Megjegyzések Marc Elsberg Celsius című könyvéhez

Már megint egy könyvről írok és már megint a klímaváltozáshoz kapcsolódóan. Hiába, az idősödő ember élete már jórészt az olvasmányaiból áll; olvasmányokból és elgondolkodásokból.
A legfrissebben általam elolvasott könyv Marc Elsberg Celsius című thriller regénye. Ehhez szeretném most megosztani a gondolataimat. De előtte még egy rövid fogalom magyarázat.
Nem tudom, hogy olvasóim közül hányan vannak tisztában a geoengineering fogalmával. Mivel a magyar nyelvű Wikipédiában a címszón kívül semmi nincs, azt ajánlom, hogy aki részletesebben akar olvasni róla, az a német vagy az angol nyelű Wikipedián keresse meg.
Itt most csak nagyon röviden:
A geoengineering azt jelenti, hogy technikai eszközökkel változtatják meg az időjárást vagy a klímát. Ennek több ágazata van, mint például a Solar Radiaton Management (a nap sugárzásának a kezelése; gyakran leárnyékolást értenek alatta) vagy a Carbon Dioxide Removal (a káros gázak — pl. széndioxid, de nem csak — eltüntetése a levegőből). Az ilyen beavatkozásoknak természetesen rengeteg ismeretlen hatása és veszélye van.
Három nap alatt, három nagyobb adagban olvastam el Elsberg könyvét. Ezek az adagok véletlenül alakultak így — egyéb teendők és fáradtság befolyásolták — és mindig másnap írtam le a naplómban frissen a benyomásaimat. Nem lustaságból szeretném ezeket a feljegyzéseimet így bemutatni — és nem egybedolgozva — ,hanem azért, mert úgy érzem, hogy jól tükrözik, hogyan változott bennem a könyv megítélése.
Első nap.
Elsberg Celciusával szemben nem voltak elvárásaim — „hiszen csak thriller” — és a kissé pejoratív kategorizálás elrejti, hogy valójában milyen jól szól a korunkról. Körülbelül a 125-dik oldalnál tartok most és reményeim szerint 1-2-3 nap alatt befejezem.
Miért szól jól a korunkról? Nemcsak a jó helyzetkép bemutatás és a sok aktualitás miatt, bár ez sem kevés. Nekem különösen a friss, a más látásmód tetszett meg benne, egy olyan kérdés feltevése, amelyik a korunkon túlmutatóan általános filozófiai jellegű.
Lenni vagy nem lenni — ez Hamlet kérdése Shakespeare-nél. Elsberg kérdése: tenni vagy nem tenni? Mivel okozunk nagyobb kárt, mi emberek és kiemelve természetesen a politikusokat: azzal, ha nem teszünk semmit a fenyegető veszélyek, a rossz jelenségek ellen, vagy azzal, ha tenni próbálunk úgy, hogy fogalmunk sincs a cselekedeteink hatásáról. Vagyis, ha még többet ártunk, mint egyébként is bekövetkezne.
Ez a könyv fő kérdése és bár nem tudom még a válaszát, emiatt tetszik. Ez a kérdés is az időtlen kérdések közé tartozik, amelyek minden korszakban előjönnek, akármilyen külső körülmények váltják ki őket. Nem tolhatjuk csak a politikusokra a struccpolitikájukért a felelősséget a klímaváltozással kapcsolatban, a természet, a külvilág, a nagyobb Egész minket egy emberiségnek tekint, akár egységesek vagyunk, akár nem. Hiába érzik magukat magatehetetlennek az „átlagemberek”, hiába próbálnak — többnyire rossz módszerekkel — tiltakozni a klímaváltozás ellen tenni próbálók, mindez egy kupacba kerül a külvilág megítélésében a politikusokkal.
Akkor mi jöhet még? Valakik eldöntik, hogy „ők tudják a megoldást”? Nem azt, amit jónéhányan szerettek volna már régóta elérni, hogy az erőforrásokat vadul pusztító és a környezetet, a természetet tönkretevő élet- és termelési mód megváltozzon, ami talán egy fél évszázaddal korábban még segített volna, nem, egy olyan „probléma megoldó” lép fel, aki erőszakos megoldásoktól nem riad vissza.
Nem ismeri a módszerei következményeit vagy nagyon is jól ismeri?

