Mesterséges és természetes intelligencia

A bennem kavargó gondolatok a mesterséges és a természetes intelligencia kapcsán. Tulajdonképpen ez lenne a teljes címe ennek a blogbejegyzésnek, csak ezt így túl hosszúnak találtam. Ez a blogbejegyzés részben folytatása az egyik előző, Előítéleteimből című blogbejegyzésemnek annyiból, hogy a mesterséges intelligencia igen vagy nem kérdése nem zárult le bennem, hanem szinte naponta tovább folytatódik. Mint minden témánál, egymást váltogatják a pro-k és a contrák, és az ezekhez kapcsolódó gondolataimból szeretnék most néhányat megosztani. (AI: Artifical intelligence.)
Amikor a mesterséges intelligenciáról szóló valamelyik könyvet olvasom — mostanában e kettő közül: a Superintelligence és a A Field Guide to Genetic Programming –, mindig rengeteg kérdés generálódik bennem. Mire gondolok? Például erre: A mesterséges intelligencia utóbbi fél évszázados történetét nézve az egyes ágak, utak közti változások miért következtek be? Miért ment tovább valami így és nem úgy? Miért hagyták ott (vagy abba) az expert system-k tendenciát, milyen rossz tapasztalatok voltak a pattern matching-gel, hol áll és merre halad a genetic algorithm és genetic programming. Az ilyesfajta kérdésekre.
A kutatásokból, a kis minta rendszerekből mi válik kvázi zsákutcává és miből lesz széleskörű alkalmazás, az több dologtól függ, de alapvetően szerintem kettőtől.
Az egyik a pénz. Úgy tűnk, hogy manapság — és ez a manapság több, mint fél évszázad — pénz a fejlesztésekre, arra, hogy valamilyen kutatásokból széles körben használt termék, eredmény legyen, ilyen pénz a hadseregnél van. Itt is, ott is, amott is, feltehetően minden országban.
Az expert systemekkel több, mint harminc évvel ezelőtt magam is foglalkoztam, például Stockholmban is készítettem egy kis mintarendszert. Az expert system alkalmazásokban a hadsereg nem látott fantáziát? Avagy, amit használhatónak ítéltek — például térkép alapján haladó robot, drón etc. — azt „kimazsolázták“, az meg, hogy a mindennapi élet különböző területein legyenek ilyen önálló vagy segítő rendszerek, nem érte meg a befektetést? Vagy bizonyos fejlesztések arra várnak még, hogy valamilyen összetettebb egészbe — például robotba — épüljenek be?
A pattern matching-et is felhasználták ott, ahol feltehetően a hadseregnek volt szüksége rá. Például a víz alatti, a tenger alatti kutatásokban, ami az állatok kommunikációját illeti. De a pattern matching (LISP, Prolog, stb.) miért nem fejlődött tovább, miért váltottak át a genetic programming-re? (Bár lehetséges, hogy abban felhasználást nyert.)
Itt jön / jöhet a második az alapvetően kettő okból. Ez a második valamilyen olyan probléma jeletkezése, aminek nem igazán — vagy legalábbis nem általános érvényűen — tudták megfejteni az okát.
Mi minden lehetett ez? Kevés anyag a matching-hez? Elvileg ilyesmiről volt szó anno az 1980-s évek közepén azon tervekben, hogy a Prolog-ot kapcsoljuk össze egy nagy adatbáziskezelővel.
Ez több okból lehetett zsákutca, de hogy elsősorban miért, azt nehéz megválaszolni. Azután jöttek az un. tudásbázis rendszerek, ahol — akárcsak az object-oriented rendszerekben — egy kapszulában adat és tudás, azaz a kezelő programrészek. Ez sem hozott áttörést.
Mi vitte a kutatókat a genetic programming felé? Megérteni azt, hogy az emberben a tudattalan használata hogyan történik, és ezt a megértést használni a „feltáratlan területen“, azaz a tanulás, a megismerés folyamatában. Ez volt a cél? A genetic programming valamit ebből szeretne leutánozni? Nem tudom. Kíváncsi lennék a jelenlegi tendenciákra és a statusra, azaz hogy hol áll az egész téma manapság.
Az eddig leírt kérdéseim jórészt a technikai, a szakmai dolgokra vonatkoztak. De vannak általánosabb jellegű, mondhatnám morális kérdések is. Például egy érdekes fejtegetés van az egyik helyen arról, hogy a mesterséges intelligencia lehet az emberrel barátságos, és válhat nem barátságossá. Hogyan vesszük észre, ha az AI olyanná válik, hogy át akar verni minket? Ès egyáltalán, miért az az alapértelmezés, hogy az AI minden embert egyformán kezel? Nem lehet, hogy van akivel barátságos, és van, akivel nem? Egy másik példa, illetve probléma felvetés. Én nem érzem jónak azt a megközelítést — pedig van erre tendencia –, hogy csak a célt adjuk meg az AI-nak, a mód, az út, ahogy eléri, mindegy. Sem erkölcsi szempontból nem jó, sőt, nagyon veszélyes, sem pedig a saját gondolkodásunk szempontjából. (Kvázi a butulásunk útja)
A fent említett két könyv (Superintelligence és Field Guide to Genetic Programming) az érdekes útkeresésekről, elágazásokról szól a számomra, és ugyanakkor megerősít abban, hogy ne arra akarjak továbbhaladni. Ezt ugyan már egyszer-kétszer leírtam, hogy inkább az élő intelligenciák, az életben lévő még nagyon sok nem ismert, számunkra rejtett intelligenciák megismerését érzem nagyságrendekkel fontosabbnak, de úgy látszik, hiába. A környezet nem érti. Nekik én olyan vagyok, mint a „bolond pingvin“ (lásd egy régebbi dupla tanka versemet), aki nem arra megy, mint a tömeg, a többiek (mainstream), hanem pont az ellenkező irányba. Talán mégsem leszek annyira egyedül, ebben reménykedem. Mindenesetre megpróbálkozom azzal, hogy leírok még egy idézetet, ami szerintem jól érzékelteti, amire gondolok. Az idézet a Glasperlenspielből van, abból a részből, amikor Knecht elmeséli az Öreg Mesternek, hogy az I Ginget is szeretné beépíteni a Glasperlenspielbe. Íme a válasz:
