Morál és politika – Proof of Conspiracy

Morál és politika címmel már tavaly májusban is írtam egy kis bejegyzést. Változott volna a véleményem? Sajnos, nem.
De a mindennapjaimról nem tudnék különösebben érdekeset írni, amikor a héten jó idő volt, mentem úszni és a napra, igyekeztem még kihasználni a nyár utolsó szép napjait. A gondolataimat, mint oly gyakran, az olvasmányaim foglalták le, és ezek közül most ismét egy könyvről szeretnék pár mondatot írni.
Ennek a könyvnek a címe: Proof of Conspiracy, How Trump’s International Collusion Threatening American Democracy, írója: Seth Abramson. Az író egy hatalmas információ halmazt gyűjtött össze a Trump „társulat” arab kapcsolatairól, mérhetetlen korrumpáltságáról és aljasságáról. Azt nem is teszem hozzá, hogy a demagógiájáról, mert azt mindenki gyakran láthatja.
Az USA elnökválasztás előtt áll, és komoly esélye van, hogy megint Trumpot választják meg. Lepereg minden szó? (A könyv 2019-ben jelent meg.) A szavaknak nincs hatalmuk, csak a pénznek?
Valószínűleg egy ilyen könyv nem jut el az amerikaiak többségéhez. Miért? Be van tiltva? Nem, nincs. Egyszerűen egyrészt drága, másrészt a sok millió munkanélkülivé vált embernek, akik segélykonyhán élnek, feltehetően nincs szükségük olvasásra ahhoz, hogy tudják, hogy Trump nem az ő érdekeiket képviseli. Az arab hercegekét, igen. Meg mindenkiét, aki hajlandó sok pénzt adni neki – és ezt ő nem is szégyelli. „Ügyes fickónak”, „jó üzletembernek” tartja magát a gondolataiban, és ahogy látni lehetett a TV-ben, hogy milyen tűzijátékos parádét rendeztetett magának, feltehetően Amerikában is bevezettetné a személyi kultuszt, mint az ilyesmi más országokban már „divat” volt.
Az USA-t egykor alapító atyák „forognak a sírjaikban”? Nem ilyen államot akartak?
Ilyen minden teremtés, amit az ember létrehoz? Hiába szeretnénk jót, nem tudjuk, hogy kiknek a kezébe kerül és mivé válik, mi lesz belőle.
Egy régi költő mondta valamikor, hogy verset írni olyan, mint gyermeket nemzeni: az ember nem tudja, hogy milyen lesz, amíg világra nem hozza és próbára nem teszi.
Csakhogy akkor már késő. Amit egyszer „ráengedtünk a világra”, azt már nem lehet visszaszedni. De Trump és társai nem most pottyantak ide a kozmoszból, a birodalmukat, a hatalmi hálójukat már régóta építgetik. Nincs senki, aki időben észre tudná venni, hogy mi minden lehet veszélyes egy demokráciára nézve?

Felnőttként élni

Áldás vagy átok
A morál s gondolkodás,
Állandó kényszer,
Hogy mindent, mi jön, vizsgálj,
Nincs naiv ártatlanság.

