dráma: Gyász

Egyfelvonásos dráma 2014

Egy öreg kis falusi ház kertjében vagyunk. Nem tűnik elhanyagoltnak, bár látszik, hogy minden fa, bokor, növény régi már.
Az első jelenet tavasszal játszódik, a második nyáron és a negyedik ősszel. A szavak nélküli zárókép télen.
A harmadik jelenet Mexikóban játszódik valamikor az időszámításunk előtt.

Szereplők:
Nóra, a fővárosban élő, 53 éves asszony
Róza, a szomszédasszony, a faluban él, 54 éves
Törzsfőnök
Sámán

Első jelenet.
Nóra ott áll a virágágyás mellett egy eltört ásónyéllel a kezében.
Nóra kicsit kiabálva átszól a szomszéd kertbe: Halló, szomszédasszony kedves! — Megvárja míg Róza a kert másik részéből odajön a kerítéshez. — Ne haragudjon meg, hogy zavarom! Kölcsönkérhetnék egészen rövid időre egy ásót? Engedje, hogy bemutatkozzam: Nóra vagyok, az új szomszéd.
Róza: Üdvözlöm. Én Róza. Hozom az ásót.
Nóra: Szívesen áthívnám, ha nem tartom fel vele!
Róza a fejével int: Akkor jövök a kapu felé.
Nóra ledobja a földre a kezében maradt ásónyelet, letörli a kezét, úgy megy a kapuhoz.
Nóra a kaput nyitva, mikor Róza már odaért: Nagyon szépen köszönöm! — Átveszi tőle az ásót. — Jöjjön, üljünk le egy cseppet a teraszon!
Róza: Csak nagyon rövid időre, éppen főzés közben vagyok. Az ásó meg nem sürgős, ha nem marad itt éjszakára, akkor este, mielőtt elmegy, csak tegye át a kerítésen.
Miközben ezeket mondja, már bementek a kertbe, s a kis terasznál álltak meg. Egy régi pad áll a teraszon, előtte kis kerek kerti asztal meg egy hasonló szék.
Nóra: Üljön le, Róza, ahová tetszik. — Egy termoszból teát önt ki, meg néhány aprósüteményt tesz egy kistányéron az asztal közepére. — Csak ezzel tudom kínálni, amit magammal hoztam, itt még nincs semmi.
Róza: Ne csináljon gondot magának, igazán csak egy pillanatra jöttem át … nem tegeződnénk inkább, szomszédasszony? Nekem olyan furcsa ez a magázódás!
Nóra: Dehogynem, persze, jobb lesz. — Kezet fognak, majd ő is leül.
Róza: Megvetted ezt a kis házat? Leköltözöl majd ide a faluba? Elég sokáig nem lakott itt már senki.
Nóra: Nem, nem vettem. Az én anyám örökölte ezt a házat egy nagynénjétől, már legalább tíz éve. Anyám, úgy tudom, járt itt néha. Az ősszel halt meg.
Róza: Őszinte részvétem. — Kis szünet után. — Ezek szerint te az Erzsike néni lánya vagy.
Nóra: Igen. Ismerted őt?
Róza: Hogyne. Üldögélt itt néha a kertben.
Nóra: Én csak egyszer jártam itt, még valamikor gyerekkoromban, mikor az öreg Aranka néni élt még, biztos ismerted őt is.
Róza: Ó, igen! Ő már itt lakott, mikor mi a férjemmel ideköltöztünk.
Nóra csendesen mosolyogva: Nagy a család? Szép nagy házatok van. — Átnéz a szomszéd házra, úgy mondja.
Róza: Már csak egyedül élek benne. A férjem meghalt két éve, a két fiam meg megnősült és elköltözött már néhány éve. Az unokáimmal jönnek holnap, arra főzőcskézek, így előre.
Nóra: Hány van?
Róza: Még csak kettő, az egyik fiamnak egy kislánya, a másiknak meg egy kisfia. De, remélem lesz még. Neked?
