A Bohóc

A Bohóc. A Bohóc figurája úgy általában. Miből született és milyennek látom én ma?
Azt hiszem, hogy jó szándékból született, de ahogy én ma látom, az már túlnyomórészt negatív. Miért?
Több elemző, akik az amerikai kontinens indián legendáival és szokásaival foglalkoznak, megállapította már, hogy a bohóc szerepe többrétegű: egyrészt oldani a feszültséget, enyhiteni a betegséget, a bajt, ha van, másrészt rávilágítani a dolgok másik oldalára, érzékeltetni egyfajta dialektikát, kettősséget.
Nem szerettem a bohócot már gyerekkoromban sem. Taszított minden cirkusz, sem az állatok dresszírozásában, sem a bohócok bohóckodásában nem találtam örömöt.
És mindez nem múlt el a felnőtté válással. (Nemcsak a politikusokra gondolok, melyek „bohóckodását” nem nevetségesnek, hanem siralmasnak tartom.)
Ha úgy érzem, hogy sok fájdalom gyűlt össze bennem, nagyon sötét lett a világ – hiányzik a nevetés. Ha nem is olyan csilingelő, önfeledt nevetés, amilyenre nagyon kevesen képesek, de legalább egy kis öregasszonyos nevetés-roham, egy kis kikapcsolódás a létből. Nincs bohóc, amelyik ezt el tudná érni.
Nincs humorérzékem, azért? Nem, azt hiszem, hogy nem így van. Azért nem, mert kevesen tudják jól kettéválasztani a humort és a gúnyt. A gúnyolódást nagyon nem szeretem, nemcsak ha engem gúnyolnak, senkit sem. Gyerekeket, kisgyerekeket pedig különösen nem.
Ha magatehetetlen betegként feküdnék egy ágyban, nem szeretném, ha bohócot engednének a szobába. A halálba készülést segítő dalokat éneklő öregasszonyokat annál inkább.
Vajon a másik funkció, a dolgok kettősségére rámutató szerep, megvan-e a mai bohócoknál?
Megint csak nem a politikusokra gondolok, az indiánoknál nem a bohócot tették meg törzsfőnöknek.
Nem, nincs meg ez a szerepük. Ez részben az életünk felpörgetett ritmusából fakad. Hiába próbálnának fonák helyzetekre rávilágítani, ez csak akkor érne valamit, ha elgondolkodnának rajta olyanok, akiknek van erejük a változtatáshoz.
Ilyen hatásuk nincs. Így semmi máshoz nem tesznek hozzá, mint a szavak jelentőségének a kiürüléséhez. Amihez a politikusok is sokat hozzátesznek egyébként.

Hol kapcsolódott a kettő, a politikusok és a bohóc, egybe a múltban? A királyok udvari bolondjainál. A bolondnak szabad volt kimondania, amit másnak nem. Sok helyen ma is bolondként kezelik a politikusok számára kellemetlen dolgokat kimondókat. Így vált és válhat ma is a Bohóc figurája komikusból tragikussá.

Ha valaki esetleg nem találná, itt a link az amerikai indiánok bohóc figurájához:

A bohóc útja az indián törzseknél

egy virtuális szekrény

Itt állnak előttem a szobában a Flóra születésnapjára becsomagolt ajándékok érintetlenül. És éppen olyan érintetlenek a kicsomagoltak, összeszereltek is – a kis gyerekkonyha a hozzávalókkal, a játszószőnyeg, ezekre a fiam már emailben leírta, hogy nem viszi őket el.
A polcon sokasodnak már az elmúlt évek el nem vitt, csak lefitymált ajándékai: a zenegép, a walkie-talkie, stb., sok minden, amikkel, ilyen-olyan ürüggyel, szintén nem hagyta, hogy megajándékozzam a gyereket.
Lassan beszerezhetek egy valós szekrényt: a halálom előtti évek ajándékai, melyeket nem adhattam oda, ezzel a címmel.
Vajon hány kerül még bele? Amit az idén karácsonyra veszek, az mind belekerül? Azok lesznek az utolsók, aztán elmegyek?
Mit csinál velük a halálom után? Kidobja úgy, hogy a gyerek ne is lássa őket?
Olyan, mint a Harry Potter filmben a muggli, aki a Harrynek nem akarja odaadni a levelét; a levelek pedig csak jönnek, jönnek…
Hiába próbálják megsemmisíteni, meghamisítani – a láthatatlan világban benne marad.