Második nap.
Erősen hajnalba nyúlóan elolvastam egy nagyobb adagot az Elsberg könyvből; több, mint a kétharmadánál tartok, ca. 150 oldalnyi van még hátra a 600-ból.
A tegnap oly lelkesen feltett kérdéshez, tenni vagy nem tenni, van-e válaszom? Most erősen hajlok a „nem tenni” felé: ha már jót nem tudnak tenni, ha minden beavatkozás csak még nagyobb károkozást okoz és a pusztulás felgyorsulását, akkor talán a „nem tenni” a kisebb vétek, mint a rosszat tenni.
Erős az érzésem, hogy bár thrillerként, potenciális jövőképként van megírva, a közvélemény számára háttérben maradt valóságban az igazság az lehet, hogy már évtizedek óta kísérleteznek a geoengineering-gel, az időjárás és a klíma befolyásolásával, manipulálásával. Ennek az emberiségnek a Kontrollwahn-ja (mindent kontrollálni akarás őrülete), meg a verseny-Wahnja (minden verseny őrülete), meg a másik legyőzésének az őrülete lesz a sírásója.
Amíg ezek a kísérletek folynak, nemcsak a természet pusztul el, de az az emberi világ is, amire ez a civilizáció felépült vagy talán helyesebben épülni kezdett.
Már írtam valószínűleg, hogy ez az emberiség azáltal indult el a saját elpusztítása útján, hogy elszakította magát a gyökereitől, attól, amiből kinőtt, a természettől. Ez az egyik tartóoszlop, váz, amit ledöntött. A másik szilárd alap, még ezen elszakadás ellenére is, egy egységes, de nem diktatúra által egységes emberiség kialakítása és megszilárdítása lehetett volna. Ez nem történt meg. Az ENSZ csak egy vékony cukormáz, amelyik egy csöppnyit elfed a problémákból, de messze van attól, hogy problémamegoldó lehetne.
Ha az emberi világban ennyire domináns a kaotikusság, hogyan lehetne azt várni, hogy bármilyen technológia segíteni tud a problémák megoldásában? Nekem nagyon nyilvánvaló, hogy nem tud. Semmilyen engineering: se geo, se bio, stb.
Merre visz akkor a jövő útja? Nem tudom.
A thrillerben vázolt közeljövő képe szerint az folytatódik, aminek a jeleit ma is láthatjuk: Európa erősen lefelé halad, a hanyatlás útján van. A „két rend” határai az itt leírt kép szerint nem Kelet és Nyugat között lesznek, hanem Észak és Dél között. Nem távolról jövők migrációja lesz a következő konfliktus, hanem a dél-európaiak akarnak tömegesen elvándorolni északra az életre alkalmatlanná vált területeikről: spanyolok, olaszok, a Balkán népei.
A pólusokon és környékeiken lesz az emberiség számára élhető világ? Egy megtizelődött, alaposan lecsökkent számú emberiségnek?
Ausztria megint a határon lesz? Csak ezúttal nem Kelet és Nyugat, hanem Észak és Dél határán? A kiszáradások, az árvizek, a földcsuszamlások őt is érintik, de mindezek ellenére élhető terület marad?

