Balaton

Ó, a Balaton, régi nyarakon… – így szól a dal, és mindenkiben felidéz valamit.
A Balaton. A magyar tenger, ahogy az utazási irodák reklámjai nevezni szokták.
Nekünk, magyaroknak a huszadik század hatvanas-hetvenes éveiben, más volt. A NYARALÀS-sal volt egyenlő.
Azon szerencsés gyerekek közé tartoztam, akik kisiskolás koruktól egészen az érettségiig minden nyáron voltak a Balatonnál. Hol gyereküdülőben, amely A két Lotti-ra emlékeztetett, bár nem találtam benne ismeretlen ikertestvérre, hol úttörőtáborban, hol ismerősnél, hol a szüleimmel üdülőben (a Dirty Dancing film óta ilyesmit is könnyű elképzelni), hol a gimnáziumunk táborában – szóval sokféleképpen. Ami közös volt bennük, az a Balaton.
Furcsa, mennyivel több dologhoz, és nem emberhez kötődő kép maradt meg bennem: kalács kakaóval, hullámok a vizen, sétalehetőség a sötétben, napfelkelte, kavicsok, sokféle apróság. Ami emberekhez kötődik, az is valahogy személytelen: ping-pongozás, éjszakai fürdözés nagy csapatban — „Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány?“ — és a gyerekkoromban volt divatos rángatodzó tánc, a twist. Mindez olyan, mint a folyam hordaléka. De ez nem jelent feleslegest, mert fontos volt, jó volt akkoriban, a gyerekkorban. A kimozdulás otthonról, a megszokottból. Más emberek, más környezetek, más értékek. Mégis a nagyját elmosta az idő.
Szerettem ülni a vízparton. Egyedül ülni. Bár igazán sokáig egyedül üldögélni ritkán adatott meg. Nézni a vizet. Nézni az égboltot. A csillagokat. A túlpart fényeit. Ilyenkor kezdődtek bennem az időtlenség-érzések? Talán. Lehet, hogy soha nem is kellett kezdődniük, hiszen mindig bennem voltak.
A fiamnak már mást jelentett a Balaton. Elsősorban dupla nyaralást a válás után, hiszen az apjával is nyaralt, és őmellette tanult meg vitorlázni. Pecázni viszont velem járt, Balatonfenyvesen, ahol kifogta élete legnagyobb „halát”: a mamáját. (Egyik alkalommal, amikor be akarta dobni a pecabotját, a horog az én kezemben akadt meg. Szerencsére volt orvos a közelben.)
Akkoriban, az 1980-s évek első felében, amikor a fiam még kicsi volt, Balatonfenyvesen nyaraltunk általában. Nem tudom, hogy más Balaton melletti településre mennyire volt ugyanez a jellemző, de azokban az években Balatonfenyves volt az egyik olyan hely, ahol sok német család találkozott össze. Az NSZK-ban (a fiatalabbak kedvéért: ez volt Nyugat-Németország) élő fele egy-egy családnak kibérelt egy szép nagy villát saját magának, és egy másik, „szoba kiadó” szállást a család másik felének, akik az NDK-ból jöttek. Ez általában sokkal zsúfoltabb, több ágyas szoba volt, de nyilván csak aludni mentek oda. Mindenestre legalább valahol találkozni tudtak, hiszen egyikük sem tudott menni a másikhoz, az egyik Németországból a másikba. Nemcsak a németeknek volt ez jó, de a fenyvesi szobakiadóknak, bazárosoknak, butikosoknak is: „elfogadunk márkát is”, volt a szokás, még ha nem is írták ki. Ìgy a Balaton mellől Balatonfenyves az a hely, ahol az emlékeimben már összekapcsolódik a személyes meg a történelem. Bár nyilván akkor még senki az ott megfordulók közül nem tudta, hogy alig telik el még néhány év, és 1989 micsoda változást hoz majd: a két Németország újraegyesülését.
Nem tudom, miért nem választottam soha egyetlen novellám színhelyéül sem a Balatont. Amikor valamit írtam róla, az mindig ilyen emlékezésféle maradt. Talán őrizni akartam magamnak.

Balaton, nekem
Azóta minden meleg,
Lágyan ringató
Tó a te hullámaid
Idézi fel, szelíden.