Popol Vuh: Hunahpu és Ixbalanque Xibalbában

Hunahpu és Ixbalanque Xibalbaban

Hunahpu ésIxbalanque leereszkedtek Xibalbába.
Gyorsan másztak lefelé, több folyón keltek át. Madárrajokon is keresztül haladtak, Molaynak hívták azokat a madarakat. Átkeltek a gennyfolyón és a vérfolyón is, ott, hol Xibalbá urainak tervei szerint el kellett volna pusztulniuk. De ők nem érintették azok vizét, hanem a fúvócsöveik segítségével átlendültek azok felett.
Utána eljutottak a négy út kereszteződéséhez. Pontosan tudták, hogy azon négy közül – Feketeút, Fehérút, Vörösút és Zöldút – melyik út vezet Xibalbá felé. A Xan nevű szúnyogot1 küldték előre, hogy segítsen nekik feltárni az utat.
„Szúrd meg őket! Egymás után szúrkáld meg őket! Először az első helyen lévőt, azután az összes többit! Hiszen ez a te lényed lényege, az, hogy útközben kiszívod az emberek vérét!”
Így beszéltek a szúnyoghoz.
„Jól van!” – felelte a szúnyog, és rögtön elindult a Feketeúton. Egyenesen az első fabálványhoz repült, amely ott állt vésésekkel tele. Megszúrta az elsőt. De az nem mondott semmit. Akkor megszúrta a másodikat, amelyik ott ült. Az sem mondott semmit. Akkor megszúrta a harmadikat.
A harmadik ott ülő Egyhalál volt.
„Oh!” – kiáltott fel Egyhalál. – „Itt szúr valami! Oho!”
„Ki szúr itt, Egyhalál? Mi ez a szúrkálás?” – kérdezte a negyedik ott ülő.
„Ki szúrkál, Héthalál, ki szúrkál itt?” – kiáltott az ötödik ott ülő.
„Oh!Oh!” – kiáltott most a Széttépő Héja.
Héthalál megkérdezte őt:
„Szúr téged valami?”
Akkor a hatodik ott ülőt is megszúrták: „Oh!”
„Ki az, Cuchumaquic?” – kérdezte kiáltva a Széttépő Héja.
„Ki szúrkál itt?” – kérdezte a hetedik ott ülő, mikor megszúrták. „Oh!” – kiáltott.
„Ki az, Ahalpú?” – kérdezte Cuchumaquic.2
„Ki szúrkál itt?” – kérdezte most a nyolcadik ott ülő, és szintén „Oh!”-t kiáltott mikor megszúrták.
„Ki az, Ahalgana?” – kérdezte őt Ahalpú.
„Ki az, aki itt szúrkál?” – kérdezte a kilencedik ott ülő, mikor megszúrták, s „Oh!”-t kiáltott.
„Ki az, Csonttörő?” – kérdezte őt Ahalgana.
„Ki szúrkál itt? Oh!” – kiáltott a tizedik ott ülő, mikor megszúrták.
„Ki az, Koponyaroncsoló?” – kérdezte őt Csonttörő.
„Ki szúrkál itt?” – kérdezte a tizenegyedik ott ülő, mikor megszúrták. „Oh!”
„Ki?” – kérdezte Koponyaroncsoló.
„Ki az hát, aki itt szúrkál?” – kérdezte a tizenkettedik ott ülő, és „Oh!”-t kiáltott, mikor megszúrták.
„Ki, Patán?” – kérdezték őt.
„Ki az hát, aki itt szúrkál?” – kérdezte a tizenharmadik ott ülő, és „Oh!”-t kiáltott, mikor megszúrták.
„Ki, Vérszívó Szárnyas?” – kérdezte őt Patán.
„Ki az hát, aki itt szúrkál?” – kérdezte a tizennegyedik ott ülő, és „Oh!”-t kiáltott, mikor megszúrták.
„Igen, ki szúrkál itt?” – kiáltották Vérkarom és Vérfog.
Így árulták el egymás után a neveiket, azzal, hogy egymást megszólították. A nevüket elárulva, megmutatták az arcukat is. Mindegyik a maga helyén elárulta a saját nevét. Egyetlen név sem maradt ki. Mindannyian kimondták a neveiket, miközben Hunahpú egyetlen kitépett lábszőrével meg lettek szúrva. Mert azzal lettek megszúrva. A valóságban nem szúnyog szúrócsápja volt, amivel szúrt. Azért küldték őt Hunahpú és Ixbalanque előre, hogy kiderítse a neveket.