A jog és az élet viszonyához egy keveset

Talán nem olyan sokszor, mint a Jò és a Rossz kérdései, de azért elég gyakran foglalkoztattak és foglalkoztatnak ma is az élet és a jog kérdései, illetve ezek viszonya egymáshoz. Itt és ott nyilván írtam is erről — van például egy Wordben elkezdett, régóta készülgető, de valószínűleg soha el nem készülő írásom az államról – és ma reggel is ezekből a kérdésekből aktiválódott bennem egy adag a neten olvasott két cikk kapcsán. Az egyik cikk az élő lényekre, az élő anyagra (a kettő közti különbség: például csak mag) vonatkozó biológiai „Patent”-kről (szabadalmakról), szabványügyi és szellemi jogvédelmi jogszabályokról szólt, a másik pedig arról, hogy egy kis csendes-óceáni szigetállam, Vanuatu egyre növekvő bevételt szerez magának az állampolgárság jó pénzért való megvásárlásának a lehetőségével. Ez utóbbit a jog és az élet viszonyának kölcsönös egymásra hatásából nyilván arra az oldalra lehet sorolni, ahogy az élet hat a jogra: ahol a pénz determinálja az életet, ott a jogot is. Visszahatás, másik irányú hatás nincs? Ez esetben nemigen. Az ilyen pénzért vásárolt útlevéllel rendelkező állampolgároknak csak az elenyészően kis része telepedik le Vanuatun, hogy formálja, alakítsa ott az életet.
Az élő anyagra vonatkozó jogi megkötések kérdése az én szememben fontosabb, és lényegesen bonyolultabb. Nyilván első pillantásra sokaknak a genetikai manipulációk jutnak az eszükbe, és arra gondolnak, hogy ezek tiltásáról, illetve jogi korlátok közé közé állításáról van szó.
De korántsem csak erről. Nem tudom, hogy hányan figyeltek fel rá, hogy 2020 májusában az Európai Szabadalmi Hivatal (Europäische Patentamt) úgy döntött, hogy a hagyományos módon szaporított növényekre és állatokra nem lehet többé európai szabadalmat bejegyeztetni, illetve ilyet kiadni. De ez a rendelkezés sok nehezen bezárható „kiskaput” tartalmaz. Miért?
Mert sok olyan dolog van a biológia területén, ami a jogszabályok alkotóinak még rengeteg fejtörést okoz. Egyik ilyen például a spontán mutációk kérdése. Spontán mutációk? Hisz az valami természetes folyamatnak tűnik – kérdezhetné valaki – mit lehet vagy mit kell ott joggal szabályozni?
Nehéz meghúzni a határokat. Nemcsak a jó és a rossz közötti határokat néha, de aközött is, hogy mit tekintünk természetesnek és mit nem. Spontán mutációk a természetben előjöhetnek valamilyen emberi beavatkozás következtében – például a levegőben szétszórt kémiai anyag hatása nyomán –, de éppúgy létrejöhetnek valamilyen természeti esemény, például földrengés vagy vulkánkitörés következményeként. Ki tudja ezt „megfogni”, bebizonyítani, kimutatni?
Ugyanakkor egy mutált egyed továbbszaporításával – teljesen megengedett, hagyományos, Mendel féle szelekcióval – lehet, hogy hatásosabb és gyorsabb eredményeket lehet elérni, mint a génmanipulációval. Tehát? Mit szóljon mindehhez a jog?
Nem könnyű kérdés ez. Az látszik belőle, hogy az élet és a jog kapcsolata sohasem merev, mindig egy dinamikus, állandóan változó kölcsönhatás.

Semmit sem értünk a természetből

Jól megtanulni
Természet rejtett nyelvét
Könyvekből sosem
Lehet, kapcsolat kell, mint
A fényhez, vízhez, szélhez.

Uborkaszezon

Azt az időszakot nevezik az újságírók uborkaszezonnak, amikor események híján nincs miről írniuk, és keservesen keresgélnek valamiféle témát, amiről írni lehetne. Az idei nyáron ez biztosan nincs így a számukra, a koronavírus oly sok változást, általában nehézséget hozott az emberek életében, hogy mindig akad bőven téma, amiről írni lehet.
De én nem vagyok újságíró, csak egy kis blognak a gondviselője, és bár tudom, hogy sok minden történt és történik a nagyvilágban, ezt a hetet mégis „uborkaszezonként” éltem meg: csak azt vettem észre, hogy eljött a hétvége, és az egész héten nem akadt semmi, amiről úgy éreztem volna, hogy írni kellene. (Talán leszámítva egy óriásira nőtt cukkinit a kertemben.)
Mit tegyek tehát? Lapozgattam korábbi években készített téma-kezdeményekben, hátha találok valamit, amit egyszer elkezdtem, aztán valahogy félbemaradt. Találtam egy ilyet, íme:

Mit akarnak az emberek?