„Der Ältere Bruder lachte. „Nur zu!“ rief es. „du wirst ja sehen. Einen hübschen kleinen Bambusgarten in die Welt hineinzusetzen, das kann man schon. Aber ob es dem Gärtner gelingen würde, die Welt in sein Bambusgehölz einzubauen, scheint mir doch fraglich.““
Tehát az olvasások közben tovább erősődött bennem, hogy a természetben, az élő világban létező intelligenciákat kellene jobban megismernünk, inclusive az embert is. Azt hiszem, hogy az ember nem-tudatos irányítási rendszereiről, kontroll mechanizmusairól sem tudunk sokat és semmiképpen sem eleget.
Mi a különbség a természetben zajló evolúció és az ember közreműködésével zajló mesterséges intelligencia evolúció között? Annyi, hogy az utóbbinál nagy szerep jut a hadsereg(ek) szelektáló törekvéseinek? Vajon biztosak lehetünk abban, hogy korábban nem volt ilyen avagy hasonló? Hogy egy-egy kor intelligens lényeinek az erőszakos törekvései nem befolyásolták, hogy milyen species-k, milyen fajok kerültek „előnybe“? Nagyon is elképzelhető, hogy volt már erre példa. Azt hiszem, hogy az Ancient alien kutatások az ilyesfajta feltételezést igazolják, vagy igazolnák, ha odafigyelnénk rá.
Minden civilizációnak először belül, önmagában kellene eljutnia arra a szintre, amikor az egész — emberi civilizáció és természet együtt — tud harmónikusan fejlődni. Akkor talán el tudnánk jutni oda is, hogy a Földnek sem lenne szüksége az egyes „pihenési szünetekre“, mint jégkorszakok, stb.
A fenti gondolataim leírása után, amikor ilyen szépen „megegyezésre jutottam önmagammal“ — akkor megszólalt bennem egy kisördög, vagy talán az ördög ügyvédje. Mi a bajom a mesterséges intelligenciákkal? Nem volt éppen elég sok rosszra felhasználása a természetes intelligenciáknak is? Taan az élő intelligenciákkal nem történt már elég sok Mißbrauch? Hozzásegítettek ezekhez a kérdésekhez a Dune sorozat Korai krónikái (Die frühen Chroniken sorozat). Die frühen Chroniken televan ilyesmivel: a gholák, a klónok, a két Bene szervezet (Bene Tleilax és Bene Gesserit) — nevezhetném vallásnak is ezt a kettőt, bár úgy látom, mind a kettő igen-igen távol került Istentől, és nehéz látni, hogy az indulásukkor mi volt a ténylegesen jellemző. És a mindenféle egyéb szervezetek is, a navigátoroktól kezdve az egyes „nagy családok“ assassinjaiig, mind-mind a biológiai fegyverekre, a mérgekre, a torzításokra épültek. Ha az élőhöz való ragaszkodás sem biztosíték arra, hogy nem az élet ellen használódik fel a tudás — akkor mi bajom van a mesterséges intelligenciával?
A Dune, mint minden jó könyv –legalábbis az én szememben jó — sokkal több kérdést vetett fel vagy rég meglévőt ébresztett fel, mint amennyi a könyv kinyitása előtt volt bennem. Részben olyan kérdések, amelyek régen is foglalkoztattak, csak akkor más „értelmezési tartományban“, azaz az egyén útjára nézve, és nem egy civilizáció, egy populáció, egy bolygó élőlényei, stb., szóval nem valami nagyobb egységre nézve. Egy ilyen kérdés a „mi lesz a kiszelektáltakkal“. Az egyén reinkarnációs vándorlásán gondolkodva ez úgy merült fel, hogy amit/akit a tisztulás folyamata elvet és nem kerül be a kikovácsolódó újba, azzal mi történik. Itt és most, kvázi egy nagyobb egységben, mondjuk egy civilizációban gondolkodva, úgy merül fel a kérdés, hogy mi lesz azokkal, akiket az egész környezetük, a világuk „szelektál ki“, azaz valamiért kihullnak a mainstream-ből. Ez a valami lehet egy szerelem következménye, mint például ebben a könyvben (House Atreides) a renegáttá váló család feje és hitvese, lehet csalódás egy sokáig hitt és elfogadott vallásban, szervezetben, lehet csalódás egy emberben, stb., stb., lehet nagyon sok minden. A kiszelektálódás, a mainstream nem elfogadni tudása, akarása nem feltétlenül rossz dolog. Már úgy értem, hogy morálisan. Mert azt jelenti általában, hogy az illető ragaszkodik valamihez, amit önmaga lényeges részének, a hitének érez, ragaszkodik akkor is, ha az a számára renegátságot, sok-sok bajt és problémát hoz.
A nagyvilágon eluralkodni akaró Rossz tudja, hogy az egy lét megsemmisítésével még nem éri el a célját, a lelket, az ember hosszútávú, időtlen részét akarja tönkretenni illetve megkaparintani. Minél inkább nő a Sötétség Világa — a Kali Juga — annál inkább felszaporodik a renegátok száma? Akik ugyan egy jó darabig elszigetelt, egyedi eseteknek érzik magukat, de valójában egyre többen vannak és lesznek. Mikor jön el az ideje annak, hogy rájuk épül a jövő?
Hol áll a mai világ a Kali Jugában? Sokáig tart még az út „lefelé“ avagy elértük már a mélypontot?
Még általánosabb kérdés: mi a földi vándorlásunk célja? Megfogalmazható ez?
Mi az, amit az emberiségnek meg kellene tanulnia a kozmoszba való kilépés előtt, mielőtt elszakadna a három dimenziótól, az egy bolygóhoz kötöttségtől? A megtanulnivaló a három dimenzióhoz, az itteni környezethez — vagyis az élő természethez — való olyan alkalmazkodás, amelyben a harmónia növekszik, úgy, hogy egyikük, azaz sem az ember, sem a természet kreativitása nem vész el? Ha ebben a „kis modellben“ — mert az univerzumhoz képest ez az — ez sikerül(ne), akkor más formákban, jóval komplikáltabb, bonyolultabb környezetben „tanulhatna tovább“?
No, most már úgy érzem, elég a kérdéseimből. 

