séta címkéhez tartozó bejegyzések

Szeretnek-e úszni a labdák

Szép napos idő lévén ma, sétáltam egy jót a Wasserparkban. Talán mondanom sem kell, tele volt gyerekekkel. A bokrok, a fák már rügyeznek, s némelyik kezd kinyílni is.
Mikor már a hazafelé vezető körre kanyarodtam, lettem figyelmes egy kis jelenetre. Egy labda úszott a vízen, és két fiatal férfi azon ügyeskedett, hogy miként tudná egy hosszú bottal a part felé terelgetni és kiszedni onnan. A jég ugyan már elolvadt, de a víz nyilván nagyon hideg, és feltehetően egyébként is tilos ezen kis tavakba belemenni. Természetesen nem én voltam az egyetlen megfigyelő, vagy egy tucatnyi ember figyelte, hogy sikerrel jár-e az akció. Már éppen indultam volna tovább, mikor hirtelen nagy csobbanás hallatszott. Csak nem potyogott valamelyik fiatalember bele – néztem oda izgatottan. Nem, egy második labda pottyant a vízbe, és nem is véletlenül. Egy kétéves forma emberke állt lelkes arckifejezéssel a parton — szerencsére nagyon messze nem tudott még dobni. A rögtön hozzászaladó s a kezében egy harmadik labdát tartó mama természetesen azonnal szidni kezdte a gyereket, de az csak elgondolkodva a labdára nézve azt mondta: A labdák szeretnek úszni.
Elmosolyodtam magamban. Hm. Lehetséges, hogy a labdák szeretnek úszni, de ők ezt nem tudják mondani. Mi viszont ellentétes válaszokat kapunk, ha másokat kérdezünk: a felnőttektől nemet, a gyerekektől igent.
Mindenki döntse el maga, hogy szeretnek-e a labdák úszni.
Mikor eljöttem, az egyik labda már szerencsésen partra jutott, és a másik is közel volt hozzá.
(Sajnos ma nem fényképeztem, így régebbi, de idei képeket mellékelek.)

