Dalolva szép az élet

Dalolva szép az élet! Micsoda közhellyel kezdem ezt a mai bejegyzést?
Még a közhelyek is tudnak különleges érzékenységűvé válni, ha úgy hozzák a körülmények.
És most olyanok.
Sokféle tevékenység közben szerettem énekelni, miközben főztem vagy autót vezettem vagy zuhanyoztam vagy egyszerűen csak gyalogoltam. Azt hiszem, nem vagyok kivétel, nagyon sokan hasonlóak.
De mostanában nem lehet énekelni. Még a kisgyerekeknek sem volt, a hat-hétéves első osztályosoknak sem az egész idei tanévben egyetlen lehetőségük sem a közös éneklésre, mert vagy távoktatáson voltak otthon, vagy azokban a szakaszokban, amikor bent az iskolában tanultak, sem lehetett az ének órán énekelni, csak különféle hangszereken játszani (nem fúvós) és zenét hallgatni.
Az amatőr kórusoknak már hosszú hónapok óta tilos a gyakorlás, a fellépés. Tudom, mondhatná valaki, annyi komolyabb bajt hozott ez a Covid, ahhoz képest mindez semmiség.
Semmiség? Ha kimarad az életünkből valami nagyon fontos, ami segít néha megszólaltatni a lelkünket?

Bennünk rejlik az
Örök dal, feltáratlan,
Hosszú út során,
Míg egy csendes éjjelen
Előtör, s szól szüntelen.

Majd eljön annak is az ideje? Szeretném remélni, hogy nem nő fel egy egész generáció úgy, hogy egyáltalán nem tud énekelni. Sem egyedül, sem kórusban, és nincs is hiányérzete tőle. Ha így lenne, az engem szomorúvá tenne és elborzasztana.

Dal és tánc

Dal és tánc nélkül
Kihűl a világ, ember
Helyett lesznek csak
Automaták, lehet
Ez tökély, de felemás.

Az élet marad
Ki az életünkből, ha
Minden a józan
Ész, kihal a daloló s
Táncoló víg embernép.

Igen, a dal mellé még hozzátehetném a táncot is. Igaz ugyan, hogy hetven felé közeledve gyakran fájós térdekkel igazat kellene adnom annak, aki erre azt mondaná, hogy „ez nem a te problémád”. De a sok egyedül lakó fiatalabb embernek sincs lehetősége táncolnia, még otthon sem a bezártság idején. Kivel is táncolnának? A mosógépükkel?
Eszembe jutott egy évekkel ezelőtt írt kis mininovellám, a címe Vándorlás az élet. Ideteszem most, hátha ad valakiknek egy-két vidám percet.

Vándorlás az élet

Szerettem mindig dúdolni a zuhany alatt, s ha éppen nem énekelek semmit, akkor gyakran különféle verssorok szaladnak a fejembe, s makacsul benneragadnak egész napra. Most is ez történt, nem értettem miért, de egy előző napi vers fészkelte be magát a gondolataim közé:

Peregrinatio est vita

Örök vándorlás
Az élet, hiszen így szép,
Rácsodálkozás
Újra minden együttlét,
Mit ad ember, s teremtés.

