, például Európában a májusfa körüli táncban is.
Gyerekek szeretnek játszani a kőrisfa termésével, mert élvezik, ahogy az repülni tud az enyhe szélben. Ugyanakkor ma már sajnos kevesen tudják, hogy a régi Európában, a keltáknál és az ógörögöknél a kőrisfa szent fa volt. A kőrisfa szeret egyedül állni, és sok helyen a mezők szélén álló kőris a termés védelmezőjének számított. A kőrisfa nagy és erős fa, legyőzhetetlen fa hírében állt. Talán ezért is tartották a régi rómaiak úgy, hogy a kőrisfa Marshoz tartozik, és kitűnő lándzsákat készítettek a fájából. A kőrisfa latin nevében szereplő Fraxinus szó egyben lándzsát is jelent.
Még korábbi korban a druidák mágikus erőt tulajdonítottak a kőrisfának. Egy Észak-Walesben talált druidabot kőrisfából készült. Több kőrisfa amulettet is találtak, ezekkel nyilván a gonosz, rosszindulatú démonok ellen kívántak védekezni.
Az északi mitológiában a Világfát, Yggdrasilt Világkőrisnek is nevezik.
És a fák pusztítása? Arra csak a mai korban van sok szomorú példa a Föld sok pontján? Kiirtják az őserdőket a gyors haszon reményében, és nem törődnek vele, hogy ezzel az egésznek, valamennyiünknek mennyit ártanak?
A fák pusztítása valóban felháborító és elkeserítő mértékű, de sajnos nem először történik a Földön. A régi mitológiákban, történetekben fennmaradtak olyan fapusztítások nyomai, melyek hasonlóak a maiakhoz, hasonlóak az Avatar című filmben bemutatotthoz. Ez még akkor is igaz, ha ezeket a nagy fa pusztításokat, és az ezekről szóló történeteket lehet egészen más szinten is, szimbolikusan értelmezni.
Egyik ilyen leírás a Gilgames eposz része. Mióta olvastam Gilgamesről, számomra ő nem nagy hős, ahogy az idők során a mítosz felépült a személye köré, hanem a nagy fapusztító. Mi is történt a legenda alapján?
Gilgames, Uruk királya és a barátja, Enkidu elindultak, hogy megkeressék és megöljék Chuwawát, a Nagy Cédrusok Erdejének őrzőjét, védőszellemét. Miért? Ne keressünk olyan világos indokokat az eposzban, mint az Avatarban van: szó sincs nyereséghozó nyersanyagról és börzeadatokról. Arról viszont igen, hogy az istenek között nem volt egység, hanem hadban álltak egymással. Gilgames egy álmot látott, amit úgy értelmezett, hogy meg kell ölnie Chuwawát.
Mikor hosszas keresés után Gilgames és Enkidu megtalálták a Nagy Cédrust, elállt a lélegzetük a csodálkozástól.
A cédrus egy nagy világos tisztáson állt az egyébként sötét erdő közepén. Egy víziárok vette körbe az óriásfát, amelyet kevés ember látott még ennyire közelről. Négy patak hozott a négy égtáj felől friss vizet a végtelen magasságba nyúló cédrusnak.
— Fantasztikus! — mondta Enkidu elragadtatva. — Ez a fa magasabbra nyúlik az égbe, mint ahol a sasok repülnek!
— Ha Chuwawát meg akarjuk ölni, a legszentebbet kell megtámadnunk, amit védeni akar.
— Az lehet — felelte Enkidu. — De nem voltál valaha te magad is kertész? Ki tudnád csak úgy egyszerűen vágni minden fák legnagyobbját és legszebbjét, amely olyan öreg, hogy talán már a Nagy Özönvíz előtt is megvolt?
Majd hozzátette még:
— Hiszen nem is tudunk mit kezdeni vele. Innen nem vezet út Urukba, és nem tudnánk még szétvágva sem a hegyeken átszállítani!
Gilgames hajhatatlan maradt. Megparancsolta Enkidunak, hogy lássanak neki a favágásnak.
Sokáig próbálták mind a ketten, két oldalról fejszéjükkel vágni a fát, míg egy idő múlva megremegett a föld, közeledett Chuwawa.
Chuwawa megjelenését egy nagy madárraj lármája és az erdőből odagyülekező állatok üvöltése kísérte.
— Kik vagytok ti? Milyen gonosz démonok fosztottak meg benneteket a szent cédrusok tiszteletétől?
— Gilgames vagyok, Uruk királya és főpapja, ez pedig a barátom, Enkidu.
Chuwawa ismerte Gilgamest, csecsemőkora óta. Tudta, hogy nem tartották méltónak az Erdő őrizésére, ezért került az emberek közé.
Chuwawa és a Gilgames – Enkidu páros küzdelmébe még a Vihar Szelei is beavatkoztak. Ezek segítségével ölték meg végül Chuwawát. Chuwawa megértette a halála előtt, hogy az egymással rivalizáló istenek áldozata lett. Chuwawa és az óriás cédrus halála az eposz szerint is járt akkora földindulással, zajjal, füstfelhővel, mint a mai, modern Avatar mesében a filmben.
A haldokló cédrus megszólalt, és azt mondta nekik:
— Enkidu szétvágta a köteléket, ami a fákat az emberektől védte. Mostantól kezdve a fa csak fa lesz, gyenge őrizőkkel. Ti azt hittétek, hogy egy szörnyeteget gyilkoltok meg, de valójában minden fa és minden erdő védő szellemét gyilkoltátok meg.
Az erdő elsötétedett.
Gilgames már a hazatérésen gondolkodott, de Enkidu szomorú volt.
— Soha többet nem fog egyetlen fa sem beszélni hozzánk, mint azt most a Nagy Cédrus tette. Pedig egykor még én is tudtam beszélni a fákkal és az állatokkal.
Körülbelül ennyi a Nagy Cédrus elpusztításának története.
Nem mentség az én szememben az a magyarázat sem, hogy a rivalizáló isteneknek esett áldozatul. Olyan ez, mint ahogy manapság az egymással rivalizáló óriáscégek haszonlesésének esnek az erdők áldozatul?
Tisztelni kell az életet. Amelyik civilizáció elfelejtkezik erről, az zsákutcába juttatja magát. A következő áldozat mindig az emberek.
Lehet-e bármilyen módon szimbolikusan úgy értelmezni ezt a történetet, hogy az értelmezés által az egész az ellentétébe fordul? Azt hiszem, pont ezt teszik, akik Gilgamesből hőst faragnak. „Legyőzni a Régi Rendet, és a helyébe teremteni Újat.” Ugye, ismerős szlogen az ilyen?
A pusztítással soha nem lehet teremteni. Akár börzespekulánsokat, akár más módokon hatalomra törekvőket támogat az, aki pusztít, gyilkol, öl. Embert vagy természetet, élőket.
time2life 