Mesterséges és természetes intelligenciák

Mesterséges, mi
Az? Intelligencia,
Amit valaki
Kreált? S természetes, mi
Mindig volt s lesz is talán?

Az ember milyen?
Minden korban mást és mást
Értettek ember
Alatt? Boncoljuk fel a
Sok-sok régi fogalmat.

Mitől él, mi él, s
Lesz halott ugyanazon
Test, ha nincs benne
Már az őt összefogó,
De láthatatlan lélek.

A bolond pingvin

Van bolond pingvin,
Felelte a tudós, az
Közülük, aki
Egyedül indul másik
Irányba, mint a többi.

Sorsa biztosan
Pusztulás, mégsem áll meg,
Saját útján megy.
Mi hajtja a végtelen,
Magányos fehérségben?

Segíteni a migrációt

Micsoda? Még tovább segíteni a migrációt? Tartok tőle, hogy a címet látva sokan háborognának így magukban. Hiszen már európai politikus is van — s talán nem is egy — aki programjaként meghirdette, hogy ő a remigráció, a visszatoloncolás politikusa lesz.
Az emberi migrációról például 2018 márciusában és 2018 júliusában már írtam, és bár erről is lenne még mit beszélni, itt most másról szeretnék egy keveset írni. Az emberen kívüli élővilág migrációjáról, a növényekéről és az állatokéról. Ez sem problémamentes terep, hiszen az idegen fajok, a neophyták jó részét általában irtani akarják és nem szívesen látni. Erre nézve ha nem is naponta, de hetente egyszer biztosan találhatunk egy-egy cikket valahol a neten, amelyik ahhoz ad jó tanácsokat, hogy „hogyan küzdjünk meg a neophytákkal“.
Mielőtt belekezdenék abba, amit mondani szeretnék, elmondanám, hogy a jelen bejegyzésben több gondolatot idézek majd a The Conversation „Help species migrate“ ez év februárjában megjelent cikkéből.
Meg tudjuk-e különböztetni, hogy melyik faj — legyen az növény vagy állat vagy más — miért vándorol? Azért, mert benne van a természetében — mint például a vándormadaraknál, akik évente rendszeresen nagy távolságokat tesznek meg a téli és a nyári lakhelyeik között –, vagy azért, mert a vándorlásuk valójában migráció, menekülés. Mi elől?
A Föld történetének sok korszakában előfordult, hogy valamilyen élőlénynek a léte azért került veszélybe, mert a környezete, a megélhetéséhez szükséges feltételek alaposan megváltoztak, és a migrációja, a menekülése keresés volt, olyan környezet keresése, ahol meg tud élni, ahol fennmaradhat. Bár tudjuk, hogy ez a jelenség mindig megvolt és feltehetően meg is lesz, ez nem mentség. Nem mentsége a mai emberiségnek, hogy az egyre jobban felgyorsuló klímaváltozás következtében fajok sokasága áll a kihalás előtt, illetve kényszerülnek vándorútra, keresésre, új fennmaradási lehetőségre — és mit teszünk mi? Nem látjuk szívesen ezeket a neophytákat. Egészen valószínű, hogy jóval gyakrabban nem, mint igen, pedig az új fajok néha segítőek lehetnének az új helyeken, például az erdők diverzitásának a növelésében.
Mit jelent ez a „nem látjuk szívesen“? Irtjuk, megöljük őket? Néha azt is, nem kívánatosnak, károsnak ítélt növényeknél például. És néha „csak“ nem törődömséget. Úgy építjük az utakat, falakat, gátakat, stb., hogy nem törődünk azzal, hogy esetleg évszázados vándorutakat zárunk le ezekkel az építkezésekkel, lehetetlenné téve az állatok mozgását.
Történik-e valami olyan tevékenység, ami a fajok megmentését szolgálná?
Attól tartok, hogy a problémákra történő figyelemfelhíváson kívül nem sok. Az ENSZ keretein belül elkészített jelentés a Conservation of Migratory Species (A vándorló fajok megóvása) helyzetéről elég elkeserítő képet mutat erről. Az egyik problémát éppen az jelenti, hogy erre nézve alig van globális, egységes hozzáállás és tenni igyekvés. Azon kevés országban, ahol egyetemi csoportok ezzel foglalkoznak és próbálnak változtatni valamit, azon országokban is a törekvések általában megállnak az országhatároknál. Nem csak azért, mert senki nem tud a madarakkal repülni vagy a teknősökkel felkeresni a születésük helyét (stb.), hanem azért sem, mert nincsenek országok között együttműködések, közös koncepciók, elképzelések erre vonatkozóan.
Amin persze nem csodálkozhatunk, ha arra gondolunk, hogy milyen nagyon felszaporodtak a háborús konfliktusok, ahol az emberi élettel sem törődnek, hogyan is törődnének más élőlényekkel.
Írtam egyszer régebben arról, hogy volt már olyan, akiben felmerült a gondolat, hogy talán az lenne mindenkinek — az embernek is — a legjobb, hogyha meghagynánk a Földön bizonyos részeket érintetlenül, teljesen vadon. Lehet, hogy ez lenne avagy lett volna a jobb ötlet? Nem „küzdeni“ a farkasok, medvék stb. visszatelepítésével és az abból adódó nem kevés problémával, hanem olyan földterületeket hagyni meg a Földön, amelyek „csak“ vadrezervátumok. Vajon a migrációra kényszerülő állatok eltalálnának maguktól oda? Megmaradnának egy-egy ilyen rezervátumban? Nem tudom, hogy mennyi jelentés vagy élmánybeszáoló készült azokon a helyeken, ahol vannak ilyen rezervátumok, az ezeket jól ismerők vajon jó megoldásnak tartják-e ezeket.
Ebben az említett, 2020-s blogbejegyzésemben leírtam, hogy az a „vissza-vadonosítás“ gondolat Wallace Stegner Wilderness letter című írása nyomán terjedt el és talált követőkre. Sajnos, még mindig nem elégre, mert ki tudja megmondani, hogy hol van az a küszöbérték, amelynek átlépése szükséges lenne ahhoz, hogy az emberiség túlnyomó többsége olyan erősen akarja a Föld megőrzését, a természet óvását és regenerálását, hogy az hatékony tettekben és azt követő pozítiv változásokban manifesztálódna. Sajnos ennek még alig-alig van jele. Itt a link ehhez a bejegyzéshez:
https://time2life.wordpress.com/2020/01/25/mennyire-hatnak-az-irasaink/
A fent említett ENSZ jelentésből még egy megállapítást szeretnék idézni, illetve kiemelni. Az élővilággal foglalkozó kutatók felhoznak néhány példát arra nézve, hogy a fajok migrációja hozzájárul — vagy talán mondhatnánk elengedhetetlen része — az ökoszisztémánk egyensúlyának. Ez azt is jelenti, hogy fontos szerepet játszanak az úgy nevezett földi karbon ciklusban, ami meghatározó eleme a klíma változásának. Tehát a migráció segítése közvetve a klímán is segítene, természetesen nem egyedüli problémamegoldóként, de mint a pozítiv változások része.