Nóra: Nekem csak egy unokám van, egy kisfiú. Azt is ritkán látom, mert a fiamék kint élnek Németországban. — Érződik a szomorúság a hangján.
Róza: S a férjed? — bizonytalanság van a hangjában.
Nóra: Elváltam, már sok évvel ezelőtt, mikor még a fiam kicsi volt. Egyedül neveltem fel őt.
Róza: Az se lehetett könnyű.
Nóra bólint, majd: Most már, hogy anyám is meghalt, teljesen egyedül maradtam.
Róza: Együtt laktatok?
Nóra: Nem, lánykorom óta sohasem. — Elhallgat, érződik, hogy a téma fájdalmas ahhoz, hogy egy idegennel beszéljen róla.
Róza egy kis szünet után: Nehéz dolog az egyedüllét, mindennap eszembe jut a férjem. Akárhová megyek a házban, mindig akad valami a szemem elé, ami rá emlékeztett.
Nóra: Hány évet éltetek együtt?
Róza: Több, mint harmincat. Gyerekkori szerelem volt, egész fiatalon házasodtunk össze. Nem is ismertem mást a férjemen kívül — ezt egészen halkan mondja. — Szerencsénk volt, mert egyikünk szülei sem ellenezték a házasságunkat. Tudod, itt a faluban még általában a szülők döntöttek a házasságokról. Sokaknak megkeseredett az élete emiatt.
Nóra: Nagy szerencse kell ahhoz, hogy a sokféle akarat egybeessen.
Róza: Igen. Sokat dolgoztunk. — Átnéz most ő a házukra. — Ez volt az életünk. A családi fészek, amit magunk teremtettünk. A régi kis ház helyén, ami itt állt, mindent magunk készítettünk el. Közben persze a munka, meg a gyerekek…
Nóra: Ebből áll mindannyiunk élete. Amíg dolgozunk, és gyereket nevelünk, soha sincsen időnk semmire.
Róza: Igen, ez igaz. Mióta egyedül maradtam, érzem csak, hogy mennyire igaz. Hirtelen olyan sok időm lett.
Nóra: Nem dolgozol már?
Róza: De, még igen. A helyi boltban, csak részidősen. — Elhallgat egy kicsit. — Itt a faluban nem sok munka akad, örülök, hogy még dolgozni tudok. A megmaradó időmre meg itt a kert, meg az unokáim, mikor elhozzák őket.
Nóra: Én még teljes időben dolgozom.
Róza: Az jó!
Nóra: Jó is, meg rossz is. Persze, örülök, hogy van még munkám, ebben a korban már szinte lehetetlen munkát találni azoknak, akik valamiért munka nélkül maradnak.
Róza: Ami manapság gyakori.
Nóra: Igen. Gyakran nem is az emberek hibájából. — Némi szünet után folytatja. — Mikor ősszel anyám kórházba került, szerettem volna hazavinni még, ápolni. Megkérdeztem a munkahelyem, adnának-e — talán csak fizetés nélkül, de a munkahelyem megtartva — hosszabb ápolási szabadságot. Maximum egy hetet, azt mondták.
Róza ránéz, szomorúan mondja: Néhány hónapig ápoltam itthon a férjemet, mielőtt meghalt. Nem volt könnyű vele, szegénnyel. Néha úgy tűnt, hogy még világosan lát és ért mindent, néha meg egészen zavaros volt.
Nóra: Szomorú dolog a halál. Nem gondolkodunk róla el időben.
Róza: A végén már, én azt hiszem, hogy megváltás volt neki a halál. — Kicsit megtörli az orrát, bár nem hallatszott szipogás. — Sokat sírtam, de mindig a másik szobában. Igyekeztem, hogy ne vegye észre, ne lássa.
Nóra: Nem volt senki segítséged?
Róza: Miben? Jött néha a körzeti nővér ellenőrizni, és ha kell, valamit módosítani az orvosságokon. Jöttek a gyerekek, bevásároltak, meg segítettek pénzzel, mert akkoriban nem tudtam dolgozni. Nem hagyhattam a férjemet felügyelet nélkül.