Így jutottak el a helyre, ahol Xibalbá urai voltak.
„Üdvözöljétek az urakat, akik ott ülnek!” – mondta nekik valaki, hogy csapdát állítson nekik.
„Az ott nem egy úr, csak egy fabábu” – felelték és továbbmentek. Aztán elkezdték az üdvözléseket. „Üdv neked, Egyhalál! Üdv neked, Héthalál! Üdv neked, Széttépő Héja! Üdv neked, Cuchumaquic! Üdv neked, Ahalpú! Üdv neked, Ahalganá! Üdv neked, Csonttörő! Üdv neked, Koponyaroncsoló! Üdv neked, Vérszívó Szárnyas! Üdv neked, Patán! Üdv neked, Vérfog! Üdv neked, Vérkarom!”
Így beszéltek, ahogy közelebb jöttek. Ezzel leleplezték azok arcait, azáltal, hogy a nevükön nevezték őket. Egy nevet sem hagytak ki. De az urak azt kívánták, hogy bárcsak a neveik ne hangzottak volna el hangosan.
„Üljetek le” – mondták nekik egy ülőhelyre mutatva.
„Ez nem a megfelelő ülőhely a számunkra, mert ez egy forró, izzó kő, ez a ti ülőhelyetek.” Így beszéltek Hunahpú és Ixbalanqué. Legyőzhetetlenek maradtak.
„Jól van! Akkor menjetek be ebbe a házba!” – mondták azok. S ők beléptek a Sötétség Házába. De ott sem tudták őket legyőzni.
Ez volt az első vizsga Xibalbában. Xibalba urainak a szíve szerint ez a belépés kellett, hogy jelentse a vereségük kezdetét. Amikor beléptek a Sötétség Házába, hozták nekik az égő gyújtóforgácsot (fáklyát, fenyőágat), és Egyhalál követei hozták a szivarokat is, mindegyiküknek egyet.
„Ezek a gyújtófák és a szivarok, mondja az úr. Holnap mindegyiket vissza kell adjátok, de nem elégve, elfogyva, hanem maradéktalanul, egészben. Ezt üzeni az úr.”
„Jól van” – válaszolták azok. Aztán nem a gyújtófát égették el, hanem a helyére egy tűzszínű valamit tettek: az Arara farktollát. Arról azt hitték az őrzőik, hogy a gyújtóforgács. A szivarok végére pedig a szentjánosbogárhoz hasonló kis világító bogarakat tettek.
Az egész éjjel azt hitték, hogy legyőzték őket.
„Ezek már elvesztek” – mondta az Éjszaka Őrzője. De a gyújtóforgácsok nem égtek el, ugyanolyanok voltak, mint előző este, és a szivarok sem égtek el, azok is olyanok voltak, amilyenek előzőleg.
Ezeket jelentették az uraknak.
„Kik ezek? Honnan jöttek? Ki nemzte, ki szülte őket? Ég a szívünk, hiszen ez gondot okoz, amit ezek csinálnak! Különös az arcuk, különös lények ezek.” Így beszéltek egymás között.
Aztán odahívatták az ifjakat magukhoz.
„Oho! Labdajátékot akarunk játszani, ifjak!” – mondták Xibalbá urai.
„Jó” – felelték az ifjak.
„A mi labdánkkal fogunk játszani” – mondták Xibalbá urai.
„Nem! Csak a mi labdánkkal!” – felelték az ifjak.
„Nem lehet! A mi labdánkat fogjuk venni” – ragaszkodtak hozzá Xibalbá urai.
„No jól van” – mondták az ifjak.
„Igen. És egy szempillantás alatt mindennek vége lesz” – mondták Xibalbá urai.
„Nem! A Puma Feje szavát adja!” – mondták az ifjak.
„Nem!” – felelték Xibalbá urai.
„Akkor úgy is jó” – mondta Hunahpú.
Erre Xibalbá urai a labdát egyenesen Hunahpú nyakvédőjének dobták. S Xibalbá valamennyi lakója láthatta, amint hegyes obszidiándarabkák jöttek elő a labdából, és csörögve a földre hulltak.