Békés esti hullámzás

A tengernek, s a
Szélnek finom sószaga
Van, alig látni
A távozó vérpiros
Korongot. Egybeolvad

Minden, minden az
Öböl része, mint a víz
A tengeré. Csak
A kategóriáink
Különítenek el, de

Minek? Hisz minden
Egy, bárhonnan is nézzük.
A fák, azt hiszem,
Jobban tudják ezt. Csak ők
Nem írnak kis verseket.

Előítéleteimből

Az I Ging Praxisbuch-ában szerepel az egyik jelnél a következő mondat: „Der edle Mensch ist ohne Voreingenommenheit und kommt so der inneren Wahrheit des anderen nahe.“
Azaz magyarul: A nemes(lelkű) emberben nincsenek előítéletek, és ilymódon tud közeljutni (~ megérteni) a másik ember belső igazságához. (~igazi mibenlétéhez)
Többször foglalkoztatta már a gondolataimat ez a mondat. Sajnos, a legtöbbször azzal az eredménnyel, hogy ettől a szép állapottól én bizony még messze vagyok. Tele vagyok előítéletekkel.
Tele vagyok előítéletekkel? Igen. Azt hiszem, ha őszinte vagyok magamhoz, a válasz csak igen lehet.
Előítéleteim vannak nemcsak emberekkel, de nagyon sok mindennel szemben is, annak ellenére, hogy megértem a fent németül idézett mondatot, és igazat adok neki abban, hogy ez néha akadályozza a jobb megértést, a megismerést.
Előítéleteim vannak például könyvekkel szemben is. Ennek illusztrálására szeretném most leírni a rövid belenézés utáni, de a tényleges elolvasás előtti gondolataimat két számomra új könyvvel kapcsolatban.
A két frissen érkezett könyv: az egyik a Lord Dunsany által írt The King of Elflands Daughter, a másik pedig a Superintelligence, Nick Bostrom könyve a mesterséges intelligenciáról és a veszélyeiről.
Ez utóbbi két könyvről írnám le most az első benyomásaimat, érdekes és érdemes lesz összehasonlítanom majd az elolvasások után kialakult véleményemmel.
Tündérország királyának a lánya. Ez a könyv 1924-ben jelent meg először, és talán akkor már hevert egy ideje egy fiók mélyén. Száz éve még nem volt olyan általános, „bevett dolog“ a fantáziairodalom, mint manapság. Voltak a mesék és a legendák, és volt a klasszikus irodalom meg a ponyvaregények. De a fantázia besorolása a klasszikus irodalomba még egyedi jelenség lehetett, mint például Verne könyvei.
Viszont azt hiszem, hogy a felszín alatt, mint igény, sokakban jelentkezett már az, hogy szabadulni akartak azoktól az íratlan határoktól, amiket a tudomány vagy a felvilágosodás, mint ketrecet erőltetett az általános gondolkodásra. Van a valóság világa és kész, punktum. Szellemek, tündék, mindenféle más lények, ez mese, „komoly emberek“ ezzel nem foglalkoznak.
Így utólag elég blöd kötöttségnek hangzik, de sok tekintetben még ma is érvényes.
Azt hiszem, hogy az ilyesfajta ketrec széttörése, a rossznak érzett határok átlépése is benne volt az író nem tudom mennyire tudatos motivációi között. Vannak az emberekben hajtóerők — és itt most már a regény szereplőire gondolok –, amelyek nem foghatóak meg pusztán a magunkra erőltetett kategóriarendszerrel.
Ami egy kicsit nehézzé teszi a számomra az olvasást, az pont az az egyik dolog, amit a kritikusok a könyvben nagyon dicsértek: a líraiság. Sajnos az én angol tudásom messze van a perfect-től, és ez ebben nagyon zavaró. Nem is beszélve a botanikai szókincsem hiányairól.
A másik könyv a Superintelligence.