Nóra: Nehéz lehetett.
Róza: Igen.
Nóra: Sokat gondolsz azóta is rá? — csak félig kérdés, ahogy mondja.
Róza: Szinte állandóan. A házban, bárhová megyek, mindenről ő jut az eszembe: itt egy lámpa, amit megjavított, ott egy kisrádió, amit mindig magával cipelt mindenhová, a műhelyébe, a kertbe, amott egy régi kis vasút, amelyet a fúknak csinált, mikor még kicsik voltak …
Nóra: Ez jó is, nem?
Róza: Jó, bár fájdalmas is a rágondolás, de jó. A fiaim rá akartak beszélni, hogy csináljunk egy nagy lomtalanítást, dobáljunk ki minden régi holmit, de én nem akarom. Maradjon csak minden úgy, ahogy volt eddig is.
Nóra: Lomtalanítás! De jó, hogy mondod! Itt viszont lomtalanítani kellene, mindent el akarok hordatni, mielőtt feladok egy hirdetést.
Róza: Hirdetést?
Nóra: Igen. Tulajdonképpen eladni szándékozom. Bár… — bizonytalan a hangja, szeretettel nézi a kertet — még nem biztos.
Róza: Megértelek, sok munka egy ilyen kert annak, aki nem szokott hozzá.
Nóra: Nem, nem! A kert az, ami vonz. Csak — megáll egy kicsit — arra gondoltam, jó lenne a lakásomat elcserélni egy kicsit nagyobbra, meg valami tartalék se ártana, mielőtt még nyugdíjas leszek. Eddig minden pénzem a fiamra költöttem.
Hallgatnak egy darabig, teáznak.
Róza: Mi baja volt az Erzsike néninek?
Nóra: A vége felé már minden. Évek óta kínlódott szegény sokféle bajjal, reumával, vérnyomással, mindenfélével. Rengeteg orvosságot írtak fel neki, amik persze szerintem néha többet ártottak, mint használtak. Tüdőgyulladással került a kórházba, de már sokféle belső baja lehetett. Nem tudott kimenni már a WC-re se, csak feküdt egész nap. — Keményen halk és mélyen szomorú a hangja. — Borzasztó volt látni a kórházi ágyon, a halottas ágyon, hiszen már mindenki tudta róla, hogy nem fog felépülni többé.
Szomorúan hallgat egy kicsit, becsukja egy pillanatra a szemét.
Nóra: Magam előtt látom, annyira szétesetten, messzire kerülve egykori önmagától, ahogy vezetékek lógnak ki belőle, meg megy az infúzió be…! Szörnyű látvány. Magatahetetlenség érzés, neki is, nekem is. Nincsenek már szavaink, nem tudok mit mondani neki. A homlokára teszem a kezem, vagy próbálom fogni a kezét, olyan szavak nélküli a kapcsolatunk, mint egy csecsemővel. — Sóhajt. — Minden, minden, ami az életünkben volt, hirtelen elszállt már akkor. Ő is más volt akkor a végénél, én is más voltam, mint valaha voltunk, mások, mint ahogy egymást, mint anya és lánya, hosszú éveken át láttuk. Ne haragudj.
Gyorsan feláll, befordul egy kicsit a házba, nem akar ott Róza előtt esetleg sírni.
Mire visszajön a teraszra, már Róza is felállt, s menni készül.
Róza: Megyek is akkor már, folytatom a főzést, s nem tartalak fel.
Nóra: Nem tartottál fel, örülök, hogy megismertelek. Majd látjuk még egymást, a tavasszal, nyáron többször itt leszek.
Róza: Akkor az ásót majd csak hagyd ott a kerítés mellett. Jó munkát vele!
Mosolyognak egymásra, majd Róza elmegy.

Második jelenet.

Róza egy nagy tál süteménnyel jön be a kertkapun. Gyönyörű napsütéses idő van, nyári meleg.