Harmadik nap.
Amíg az első 150 oldalt némi lelkesedéssel, a „tud-e a környezeti problémákra valami megoldást javasolni” kérdés kíváncsiságával olvastam, addig az utolsó 150 oldalt már csak elkeseredéssel: nem tesz boldoggá, ha beigazolódik az, amit sötétnek látok, nem tesz boldoggá, ha más is sötétnek látja, amit én. És itt a „sötét” természetesen nem a bőrszínre vonatkozik.
Hanem egy beteg agyra, amely a „realitás” nevében mindig csak haszonra és mások kihasználására, illetve elpusztítására tör akármilyen aljas eszközökkel.
Ez már nem a klímaváltozás problémái, ez már az emberi világé. Amelyik képtelen megküzdeni a gonosszal. Mert az erkölcstelenség az alap? A korrupció és a maffia a földi élet „rendezői”?
Kik a kihasználtak és kik az elpusztítandók itt?
Kezdem a másodikkal, azzal, akik létét és mindazt, ami ebben a civilizációban felépült, tönkre akarják tenni. A pusztításra törekvők „elmélete” szerint a klimatikus körülmények határozzák meg a jólétet. Tehát szerintük Délen és Afrikában a túlzott hőség miatt volt nyomor és nem a korrupció, a maffiák és a rossz vezetők miatt. Északon viszont — és itt egybefogják Európát, az USÁ-t és Kínát — kizárólag a kedvező klimatikus viszonyok miatt volt jólét, virágzó civilizáció. Ezt akarják tönkretenni és a helyébe Afrikában jólétet létrehozni. Hogyan? A klímabefolyásolás, a geoengineering eszközeinek az oly módon történő felhasználásával, hogy túlzott hűtést hoznak létre: Északon, a ma mérsékelt övezetben nyáron is tél legyen, hideg és fagy, és nem működő fűtés és infrastruktúra — mert a déli államokból jövő olaj és gáz szállítást leállítják. Az emberek fáznak, energia hiányában nem működik semmi — nemcsak fűtés nincs és a benzinkutak zárva, de az élelmiszer ellátás is akadozik, stb. — a növekvő elégedetlenség növeli a káoszt.
Itt már Dél és Észak alatt nem Dél-Európáról és Észak-Európáról van szó. Nem, itt Dél a déli félteke, Észak az északi félteke. És amíg a könyv beállítása szerint a migráció iránya eddig délről északra mutatott, Afrikából menekültek Európába az emberek, addig a regény sötét „főrendezője” szerint ez meg fog fordulni: Európából akarnak Afrikába menekülni majd és európaiak tömegei fognak menekülés közben a fagyos vizű Földközi tengerbe fulladni.
Itt térnék vissza a „Kik a kihasználtak” kérdésre. Milyen sokszor fordult már elő a történelemben, hogy valamilyen emberi közösséget, legyen az vallási, népközösség vagy bőrszín szerinti, a tudatalatti bosszúvágy felheccelésével akartak felhasználni? „Eddig nekünk volt rossz, mostantól legyen rossz nekik”, kvázi igazságtételnek beállítva.
Mennyire hamis ez! A bosszú szinte sohasem igazságtétel, sohasem az igazi vétkeseket éri, azok már rég „átöltöztek”, más formát öltöttek. Feltehetően a további haszonlesésüknek kedvezőt.
Micsoda naivitás az „igazságtételre” áhítozók részéről azt hinni, hogy ettől majd náluk jobb lesz! Maradnak a korrupt, a maffiákat kiszolgáló vezetőik, marad ugyanaz a rendezetlenség és káosz, amiben addig éltek.
Marad? Egy rövid ideig talán. Ha a klímaháború — mert ez már az, háború a geoengineering eszközeinek a felhasználásával — átfordul egyéb fegyverekkel vívott globális háborúba (az Ég ne adja atomháborúba), akkor nagyon-nagyon rövid ideig.
Utána marad egy hosszú időre halott bolygó, elpusztultság, ahol ki tudja mikor vagy egyáltalán újrakezdődik-e még az élet.
A földi atmoszféra nagy kincs. Ha az őrültek ezt tönkreteszik, megszüntetik, mit csinálnak? Továbbmennek egy másik bolygóra? Azt is tönkretenni?
Szóval, ez már igazi thriller.
Csak annyit lehet kívánni, hogy ne valósuljon meg. Legyen még száz, kétszáz, ezer és még sokkal több éven át egy, a sötét szándékokkal megküzdeni tudó emberiség és egy virágzó, egészséges bolygó.