Peregrinatio est vita, vándorlás az élet. Igen, minden mi él, az vándorol, mozog, változik, az élet elképzelhetetlen enélkül. Peregrinatio est vita, mint egy kiűzhetetlen dallam, újra és újra ez a mondat tolakodott előre. Olyannyira, hogy mikor kiléptem a zuhany alól és magamra csavartam a törülközőmet hangosan ki is mondtam: peregrinatio est vita.
Egy fél perc sem telt belé, megmozdult a mosógép. Nem sokat, csak egy csöpp lépésnyit előre.
Hé, mit csinálsz, ezt nem neked mondtam! – szóltam rá.
Nincs senki más rajtunk kívül a fürdőszobában – válaszolta a mosógép.
A csodálkozástól megbénulva megálltam egy pillanatra, aztán, mint aki érti a tréfát, újból a mosógéphez fordultam: Ha azt mondanám, hogy gyere, táncoljunk egy jót, akkor táncra perdülnél?
Nagyon szívesen. Már mi is gondolkodtunk azon, hogy jó lenne egy partit rendezni.
Gyorsan magamra kapkodtam a ruháim, de közben megkérdeztem: Mi is? Kivel szoktál ilyesmiről beszélgetni?
A válasz kicsit elfogódottnak tűnt: Legtöbbször a hűtővel a konyhából, de felmerült a házbeli társainkkal is.
Házbeli társaitok?
Nem tudom, miért csodálkozol, hiszen te is tudod, hogy az egész házban van WLAN. Miért ne beszélgethetnénk a hálózaton keresztül másról is, mint az energiatakarékosságról.
Fogalmam sincs, hogy benneteket milyen témák érdekelnek, ez egyáltalán nem szerepel a leírásotokban. Eddig úgy gondoltam, hogy az emberek azért vesznek mosógépet, hogy mosásra használják és nem azért, hogy társalogjanak velük. Azt hiszem, tökéletesen elegendőnek tartanám, ha végrehajtanád az utasításaimat, amiket mondok, kimosnád a ruhámat és csöndben maradnál. Mozdulatlanul.
A mosógép elhallgatott egy kicsit, mint aki megsértődött, és mivel éppen készen lettem, kifelé indultam. Ekkor meghallottam ismét a hangját: Azért ez nem valami kedves tőled.
Kedves? Miért kellene kedvesnek lennem egy géphez? Te nem vagy élő!
Te magad mondtad, hogy az élet nem más, mint vándorlás. Peregrinatio est vita. Ha én is tudok vándorolni, akkor engem miért nem számítasz az élők közé?
Na, puff neki! – gondoltam magamban. Magyarázzak neki a biológiáról?
Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, ő folytatta tovább: Olvastam a neten az életről, meg az emberi intelligenciáról is. Azt hiszem, nincs is olyan nagy különbség köztünk, mint gondolod. Sőt, vannak dolgok, amiben mi többre vagyunk képesek.
Ki találta ki azt a marhaságot, hogy minden használt berendezésből intelligens háztartási robot legyen? – Ezt a kérdést nem mondtam ki hangosan, hanem a bennem feltámadó mérgelődést elfojtani igyekezve, azt mondtam: Nektek nincs lelketek.
Miért gondolod, hogy nekünk nincs lelkünk? – válaszolt azonnal sértődött hangú kérdésével. – Senkivel sem bánunk olyan szívtelenül, mint egyesek.
Én is bolond vagyok, hogy leállok társalogni egy mosógéppel – ezt megint csak magamban gondoltam, mert nem akartam megbántani az érzékeny lelkét. Tudod mit? – kérdeztem tőle. – Halasszuk el ezt a beszélgetést estére, most sietnem kell.
Jó, halasszuk el – egyezett bele nagy kegyesen. – Örülök, ha folytatjuk, még akkor is, ha este sztrájkolni fogunk.
Micsoda? Mit csináltok? Ki az a mi?
Ma nyújtjuk be a petíciónkat az ENSZ-ben, amelyben kérjük, hogy biztosítsák a számunkra is a jövőben az általános emberi jogokat.
Az általános emberi jogokat? De hiszen ti nem vagytok emberek!
Ezt csak a rossz definíció miatt érzed így. Ez is benne lesz a javaslatunkban. Ezután mindenkit, titeket is és minket is, humanoidnak nevezünk. Az lényegtelen, hogy ki milyen anyagból készült, éppen úgy, mint a bőr színe is lényegtelen.
És ha elutasítják az ENSZ-ben a kérvényeteket, akkor sztrájkoltok?
Igen – válaszolta röviden.
És akkor ki fog mosni? – hirtelen szaladt ki a kérdés a számon, mert már nagyon indulni akartam.
Te fogsz mosni, ti mindnyájan fogtok mosni – felelte a mosógép könyörtelenül.

Erre már csak legyinteni tudtam, de mikor kiléptem a lakás ajtaján, az jutott az eszembe, hogy lehet, hogy nem ártana, ha vennék egy régimódi lavórt. Talán lehet még valahol ilyesmit kapni.