Róza: Hoztam egy kis kóstolót, ezt a meggyespitét szereti a legjobban Lilike, a kisunokám.
Nóra mosolyogva kínál helyet, miközben átveszi a tálat, s az asztalra teszi: Akkor ne együk el előle…!
Róza: Ó, ő most a szüleivel nyaralni van, mire megjönnek majd, sütök még másikat.
Nóra: Sajnos én nem tudok süteményeket sütni. A főzés még csak-csak, de a süteményeimmel mindig elrontok valamit.
Mindkettőjük elé kistányért rak, és poharakat, meg egy szörpös üveget tesz az asztalra.
Róza: Belejön az ember, én annyi évtizede csinálom már! Mindenkinek valami más volt a kedvence, a páromnak is, a gyerekeknek is, meg most a kicsiknek, így aztán minden héten valami mást sütök, és szépen körbe mindenkinek a kedvence sorra kerül.
Nóra: Mi készen vettük a tortákat, általában. Vagy félkészen. — Megáll egy kicsit a beszédben, eszik egy szelet meggyespitét. — Nagyon finom!
Róza mosolyogva bólint, ő is eszik.
Nóra: Mikor kisgyerek voltam, velünk lakott az egyik nagyanyám, akit nagyon-nagyon szerettem. Ő is sütött minden héten, s mindig valami másmilyet. Nagyon finomakat. Még a születésnapi tortákat se készen vettük, hanem ő csinálta. Nekem mindig Dobos-tortát, nem tudom, ismered-e.
Róza: Hogyne. Már rég nem csináltam, de tudok. Olyan csokitorta féle, aminek égetett kemény karamell lap van a tetején.
Nóra: Igen, de én nem tudom elmondani, hogyan kell csinálni.
Róza: Majd megtanítom egyszer, ha van kedved.
Nóra kissé bizonytalanul bólint.
Nóra: Nagyanyám, tudod, őrá gondolok olyan nagyon sokat! Hosszú életet élt meg, több, mint kilencven éves volt, mikor meghalt. Nekem már biztos nem adatik meg ilyen sok idő. Pedig, az ő élete is nehéz volt, honnan merítette oly sokáig az erőt? Átélt két világháborút. Egészen más világ volt még akkor, amikor született, mint amilyen ma van. A XIX-dik században született, ami már nekünk is történelem, nemcsak a gyerekeinknek.
Elhallgat egy kicsit.
Nóra: Emlékszel, a múltkor meséltél a férjedről, hogy a házban minden darab őt juttatja eszedbe, őrá emlékeztet. Én többet gondolok a nagyanyámra, mint a volt férjemre. Gyönyörű kézimunkáit, kis vázáját megőriztem örökre. Vagyis, amíg én meg nem halok — teszi hozzá kesernyés mosollyal.
Róza: Biztos nagyon szeretett téged, mikor gyerek voltál.
Nóra: Igen. Nagyon szeretett. — Elérzékenyült a hangja. — S én is nagyon szerettem. Mintha a halál még jobban megértetné velünk egy szeretett lény fontosságát. — Tölt egy kis szörpöt, kortyol, aztán folytatja. — Mikor kórházba került, pont akkor zajlott a válásom, a lehető legnagyobb felfordulásban éltem. Mégis, szerettem volna, ha hazakerül még…de anyám nem akarta.
Elhallgat, mint aki olyan mélyen lévő sebeket szakított fel magában, amikről nem beszélt soha.
Nóra: Miért nem tudunk már szeretetet adni azoknak, akik meghaltak?
Róza: Továbbadod a szeretetet a fiadnak meg az unokádnak. Talán van ebben valami természetes. A szeretetet, amit kapunk, nem teljesen ugyanoda adjuk vissza, hanem továbbadjuk az utánunk jövőknek. Csak később értjük meg, hogy minket milyen nagyon szerettek. — Szünetet tart. — Itt a faluban, csak a pap szokott a szeretetről beszélni. Mindenki más, aki szeret, az csak megéli: az emberek szeretik a családjukat, a gyereküket, a szüleiket, de nem beszélnek róla. Sőt, néha még nem is éreztetik. Gondoskodnak egymásról. Azok, akik szeretnek. Mert, akik nem szeretnek, azok azok, akik veszekednek, meg részegeskednek.