egy kis töprengés a privatszféra elvesztéséről

Megtévesztő kicsit ez a cím, jól tudom, mert nagyon sok minden van mögötte, köztük sok olyan, amiről én most nem szándékozom írni. A privatszféra elvesztése szólhatna például a magánélet elvesztéséről, arról a manager betegségről, amikor valaki annyira felolvad a munkájában, hogy mellette már semmire sem marad ideje. Ez is komoly probléma, de most amiről írnék, az más.
Az egyre jobban „megfigyelő világgá” váló világ, az Überwachungstaat az, amelyik a privátszféránk elvesztéséhez vezet. Amelyhez persze részben hozzájárulunk saját magunk is: például a blogokkal (mint ez is), még jobban a közösségi fórumokkal, mint például a Facebook. Bár én a Facebook-n nem vagyok ott, és okostelefont különböző app-okkal sem használok, nyilván érintve vagyok. Minden ember érintett, még akkor is, ha sokan struccként azt hiszik magukról, hogy nem.
Rejtő Jenő azt írta a Csontbrigádban, hogy: „a legnyomorultabb rabnak is lehet titka”.
Rabok lettünk, úgy, hogy észre sem vettük – a többség biztosan nem – és akarjuk vagy sem, nem lehetnek titkaink. Még a legnyomorultabb rabnál is rosszabb nekünk, mert nem lehetnek titkaink?
Nekem fáj, hogy nem tudok a gondolataimmal, azzal, ami fáj, magamra maradni, és kiírni se igazán tudom, ha arra gondolok közben, hogy nem tudom sem kiválasztani, sem megakadályozni, hogy kik olvassák. Miért kellene akkor az érzéseimet kiteregetni?
Nem valamiféle titkokról van szó. Egyszerűen az emberi érzések, gondolatok úgy fejlődtek hosszú-hosszú időn át, hogy több fázison mentek keresztül valakiben, mire napvilágra kerültek. Ha fájt valami az ember lelkének, nem akarta rögtön kiteregetni, de elfojtani se.
Mára ez megszűnt. És ez nagyon rossz, és még több rosszhoz vezet.
Nem tudom, hogy hogyan van ez az élővilág szoros kötöttségben élő fajainál – például a hangyáknál – de biztos vagyok benne, hogy az embernek, az emberi léleknek szüksége lenne a privátszférára. Ugyanúgy, ahogy az embernek szüksége van más emberekre, ugyanúgy szüksége van a magányra.
Mihez vezet, ha olyanná válik az ember, mint amire azt mondják, hogy „üvegember”, átlátszó ember, mert semmilyen létfunkcióját elrejteni nem tudja? Ellaposodik teljesen, olyan érzés nélkülivé válik, mint egy gép? Vagy telelesz elfojtással, neurózissal, megfogalmazni sem mert gondolatokkal?
Paradoxnak tűnhet, de ráadásul úgy érzem, hogy ez az átlátszóvá válás nem közelebb hozza egymáshoz az embereket, hanem még jobban eltávolítja őket egymástól. Nem hiszem, hogy a gépeken vagy az eszközökön múlik ez, sokkal inkább azon, hogy az igazi közösséggé válás – legyen az akármilyen közösség egy egyháztól egy családig – nem jöhet létre személyes kapcsolat, és rejtve maradó „én-rész” nélkül. Az ember nemcsak anyag – eszik, iszik, satöbbi –, nemcsak szavakba öntött gondolat, szellemiség, de mindezeken kívül valami más is. Lélek és öntudatlanság.
Belelátnak a leselkedők ezekbe is?
Tartok tőle, hogy itt még rosszabb a helyzet. Itt ugyanis gyakran nem-megfogható, nem kategorizálható jelenségekbe ütköznek, vagyis homályba, nem átlátszóságba, és azt nem tűri a rendszer. Milyen rendszer? Az, amelyik a megfigyelősdit létrehozta. Amelyik úgy definiálja a világ dolgait, hogy amit ő nem ért, az nincs. Ergo, mindent értelmezni kell valahogy, akár lehetséges ez, akár nem. Ha sztereotípiákba erőltetik azt, amit nem értenek meg, abból csak hamisítás és zagyvaság születik.
Az a kérdés merült fel bennem, hogy vajon mi szüntette meg évszázadokkal ezelőtt az inkvizícíót, amelyiknek némileg hasonló, mindent kontrollálni akaró törekvései voltak?
A jobbá, emberségesebbé válás?
Sajnos nem hiszem. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy a dolog abszurditásának a kénytelen-kelletlen felismerése. Az, hogy nem vezet sehová.
Vagy mondjam úgy, zsákutcába vezet. Ahol ember már nem fejlődhet.
Csak robot lesz.
Lehet, hogy egyeseknek pont ez a céljuk? Csökkenjen az emberek száma, és legyenek csak robotok? Nyilvánvalónak tűnik, hogy azokat sokkal könnyebb kontrollálni. És nincsen semmi privátszféra igényük.
Mit ér egy világ természet és igazi ember nélkül?

Család és állam

Család és állam
Fészek vagy rabszolgaság,
Az állandóan
Változó környezet, mit
Kínál, jövevény, neked.

Az kellene, hogy vigasztaljon, hogy úgy vélem, sok generáció volt már ilyen „világvége” jellegű hangulatban, oly sok felhalmozódott problémát láttak, hogy nem éreztek kiutat. Aztán mégis lett valamilyen lehetséges további út, amely újra nyíló perspektívákhoz, fejlődésnek tartott haladáshoz vezetett. Az embernek és az emberiségnek a fennmaradásához, minden bajaikkal és problémáikkal együtt.