Egy magányos szellem kóválygott céltalanul, már jó ideje az emberek világa felett. Figyelte az embereket. Segíteni szeretnék, gondolta magában, de nem egynek, hanem mindenkinek. Mit akarnak az emberek?
Benézett egy nagy ház minden lakásába. Mit látott? Az első emeleten a néni azt akarta, hogy a macskája ne szaladjon ki a lakásból, ha ajtót nyit a postásnak, ezért már jó előre bezárta egy dobozba. A macska ezt nyilván nem akarta, mert elégedetlenül nyivákolt. A másodikon az öregúr azt akarta, hogy ne vegyék el tőle a dohányát, pusztán azért, mert az orvos megtiltotta, ezért különböző rejtekhelyekre dugott el cigarettát, amelyek egy részét aztán saját maga is elfelejtette. A harmadikon a fiatalasszony főzni akart, ebédet, de olyat, amiből még vacsorára is marad. A kisfia viszont elégedetlenül tébábolt körülötte, ő a játszótérre akart lemenni.
Itt mindenki mást akar, állapította meg a szellem. Aztán minél nagyobb távolságokra nézett körül, annál inkább ugyanezt tapasztalta. A háborúban élők békét akartak, a háború elől menekülni próbálók menedéket akartak, az azokon a helyeken élők, ahová vándorló emberek mentek, azok pedig biztonságot és jólétet akartak.
Nem lehet ezt a sokféle akaratot összeegyeztetni?
Nem erre vannak a politikusok?

Hm. A kérdés jogos. De mikor voltam én ilyen naiv, hogy azt képzeltem volna, hogy a politikusok valamilyen „közös akarat” létrehozásán fáradoznak és nem egy-egy csoport érdekeit képviselik?
Pedig a kissé naiv sorok igaz képet mutatnak a világról ma is és minden szinten – a politikai élet szintjén ugyanúgy, mint a mindennapi élet szintjen – ez a legjellemzőbb: a mindenki mást akar, s az eredmény kaotikus. Mi az, ami ki tudná mozdítani az emberiséget a holtpontról, mert sok tekintetben annak érzem az egész tehetetlenségét? Talán az eddiginél is nagyobb krízisek? Nem kívánok magunknak ilyet.

Krízisek, mint gyerekbetegségek

Milyenné lesz a
Világ egy krízis után,
Egészségesebb,
Erősebb, vagy nem tanul, s
Csak látszólag gyógyul meg.

A szőnyeg alá
Söpört problémák gyűlnek,
Kitörnek, mikor
Már kezelhetetlenné
Lettek, és betemetnek.

Hány eltemetett
Civilizáció van
A Földünk mélyén,
Mit elvitt ily betegség,
Megoldás-képtelenség.

Tanító hiány

A tartós hiány
Érteti meg velünk a
Legjobban dolgok
Fontosságát, becsüljük
Levegőnk tisztaságát.