Nóra: Igen. Hallottam már róla, hogy vannak vidékek, ahol szinte soha nem beszélnek a szeretetről, de nekem, valahogy furcsa.
Róza kérdőn nézi: Furcsa?
Nóra bólint: Furcsa. Hogy lehet szív nélkül szeretni? Itt van például a menyem. Nem tud egy szót sem magyarul, de nem ezért nem tudunk beszélgetni egymással, hiszen én beszélek valamelyest németül. Egyszerűen soha nem érdekelte, hogy ki vagyok én. Hogy milyen az életem. Úgy érzem, mikor őrá gondolok, hogy annak örülhetek, hogy a családomban nem volt ilyen szívtelen teremtés. — Felsóhajt. — Pedig biztos szereti a fiamat, s az unokámat is, nem lehet másképp.
Róza: Minden ember másképpen szeret, van, akinél érezni, van, akinél nem.
Nóra: Te biztos úgy szereted a menyeidet is, mintha a lányaid lennének.
Róza: Lányaim? — Felsóhajt. — Próbálom. Nekem sem sikerül mindig. — Megáll a beszédben, Nórára néz. — Volt nekem egy kislányom. Egy édes lányom. Őt gyászolom én egész életemben.
Nóra: Ne haragudj, nem tudtam.
Róza: Persze, hogy nem tudtad, honnan tudtad volna. — Szünetet tart. — Meghalt kamaszkorában. Elütötte egy vonat.
Nóra: Részvétem, nem is tudom, hogy mit mondjak.
Róza: Nem is kell semmit mondanod. — Felsóhajt. — Én sem tudtam megszólalni, mikor a hírt hozták. Megmerevedtem belül, megőrültem majdnem a fájdalomtól. Hosszú hónapokig mintha bénult lettem volna. Mechanikusan jártam, tettem a dolgom, de a lelkem, a szívem az valahol másutt járt. Hiába próbáltak vigasztalni, nem hallottam semmit szinte a világból.
Nóra: S a fiúk? A férjed?
Róza: Sokat segített a férjem, mindenben akkoriban, csak a fájdalmamon nem. Azon nem tudott ő se segíteni. A kicsik se, a fiúk, akkoriban tíz meg nyolc évesek. Szerencsére, olyan kiskamasz korukban voltak, mikor a fiúk amúgyis kezdenek elszakadni az anyjuk szoknyája mellől, szaladgálnak a többi falubeli hasonló korú gyerekkel, s nem nyomasztja őket az anyjuk bánata.
Nóra kitölt egy kis szörpöt a poharaikba. Róza kortyol egyet.
Róza: Nem múlt el soha. Talán tompult, talán a világ ma már nem látja, de bennem örökre megmaradt a lányom. Minden nap gondolok rá. Mikor a fiaim nősültek, mikor a menyeimet nézem, mindig-mindig eszembe jut, hogy vajon ő milyen lenne. Milyen lenne anyaként. Milyen lenne az ő gyereke.
Nóra: Akkor mégsem adunk tovább minden szeretetet. Amelyik fájdalomba fordul, az bennünk ragad.
Róza: Igen.
Hallgatnak egy darabig.
Nóra: Nem innál egy kávét? Van lefőzve a termoszban.
Róza: Köszönöm, kérek.
Nóra kávét tölt mindkettőjüknek.
Nóra: Úgy látszik, mi mindig a halottainkról beszélgetünk.
Róza: Igen.
Nóra: Mesélj inkább az unokáidról egy kicsit.
Róza: Gyere, menjünk át hozzám, van egy csomó fényképem, megmutatom őket.