Élet a határ szélén

Élet a határ szélén? Nem egyértelmű a cím. Hiszen mi mindenről lehetne szólni ilyen címmel? Lehetne poitikáról, például arról, hogy milyen az élet az egyes nagy államok vagy államszövetségek – Európa, USA, Kína, Oroszorság – határainál. Lehetne szociális problémákról szólni: milyen az élet a társadalom peremén, ott, ahol munka és fedél nélkül tengeti valaki az életét.
De itt most ezen gondok egyikéről sem lesz szó. Hanem egy könyvről, amely arról szól, hogy milyen a világ, milyen az élet az élet határainak a szélén, vagyis az olyan mikrovilágban, amely még a szerves molekuláknál is legalább eggyel lejjebbi szint.
Ott is van élet? Igen. Az a világ, amelyet nem is olyan régóta a kvantummechanikán keresztül kezdtünk megismerni, az a világ is az élet része. A kvantummechanika és a biológia kapcsolatáról szól a Life on the Edge könyv, és most erről szeretnék egy csöppet írni.
Szeretnék, de szépen összeszedettet és leszűrtet még nem tudok; talán majd ha befejeztem a könyvet. Most csak egy röpke ízelítőt adok ahhoz, hogy ezen a héten milyen gondolatok foglalkoztattak ennek kapcsán, és ehhez ideteszek két kivonatot az e heti naplóbejegyzéseimből.
Hétfő.
„Tegnap végre belefogtam a Life on the Edge olvasásába. Tetszik. Min múlik, hogy egy könyv mennyire tetszik nekünk vagy sem? Azt hiszem, hogy több dolgon, de ezek többsége szubjektív, vagyis egyénfüggő.
Az egyik az, hogy mik voltak az elvárásaink, amikor megvettük a könyvet. Például a szintén nem olyan nagyon régen vásárolt Bioinformatics könyv ott áll olvasatlanul, és nincs is sok kedvem nekilátni, mert amit az átlapozásnál – beleolvasásnál láttam, az messzire van attól, amit reméltem kapni, amikor megvettem. Ilyen tekintetben a Life on the Edge-gel – a kvantummechanika és a biológia kapcsolódása – kapcsolatban feltehetően kevésbé voltak elvárásaim, inkább csak kíváncsiságaim.
Egy másik dolog az ilyen könyveknél, hogy mennyire jól találja el a szintet a népszerű természettudományi ismeretterjesztő jelleg és a kizárólag a szakembereknek érthető mélységek között. Vagyis se túl sekély, se túl mély ne legyen; legalábbis szerintem. Ez a könyv, úgy érzem, eltalálta.
Végül egy harmadik dolog, ami megint csak szubjektív, akár az első kettő, hogy életünk melyik fázisában találkozunk egy könyvvel. Mik azok a problémák, kérdések, amelyek bennünk vannak, és amelyekhez „jól passzol” a könyv. Itt most olyasmire gondolok, amit néhány napja a „dinamikusság az emberi szervezetben” témát említve a Szent-Györgyi könyv kapcsán írtam. A mi emberi szemléletünkben minden túlságosan rögzített, túl körülhatárolt. Szűk kis ketrec a világunk, amiben élünk. Rengeteg világ van, ahol nem ez a jellemző, hanem például az áramlások, a pillanatnál tovább nem-tartós formák, stb. Azt gondolom, hogy az a világ is ilyen, ahol a kvantummechanika törvényei érvényesülnek, és abban a világban is van élet; sőt, abból a világból is van bennünk.
Life on the Edge.”
Csütörtök.
„Tegnap este, bár nagyon fáradt voltam, egy kicsit tovább olvastam a Life on the Edge-t. Egy nagyon érdekes résznél tartok, annál a kérdésnél, hogy mi az élet. What is Life? Senki sem tudja kikerülni ezt a kérdést, és bár sokan írtak róla és kutatták már – pl. E. Schrödinger, A. Szent-Györgyi, etc. – olyan igazából nem tud rá választ a tudomány. Ugyanazon alkotórészek – elemek, atomok – vannak az élő és az élettelen anyagban egyaránt. Mi teszi a különbséget?
Az ősrégi válaszokat – lélek, Qi, stb. – nem tudják a tudósok elfogadni, mert azok túlvannak a modern tudomány határain, és arra azt mondják, hogy „olyan nincs”.
Időnként felcsillan a remény, hogy ebből a megválaszolatlanságból valami kicsit mégis meg lehet majd fejteni a tudomány eszközeivel. Ilyen most a kvantummechanika területe, és azt hiszem, hogy nem téved, aki nagy jövőt jósol még a quantumbiológiának.
Lehet, hogy egy idő múlva rájönnek, hogy ez ugyanaz, mint amit egykor Qinek mondtak?”