megjegyzés: ezen sorokhoz illő képeim nincsenek; a képek a mindennapok folyamából, 🙂

egy kis kirándulás a Bisambergre

Azt hiszem, hogy sok nagyszülőnek a legnagyobb öröm a nyugdíjas éveiben, ha együtt lehet az unokáival. Számomra mindenesetre ez a legnagyobb öröm ezekben az években.
Tegnap délután felmentünk négyen — a fiam és a két kislánya meg én — a Bisambergre. Szép nyárias meleg volt. Fentről gyönyörű kilátás nyílik a Dunára, az oda vezető úton pedig van egy kis erdő is. Fent a tisztáson uzsonnáztunk, játszottunk. Èrdekes volt megfigyelni, hogy van olyan bogár, amelyiktől Flóra nem fél, sőt, a fűben vadászott rá, és van olyan, amelyet egy nagy sikítással sepert le a karjáról. Bár a vadászat is sírással végződött: a menekülő bogár csalán közé bújt, ami persze jól megcsípte szegény kislány karját.

az idei első tavaszi hétvége

Végre megjött a tavasz! Tudom, ezt már tegnap is írtam, de nem tudok betelni vele, úgy örülök a napsütésnek. A két kedvenc parkomban sétáltam, tegnap a Wasserparkban, ma pedig, koncertre menet a Stadtparkban. Tele volt természetesen emberekkel, mindenki örült, hogy lehet már sétálni a friss levegőn.
A Stadtparkban egy kis csoportot láttam az egyik helyen a füvön, és csak találgatni tudtam messziről: yóga? vagy Tai Chi? Mármint a gyakorlatok, amit csináltak. Aztán odaérve, mellettük egy padon, látni lehetett az információt, hogy Falun Gong. A megdöbbentő prospektusokkal mellette: a szervezett emberi szerv kereskedelem ezek alapján virágzik Kínában, és Falun Gong hívők és gyakorlók is áldozatául estek.

A koncert csodálatos volt a Konzerthausban. Már sokszor hallottam Beethoven hegedűversenyét, de sohasem elég. Különösen, ha egy egészen kivételes hegedűs játssza a szólót: Emmanuel Tjeknavorian. Elmesélte, hogy ne lepődjünk meg, ha helyenként néhány nem közismert hangsorozatot hallunk; a Nationalbibliothek-ben megkereste az eredeti Beethoven kéziratot (a kottát), és csodálkozva fedezte fel, hogy helyenként variációk vannak az általánosan játszott változathoz képest, és aszerint játszik ma. Nagyon jól játszott, ritka szép élmény volt.

Táncoló fűszálak

Néztem a füvet,
Fény és szél táncoltatta
A szálakat, oly
Kecsesen hajladoztak,
Örültek a tavasznak.

októberi napsütés

Ami vénasszonyok nyara szeptemberben elmaradt, azt most igyekszik a természet még bepótolni: meleg van, süt a nap, mindenki igyekszik minél többet sétálni. Holnap koncertre készülök, matinéra a Wiener Symphoniker-rel, ma pedig meglátogattam a sok éven át volt sétáim színhelyét, a Wasserparkot. Mivel holnap Teréz nap, nagyanyám is többször eszembe jutott.

Rég meghalt nagyanyámnak

A virágokra
Nézve gondolok rád, ki
Már rég máshol jársz,
A szeretet mégis él,
Bennünk örök kötelék.

Egy kis privát szomorúság

Van, amikor azért vagyok szomorú, mert keveset látom a fiamat, és az unokáimat, és most pedig azért, mert találkoztunk. Ùgy látom, beteg, úgy látom fáradt, és mégsem akarja, hogy segítsek. Pedig nagyon szívesen segítenék.
Szomorú vagyok, hogy nem tudok segíteni.

Boldogságot az adna

Boldogságot az
Adna, ha adni tudnék
Annak is, ki nem
Hagyja, észrevétlen, jól,
Kedvesen, vigasztalón.

Itt van az ősz, itt van újra

Itt van az ősz, itt van újra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja Isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.