Még nem kezdtem igazán bele, csak pár oldalnyit beleolvastam. Az első benyomás, amit leírok. Nem szeretném megbántani az írót, de olyan a könyv, mintha egy gép írta volna. Egy olyan lény, aki csak intelligenciából áll, lélek nélkül.
Akinek nehezen tudnám elmondani, elmagyarázni, hogy mi az, hogy lélek. Gyakran beszélnek manapság szellemlélekről, és talán ennek is köszönhető, hogy sokak számára már csak a szellem maradt. Az intelligencia.
Eszembe jutott a Steiner könyv.(Geheimwissenschaft im Umriss). Ő azt boncolgatja, hogy tulajdonképpen mi az ember, és próbálja definiálni a különböző összetevőket, szinteket. Ez az intelligencia könyv feltehetően úgy definiálná, hogy „az ember intelligencia élő anyagba ültetve“.
Hogy tudnám megmagyarázni neki, hogy nem, ez nem elég?
Mondjam azt, hogy az ember érezni is tud? A szuperintelligencia azt felelné, hogy ő is. Neki is van sokféle szenzora, érzékelője, talán több is, mint az embernek, és azzal ő is érzékeli a környezetét és reagál rá.
Ez igaz lehet, de. Mi a különbség az érzékelés és az érzés között? Az, hogy az ember szeretni tud, az, hogy az embernek fájni tud valami? Vajon a szuperintelligencia attól is „fennsőbbrendűnek“ érzi majd magát, hogy „kiküszöböli“ a fájdalmakat?
És még más különbség is van az ember és egy elképzelt szuperintelligencia között. Például mondanék csak kettőt. Az egyik az, hogy az emberben sokkal több van, mint amennyiről tud. A tudatos része talán tíz százalék, a tudattalan kilencven. És ezzel a tudattalannal is együtt kell élnie, és nem mindegy, hogy hogyan. Ehhez kapcsolódik a kétféle gondolkodás, ami potenciálisan benne van az emberben: az egyik az analitikus, a logikai, a másik az ösztönös, az intuícióra épülő. Ez utóbbit manapság igencsak elnyomják, feltehetően ugyanazon szemlélet miatt, amelyik csak intelligenciáról tud, lélekről nem. A szuperintelligencia csak tudatból áll vagy fog állni — avagy? Mit kezd a számára ismeretlennel? Azonnal fel akarja boncolni, hogy a maga számára tudatossá tegye, és mivel ő fájdalmat nem érez, nem érzi akadálynak azt sem, hogy ez a felboncolás a felboncoltnak fájdalmas lehet.
A másik óriási különbség a természethez való viszony. Az ember része a természetnek, legalábbis az én fogalmaim szerinti ember, a ma még létező ember. A jövőre nézve emlegetett szuperember, a „természetet legyőzött ember“, (etc.), lehet, hogy a kozmoszban vándorláshoz szükséges, de a számomra csak rész. Egy része az ember fogalomnak. Egy olyan ember, aki egy nagy hiányérzetet visz majd magával a kozmoszba: a természet, a madárcsivitelés, a falevelek zizegése és még nagyon sok minden természet hiányát.
Miért adjuk fel — avagy egyesek teszik tönkre — a természetet? Az intelligencia miatt? A természetben rengeteg féle intelligencia van meg, sok olyan is, amelyeket nem ismerünk, amelyik túl van az érzékelni tudásunk határain. Minek reprodukálni ezeknek egy kis részét nem élő formában? Nem lenne jobb, ha az életben meglevő intelligenciák megismerésében haladnánk tovább, előre?
De. Az én hitem, meggyőződésem szerint az a lenne a jobb. Elpusztult, tönkretett bolygó van már elég sok az univerzumban. Örülnünk kellene, hogy a mienk nem ilyen. Még.
Ellentmond ez teljesen egy szuperintelligencia létrehozásának?
Egy gyerekről, amikor még embrió, kevesen tudják — ha egyáltalán — mi lesz belőle. Hős? Szörnyeteg? Igaz ember? Mit tesz hozzá a környezet, hogy mivé fejlődik?