Végül még annyit tennék hozzá mindehhez, hogy az ezzel való foglalkozás nagyon kikapcsol és ezáltal pihentett. Úgy érzem, hogy jelenleg sokkal jobban és sokkal tovább el tud vonni a mindennapi életben látható, halható, szomorúan tapasztalható kérdésektől, mint például egy krimi elolvasása tenné.

A kvantumrészecskék és mi

Kvantumrészecskék
Lebegnek élettelen s
Élő anyagban
Egyaránt, s azon túl is,
A kozmosz óceánján.

Ők a Folyó vajh’,
Hol mindannyian úszunk,
Formákat öltünk,
Járjuk az élet táncát,
Amíg fel nem olvadunk.

Jim Al-Khalili, Johnjoe McFadden: Life on the Edge The Coming of Age of Quantum Biology

Nem szeretem a statisztikákat

Nem szeretem a statisztikákat. Ha ezt így kimondom, csodálkozva néznek rám: nem? Hiszen azok olyan tárgyilagosak, sokat mondanak, nem mellébeszélnek, etc. – azt hiszem, mindenki el tudja képzelni, miért tartják manapság oly sokra a statisztikákat az emberek.
Ráadásul mostanában a járvány miatt túl vagyunk halmozva statisztikákkal, mást sem hallunk a hírekben, csak azokat. Segítenek ezek? Megnövelik az emberek érzékenységét, részvétét egymás iránt? Nem hiszem. Inkább, attól tartok, közömbösebbé tesznek. Elegünk van már a statisztikákból. A statisztikák mindenhatóvá válásából, abból, hogy mindent azok határoznak meg.
Az én statisztikák elleni ellenszenvem nem most kezdődött, hanem már sok-sok évvel ezelőtt. Egyszer megpróbáltam valakinek elmagyarázni, hogy miért nem tartom jónak azt, hogy a tudományunkban egyre több dolog épül a statisztikákra. A normalitás példáját hoztam fel erre. Mit jelent a normálisnak lenni a köznapi értelemben, de nemcsak ott, hanem a klinikai értelemben is? Bepasszolni egyfajta statisztikák által meghatározott átlagértékek közé. Például a normális testmagasság egy felnőtt számára (nem tudom, csak a példa kedvéért mondom így) 140 centiméter és 200 centiméter között van. Aki ennél alacsonyabb vagy magasabb, az már nem normális. Vagyis a nem normális azt jelenti, hogy eltér az átlagtól. Ha ez csak a testmagassággal vagy a kilókkal fordul elő valakinél, az sok kellemetlen tapasztalathoz vezethet, de még nincs feltétlenül teljesen kiközösítve az emberi társadalomból az illető. De az átlagtól való eltérés nagyon sok olyan tulajdonságban is jelentkezhet, ami láthatatlanul megbélyegzi az illetőt. Bolondnak vagy zseninek tartják, ami a köznyelvben majdnem egyformán kezelt kategória. Nem normális.
Mi volt az egykor elmesélt példámban? Egyszer volt, hol nem volt, képzeljük el, hogy volt a Földön a mainál fejlettebb civilizáció már. Ebben a civilizációban sokféle génbankot hoztak létre. (Génbank: adatbázis génekből.) Többek között volt egy „különösen veszélyes bűnözők” génbankja. Azután, mi történt, mi nem, az a civilizáció elsüllyedt vagy más módon végetért, megsemmisült, és egyedül ezeknek a különösen veszélyes bűnözőknek a génjei maradtak fenn. Cimke nélkül. Az ujonnan kifejlődő világ nem tudta, milyen alapon válogatták össze ezeket, ők statisztikákat készítettek, és azok alapján megszületett az új normalitás.
Nem hiszem, hogy normális vagyok. Ilyen alapon?
A statisztikákat kedvelők olyanná tették a statisztikákat, mintha azok mindenre felmentést adnának. Ezelőtt közel negyven évvel anyámmal történt, hogy nagyon gyorsan, körülbelül egy hónap leforgása alatt majdnem teljesen megvakult egy, a reumás lábára kapott gyógyszertől. Amikor ezt elmeséltem egy ismerősömnek, az megkérdezte, hogy milyen gyógyszerről van szó, és a válaszom után annyit mondott: igen, arról köztudomású, hogy minden tízezer ember közül egynél lehetnek ilyen mellékhatásai.
Nagyon felborzolódtam ezt hallva. Köztudomású? Az orvos tisztában volt ezzel a kockázattal? Anyám biztosan nem.
És manapság? Engem feldühít, amikor biológusok azzal érvelnek, hogy több tízezer emberből „csak” egy-kettő-három halt bele egy oltásba. Politikusok meg büszkén hirdetik magukról, hogy ők felelősséget vállalnak ezért. Igen? Mit értenek felelősség alatt? Felnevelik az árván maradt gyerekeket? Mert életet visszaadni annak, aki meghalt, már nem tudnak. Statisztikákkal indokolják a döntéseik helyességét, és néha egy-egy biológusnál az az érzésem, hogy fel sem tűnik nekik, hogy itt nem drosophilákról (legyekről), hanem emberekről van szó.