Nóra körbenéz, s úgy mondja:
Nóra: Jó, de azt a kis gyomlálást ott — kimutat a kertre — még be akartam fejezni, mielőtt megjön az eső.
Róza feláll: Akkor fejezd be, s utána várlak majd!
Elköszönnek, s miután Róza mögött becsukja a kertkaput, Nóra megy a veteményeséhez gyomlálni.

Harmadik jelenet

Mexikóban vagyunk egy indián sátorban a Halottak Napja ünnepe előtti napon.
Odakint nagy a készülődés az ünnepre, mindent virágokkal díszítenek fel.
Sámán: Hallgatlak, Gyors Nyíl.
Törzsfőnök: Elégedetlenek hangjait hallani, Nagy Varázsló.
Sámán: Mindig mozgatja a lombokat a szél.
Törzsfőnök: Több ez most annál. Vissza akarják állítani a rituális evést. Azt mondják, azért lett rossz a termés, sikertelen a vadászat az idén, mert elfordultak tőlünk az istenek. Elfordultak, mert mi elfordultunk az őseinktől. Már nincsenek velünk az őseink, mert nem ettünk a húsukból.
Sámán: Az őseink velünk vannak, a szellemeik itt élnek velünk, együtt ünnepelünk velük holnap.
Hallgatnak egy kicsit.
Sámán: Mikor a nagy járvány volt, te még kisgyermek voltál. Sokan meghaltak akkoriban. Az istenek azért büntettek minket, mert az emberek húsát ettük, a foglyul ejtettekét és a halottainkat. — Megáll a beszédben. — Akkor múlt el a betegség, a pusztulás, mikor megértettük, hogy az istenek nem akarják, hogy emberhúst együnk. Ad nekünk a Nagy Anya, a természet elegendő vadat, halat, madarat, sokféle táplálékot.
Törzsfőnök: Azt mondják, az ősök ereje a mienk lehetne, nem menne veszendőbe… Az egészen öregek emlékeznek még olyan Halottak Napjára, ahol mindenki fogyasztott az áldozat húsából. Nemcsak virágot tettünk az ősök csontjaira, de az ősök is kaptak a közös ételből. Nagyobbak és erősebbek voltunk, mint ma.
A Sámán némi hallgatás után: Gyors Nyíl mit gondol erről?
Törzsfőnök: Én helyesnek tartom apám döntését, aki megtiltotta az emberhúsevést. De, a feleségem… — megállt a beszédben. Mindketten tudták, hogy Sápadt Hold pont azért lett Gyors Nyíl felesége, hogy a törzsön belüli két ellentétes tábor megbéküljön egymással. — …mindennap hallom. S nincs egyedül.
Sámán: Higyj abban, amit érzel. Apád szelleme veled van, segít abban, hogy megértsd, mi a helyes.
Törzsfőnök: Igen, érzem néha apám jelenlétét, vagyis úgy érzem néha, mintha egyetértően bólintana. De hiába érzem, hogy helyes, amit teszek, ha az emberek nem fogadják el nekem. A vadászaton, a munkában hallgatnak a szavamra. De ebben nem. Nem mind.
Sámán elgondolkodva: Értem. Segíteni fogok. Az én hibám, ha az emberek nem jól hisznek. Ha nem hiszik el nekem, hogy helyesen közvetítem az istenek akaratát.
Sámán: Megváltoztatom holnapra a szertartást.
A Törzsfőnök kérdően ránéz, de nem szólal meg.
A Sámán mintha a ki nem mondott kérdésre válaszolna: Nem tudom még, hogyan. Nem tudom még, kinek a szellemét idézem holnap meg. Talán apád apjáét, akire már csak a vének emlékeznek, de mindannyian tisztelnek.
Hallgatnak.
Sámán: Az lenne a jó, ha éreznék, ha mindenki érezné, hogy mindig velünk vannak, akiket szerettünk, még akkor is, ha meghaltak. Ha azt mondjuk, hogy ők már eltávoztak. Mindig várják, hogy hívjuk őket, és örömmel jönnek. Egy másik világ részei, de ez a másik világ szorosan együtt van a mienkkel.