Flórának

2017 november 25-dikén

Kicsi szívem, nem
Akarom, hogy úgy fájjon
Szíved, mint enyém,
Légy boldog, örömteli,
Isten őrizzen mindég.

mens agitat molem

Mens agitat molem. Az értelem mozgatja a világot-nak fordítják leggyakrabban Vergilius e sorát, mások a szellem mozgatja az anyagot-nak. Mind a kettő egyformán jó és rossz.
Miért?
Ahogy szétnézek a világban, nemigen látom olyannak, mintha az értelem mozgatná, épp ellenkezőleg. Legfeljebb, ha az értelmet hideg számításként értelmezem, akkor gondolhatok arra, hogy igen, ennyi sok rosszhoz vezet a hideg számítás. Talán erre gondoltam, mikor néhány napja a Mens agitat molem tankámat írtam.

mens agitat molem

Egyeduralom
Nem vezet jóra, még az
Értelemé se,
Ha megpróbálja, fordul
Önnön ellentétébe.

Ugyanakkor legalább ennyire elgondolkodtató a szellem mozgatja az anyagot változat is. Milyen példákat tudunk erre, miket magunk is látunk? Nyilván először mindenféle tudatos tevékenységünk jut az eszünkbe. Aztán a biológusoknak az is, ahogy a mikrovilág szintjén a programból protein készül.
A szellem mozgatja az anyagot. Akik fejlett jóga tudással rendelkeznek, irányítani tudnak olyat is a szervezetükben, ami egyébként nincs a tudat irányítása alá rendelve.
Hányféleképpen terelődött már rossz utakra egy-egy civilizáció azáltal, hogy „túlinterpretálta” a szellem mozgatja az anyagot jelentését, jelentőségét? Ó, nagyon sokféleképpen!
Milyen módokon?
Például mentálisan. Olyan emberek kifejlesztésével, akik a mai nagy tudású jogiknál is lényegesen magasabb szintű mentális erővel, mentális tulajdonságokkal rendelkeztek.
Vagy például a géntechnológiával. A klónok gyártásával.
Miért érzem ezeket mind tévútnak?
Talán mert felborul velük egy egyensúly, és mert senki nem tudja, hogy hol a határ. Az a határ, amelyről az előző, a Paradicsom, a Pokol és a Purgatórium blogbejegyzésemben írtam: a határ a Jó és a Rossz között.
Az értelem, a szellem diktatúrája az anyag, a szellem és a lélek hármasában ugyanolyan rossz, mint bármilyen más diktatúra. Csak még kevésbé vesszük időben észre, mint azokat.

Paradicsom, Pokol, Purgatórium

Paradicsom, Pokol és Purgatórium — látszólag ismert fogalmak, de valójában mégsem. Miért gondolom így? Olyan fogalmak, amelyek jelen vannak a köztudatban, jelen vannak festményeken, irodalmi alkotásokban, de nincsenek jelen a gondolatainkban.
Mert a Paradicsom, a Pokol és a Purgatórium nem valami misztikus, jól elhatárolt helyek. Hanem sokkal inkább állapotjelzők: azt mutatják, hogy milyen állapotban van a Föld, ahol élünk. Milyenek a paradicsomi állapotok? Tiszták, sok tekintetben összehasonlíthatatlanul tisztábbak, mint a mai állapot. A természet is, az emberi világ is, ami nem meglepő, mert a kettő állapota elválaszthatatlanul összefügg, akkor is, ha ez nem tudatosul bennünk. A Paradicsomban a természet nem szennyezett, az élet kiegyensúlyozott harmóniája érvényesül benne. Az emberek világa sem szennyezett, ami azt jelenti, hogy az általánosan uralkodó közfelfogás elítéli a törvényeket megszegőt, és ez érvényesül. Mi van mindezzel szemben a Pokolban? A természet pusztul, sorvad, a szennyezettsége egyre jobban nő, oly mértékben, hogy a folyamat – nagy katasztrófa nélkül – már megállíthatatlannak tűnik. Az emberek világában a fejlődés csak látszólagos, vékony technikai máz, a minden lefektetett és erkölcsi törvényt átszegők uralkodnak: övék a pénz, a vagyon, a hatalom, sem az emberek ember mivolta, sem a természet nem jelent a számukra semmit.
S a Purgatórium? Valami köztes állapot a kettő között? Kísérlet arra, hogy kitaláljunk a Pokolból, visszataláljunk a természethez, és egy magas technikai szintű civilizációban is megértsük az ember-lét fontosságát?
Írtam nemrég egy kis tankát a belső határainkról:

Belső határ

Minden magában
Hordozza határait
Jó s Rossz közt, eddig
Jó, innen Rossz, eltűnik
Sok kis lépésed között.