Kilátástalanul

Mit tud még tenni a
Kapitány, hajójához
Ha jéghegy közel
Van már, elkerülni nem
Lehet a nagy csattanást.

Összegyűlt hibák
Hozzák az elpusztulást,
Későn meglátott,
Ignorált problémák, nincs
Mit tenni, időnk lejárt.

A Föld a hajónk,
Van-e még Kapitány vagy
Egy kísérlet sem
Jelent már mást, mint meddő,
Fejvesztett, bús kapkodást.

Kutatás és technológia

Írtam már többször itt a time2life-on a tudománnyal és a kutatással kapcsolatos kérdésekről, azt hiszem, hogy jórészt morális aspektusokat vizsgálva, például legutóbb 2022 februárjában. Nem szeretném ismételni magam, ez a bejegyzés most egy kicsit más szemszögből kívánja megközelíteni a politika és a kutatás viszonyát.
Nem tudom, hogy a Földünk különböző országaiban mennyire más és más a központban álló aktuális politikai téma, de azt hiszem, hogy úgy van: mindenütt valamilyen más téma az, amiről az emberek éppen a legtöbbet beszélnek, vitáznak. Szudánban a hirtelen kitört belső harcok miatt az emberek magatehetetlensége, Ukrajnában a felőrlő háború, Franciaországban az új nyugdíjtörvény, Németországban a sok sztrájk lehet a beszédtéma és így tovább, nem akarom felsorolni a világunk összes országát.
Itt nálunk Ausztriában az autóipar és a környezetbarátnak kategorizált e-fuel autók kerültek néhány napra a középpontba — kvázi mint az elektroautók alternatívái. Tehát most ennek kapcsán szeretném egy kicsit megvizsgálni a kutatás és a kiforrott technológia viszonyát, amely nem elválasztható a politikával való viszonyuktól.
Mint médiákat olvasó emberek tudjuk, hogy Kína rohamléptékkel halad már azon az úton, hogy a benzinmotoros autókat mielőbb teljesen felvállaltsák az elektromos autók. Nálunk, itt Európában egyfajta döcögősebb folyamat ez és a nagy autógyárak mintha kezdenék úgy érezni, hogy lemaradtak a váltással. Ugyanakkor van egy erős lobby, amelyik amellett érvel, hogy ne dobjunk ki egyszerre mindent, hanem a környezetszennyező üzemananyagokat felválthatnák a szintetikusan előállított és környezetbarátnak minősíthető üzemanyagok.
A kancellár, legalábbis a médiák szerint, úgy tette fel a kérdést, hogy azért fontos alternatívákon gondolkodnunk, mert 1. Nem akarunk gondolkodási tilalmat, különösen nem a kutatások tekintetében 2. Hiszen lehetséges, hogy egy jobb alternatív környezetbarát megoldás is létezhet, mint az elektroautók.
Ez a két mondat nagyon szépen hangzik és egyet is lehet velük érteni, csak éppen… Addig, amíg egy kutatásból kiforrott és széles körben jól alkalmazható technológia lesz, sok idő eltelik. Nagyon szép dolog, ha nem akadályozzuk — és nem akadályozzák a politikusok — a gondolkodást, se a kutatóknál, se másutt, de a kérdés gyakran úgy tevődik fel: ki finanszírozza a kutatásokat? Mire van pénz? A nagy autógyárak feltételezésem szerint rendelkeznek nagy kutatólaborokkal, hogy állnak ezen szintetikus üzemanyagok előállításának technológiájával? Már minden kész, csak a politikai döntés hiányzana még?
Persze, kérdezhetné valaki, minek a politikai döntés, ha úgyis az autógyárak a fő finanszírozók? Nem azt gyártanak, amit akarnak?
De. Gyártani azt gyártanak. De a közlekedéshez széles körű infrastruktúrára is szükség van. Utakra, töltőállomásokra, szervízhálózatra, stb. Nem mindegy, hogy egy töltőállomáson benzint vagy szintetikus alapanyagot vagy áramot lehet tölteni az autóba. Az infrastruktúra kiépítésében már nagy az állam és a politika szerepe.
És még egy dolog. Nem hiszem, hogy jó, ha bármelyik ország külön utakon akar járni. „Mi nem építünk autóutakat, csak vasúti síneket“ — mondja az egyik ország. A másik meg: „Mi nem építünk vasúti síneket, csak utakat“. Jó lenne ez? Akár kicsi, akár nagy országról lenne szó, nem hiszem. Még ebben a nem szép ideákra — például szép idea lenne az emberiség jó egységesülése irányában haladás –, hanem a csak haszonra és érdekre építő világban sem.
Azt hiszem, hogy sok terület volt már, ahol átéltünk hasonlót. Például kezdetben nem voltak szabványok a konnektorokra. Azután nagyon hamar megtapasztaltuk, hogy mindenkinek és mindenhol az a jobb, ha egyfajta szabvány érvényesül az egész Földön.
Csakhogy konnektorokat kicserélni lényegesen könnyebb, mint töltőállomásokat. Tehát úgy vélem, jó lenne legalább az alkalmazott technológiák tekintetében egyfelé haladni.