Törzsfőnök: Tudok valamiben segíteni?
Sámán: Nem, most nem. Kimegyek az erdőbe, néhány növényt szedni. Kis Nádszál jöhet velem. Este beszéljünk még.
Fejbólintással elköszönnek, s a Törzsfőnök kimegy.

Negyedik jelenet

A kertben vagyunk megint. Ősz van. Szép ősz, sok a színes lomb, de a nagyja már lehullott. Nóra egy kis kőtalapzatra egy kő szobrot állíttatott fel, mellette kis kő ülőke. A szobor kétrészes, mintha egy Földgolyó lenne, s fölötte szárnyak.
Róza nyitja a kapuajtót: Zavarlak, szomszédasszony?
Nóra: Nem, nem, csak gyere!
Róza közelebb jön, s nézi az új szobrot: Ez valami új!
Nóra: Igen. Most hozták, és állították fel.
Róza: Egy szobor…?
Nóra: Emlékhelyet csinálok vele. — Közben egy közeli kis fapadra mutat. — Gyere, ülj le.
Róza: Emlékhelyet? Kinek?
Nóra: A halottaimnak. Mindegyiküknek, akik már elmentek.
Róza leült: Akkor eldöntötted, hogy nem fogod eladni a házat — inkább mondja, semmint kérdezné.
Nóra: Igen, eldöntöttem, nem adom el. Már nem akarom eladni. Megszerettem ezt a kertet, ezt a csöndet, a nyugalmat. Mikor majd nyugdíjas leszek már, itt töltöm majd a hónapokat, mikor nem kell fűteni.
Róza: Ennek örülök.
Nóra: Merre jártál? Dolgozni voltál?
Róza: Nem, a temetőben. Előbb akartam még menni, mint a halottak napja, mert a hétvége olyan zsúfolt lesz.
Nóra elmosolyodik: Én sem szeretek pont akkor menni, nagy a tömeg. Kint a temetőben is, meg a közlekedésben is. A múlt vasárnap voltam kint az enyéimnél a Köztemetőben.
Róza rámutat a szoborra: S akkor ez?
Nóra: Ez? Nem tetszik neked? Nekem megtetszett nagyon. Úgy éreztem, hogy jó társ lesz nekem, ha üldögélek itt mellette, s őrájuk gondolok. Hiszen nemcsak a temetőben szoktam rájuk gondolni, te is tudod.
Róza: Ha én nálam lenne, a fiaim biztos megszidnának, hogy miért nem az élőkre gondolok. Ne foglalkozz a halottakkal annyit! — mondanák.
Nóra: Pedig természetes már a mi korunkban, hogy gondolunk a halálra, nem?
Róza: Azt hiszem, mi egész életünkben gondoltunk rá — elhallgat egy kicsit, mindketten tudják, hogy a lányára gondol — de, ötven felett már mindenkinél úgy van, hogy egyre több lesz az eltávozottja, az olyan, akit ismert, és aki már elment. A múlt héten halt meg itt a szomszéd utcában egy néni, akit fiatal lány korom óta ismertem. A jövő héten lesz a temetése.
Nóra: Elmész?
Róza: Természetesen. Itt a faluban elmegyünk mindenkinek a temetésére, akit ismertünk.
Nóra: Nagy családja volt?
Róza: Egy lánya meg egy fia, de már egyik sem él itt.
Hallgatnak egy darabig.
Nóra: Ez a szobor segít nekem. — Sóhajt egyet, majd beszélni kezd. — Azt olvastam valahol, hogy „mindenki meghal, de senki sem halott”. Állítólag egy indián mondás. Hol vannak a halottaink? Mi lesz velünk a halálunk után? Lehet, hogy azoknak van igazuk, akik hiszik, hogy az ember valahol máshol, más formában továbbél? Lehet, hogy az én anyám most egy boldog csecsemő, a nagyanyám meg már rég fiatalasszony valahol?
