Megtévesztő kicsit ez a cím, jól tudom, mert nagyon sok minden van mögötte, köztük sok olyan, amiről én most nem szándékozom írni. A privatszféra elvesztése szólhatna például a magánélet elvesztéséről, arról a manager betegségről, amikor valaki annyira felolvad a munkájában, hogy mellette már semmire sem marad ideje. Ez is komoly probléma, de most amiről írnék, az más.
Az egyre jobban „megfigyelő világgá” váló világ, az Überwachungstaat az, amelyik a privátszféránk elvesztéséhez vezet. Amelyhez persze részben hozzájárulunk saját magunk is: például a blogokkal (mint ez is), még jobban a közösségi fórumokkal, mint például a Facebook. Bár én a Facebook-n nem vagyok ott, és okostelefont különböző app-okkal sem használok, nyilván érintve vagyok. Minden ember érintett, még akkor is, ha sokan struccként azt hiszik magukról, hogy nem.
Rejtő Jenő azt írta a Csontbrigádban, hogy: „a legnyomorultabb rabnak is lehet titka”.
Rabok lettünk, úgy, hogy észre sem vettük – a többség biztosan nem – és akarjuk vagy sem, nem lehetnek titkaink. Még a legnyomorultabb rabnál is rosszabb nekünk, mert nem lehetnek titkaink?
Nekem fáj, hogy nem tudok a gondolataimmal, azzal, ami fáj, magamra maradni, és kiírni se igazán tudom, ha arra gondolok közben, hogy nem tudom sem kiválasztani, sem megakadályozni, hogy kik olvassák. Miért kellene akkor az érzéseimet kiteregetni?
Nem valamiféle titkokról van szó. Egyszerűen az emberi érzések, gondolatok úgy fejlődtek hosszú-hosszú időn át, hogy több fázison mentek keresztül valakiben, mire napvilágra kerültek. Ha fájt valami az ember lelkének, nem akarta rögtön kiteregetni, de elfojtani se.
Mára ez megszűnt. És ez nagyon rossz, és még több rosszhoz vezet.
Nem tudom, hogy hogyan van ez az élővilág szoros kötöttségben élő fajainál – például a hangyáknál – de biztos vagyok benne, hogy az embernek, az emberi léleknek szüksége lenne a privátszférára. Ugyanúgy, ahogy az embernek szüksége van más emberekre, ugyanúgy szüksége van a magányra.
Mihez vezet, ha olyanná válik az ember, mint amire azt mondják, hogy „üvegember”, átlátszó ember, mert semmilyen létfunkcióját elrejteni nem tudja? Ellaposodik teljesen, olyan érzés nélkülivé válik, mint egy gép? Vagy telelesz elfojtással, neurózissal, megfogalmazni sem mert gondolatokkal?
Paradoxnak tűnhet, de ráadásul úgy érzem, hogy ez az átlátszóvá válás nem közelebb hozza egymáshoz az embereket, hanem még jobban eltávolítja őket egymástól. Nem hiszem, hogy a gépeken vagy az eszközökön múlik ez, sokkal inkább azon, hogy az igazi közösséggé válás – legyen az akármilyen közösség egy egyháztól egy családig – nem jöhet létre személyes kapcsolat, és rejtve maradó „én-rész” nélkül. Az ember nemcsak anyag – eszik, iszik, satöbbi –, nemcsak szavakba öntött gondolat, szellemiség, de mindezeken kívül valami más is. Lélek és öntudatlanság.
Belelátnak a leselkedők ezekbe is?
Tartok tőle, hogy itt még rosszabb a helyzet. Itt ugyanis gyakran nem-megfogható, nem kategorizálható jelenségekbe ütköznek, vagyis homályba, nem átlátszóságba, és azt nem tűri a rendszer. Milyen rendszer? Az, amelyik a megfigyelősdit létrehozta. Amelyik úgy definiálja a világ dolgait, hogy amit ő nem ért, az nincs. Ergo, mindent értelmezni kell valahogy, akár lehetséges ez, akár nem. Ha sztereotípiákba erőltetik azt, amit nem értenek meg, abból csak hamisítás és zagyvaság születik.
Az a kérdés merült fel bennem, hogy vajon mi szüntette meg évszázadokkal ezelőtt az inkvizícíót, amelyiknek némileg hasonló, mindent kontrollálni akaró törekvései voltak?
A jobbá, emberségesebbé válás?
Sajnos nem hiszem. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy a dolog abszurditásának a kénytelen-kelletlen felismerése. Az, hogy nem vezet sehová.
Vagy mondjam úgy, zsákutcába vezet. Ahol ember már nem fejlődhet.
Csak robot lesz.
Lehet, hogy egyeseknek pont ez a céljuk? Csökkenjen az emberek száma, és legyenek csak robotok? Nyilvánvalónak tűnik, hogy azokat sokkal könnyebb kontrollálni. És nincsen semmi privátszféra igényük.
Mit ér egy világ természet és igazi ember nélkül?
Család és állam
Család és állam
Fészek vagy rabszolgaság,
Az állandóan
Változó környezet, mit
Kínál, jövevény, neked.
Az kellene, hogy vigasztaljon, hogy úgy vélem, sok generáció volt már ilyen „világvége” jellegű hangulatban, oly sok felhalmozódott problémát láttak, hogy nem éreztek kiutat. Aztán mégis lett valamilyen lehetséges további út, amely újra nyíló perspektívákhoz, fejlődésnek tartott haladáshoz vezetett. Az embernek és az emberiségnek a fennmaradásához, minden bajaikkal és problémáikkal együtt.
megjegyzés: ezen sorokhoz illő képeim nincsenek; a képek a mindennapok folyamából, 🙂
time2life 