Ember az itt és mostban

Az embervilág
Sok bajától szívesen
Menekülnék, de
Hogyan tehetném, hisz itt
És most ember vagyok én.

Talán nemcsak itt s
Most, talán biz‘ sokféle
Formában lehet
Ember az ember, talán
Látva megértjük egyszer.

Segíteni a meghalásban

Az előző blogbejegyzésben Húsvét kapcsán írtam már egy mostanában olvasott könyvről, amelyik a sámánvilágról és a sámánokról szól, és tudom mindenkinek ajánlani, akit a téma érdekel és németül tud. A könyv címe Die Kraft der Schamanen. Néhány éve, amikor az amerikai indián törzsekkel foglalkoztam — alapvetően az észak-amerikaiakkal — lehet, hogy már írtam egy keveset a sámánizmusról. Ez a könyv három, az utolsó száz évben élt, illetve még élő írók tollából készült novellákat tartalmaz. Ők mind a hárman ázsiaiak. Ajtmatovot feltételezem, hogy nem kell az Olvasóimnak bemutatnom, mert széles körben ismertek az írásai, a két további író közül az egyik csukcs származású, a másik pedig mongol.
A csukcs író neve Juri Rytchëu. Egy Csendes-óceán mellett élő törzs tagja. Az ő írásai közül választottam ki kettőt, amelyekről ízelítőül egy keveset írni szeretnék, és amelyek közül az egyikben egy fontos téma a „segíteni a meghalásban“.
Egy apró kitérő még előtte. Minden Olvasó rögtön tudta azonosítani, hogy kik azok a csukcsok, hol élnek, hol van Csukcsföld? Röviden annyit mondanék, hogy az egykori Beringia része, azé a földé, amelyikben az ázsiai és az amerikai kontinens Kamcsatka és Alaszka között összeértek, és amelynek egy jó része ma nyilván víz alatt van. A Csukcsföld tehát Àzsiában van, és ma Oroszország része. Nagyságát illetően körülbelül nyolcszor akkora, mint Magyarország. Meglehetősen északon terül el a Csendes óceán partján. További részleteknek utána lehet nézni a Wikipediában.
Az egyik elbeszélés, amiről írni szeretnék, a Die Schule der Schamenen Mletkin, vagyis magyarul Mletkin sámán iskolája. A Mletkin sámán iskolája alatt azt kell érteni, ahol ő maga tanult. Ez az iskola az ősök, az előző sámán és elsősorban az élet. Egy egészen más alapokon, mind fizikai, mind pedig erkölcsi értelemben, nyugvó élet, mint amit mi, a XXI-dik század városlakói itt Európában ismerünk. Amivel a másságot szeretném kihangsúlyozni anélkül, hogy bármelyiket is a másik fölé állítanám. Mletkin egy csukcsföldi törzs tagja és sámánja, Szibériában, tehát sok ezer kilométerre tőlünk.
Vajon a mai Szibéria őriz-e még valamit abból, amilyen a ca. 100 évvel ezelőtti korban ott élt természeti népek élete lehetett? Nem tudom. A földi globalizáció, a „civilizáció nagy kohója“ igyekszik sok mindent egybeolvasztani, egy tésztává összegyúrni, és ennek jelenleg több negatív, semmint pozítiv hatása látszik.
De maradjak a sámánnál. A legmegdöbbentőbb és a számomra új motívum az az volt, hogy a sámán feladatai közé tartozott a halálhoz segítés is annál, aki ezt kérte. (Más népekről olvasva nem találkoztam ezzel, pedig jó néhány indián, stb. természeti nép kultúrájáról olvastam.) A halálhoz segítés, vagyis az ölés. A korunkban oly gyakori általános öldöklésekkel szemben ezt itt nálunk — aktív Sterbehilfének hívják — tiltja a törvény és a morál. Ott nem. Sőt, kívánatos jónak látszik, hogy segítsen valaki. Az indián népek köréből még leginkább ahhoz tudom hasonlítani, hogy volt, ahol az öreget magára hagyták a vadonban, amikor nem tudott már a törzzsel vándorolni. Vagy a japánoknál, ahol az öreget a tél kezdetén felvitték a hegyre, jó magasra. A természetre bízták, „intézze el“ a halált?
A csukcsoknál — vagy legalábbis ennél a törzsnél — a sámán általában úgy segített, hogy egy hosszú zsinórt tekertek a halni vágyó nyaka köré. A sámán kinn maradt a kunyhóból, kvázi nem látta a haldoklót. Nem lépett kapcsolatba a kiszálló szellemlélekkel? Avagy?