Talán így van ez a Paradicsom, a Pokol és a Purgatórium határaival is: nem tudjuk, hogy mikor lépjük át a határt. Mikor kezdett a környezetszennyezés tragikus méretűvé válni? Mikor az első atomhulladékot a tengerbe dobták? Mára már rengeteg van. Mikor az első műanyagzacskót egy hajóról a vízbe sodorta a szél? Ma már óriási műanyagszemét-szigetek vannak. Az első fa kivágásától a trópusi őserdők pusztításáig sem egy napig tartott az út.
Az emberi világ romlásánál hasonlóképpen: az egy asszonyt megöl a fia egyedi esetétől hosszú út vezet odáig, hogy az időseket általában magukra hagyják, nem becsülik, kizárólag problémaként tekintik. Amiben manapság nem kis szerep jut a gyógyszergyárak tulajdonosainak, haszonélvezőinek is: hány és hány mai úgy nevezett népbetegségről derül ki jobban megvizsgálva, hogy sokakra hamis diagnózist állítottak fel? (Egy Németországban készült tanulmányban kimutatták, hogy az időskori Alzheimer diagnózisoknak több, mint a felét megalapozatlanul mondták ki.)
Hogyan válik a világunk Pokollá? Ezt még kisebb, „lokális” méretekben sem tudjuk gyakran, például abban, hogy hogyan romlik el egy házasság. Vagy önmagunkra nézve, melyik volt az a kis lépés, amivel átléptük azt a határt, melyet a lelkünk eladásának tarthatnánk? (ha elgondolkodnánk róla).
Miért írok minderről? Hiszen olyan sokan írnak a jelen problémáiról, sokkal jobban, mint én, és olyan nyelveken, melyek sokkal több ember által használt nyelvek – és ennek ellenére pusztába kiáltott szó maradnak.
Mégis írok. Sok mindent, amit leírok – a verseim, a novelláim, egyéb írásaim – olyannak érzek, mint a folyóra állított aprócska papírhajókat: bár nagy az esély, hogy elsüllyednek, mégis, az is lehet, hogy valahol révbe érnek, kihalásszák és megértik őket.
Mert reménykedem. Abban is, hogy a Paradicsom, a Pokol és a Purgatórium egy nagy körciklus – Kerék – részei, és így nemcsak a Paradicsomból a Pokolba, de a másik irányba is vezet út.

Megjelent egy novelláskötetem

Ezekben a napokban jelent meg Az élet láthatatlan ereje címmel egy novelláskötetem az Üveghegy Kiadó gondozásában Magyarországon.

A könyv adatai röviden:
Müller Márta: Az élet láthatatlan ereje (novellák)
Oldalszám: 200
Kiadás éve: 2017
ISBN 9786155359422
Kedvezményes ár: 3200 helyett 2400 Ft.

Kapható a kiadónál:

Müller Márta: Az élet láthatatlan ereje

és a Líra könyvesboltban:
https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/az-elet-lathatatlan-ereje

Az élet láthatatlan ereje. Miről szólnak ezek a novellák? Az életről, amit látunk, és mindarról, amit a fantáziánk tesz hozzá. Hajlamosak sokan külön kategorizálni ezeket: van a valóság és van a fantázia birodalma, és ez két külön világ. Nem. Ez a két világ nemcsak összefügg, ezek egy egységnek a részei.

A bevándorlásról

A Fekete-fehér című novellámban (ld. például itt a time2life-n vagy a Holnap Magazinon, linkek lent) idéztem azt a mondást, amit ki nem mondva is manapság az európai bevándorlásra vonatkozóan szem előtt tartanak: ha Rómába mész, élj úgy, mint a rómaiak.
A bevándorlások, elvándorlások problémáinak csak az elején tartunk érzésem szerint. Nagyon meg fog nőni ez a probléma a következő száz évben a klímaváltozás következtében. Lehet vajon majd még tartani a fenti mondás szerinti elvet?
Egy példa.
Tegnap láttam a TV-ben egy rövid részt egy filmből a Fidzsi szigetek egyik szigetéről. Szép, nagy sziget, érintetlen a természet, csak egy vulkánja van. A szigeten összesen 1 falu található, körülbelül 300 lakossal. A közelben vannak olyan szigetek, melyeket már részben elöntött, részben elöntéssel fenyeget az emelkedő tengervíz.
A szóban forgó szigetre körülbelül 20000 embert akarnak áttelepíteni.
Ha Rómába mész, élj úgy, mint a rómaiak? Nem valószínű, hogyha odatelepítenek 20000 embert, azok úgy fognak élni, mint a jelenlegi 300. Nem is lehet elvárni. Az odatelepítés során nyilván utakat, házakat építenek, sok minden megváltozik. Azok életében is, akik jelenleg ott élnek.
Nagyon valószínű, hogy a jelenlegi lakosoknak lesz olyan része, akik nem örülnek a változásoknak. Mint ahogy itt, Ausztriában sem örül az az anyuka, akinek frissen iskolába kerülő kisfia a nyelvi kisebbséghez tartozik az osztályában, mert a 20 gyerekből mindössze ketten vannak, akiknek német az anyanyelvük.