/Petőfi Sándor/

Igy vagyok vele én is, mint a költő: szeretem. Vége a hőségnek, s ha van is néhány esős nap, azért mindig jönnek olyan vénasszonyos, napsütéses szép napok is. Beköszöntött a szeptember, vele az iskolakezdés. Végetértek a nyaralások, és a belvárosban kevesebb a turista, mint nyáron.
Mióta nyugdíjas vagyok, sokkal ritkábban megyek be a város közepébe — amíg a Wien Mitte-nél dolgoztam, naponta ott jártam — ha valami elintéznivaló miatt mégis be kell menni, az felér egy kicsi városnéző kirándulással. Ma is így történt: bár már több, mint negyedszázada itt élek, még soha nem láttam az orosz ortodox templomot, s most arra vitt az utam. A Schwarzenberg-platzon lévő emlékműre sem figyeltem fel eddig, most mindkettőt lefényképeztem.
A többi napokon mi történt? Esett. Még jó, hogy legutóbb a kertben “téliesítettem”: letakartam a padot. Volt egy süni vendégem, meg a szomszédék egyik macskája, aki szemmel láthatóan jobban érzi magát az én kertemben, mint otthon, mert mindig itt van.

Pünkösd hétfő a játszótéren

A tegnapi kirándulás igencsak megviselte a lábamat. Ma Flórával és Bálinttal csak a közeli játszótérre mentünk levegőzni.
Ugy vettem észre, a kis kormányos nagyon élvezte. Bár apja szerint a kortársaitól sokat tanul az óvodában, azért biztos az is jólesik, hogy néha egyedül lehet egy-két játékot kipróbálni. (Egyedül alatt értve, hogy csak felnőtt társaságában.)

(A képekhez: A Stadtparkban pünkösd első napján, a koncert előtt sétáltam.)

Még egy-két nagymama – unoka képet is ideteszek az örökkévalóságnak:

Anyák napja

Itt, Ausztriában ma van anyák napja (Magyarországon egy héttel ezelőtt volt). S mi lehetne szebb ajándék, mint egy kis kirándulás Flórával és Bálinttal?
Szerencsére az időjárás is kedvezett, nem úgy mint tegnap, mikor már éppen indultam volna a kertbe, mikor egészen besötétedett (reggel!) és elkezdett esni az eső.
Ilyen az élet.

Az álmok és a fagy

Az álmok és a fagy? Mi köti össze ezt a kettőt?
Talán egy szó, amelynek kétféle jelentése van a magyarban: az idő.
Tegnap egy déli koncerten voltam megint, abból a sorozatból, hol irodalom és zene együtt a menü. Most éppen Ingeborg Bachmann és Skrjabin, Brahms műveket hallhattunk.
I. Bachmannnak van egy rövid kis írása valami olyasmi címmel, hogy „Egy üzlet, ahol álmokkal kereskednek”. Túlságosan röpke kis írás, azt az érzést keltette bennem, mint néhány saját novellám, hogy erről sokkal bővebben kellene írni.
Az álmokért idővel kell fizetni. Milyen igaz ez! Ha igaz az, hogy a sors időt ad nekünk, hogy megéljük az álmainkat. Ennek örülnünk kellene, még akkor is, ha gyakran nem abban az életünkben kapjuk meg az időt, amikor az álmunkat megálmodtuk. Ha nem ismerjük fel a lehetőséget az egykori álmunk, vágyunk megélésére, az rajtunk múlik.
Vagy a fagyos, fagyot árasztó környezeten is?
Ez az április már nemcsak szeszélyes volt, mint korábban írtam, hanem zordan fagyos is. Vajon hány gyümölcsfa szép álmát rombolta le? Vigasz lenne-e a fáknak, ha tudnák, hogy kapnak majd még időt valamikor, hogy megéljék a szép virágzás álmukat?
Nem sokat értek a mezőgazdasághoz sajnos, de érdekesnek találtam, ahogy a szőlőskertek és a gyümölcsösök gazdái védekezni próbáltak a már virágzó növények megfagyása ellen.
Tűzzel és jéggel.
A tűzzel olymódon, hogy nagy szalmabálákat égettek, hogy azok füstje tartsa távol a fagyot a fáktól. Ez valahogy könnyen érthetőnek tűnt.
És jéggel hogy lehet? A tévériportokban elhangzott magyarázatok szerint úgy, hogy előre bepermetezik jó sok vízzel az ágakat. A víz az első, ami megfagy, és ilymódon egy védőréteget, védő jégréteget képez a növényeken. Érdekes.

Nekem persze egyikre se lett volna módom, de szerencsére az orgonáim túlélték a fagyokat.