Az itt leírt történetben az öreg sámán kés — vagy kard? — által kíván meghalni, és ő maga mutatja a fiatalnak meg, hogy hová kell szúrnia. Mit szól a törzs, amikor a feladat elvégzése után a fiatalember kilép a kunyhóból? „Mostantól te vagy az új sámán.“ A törzs sámánja, aki egyébként előtte már bizonyította, hogy gyógyítani tud. A gyógyításhoz szükség van — feltehetően a kilépéshez is — a páciens bizalmára. Olvasás közben eszembe jutott Ferdinand von Schirach GOTT című írása és az abból készült flm a Sterbehilféről, a halálba átmenésben segítésről, amelyről írtam már egyszer a time2life-n.
https://time2life.wordpress.com/2020/11/27/sterbehilfe-es-gott/
Abban a filmben az orvosok képviselője azzal az érvvel veti el a halálba való átmenetel segítését, hogy az emberek nem bíznának meg az olyan orvosban, aki a halálban is segít. Ez itt, ebben az ősi korokból fennmaradt sámánvilágban pont az ellenkezője. Én úgy vélem, hogy a bizalom nem ezen múlik. Vagy lehet bízni valakiben, életben is és halálban is, vagy nem lehet, se itt, se ott.
Egy mondatot különösen megjegyzett az emlékezetem: „…wahre Ruhe kommt nur mit dem Tod.“ (Az igaz i nyugalom csak a halálban jön meg.) Kíváncsi vagyok, hogy Onnan nézve nem érzem-e majd ezt itteni önáltatásnak.
A másik most olvasott elbeszélés a Die Völkerschau. Nem tudom, hogy mi lenne magyarul a jó fordítás erre a szóra. A chicago-i világkiállításról szól, ahová összegyűjtöttek sok élő „kiállítási tárgyat“, azaz a Földön található sokféle, különféle természeti népek képviselőit, és ezeket, mint egyfajta „állatkerti látványosságot“ igyekeztek bemutatni a nagyközönségnek. Ez már önmagában is rettenetesen barbár dolognak hangzik, és csak növeli bennem mindazt a rossz attitüdöt, önkéntelen rossz érzést, ami Chicagohoz kapcsolódik. Chicagohoz, de mondhatnám mindahhoz a rosszhoz is, amit a civilizáció és a civilizáltság nevében embereken és emberek ellen elkövettek.
Itt tennék még egyszer egy kis kitérőt. Chicago és a világkiállítás. Aki még nem hallott róla és talán nekilát most utánakeresni a Wikipediában, rögtön láthatja, hogy ezideig már kétszer is volt világkiállítás Chicagoban. Amelyikről a novella szól, az az első, amelyik 1893-ban volt. Egy új kor kezdeteként dicsérték magasra ezt a kiállítást, amelynél nagyobb előtte nem volt. Mindezt a bemutatott technikai újdonságok és azok alkalmazásai miatt, és a természeti embereket mint „vadakat“ bemutató „show“, mint ellenpontozás még jobban fokozni kívánta ezt. Nem a népek, a különféle felfogások egymás közti megértése volt azok bemutatásának a célja. Miért is lett volna? Egy olyan világban, ahol csak a profit számít, nem az ember?
Itt már a „segíteni a meghalásban“-t egészen más szinten értelmezhetjük. Segíteni abban, hogy az egész emberiség homogenizálódjék, hogy meghaljanak, kihaljanak az ősi kulturák és szokások, és legfeljebb csak múzeumok őrizzenek belőlük valamit. Mert egy „állatkerti show“ jellegű rendezvény nem visz közelebb a megértéshez, ellenkezőleg, egyesek megalázásával mások hamis fennsőbbségtudatát növeli. (Miért nevezem „állatkerti show“-nak? Mint az állatkertekben a ketrecekbe, ugyanúgy dobáltak be a különféle törzsekből elhozott embereknek mindenfélét a kiállítást látogató gyerekek.)
Ezt a fajta „segítést“ én nagyon rossznak tartom. Lehetséges, hogy én túlságosan „egyedi példány“ vagyok, aki nem illik a mainstreambe, de mindenesetre egy jó civilizációt én úgy képzelek el, hogy az nem a sokféleség elpusztítására, hanem a sokféleség harmóniájára épül. Azaz, épülhetne, ha a civilizáció szemlélete, az új teremtésére ható felfogása ezt mint szilárd alapelvet tartalmazná. De ennek legfeljebb csak papíron látni nyomait, a történelemben és a mai valóságban sajnos nem.