„Ez meg micsoda?” – kérdezték Hunahpú és Ixbalanque. „Meg akartok ölni minket? Nem ti hívtatok minket ide? Nem a ti saját követeitek jöttek hozzánk? Igaz! Rosszat látunk mi itt. Elmegyünk!” – mondták nekik az ifjak.
Mert valóban ezt kívánták azok az ifjaknak: hogy itt helyben meghaljanak az éles obszidiánhegyek által, s ezáltal le legyenek győzve. De nem ez történt. Így Xibalbá urai lettek legyőzve.
„Ne menjetek el, ifjak, játszanunk kell egymással. A ti labdátokkal fogunk játszani.” – mondták az ifjaknak.
És az ő saját labdájukat vették a következő, az új játékhoz.
Aztán megállapodtak a játék jutalmában.
„Milyen jutalmat kapunk, ha nyerünk?” – kérdezték Xibalbá urai.
„Döntsétek el magatok” – válaszolták az ifjak.
„Négy különböző Jicarát fogunk nyerni, négy különböző virággal” – mondták azok.
„Jól van! De milyen virágokat?” – kérdezték az ifjak Xibalba urait.
„Egy csokrot vörös rekettyéből, egyet fehérből és egyet sárgából. És egyet nagy virágokkal.” – mondták Xibalbá urai.
„Jól van!” –felelték az ifjak.
Amikor a játék elkezdődött, egy jó darabig kiegyenlítetten folyt, mert az ifjak nagy gyakorlattal rendelkeztek a játékban. Csak a saját akaratukon múlott, hogy végül vesztettek.
Az ifjakon aratott győzelem nagy örömmel töltötte el Xibalbá urait.
„Ezt jól csináltuk! Az első alkalom, hogy legyőztük őket!”. Így beszéltek. „De vajon hová akarnak menni leszedni azokat a virágokat?” – kérdezték a szívükben.
„Biztos elhozzátok nekünk ma éjjel a virágokat, hiszen győztünk” – mondták Xibalbá urai Hunahpúnak és Ixbalanquénak.
„Nagyon jól van! Ma éjszaka vágunk nektek” – felelték azok elbúcsúzva.
Ezután az ifjak beléptek az obszidián terembe, Xibalbá második kínzóhelyére. Ott a kőkésekkel akarták apró darabokra vágni őket. Hamar meghalnak majd, gondolták a Xibalbáiak. De ők nem haltak meg.
Így szóltak az obszidiánkésekhez: „Tietek lesz valamennyi állat húsa” – mondták a tűzköveknek. És erre azok nem mozdultak. Fekve maradtak a ház egyik pontján.
Mialatt az ifjak az éjszakát az obszidián teremben töltötték, magukhoz szólították a hangyákat: „Levélvágók! Éjjeli vándorok! Gyertek, és induljatok, hozzátok el nekünk a virágokat, ami az urak győzelmi díja.”
„Rendben van” – válaszolták a hangyák, és valamennyi hangya elindult, hogy Egyhalál és Héthalál kertjéből elhozzák a virágokat.
De Xibalbá urai előzőleg megparancsolták a virágaik őrzőinek: „Vigyázzatok jól a virágainkra, nehogy ellopják őket. Hiszen legyőztük az ifjakat, és honnan veszik most a díjat? Maradjatok egész éjjel éberek!”
„Jól van” – felelték azok. De a kert őrzői semmit sem vettek észre. Hiába kiabáltak a fa ágain, ahol ültek. Csak a hangjaikon keresztül tudtak valamit mondani egymásnak. „Xpurpuek, xpurpuek!” – kiabálta az egyik. „Puhujú, puhujú!” – kiabálta a másik bagoly.
Két őrző volt Egyhalál és Héthalál kertjében, de egyik sem vette észre, hogyan rabolták el a hangyák azt, amit őriztek. A virágrablók nagy tömegben jelentek meg, némelyikek a bokrokra másztak fel és letépték a virágokat, mások pedig a földre esett virágokat szedték össze a bokrok alól.
Újra és újra kiabáltak az őrzők. De nem vették észre, hogy lerágtak a farktollaikból és a szárnyaikból. Sok virág hullott le a virágvágóktól a bokrok alján levő virággyűjtőkhöz. Hamarosan megtelt a négy virágostál. Mire hajnalodott, egészen tele lettek.