Döntéseink szabnak utat

Hogyan dönthetünk
Jól két igazság között,
Tanulnivaló,
Melyhez nincs örök szabály,
Csak a változó világ.

Hányan vagyunk

Hányan vagyunk? Olyan egyszerűnek tűnő kérdés! Csak meg kell számolni.
Amikor általános iskolába jártam – ennek most már több, mint fél évszázada – az volt a szokás, hogy amikor a tanárnő bejött az osztályba, a hetesnek jelentenie kellett: „Tanárnőnek jelentem, az osztály létszáma 35, jelen van 33, beteg 2.” Valami ilyesféle módon, talán mára már felejtésbe merült ez. Hozzátartozott a rendhez, hogy tudjuk hányan vagyunk.
Az egész Földre nézve sokkal nehezebb kérdés ez. De sokkal fontosabb is. Nemcsak a rend érzékünk miatt, hanem azért, mert nagyon sok dolog függ ettől. Hány embernek tudhat a Földünk emberhez méltó körülményeket adni? Meddig bírja erővel, erőforrással?
Bár az elmúlt évben írtam már erről az Earth4All kapcsán írt blogbejegyzésemben, azóta – úgy érzem – megint sokakban megerősödött a „világvége” hangulat a klímaváltozás és más események miatt. A klímaváltozással kapcsolatban egyre jobban eldurvulnak a tüntetések, nyilván azért, mert az emberek úgy érzik, hogy csak beszélnek, de nem történik semmi. Sötét víziók az én verseimben is megszólalnak időnként, mint például a Halott bolygó versem itt:
https://time2life.wordpress.com/2023/03/03/szomoru-dolgok/