Írásaim sorsa

Félreértik vagy
Félremagyarázzák majd
Soraim, ettől
Most keserűn borzadok,
De nem ezeknek írok.

A halálból az életbe

Sokfelé szakad
A halálban mi most egy,
Kis magok földbe
Kerülnek, lélek részek
Szállnak tovább, kicsi árny.

Új egységeket
Teremt az élet és mi
Magunk, örülünk,
Hogy tudatlanul az új
Teremtés része vagyunk.

Új út, új tudat,
Az új lény új nevet kap,
Felfedez, keres,
Összerakosgat néhány
Régi építőkövet.

Utolsó hullám

Vajon mint mindent
Elöntő hullám ér el
A halál? Kint s bent
A világ feltornyosul,
Egy perc, s a ma lesz a múlt.

A Világ Malma

A Világ Malma
Nem áll meg soha, hajtja
A mindennapok
Nem szűnő hordaléka,
Mit ad, mindenki kapja.

Halál és élet

Az igaz embert
A jók világa, a gazt
A gazemberek
Szippantják fel, a lelkek
Világa törvénye ez.

Hosszan nem marad
Egy lélek sem Ott, új út
Várja, visszatér,
Új próbák, új küzdelmek
Erősítik a lelkét.

Megszelídült erők

Sámánok az ős
Szüléim, felhők, szelek,
Természettől nem
Elszakadt, tobzódó vad,
Nagy útra kelt rengeteg.

Nem akartak más
Lenni, bár nem félték az
Örök változást,
Megfogta lelkeik a
Szelídség, s odaadás.