Egy robbanás okai

Ennek a hétnek az egész Földön észlelt szomorú eseménye egy hatalmas robbanás volt Beirutban, Libanonban. Egy alig pár percig tartó valami, ami egy csapással megölt több, mint száz embert, megsebesített néhány ezret és hajléktalánná tett több százezret. Alig öt perc, és elpusztult egy virágzó város. Miért? Ki tette? Nem tudjuk a válaszokat, és lehetséges, hogy soha nem is fogjuk megtudni. A többes szám az emberek túlnyomó többségére vonatkozik, ahová magamat is sorolom. Mert lehet, hogy lesznek, akik fogják tudni vagy már tudják is.
A robbanást követő nap estéjén ismét vetítették a Tödliche Geheimnisse című filmet. Akik nem látták és nem ismerik, azoknak ideírok egy pár szavas ismertést. A film Afrikában játszódik, egy vegyianyagokat és gyógyszereket gyártó konszernről szól – könnyű kitalálni melyik nagy cég a minta? – és leginkább arról, amit mindenhol láthatunk: az emberek nem számítanak, csak „színpadot” jelentenek, ugyanazok, akik környezetszennyező vegyianyagokkal beteggé teszik őket, kísérletezik ki rajtuk a megváltó gyógyulásként hirdetett szérumot, egy új gyógyszer alapanyagát.
Az ez ellen tenni próbáló egyedek törekvése szinte reménytelen, a monopóliumok hataloméhsége ugyanúgy nem tűr meg semmilyen morált, mint amikor a totális hatalomratörés más formákban jelentkezik, legyenek azok diktatórikus államok, zsarnokok, maffiák vagy bármi más.
A film és a robbanás azáltal kapcsolódtak össze bennem, hogy a problémák, a konfliktusok, az egymással viaskodók gyakran nem ott vannak, ahol az emberek számára tragédiát okoznak. Beirútban is úgy tűnik: a lokális hatalom felelőssége a tragédiában mintha „csak” a felelőtlenségben lenne, a felelőtlenségben, ahogy egy veszélyes anyagot tároltak, ezáltal könnyen lehetővé téve egy apokaliptikus pusztulást, pusztítást. A filmben sem ott vannak a bármi áron nyereségre törekvők, ahol a szenvedő emberek: az utóbbiak Afrikában „földhöz kötöttek” – az ő földjüket és az ő egészségüket teszik tönkre –, míg a monopóliumok, a gazdasági életet mozgatók birtokosai talán sehová sem kötődnek igazán: itt is vannak, ott is vannak, mindenhová könnyen röpködnek, hurcolva magukkal a bodyguardjaikat, az ügyvédeiket meg a technikai-technológia felszereléseiket. Amit ők, mint látásmódot, mint view-t megtartottak maguknak az életből, azt ugyanúgy beszűkültnek érzem, mint a földhöz kötöttek látását. Nincs valami hasonló ebben a méhkashoz vagy a hangyabolyhoz? Nem hiszem, hogy a méhkirálynő sorsa vonzóbb, mint a kirepkedő munkásoké. Mindegyik csak azt tudja tenni, amit az ő pályája meghatároz.
Csak az embereknél az ilyesfajta determináltság másképpen jön létre.
Amíg az emberi világ nem tud többet, valami jobbat, nemesebbet, intelligensebbet létrehozni, mint amit a természetben láthatunk, mint csoportintelligenciát, addig az én szememben mindig csak kudarc marad?
Van valami ilyesfajta érzésem. Bár, ha figyelembe vesszük azt, hogy az egyedfejlődés útja olyan, hogy sok fázist bejár a törzsfejlődés útjából, akkor lehet, hogy ez az egészre nézve is igaz: egy-egy civilizáció a kifejlődése során bejár többféle „csoportintelligencia állomást”, és ha nem pusztítja el közben önmagát, akkor lehet, hogy el tud jutni valamilyen magasabb szintűnek nevezhető szerveződéshez, csoportintelligenciához. Talán van még valami halvány remény erre.

A Földre zárt emberiség

Kinek tudása
Homályos és morálja
Ingatag, jó, ha
Korlátozva él, Földre
Zárva az emberiség.

Az élet és a halál

Történjék bármi
Rossz, az élet mindig megy
Tovább, nincs részvét
A természetben, sírás,
Gyász, csak egy parancs: tovább!

Az egész ilyen,
Sorsán bánkódni csak az
Egyed tud, kit a
Fájdalom sújtott, míg egy
Új lét új reményt adott.

Kitöröl bennünk
A halál sok régi bajt s
Búbánatot, hogy
Szeressük az életet,
Bármennyi rosszat hozott.