Most egy kicsit más oldalról szeretném megközelíteni a jelen problémáit. Hányan vagyunk és hányan leszünk, ezeket a kérdéseket nézve.
Többször olvastam az elmúlt hónapokban a sajtóban, hogy rohamosan csökken az emberi spermiumok száma. Ennek okát kutatják, de még nem találták meg.
Lehetséges, hogy meg fog állni az a rohamos népesség növekedés a Földön, amit az utóbbi fél évszázadban megfigyelhettünk? Lehetséges, hogy ez is hozzájárul majd a klíma problémák megoldódásához?
Hányan vagyunk ma?
Az ENSZ tavaly novemberi jelentése szerint a Föld lakossága elérte a 8 milliárdot. És mellette egy másik hír: a népesség száma növekedése előbb meg fog állni, mint eddig jósolták. Talán már a 2040-s évtizedben elérjük a maximumot.
Jó hír ez? Vagy rossz? Önmagában a népesség számának a stagnálása vagy csökkenése lehet jó hír? Nem tudom. Nem hiszem, hogy ez önmagában elegendő ahhoz, hogy képessé tegyen minket a sok-sok felhalmozódott probléma kezelésére olymódon, hogy az az emberi társadalom humanitását, pozítiv értékeit növelje.
Amit a Földön körbenézve láthatunk, az nem erre mutat. Sokkal inkább arra, hogy mintha veszendőbe mennének, háttérbe szorulnának a több évszázad során létrejött értékek. Gondolok itt a tényleges és nem csak a látszat szerinti demokráciákra, a nyitottságra, a valamiféle pozítiv morálra épülő társadalmakra éppúgy, mint az asszonyok, a nők helyzetének rohamos romlására.
Ha ezeket látom a legnagyobb bajoknak az emberi világban, mit számítanak ehhez, hogy 8 vagy 10 milliárd ember él majd vagy netán 6 milliárd?
Vagy csak néhány tucat? Nyilván ez egy sötét kérdés. Egy olyan pusztulásra még gondolni is rossz, ami ilyet eredményezne.
Hány emberre tudunk jó, a humánus értékrendnek megfelelő probléma megoldásokat?
Az elektromos médiák minden nap tele vannak erőszakról szóló hírekkel, lehet, hogy ez is hozzájátszik ahhoz, hogy a mindennapi életben is erősen megnövekedett az erőszakos cselekmények száma. A világunk — vagyis a Földünk — egészét tekintve ugyanígy nagyon elkeserítő a helyzet, mint a lokális mindennapokban: úgy érzem, hogy egyre többen látják olyan sötétnek azt, ami felé haladunk, mint én. Egyre többen félünk egy nagy, globális háborútól.
Miért? Miért erősebbek mindig (vagy gyakran) a létszámukban a Föld lakosságához képest csekély számúak, akik a Földet egy újabb világháború felé akarják taszítani?
A hatalmi struktúrákat akarják változtatni, olvastam e magyarázatot a neten. Nem változtak-e meg a hatalmi struktúrák az utóbbi évtizedekben háború nélkül is, csak gazdasági és egyéb eszközökkel? De. Valamelyest biztosan megváltoztak és nem előnyükre. Nemcsak Európa háttérbe szorulását, újból a szétszaggatottság felé haladását értem ezalatt. Hanem minden nehezen felépített, intézményes rend, nemzetközi szervezet kvázi kiürítését, hatástalanná tételét is.
Nemcsak mi, a rossz felé haladást magatehetetlenül figyelő öreg nyugdíjasok vagyunk képtelenek bármit tenni ezellen, de azok a sokáig működőképesnek tűnt szervezetek, rendek sem — az ENSZ-től kezdve még tovább –, amelyek egyik fontos funkciója éppen az lett volna, hogy közvetítő plattform legyenek, békés fórum.
Vagy csak Európából tűnt évtizedeken keresztül úgy, hogy mindez funkcionál, működik? Azok az afrikai asszonyok, akiket az ott állomásozó ENSZ katonák nem tudtak megvédeni, azok sohasem gondolták ezt. Éppen úgy, mint ahogy azok az ázsiai vagy dél-amerikai emberek sem, akik olyan helyekre születtek, ahol a kábítószer-bárók uralkodnak.
A fennálló rend látszata csak egy nagyon kis területére vonatkozott a Földnek? Nem néztem utána, hogy Európa területe hogyan arányul valamennyi földi szárazföld összterületéhez, de valószínűleg a nagyon kicsi jelző helytálló.
Tehát a kérdés még egyszer: Hány emberre tudunk jó, a humánus értékrendnek megfelelő probléma megoldásokat?
Ha tényleg megéljük, hogy el kezd csökkenni világháború nélkül a Föld lakosságának a száma, mi fogja megállítani ezt a csökkenést? És hol? Remélhetően nem úgy, hogy csak egy vagy egy tucatnyi ember marad.
Amit a sok megválaszolatlanul maradt kérdésem lezárásaképpen szeretnék idetenni idézetet, azt egy olyan könyvben olvastam, ahol a klímaváltozás kapcsán hangzik ez el.De én úgy vélem, hogy az emberi világ változására is nagyon ráillik.
„We know that change is occuring. We know that we are responsible. We know what will happen, if it continues. We know that we can stop it. The question is whether we try.”