Róza csak nézi, nem szólal meg.
Nóra: Bárcsak úgy lenne! Olyan gyakran kívánom nekik, hogy boldog életük legyen! Hogy kapjanak szeretetet!
Róza: Az már egy másik élet lenne, ott akkor már nem tudnak rólad. Nem tudnak a fájdalmaidról, az emlékezésedről. Már mások veszik körül őket, mások, akiket szeretnek…
Nóra: Az a jó, azt kívánom nekik. Hiszen egyikünk sem azért szeret, mert a cserébe kapni akar valamit.
Róza: Igaz. Akit szeretünk, szerettünk, annak jót kívánunk, nem baj, ha nekünk nincs részünk abban a jóban. — Elgondolkodik. — Soha nem gondoltam arra, hogy az én kislányom élhet valahol. Egy másik életben, máshol. — Megint megáll. — Mire lenne jó, ha az emberek tudnák az ilyesmit?
Nóra: Talán nem is ebben a világban élnek, talán van egy másik világ is, a halottaké, akik egy másfajta életet élnek, mint mi. Ha így lenne, akkor ott találkoznánk majd, ővelük, akik már elmentek, mi, akik most még itt vagyunk.
Róza: Minek járunk akkor a temetőbe, ha úgy sincsenek ott?
Nóra: Nem tudjuk, hogy hol vannak. Visszakerült a testük az anyagba, a lelkük meg az égbe szállt, ahogy sokan tanítják? Az is lehet. — Elhallgat, majd egy idő után. — Velem előfordult néha a temetőben, a sírnál, hogy úgy éreztem, hogy láthatatlanul ott vannak mellettem. Tudják, érzik minden gondolatom, minden fájó sóhajom.
Róza: Igen, én is éreztem már. Néha még beszélgetek is a sírnál a férjemmel.
Nóra: Jó az emlékezés, fájdalmas is, de jó is. Velünk vannak, még akkor is, ha már elmentek. — A szoborra mutat. — Ha meglátogatnak majd itt, beszélgetünk.
Róza halkan mondja: Velünk vannak mindig a halottaink, vagy legalábbis valami belőlük. Valami, ami nem távozott el, ami megmaradt nekünk örökre.
Nóra: Igen. Részei az életünknek.
Egy kicsit csöndben vannak.
Róza: Mit akar ábrázolni ez a szobor? Ez a golyóféle itt a Föld lenne? Ezek meg mintha egy óriás madár szárnyai volnának? Melyek óvják, beborítják?
Nóra: Én is valahogy így látom. Talán védenek is minket a halottaink.
Róza: Valahányszor ránézek, én meg az enyéimre gondolok majd. Nem baj, hogy mindenkinek a sajátjai jutnak az eszébe — félig kérdésnek indul, de inkább kijelentés lesz belőle.
Nóra: A világ összes halottaira is gondolok néha. Azokra, akikre talán nem gondol senki. Mennyien voltak, akik úgy haltak meg, valami háborúban, vagy ki tudja milyen úton, hogy még meg sem tudta siratni őket senki. Nincs sírjuk. Van emlékük?
Róza: S aztán azok is meghaltak már, akik még emlékezhettek volna rájuk. Ki emlékszik majd ránk, ha elmegyünk? A gyerekeink, unokáink még egy darabig, aztán már senki sem.
Nóra bólogat csendesen: Igen. Ezért gondolok én mindenkire, mindenkire, akik valaha éltek, s akiknek valamennyi nyoma maradt ezen a világon. Akikhez egy idő múlva mi is csatlakozunk.
Róza: Élők és halottak, mi mindnyájan.
Elgondolkodva, csöndben ülnek néhány percig.

Zárókép.

Tél van. Mindent belepett a hó, csak a kis szobor meg a csupasz fák és bokrok látszanak. Róza sokáig csendben áll a kerítésnél, majd becsukja a szemét, mintha imádkozna.

Vége