http://holnapmagazin.hu/proza.php?proza_id=20569

történetek 3

Az utolsó szó

Az utolsó szó jogán, ez egy jogi kifejezés, az elítélt mondhatja még el, mit szeretne. De nem erről írnék, hanem az embernek a halála előtti utolsó szavairól.
Vannak, akik úgy tartják, hogy erre „felkészülniük” kell, hogy méltó legyen mindahhoz, ahogy éltek. Fennmaradtak nagy embernek tartott emberek ilyesfajta utolsó szavai. Például.
Nagy Sándorért a katonái körében jött el a Halál. A körben álló katonák megkérdezték, ki örökli a birodalmát. Nagy Sándor utolsó szavával annyit felelt: A legerősebb! Más legendák szerint viszont azt mondta, hogy: Már nincs mit meghódítani.
Augustus halálakor egy, az akkori színházakban gyakran használatos mondást idézett: Acta est fabula, plaudite! A játéknak vége, lehet tapsolni!
Vannak olyan utolsó szavak, amelyeknél túlságosan is kiérezni a felkészülést még egy nagy beszédre. Például: “I die with the conviction, held since 1968 and Catonsville, that nuclear weapons are the scourge of the earth; to mine for them, manufacture them, deploy them, use them, is a curse against God,the human family and the earth itself.” Berrigan, Philipp. (röviden magyarul: a nukleáris fegyverek átok Istenre, az emberiségre, az egész Földre.) Ami szép dolog, de nekem nagyon mesterkéltnek tűnik.
Kivétel talán, amikor valaki az életével fizetett a meggyőződéséért, mint például Giordano Bruno a máglyán: Eppur si muove. És mégis mozog.

A számomra szimpatikusabb utolsó szavak olyanok, melyeknél nem érzek ilyen felkészülést, sokkal inkább, mintha egy kis meglepetés szólna belőlük. Simon Bolivar például állítólag azt kérdezte: és hol van a kijárat a labirintusból?
A mai mindennapi emberekhez közelebb álló mondásokra is maradt fenn példa. Konrád Adenauer utolsó szavai állítólag ezek voltak: Da gibt es nichts zu weinen. Semmi ok a sírásra.

Személyes, családi élményem egy meghalásról sincs, a szeretteim mind úgy távoztak el, hogy nem voltam mellettük. Egy szép búcsúzást őrzött meg a családi emlékezet. Nagyanyám egyik nővére – már jóval a nyolcvan éven felül — egy családi ebéd közben halt meg, úgy, hogy éppen bort akart tölteni valaki az ő poharába, mire ő csak ennyit mondott: Köszönöm, de én abból már nem kérek. Ezek voltak az utolsó szavai.

Mi a közös a fenti példákban? Ezek az emberek mind úgy haltak meg, hogy volt kihez szólniuk. Ott volt mellettük valaki ismerős, családtag, barát, ki tudja. De milyen sok ember hal meg úgy, hogy senki sincs mellette! Akár azért, mert már mindenkijét elvesztette, és egyedül él, mikor meghal, akár azért, mert hirtelen hal meg, például egy baleset következtében. Kinek szólhatna az, aki lezuhan egy szikláról? Vagy elgázolja a vonat? Istenhez igen, de neki nincs szüksége a szavainkra, anélkül is ért minket.
És akik kórházban halnak meg? Hiszen manapság a fejlettnek nevezett részén a világnak ez a leggyakoribb. Mit lehet mondani a kórházban egy ápolónőnek, ha egyáltalán ott van a halál pillanatában? Vagy a szobatársaknak?
Nem akarok morbid lenni, sok minden keserűt ki lehetne találni, és még talán igaz is lenne. Nem teszem.
De, ami néha bosszant, hogy a halálról való gondolkodás annyira tabutéma a mai világban. Ami a Bardo Thödol világában természetes és amihez hasonló valaha Európában is természetes volt, hogy vigasztaló és sirató énekekkel kísérik a távozót, az mára itt teljesen kihalt. Borzasztó érzés lehet úgy távozni, hogy az ember testéből mindenféle vezetékek lógnak ki. Avagy ilyenkor érzi valaki megváltásnak a halált?

A világ közönyös lett és hideg.

Búcsúszó

Indulás előtt
Egy pillanattal mely szó
A legfontosabb,
Köszön, lezár, vigasztal,
Bevésődve fennmarad.