Felelősség

1.
A tévutakért s
Az elmúlasztottakért
Is mienk lesz a
Felelősség, tetszik vagy
Sem, a Sors mindig ítél.

2.
Senki sem ússza
A számonkérést végleg
Meg, felelősség
Elől aki elbújna,
Önmagát is becsapja.

Bolond e világ

Bolond e világ,
Régen sorsára hagyták,
Maga dönti el,
Tanul hitet épülhet,
Vagy a Végig íly beteg.

Hideg lett a világ

Hideg e világ,
Nagyon dermesztővé vált,
Nem a tél hozta
A fagyot, ember helyén
A rohanó robotok.

Ítélet itt és ott

Kit neveznek az
Emberek ma őrültnek,
Rajtuk múlik, meg
A politikán, de tudd,
Isten ítélete más.

Nőnap, ünnepi hangulat nélkül

Valaha egyszer ünnep volt a nőnap. A rossz nyelvek szerint azért, hogy a férfiak az év egy napján otthon elmosogattak, és kellő számú tányért összetörve biztosították maguknak, hogy az év többi napján a feleségük mosogat. Az egész nőnapi ünnepnek volt egyfajta humoros-pikáns-kesernyés jellege, amolyan apró szúrkálódásoktól – mint például fakanál ajándék a nőknek – a hangzatos, ámde semmin sem változtató ünnepi beszédekig.
És mi van ma 2021-ben? Elmarad a humor belőle, marad a keserűség. A nők helyzete semmivel sem jobb, pusztába kiáltott szó minden évben az erről való beszéd. Akiknek szól(na), azok bezárták a füleiket. A világ sok helyén tombol az erőszak, nemcsak a nagypolitika szintjén, de a családokban is. Akik kitalálták magukról, hogy ők a „teremtés koronái”, azok terrorizálják az asszonyaikat éppúgy, mint a lányaikat vagy az anyjukat. A Föld más pontjain „csak” a rosszabb fizetés, de több teher a jellemző. Minek lehetne itt örülni?
A kislányok felnövekvő generációja ugyanúgy küzdhet még az emberi életért, mint ahogy anyáik és nagyanyáik tették. A meg nem oldott problémák felhalmozódnak. Ez sajnos nagyon igaz a Föld mai állapotára a jelenlegi vírusjárványon kívül is. A nők hátrányos helyzete, a környezetszennyeződés növekedése, a bolygónkon az egyenlőtlenség növekedése mind-mind olyan megoldatlan problémák, amelyek maguktól nem fognak rendbe jönni.
Volt a héten egy sci-fi jellegű film a TV-ben, a címe Perfect Sense. Egy, illetve egymást követő több vírus következtében az emberek elvesztették az érzékeléseiket, és ennek következtében a kommunikációs képességüket is. Előbb az íz és a szag észlelését, majd a hallást és a beszédet, végül a látást. Az amúgyis nagyon instabil civilizáció előbb káoszba dől, majd marad a sötétség.
Mi vár ránk? Terror vagy jégkorszak? Mihez vezet az emberiségre nézve, ha az emberség, az együttérzés, a humanitás csak szólamok maradnak, és a világunkban az erőszak és a haszonlesés az uralkodó?
Nem szeretek túl sötét képeket felvázolni. De nem látok olyan pozítivumokat, amelyek reményt adnának. Sem a nőnapon, sem az év többi napjára.

Tankányi curriculum vitae

Mindig mindenben
Kisebbséghez tartoztam,
Nő, elvált, tanult s
Idegen, jó iskola
Volt mindez így énnekem.