S már jöttek is a követek, hogy hívják őket: „Az urak azt üzenik, hogy azonnal jönnötök kell, és átadni a díjunkat.” Ezt mondták nekik.
„Nagyon jól van” – felelték azok. A négy virágos tállal a kezeiken felkerekedtek, és elvitték azokat Xibalbá urainak színe elé.
Ahogy meglátták azok őket, az megint egy csapás volt nekik. Az ifjak elküldték a hangyákat, és egyetlen egy éjszaka alatt begyűjtötték és a tálakra rakták a kért virágokat. Elsápadtak Xibalbá urai ahogy meglátták a virágokat.
Magukhoz hívták a virágok őrzőit.
„Miért engedtétek, hogy ellopják a virágokat?” – kérdezték az őrzőket. – „Ezek a mi virágaink, nem igaz?”
„Nem vettük észre, uram, de hasonló történt a farktollainkkal is” – válaszolták azok. Csavarttá tették nekik a csőrüket, ez lett a büntetésük azért, mert el lett lopva valami, ami rájuk volt bízva.
Ilymódon Egyhalál és Héthalál mégiscsak vereséget szenvedtek Hunahpútól és Ixbalanquétól. És így lett hajlott a baglyok csőre, ami máig ilyen maradt.
Akkor megint egy labdajátékot játszottak, ami döntetlennel végződött. Xibalbá urai így búcsúztak tőlük: „Akkor hajnalig!”
„Jó” – mondták az ifjak végül.
Ezután beléptek a Fagy Házába. Leírhatatlanul hideg volt ott. A Fagy Házában belül minden tele volt jéggel. De lassan enyhült, szinte eltűnt a hideg. Jó varázslással sikrült az ifjaknak még a hideget is eltüntetniük. Nem haltak meg, jó erőben találta őket a hajnal. Xibalbá urai örömmel látták volna, hogy meghalnak. De a hajnalban már világított is egy kicsit szép kinézetük. Xibalbá urai megint felelősségre vonták az őrzőket: „Hogyan lehet, hogy nem haltak meg?” – kérdezték, újra megdöbbenve Hunahpú és Ixbalanqué tetteitől.
Hunahpú és Ixbalanqué ezután a Jaguár Házba mentek be. Tele volt jaguárral és tigrissel a Jaguár Ház. „Ne minket harapjatok, itt van nektek ez” – mondták az ifjak, és csontokat dobtak az állatoknak. Azok rögtön rávetették magukat a csontokra, és szétőrőlték azokat.
„Ez a haláluk. Erős szívük volt, de végül csak kiszolgáltatták magukat. A tigrisek épp most ropogtatják a csontjaikat.” Így beszéltek az őrzőik örömmel.
De azok nem haltak meg. Fényesen világító kinézettel léptek ki a Jaguár Házból.
„Miféle emberek ezek? Honnan jönnek?” – kérdezte mindenki Xibalbában
Utána következett a Tűz, a Tűz Háza. Abban minden izzó parázs volt, de ők nem égtek el. Simán fénylő testtel és gyönyörű arccal jelentek meg hajnalban. Halált kívántak nekik minden helyen, amit bejártak. De ők nem haltak meg. Zavar támadt Xibalbában.
Akkor a Denevérek Házába léptek be. Csak denevérek éltek ebben a házban. Egy ház a halál vámpírjai számára. Mint az obszidián, olyan élesek a fogaik, elveszett mindenki, akit megláttak.
Ebben a házban több időt töltöttek el. A fúvócsöveik között aludtak, így a házban lévők nem harapták meg őket. De végül egy másik győzte le őket, egy Halálvámpír, aki az égből jött. Kinyilatkoztatásként hagyták, hogy a következő történjen. A bölcs Nagual-uk melletük fog állni. Egész éjjel hallgatták a denevérek röpködését.
„Kilitz, kilitz” – ciripeltek a denevérek. Így zajongtak az egész éjszakán át. Aztán lassan csökkent a zajongásuk, és a denevérek nem mozdultak többet. Az egyik ott függött a fúvócsővégén.
Akkor azt modta Ixbalanque: „Hunahpú, látod már, mennyi hiányzik még a hajnalhoz?”