Pusztulásba vivő politikusok

Politikusok
Látszatszövetségei
Mögött eldurvult
Hatalmi harc, a tét a
Föld, az lesz üres, kihalt.

Senki sem nyer a
„Játékosok“ közül, de
Mindenki veszít,
Földünk majd jó sokáig
Őrzi a halottait.

Álmodnak-e a
Holtak feltámadásról,
Tanulnak-e a
Régi hibákból, lesz-e
Esély ezen bús Mából.

A szellemekről egy keveset

A szellemekről nem keveset, de igen-igen sokat lehetne és kellene iírni. Leginkább azért érzem így, mert úgy vélem, hogy korunkban a szőnyeg alá söpört témák közé tartozik és ezt nem tartom jónak. Aktualizálta bennem ezt az érzést egy néhány nappal ezelőtt megjött könyv: Knud Rasmussen Mythen und Sagen aus Grönland című könyve az inuit mondákról és mítoszokról.
Élvezem az olvasását, jól elkészített könyvnek tartom, de ugyanakkor egy kicsit el is keserített.
Az inuit-ok világa a múltban feltehetően nemcsak Grönlandra és Kanada területének Nunavit részére terült ki, hanem a vándorlásaik azt az egész északi földdarabot érintették: a Bering szorostól Grönlandig. Így talán nem meglepő, hogy a mondák és a mítoszok olvasása közben két másik nép is eszembe jutott, akikkel erősen rokonságban élőknek – szellemi rokonságban, genetikait nem tudok, mert honnan is tudhatnék – éreztem az inuitokat: a Kwakiutl-ok és az Ainuk. Lehetséges, hogy könnyű lenne tudományosan is bizonyítani ezt a szellembeli, felfogásbeli rokonságot, esetleg egy őstől származást, de nem tudok róla, hogy bárki is foglalkozna ezzel a kérdéssel.
Miért volt a kicsit elkeserítő érzésem? Ez egy olyan érzés, amiről már máskor is írtam: milyen nagyon a létezés határozza meg a tudatot. Sokáig küzdöttem ezellen, az egyén szintjén úgy érzem, hogy jó, ha a tudatunk tudja meghatározni a létünket. (Kicsit tágabb értelemben talán, mint szokásos.) De a természeti népek szellemiségével, mítosz és mondavilágával való foglalkozásban mégis mindenütt azt látom, hogy egy-egy nép kifejlődő közös eszmevilágát nagyon erősen determinálja a környezet, amiben élnek.
Nem tudom, hogy csak Rasmussen múlik-e vagy általában a mai ember nehezen érti meg ezen népek (a másik két említettet is beleértve) felfogásait, de feltűnt egy különbség. Az inuit történetekben van néhány ember – állat házasságról szó, ahol az állat (medve, róka, stb.) képes emberi formát ölteni. Az eddigi, régebben olvasott történetekben ennek „fordítottjával” találkoztam: az ember vagy a sámánember vagy az általában emberformát öltő démon volt képes ilyen vagy olyan állat formáját felvenni. Ugyanaz a kettő? Ugyanaz van mögötte és csak a megfogalmazás a mesélőknél más? Nem tudom. Talán csak olyan tudna erre jól válaszolni, aki beleszületett ezen kultúrkörök valamelyikébe.
Még egy érzés kísér, amelyik szomorú, ha ezekre gondolok: a sámán-tudás és a tudomány-tudás összeegyeztethetetlenségének az érzése. A Különleges tulajdonság novellámban írtam erről. Arról a Costa Rica-i nagyanyóról, aki gyógyító sámán és aki meggyógyítja az orvosnak készülő unokája rákját. Szeretné, ha az unokája „össze tudná hozni” a kétféle tudást.
Nem tudom, hogy sikerülhet-e ez. Lehet, hogy a tudásban, az ismeretek szerzésében, kialakításukban, felhasználásukban, stb. való előrehaladás is olyan, mint az evolúciós fa: az egyes ágak nagyon messze eshetnek egymástól, nincs közös „aurájuk”.
