Micsoda? Még tovább segíteni a migrációt? Tartok tőle, hogy a címet látva sokan háborognának így magukban. Hiszen már európai politikus is van — s talán nem is egy — aki programjaként meghirdette, hogy ő a remigráció, a visszatoloncolás politikusa lesz.
Az emberi migrációról például 2018 márciusában és 2018 júliusában már írtam, és bár erről is lenne még mit beszélni, itt most másról szeretnék egy keveset írni. Az emberen kívüli élővilág migrációjáról, a növényekéről és az állatokéról. Ez sem problémamentes terep, hiszen az idegen fajok, a neophyták jó részét általában irtani akarják és nem szívesen látni. Erre nézve ha nem is naponta, de hetente egyszer biztosan találhatunk egy-egy cikket valahol a neten, amelyik ahhoz ad jó tanácsokat, hogy „hogyan küzdjünk meg a neophytákkal“.
Mielőtt belekezdenék abba, amit mondani szeretnék, elmondanám, hogy a jelen bejegyzésben több gondolatot idézek majd a The Conversation „Help species migrate“ ez év februárjában megjelent cikkéből.
Meg tudjuk-e különböztetni, hogy melyik faj — legyen az növény vagy állat vagy más — miért vándorol? Azért, mert benne van a természetében — mint például a vándormadaraknál, akik évente rendszeresen nagy távolságokat tesznek meg a téli és a nyári lakhelyeik között –, vagy azért, mert a vándorlásuk valójában migráció, menekülés. Mi elől?
A Föld történetének sok korszakában előfordult, hogy valamilyen élőlénynek a léte azért került veszélybe, mert a környezete, a megélhetéséhez szükséges feltételek alaposan megváltoztak, és a migrációja, a menekülése keresés volt, olyan környezet keresése, ahol meg tud élni, ahol fennmaradhat. Bár tudjuk, hogy ez a jelenség mindig megvolt és feltehetően meg is lesz, ez nem mentség. Nem mentsége a mai emberiségnek, hogy az egyre jobban felgyorsuló klímaváltozás következtében fajok sokasága áll a kihalás előtt, illetve kényszerülnek vándorútra, keresésre, új fennmaradási lehetőségre — és mit teszünk mi? Nem látjuk szívesen ezeket a neophytákat. Egészen valószínű, hogy jóval gyakrabban nem, mint igen, pedig az új fajok néha segítőek lehetnének az új helyeken, például az erdők diverzitásának a növelésében.
Mit jelent ez a „nem látjuk szívesen“? Irtjuk, megöljük őket? Néha azt is, nem kívánatosnak, károsnak ítélt növényeknél például. És néha „csak“ nem törődömséget. Úgy építjük az utakat, falakat, gátakat, stb., hogy nem törődünk azzal, hogy esetleg évszázados vándorutakat zárunk le ezekkel az építkezésekkel, lehetetlenné téve az állatok mozgását.
Történik-e valami olyan tevékenység, ami a fajok megmentését szolgálná?
Attól tartok, hogy a problémákra történő figyelemfelhíváson kívül nem sok. Az ENSZ keretein belül elkészített jelentés a Conservation of Migratory Species (A vándorló fajok megóvása) helyzetéről elég elkeserítő képet mutat erről. Az egyik problémát éppen az jelenti, hogy erre nézve alig van globális, egységes hozzáállás és tenni igyekvés. Azon kevés országban, ahol egyetemi csoportok ezzel foglalkoznak és próbálnak változtatni valamit, azon országokban is a törekvések általában megállnak az országhatároknál. Nem csak azért, mert senki nem tud a madarakkal repülni vagy a teknősökkel felkeresni a születésük helyét (stb.), hanem azért sem, mert nincsenek országok között együttműködések, közös koncepciók, elképzelések erre vonatkozóan.
Amin persze nem csodálkozhatunk, ha arra gondolunk, hogy milyen nagyon felszaporodtak a háborús konfliktusok, ahol az emberi élettel sem törődnek, hogyan is törődnének más élőlényekkel.
Írtam egyszer régebben arról, hogy volt már olyan, akiben felmerült a gondolat, hogy talán az lenne mindenkinek — az embernek is — a legjobb, hogyha meghagynánk a Földön bizonyos részeket érintetlenül, teljesen vadon. Lehet, hogy ez lenne avagy lett volna a jobb ötlet? Nem „küzdeni“ a farkasok, medvék stb. visszatelepítésével és az abból adódó nem kevés problémával, hanem olyan földterületeket hagyni meg a Földön, amelyek „csak“ vadrezervátumok. Vajon a migrációra kényszerülő állatok eltalálnának maguktól oda? Megmaradnának egy-egy ilyen rezervátumban? Nem tudom, hogy mennyi jelentés vagy élmánybeszáoló készült azokon a helyeken, ahol vannak ilyen rezervátumok, az ezeket jól ismerők vajon jó megoldásnak tartják-e ezeket.
Ebben az említett, 2020-s blogbejegyzésemben leírtam, hogy az a „vissza-vadonosítás“ gondolat Wallace Stegner Wilderness letter című írása nyomán terjedt el és talált követőkre. Sajnos, még mindig nem elégre, mert ki tudja megmondani, hogy hol van az a küszöbérték, amelynek átlépése szükséges lenne ahhoz, hogy az emberiség túlnyomó többsége olyan erősen akarja a Föld megőrzését, a természet óvását és regenerálását, hogy az hatékony tettekben és azt követő pozítiv változásokban manifesztálódna. Sajnos ennek még alig-alig van jele. Itt a link ehhez a bejegyzéshez:
https://time2life.wordpress.com/2020/01/25/mennyire-hatnak-az-irasaink/
A fent említett ENSZ jelentésből még egy megállapítást szeretnék idézni, illetve kiemelni. Az élővilággal foglalkozó kutatók felhoznak néhány példát arra nézve, hogy a fajok migrációja hozzájárul — vagy talán mondhatnánk elengedhetetlen része — az ökoszisztémánk egyensúlyának. Ez azt is jelenti, hogy fontos szerepet játszanak az úgy nevezett földi karbon ciklusban, ami meghatározó eleme a klíma változásának. Tehát a migráció segítése közvetve a klímán is segítene, természetesen nem egyedüli problémamegoldóként, de mint a pozítiv változások része.
Békés esti hullámzás
A tengernek, s a
Szélnek finom sószaga
Van, alig látni
A távozó vérpiros
Korongot. Egybeolvad
Minden, minden az
Öböl része, mint a víz
A tengeré. Csak
A kategóriáink
Különítenek el, de
Minek? Hisz minden
Egy, bárhonnan is nézzük.
A fák, azt hiszem,
Jobban tudják ezt. Csak ők
Nem írnak kis verseket.
time2life 