„Megnézem, hogy mennyi hiányzik még” – és nekilátott, hogy a fúvócsövön át nézzen ki a hajnal után. Akkor a Halálvámpír denevér leszakította Hunahpú fejét. Kinyújtva feküdt Hunahpúnak, az idősebb fivérnek a törzse.
„Nem világosodik?” – kérdezte Ixbalanqué. De Hunahpú nem mozdult már többet.
„Mi az? Hunahpú, csak nem mentél el? Mi történt veled?”
De az nem mozdult már többet. Mintha aludna, úgy feküdt ott. Akkor Ixbalnque kétségbeesett. „Bolondok voltunk, hogy ezt megengedtük” – kiáltotta.
Egyhalál, Héthalál parancsára Hunahpú fejét kiállították a labdajáték pályán. Xibalba valamennyi lakója odajött megnézni Hunahpú fejét.

Akkor éjszaka Ixbalanqué összehívta valamennyi állatot: a borzot, a vaddisznót, valamennyi kisebb és nagyobb állatot. Még ugyanezen az éjszakán kérdezte őket a táplálékuk felől: „Mi a táplálékotok? Menjetek, és keressetek magatoknak élelmet!” – ezt mondta nekik Ixbalanqué.
„Nagyon jól van” – felelték azok, és elmentek élelmet keresni. Mikor visszatértek, mindegyik hozott magával valamit: az egyik egy korhadó fadarabot, a másik füvet, a harmadik köveket, és volt, aki földet hozott. Sokféle dolog szolgált élelemül az állatok világában.
Utolsóként a borz érkezett meg. Ő egy nagy tököt talált magának, és azt görgette az orrával maga előtt. Abból készítettek el egy fejet, mintha Hunahpú feje lenne. Kivágták a szemek helyeit.
Egy nagy bölcs jött az égből. Az ég szíve, Huracan volt ő. Lejött, és letelepedett a Denevérek Házában a többiek mellé. És nem tartott sokáig, és az arc ismét láthatóvá vált, széppé formálódott, és ragyogott a haj. Beszélni is tudott.
Amikor sötétedni kezdett, és vöröslött a horizont, azt mondták az oposszumnak: „Menj ki, ős.” „Jó” – felelte az, és kiment. Tovább sötétedett. Négyszer járt körbe az ős. Még ma is mondják az emberek: „Tacuatzin körbejár.”
„Minden rendben?” – kérdezték Hunahpút. Még gyenge volt, ahogy életre kelt.
„Igen” – válaszolta Hunahpú, és elkezdte a fejét minden irányba forgatni, mintha egy igazi fej lenne.
Akkor beszéltek ők ketten egymással, és egy tervet készítettek.
„Te nem fogsz játszani. Ügyelsz magadra. Én egyedül fogom ezt megtenni.” – ezeket mondta neki Ixbalanqué. Aztán megparancsolta egy nyuszinak: „Te holnap a labdajáték pályánál a tölgyfánál maradsz. Mikor hozzád dobom a labdát, elszaladsz vele.” Ezzt mondták a nyuszinak az éjszaka. Másnapra mind a ketten jól voltak.
A játék újrakezdődött. Hunahpú fejét letették a pálya mellé.
„Mi győztünk, diadalmaskodtunk rajtatok. Ki vagytok szolgáltatva nekünk.” – mondták azok. De Hunahpú így kiáltott: „Dobjátok csak a fejet, mint egy labdát. Nem érzek semmi fájdalmat már.” Ezeket mondta, és ez volt megint a kihívás.
Xibalbá emberei akkor hajították máris a labdát, és eltalálták Ixbalanquét, akinek a nyakvédőjéről lepattant a labda, és nagy ívben elrepült egyenesen a tölgyfához. Akkor felugrott a nyuszi és szaladt messzire. Xibalbá lényei rögtön üldözni kezdték. Rohantak, zajongtak, ordítozva próbálták elkapni a nyuszit. Xibalbá valamennyi ura ott szaladt köztük.
Ők viszont fogták Hunahpú fejét, és a helyére illesztették. A tököt letette Ixbalanqué a pályára. A fej megint Hunahpú igazi feje volt, örültek neki mind a ketten.
Mialatt Xibalba lakói a labdát keresték, az ifjak előhozták a labdát a tölgyfából és kiabálni kezdtek a labdával a kezükben: „Gyertek! Itt van a labdánk! Megtaláltuk!”