Visszatérve a könyvhöz, Rasmussen leírása alapján úgy látszik, hogy az inuitoknál a szellemvilág alapvetően két részre oszlik. Nem a jó és a rossz szerint (angyal, ördög ilyen fogalmak nincsenek), hanem aszerint, hogy hol hal meg az ember. Aki a szárazföldön hal meg, annak a szellemlénye a levegő szellemei közé kerül, aki a tengerben, annak a szelleme a halála után a tenger mélyének a szellemeit gyarapítja. (Mellesleg az inuitok többsége inkább a tengerbe szeretne kerülni, mert a hitük szerint a levegő szellemei csak növények gyümölcseivel, bogyókkal táplálkoznak, amíg a tenger lényei a tengeri állatok húsával. )
Érdekes összehasonlítani ezt a különböző kultúrkörök felfogásával a szellemvilágról. Ha jól emlékszem az egyik kínai könyvre, amit néhány évvel ezelőtt olvastam, ott eleve csak két nagy világról volt szó: az emberek világáról és a szellemek világáról. Nem tettek különbséget a szellemek között aszerint, hogy milyen közegben, környezetben élnek, az emberekre nyilván így is, úgy is hatni tudnak.
A görögöknél a szellemvilág három nagy részre oszlik: az Ég, illetve a Föld közeli levegő lényeire, ez az egyik, a másik a tenger szellemlényei és a harmadik az alvilág, a Tartaros, Hades – a Föld mélyének szellemlényei. Itt már van némi megkülönböztetés a Jó és a Rossz között, amennyiben az Ég, a levegő lényei a „jók” – bár ez korántsem mindig igaz – és a Hades lényei a „rosszak”.
Az inuit felfogásban van némi Purgatórium-szerűség is: úgy a tenger új szellemlényeinek, mint a levegő szellemlényeinek egyfajta tisztulási fázison kell először átesniük, keresztülhaladniuk.
Vajon a többi természeti nép felfogásával összevetve milyen hasonlóságokat és különbözőségeket találhatunk?
Gondolok például arra, hogy a szárazföld belsejében, nem a tenger mellett élő népek hitvilága feltehetően nem tartalmazza a tenger szellemeit. Viszont tartalmazhatja az Erdő szellemeit, a Vízesését – és így tovább, a természetben levő élet sokféle fajtájához kapcsolódó lényeket.
Utólag visszagondolva nem vagyok benne biztos, hogyha nem olyanok fordításában jutott volna el hozzánk a Popol Vuh, akiknek a gondolkodásmódját akaratlanul is nagymértékben befolyásolta korunk keresztény egyházának a felfogása, akkor nem lenne-e egy kicsit másmilyen a kép.
Tudom, hogy erősen hiányos vázlat, amit eddig leírtam – például több forrás eszembe jutott még azzal kapcsolatban, hogy a szellemek, démonok állatformában történő megjelenésével milyen sok helyen találkoztam (néhány hivatalosnak tekintett vallásban is, nemcsak a természeti népek hiteiben) –, de egy blogbejegyzésbe csak kicsi fér; majd talán egyszer írok még erről alaposabban.

Démonok harca

Démonok harca,
Sakktábla a nagyvilág,
Az ember kis báb,
Életétől megfosztják,
Reménye lesz délibáb.

Szélvihar formált

Szélvihar formált,
Alakított az orkán,
ĺgy jöttem létre
Mindabból, amit addig
Nem tudtam önmagamról.

Akik támadtak,
Nem tudván segítettek
Feltámasztani
Erőimet, sugárrá
Tenni apró részeket.

Link az Ainu történetekhez:
https://time2life.wordpress.com/a-bagolyisten-dala-ainu-dalok/