Ozymandias és az idő

Az idő szónak magyarul két jelentése van: az idő, mint időjárás, és a „múló idő”, a „zord, könyörtelen idő”, vagyis az az idő, amit Zeit-nek fordítunk németre és time-nak angolra. Az időjárás ezen a héten volt az idén a legszebb, a legmelegebb, az emberek elárasztották a strandokat, amennyire csak lehetett (a koronavírus miatt korlátozások vannak).
De én most a másik időről készültem egy kicsit írni. Az ihletőm a júliusi falinaptár kép, amelyet ebben a hónapban (júliusban) naponta nézegethettem és merenghettem rajta. A képen egy tengerpart látható, kék ég, kék víz – mondhatnám embertől nem szennyezett környezet – a parton sziklák, melyek nagy méretűk ellenére is inkább szikladaraboknak tűnnek. Ember nincs a képen, csak némi növényzet, bokrok és fák. Az egyik szikladarab olyan, mintha egy emberi fejet ábrázoló szobor feje lett volna valaha, és körülötte a szikladarabok ezen valaha volt óriásszobor széttört részei.

Ozymandias címmel írtam egy verset róla, ideteszem:

Ozymandias

Széttört óriás
Szobor, darabjai, mint
Sziklák, komoran
Néznek ránk, bennük van-e
Csak cseppnyi állandóság.

Kinek a szobor
Készült, vajh’ emlékszik-e
A múltra, mit rég
Elfeledett mindenki,
Nincs már: „Memento mori”.

Az életfolyam
A változásban őriz
Meg mindent, ki tud
Más lenni, az él, ki nem,
Azé a kő s a sötét.

Jogos-e, hogy az időt szidjuk, hogy zord és kegyetlen, pusztán azért, mert nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni, hogy az állandó változás egy örök törvény?

A versem formája: három szemből álló tankalánc. (tankaforma: 5-7-5-7-7)
Azok számára, akik csak a szonetteket tartják „igazi” verseknek, ideteszem Percy B. Shelley és Horace Smith körülbelül kétszáz éve írt verseit ugyanezzel a címmel:

Percy Shelley’s “Ozymandias”

I met a traveller from an antique land
Who said: Two vast and trunkless legs of stone
Stand in the desert. Near them, on the sand,
Half sunk, a shattered visage lies, whose frown,
And wrinkled lip, and sneer of cold command,
Tell that its sculptor well those passions read
Which yet survive, stamped on these lifeless things,
The hand that mocked them and the heart that fed:
And on the pedestal these words appear:
‘My name is Ozymandias, king of kings:
Look on my works, ye Mighty, and despair!’
Nothing beside remains. Round the decay
Of that colossal wreck, boundless and bare
The lone and level sands stretch far away.

Magyarul:

Ozymandiás
Egy messzi vándor jött, ki ős romok
Felől regélt: A pusztán szörnyü két
Nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok
Lep egy kőarcot. Homloka setét.
A vont ajk vén parancsszóktól konok,
S vad szenvedélye még kivésve ég
A hűs kövön, bár, mely véste, a kéz,
S a szív, hol dúlt e dölyf, temetve rég.
A talpkövön kevély igék sora:
“Király légy bár, jöjj és reszketve nézz:
Nevem Ozymandiás, urak ura.”
Más semmi jel. A roppant rom körül
Határtalan szélesre s hosszúra
A holt homoksík némán szétterül.
/Tóth Árpád fordítása/

Horace Smith’s “Ozymandias”

In Egypt’s sandy silence, all alone,
Stands a gigantic Leg, which far off throws
The only shadow that the Desert knows:—
“I am great OZYMANDIAS,” saith the stone,
“The King of Kings; this mighty City shows
The wonders of my hand.”— The City’s gone,—
Naught but the Leg remaining to disclose
The site of this forgotten Babylon.

We wonder,—and some Hunter may express
Wonder like ours, when thro’ the wilderness
Where London stood, holding the Wolf in chace,
He meets some fragment huge, and stops to guess
What powerful but unrecorded race
Once dwelt in that annihilated place.

Sajnos Smith verséhez nem találtam semmilyen magyar fordítást, és még németet sem olyat, ami tetszett volna. Örülök, ha ideír vagy küld valaki.
Ozymandiast egyébként a történészek Ramszesz II-vel azonosítják.