Mikor Xibalbá lakói visszatértek azt kérdezték:
„Mi történik itt a szemeink előtt?”
Még egyszer elkezdtek egy játékot, amelyik döntetlenül végződött.
Utána Ixbalanqué felemelte a tököt, és a páya közepén a földhöz csapta úgy, hogy messzire hulltak belőle a magjai.
„Mit tettetek? Ki csinálta mindezt?” – kiáltották Xibalbá lakói.
Így történt Xibalbá birodalmának a veresége Hunahpú és Ixbalanqué által. Sokat szenvedtek. De mindennek ellenére, amit elkövettek ellenük, nem haltak meg.

Most elmeséljük, hogy milyen halált gondoltak el maguknak Hunahpú és Ixbalanqué. Íme, a halálukról hozott döntésük.
Átgondolva minden munkájukat, mindent, amit elvégeztek, valamennyi fájdalmukat és szenvedésüket, azt, hogy minden kínzás ellenére nem haltak meg Xibalbában és Xibalbá vadállatai sem szaggatták szét őket – elküldtek két varázslóért, akiket Xulúnak és Pacámnak hívtak, a bölcseknek.
„Xibalbá urai meg fognak kérdezni titeket a halálunkról. Tanácsot fognak kérni, mert mi nem haltunk meg, mert minket nem győztek le, mert túléltük a kínzásaikat, mert egy állat sem támad meg bennünket. A szívünkben tudjuk, hogy egy forró vízzel teli edényben akarnak megölni minket. Xibalbá valamennyi lakója összegyűlt már, de valójában mi nem fogunk meghalni.
Elmondjuk, hogy mit tanácsolunk nektek, amikor ők megkérdeznek benneteket a halálunkról, a feldarabolásunkról, mit válaszoljatok ti, Xulú és Pacám nekik. Ha megkérdeznek benneteket: „Nem lenne jó, ha a csontjaikat bedobnánk a szakadékba?”
„Nem” – mondjátok. „Fel fognak támadni.”
Akkor azt kérdezik majd:
„Nem lenne jó a fákra felakasztani őket?”
„Nem” – mondjátok. – „Az tényleg nem lenne jó. Viszont fogjátok látni őket.”
Azok pedig harmadszor is megkérdeznek:
„Dobjuk a csontjaikat a sebes patakba?”
Ha ezt kérdik, akkor így feleljetek:
„Az egy jó halál, az a legjobb. A csontok a köveken szétőrlődnek, az apró darabkák szétszóródnak a gyorsan folyó vízben, amelyik messze viszi őket a kis és a nagy hegyeken keresztül.”
Ezzel szeretnénk megbízni benneteket.

Így beszéltek Hunahpú és Ixbakanqué, ezt a megbízást adták, mert ismerték a halálukat.
Egy nagy kődény készült el, egy nagy forróvizes edény, és egy nagy tüzet raktak. Egyhalál, Héthalál követei jöttek, hogy odavigyék őket.
„Gyertek, ifjak, mi elkísérünk benneteket. Az átalakuláshoz megyünk! Hozzátok ide őket, ezt mondták nekünk az urak.” Így beszéltek.
„Jól van” – felelték azok. Gyorsan mentek, és hamar odaértek a forró edényhez.
Megpróbálták őket egy játékhoz elcsábítani.
„Igyunk Chicát. Négyszer repüljünk nagy ugrásokkal, ifjak!” – ezt kiáltotta nekik Egyhalál.
„Nem fogtok félrevezetni, becsapni minket. Talán nem tudjuk a halálunkat? Látni fogjátok!”
Így válaszoltak az ifjak.
Szorosan egymás mellé álltak, összeillesztették az arcukat, a karjaikkal átkarolták egymást, és együtt zuhantak bele az edénybe.
Ott meghaltak mind a ketten.
Örültek Xibalbá lakói, fütyörésztek és zajongtak. „Legyőztük végül őket, bár sokáig ellenálltak.”
Elhívatták Xulút és Pacámot, és kérdezték őket, hogy mi történjen a csontokkal. Aztán Xibalbá urai végrehajtották azt. A testeket feldarabolták és folyó vízbe hajították. De nem vitte el azokat a víz, hanem lesüllyedtek a víz fenekére, és gyönyörű ifjakká változtak. Ilyen formában jelentek meg újra.