A kapuban
Nem is tudom már, hogy merre kóvályogtak el a gondolataim, mikor a csengetésre felriadtam. Zsófi jött. Ugyan van kulcsa, használhatta volna, de hát tizenéves korában olyan szeleburdi tud lenni az ember! Biztos nem gondolt arra, hogy esetleg felébreszt. Hallottam, hogy Erzsike, amikor beeresztette, még meg is korholta egy kicsit:
-Psszt! A nagyi alszik!
Persze, Erzsike hangja olyan kedves, szelíd, és meg is enyhült rögtön Zsófi puszijától.
-Nem alszom már – kiáltottam, de épp csak meghallották. Zsófi nagy mosollyal, lendületes léptekkel jött be, Erzsike pedig csendesen követte. Puszit adott és leült az ágyamhoz, Erzsike meg kisietett a konyhába, hogy egy kis süteményt hozzon neki.
Örültem, hogy itt van, örültem, hogy látom egy kicsit. Sok dolguk van a fiataloknak manapság, igazán nem érnek rá a nagyanyjukkal foglalkozni. Kedves ez a kislány, egyetlen kisunokám, olyan jó egy kis fiatalságot látni!
-Mi az a nagy kupac könyv itt a hokedlin, csak nem akarod ezt mind elolvasni? Zsófi viccelődve kérdezte, miután rögtön felfedezte az egyetlen változást a szobában, amióta ittjárt.
-Ó, dehogy, ezek nem olyan könyvek, amikből mostanában olvasnék, nem nekem valók már. Erzsikének volt szüksége egy kis helyre a polcon a hálóban, azért mondtam, hogy ezeket rakja le. Elvihetnél belőlük, ami kell.
Csak magamban sóhajtottam. Már az olvasás is alig megy, nehezen tudom tartani a könyvet. Erzsike olvas fel néha, de azon gyakran elalszom.
Zsófi felállt, a könyvkupachoz ment, elkezdte egyenként kézbevenni és nézegetni az ott heverő könyveket. Dekameron, Kamasutra, A szerelem iskolája — elmosolyodott magában — na, lám, a nagyi is volt fiatal. Aztán egy orosz nyelvű könyv került a kezébe, azt nem tudta olvasni.
-Nagyi, mi ez?
Nabokov Lolitája volt, oroszul. A változások után adták ki, persze nehéz volt megszerezni, ki voltak éhezve az emberek, leginkább az orosz emberek az addig ott nem publikált könyvekre, én pedig ajándékba kaptam valakitől.
-A Lolita Nabokovtól, nem ismered?
-Filmen láttam, egy öreg pasas meg egy fiatal lány, ugye?
No, igen, zanzásítva minden regény ilyen rémesen hangzik.
Erzsike jött egy kistányérnyi süteménnyel, minden héten süt valamit, nagyon finomakat tud. Engem a saját nagyanyámra emlékeztetnek a süteményei. Mikor gyerek voltam – Istenem, milyen lehetetlenül régmúltnak tűnik! – ő csinált ilyen finom, boltban, cukrászdában nem kapható süteményeket. Erzsike kérdezte, hogy ennénk-e előbb egy kis levest, mert szívesen hoz nekem, Zsófinak meg tálal a konyhában. Nem akartam enni, de hagytam Zsófit menni enni, egy ilyen vékonyka kamaszlánynak csak jó, ha minél többet eszik. Jó lett volna vele menni, de így gyorsabb, míg engem kivisznek odáig, az sok idő. Tudtam, hogy Zsófi utána úgyis itt marad még beszélgetni, mert Erzsike le akart szaladni egy fél órára valahová, és Zsófi örömmel mondta, hogy marad addig. „Vigyázni rám”. Olyan lettem már, mint egy csecsemő, akire vigyázni kell. Szomorú. De ez csak ez a gyenge test, ez az elhasználódott köpönyeg. Gondolataimban én aggódom most is folyton a többiekért, sokfelé, sok mindenen jár az agyam. Zsófit is szeretném megóvni sok-sok csalódástól, szeretnék vele sok mindenről beszélni. Ki tudja, lesz-e még rá időm?
A Lolitáról egy másik fiatal lány jutott az eszembe. Régesrégen történt, hiszen az a lány az osztálytársam volt a gimnáziumban, és az már bizony több, mint fél évszázaddal ezelőtt volt. Zsófinak múlt, történelem, és nekem? Az élet. Az életem, ami elmúlt, és ki tudja, mi marad meg utána belőle. Milyenek voltunk? Fiatalok. Olyanok, mint a maiak? Biztos, hogy olyanok is, meg nem is. Ma se egyformák a fiatalok, és ma is úgy képzelik, hogy ők majd mindent másképp, mindent jobban csinálnak. Szép lány volt az az osztálybeli Lolita, és gazdagabb családból jött, mint a legtöbbünk. Olyan holmijai voltak, ami keveseknek. Aztán egyszer kitört a botrány. Na nem, nem nyilvánosan tört ki, csak úgy, amikor egymásnak súgni szokták az eseményeket az emberek, aztán mindenki mindent tud, és úgy csinál, mintha nem tudna semmit. Lolita megszökött otthonról, elbújt valahol, a rendőrséggel kerestették végül. Miért? A többségünk akkor tudta meg, amit Lolita néhány nappal korábban: hogy nem igazi gyereke az őt nevelő szüleinek, hanem árvaházból vették ki egészen kis korában.
Miért akart megszökni otthonról? Nem valami férfival ment el, hanem egyedül. Menekült a szülei elől? Vagy csak a férfi elől? Nem tudtuk. De hiába menekült szegény, a rendőrség megtalálta, hazavitték, és a szülők „elsimították”: nem lett látványos botrány, nem lettek következmények az iskolában se. Valószínű, hogy jobban nem szerette őket azután sem, mert ahogy nagykorú lett, rögtön elment otthonról, és modellként hamarosan sikeressé vált. Boldog lett-e vajon? Volt-e valaki mögötte, aki támogatta? Nem tudtam, de ahogy az életet megismertem, egészen biztosra vettem. Az iskolánk még jó volt, még jelentett egy hajszálvékony védőburkot az életben támadó sötétség ellen, még sikerülhetett a naivitás, a gyermeki lélek megőrzése. Mit ér az a környezet, amely már az ifjú emberektől is elrabolja a tisztaságot?
Megint egy ajtócsukódásra figyeltem fel, most Erzsike ment el. Zsófi bejött, leült, megfogta a kezemet.
-Mesélj, mesélj nekem, kicsim, mesélj a terveidről, az álmaidról!
-Anyáék puszilnak és vasárnap jönnek majd, mind rendesen.
Igen, a fiamék voltak az „ügyeletesek” vasárnaponként, így tudtak Erzsikének egy szabad napot biztosítani. Reméltem, hogy nem tart már soká, reméltem, hogy nem viseli meg a házasságukat az, hogy miattam „elvész” sok vasárnap.
-Veled mi újság?
-Nyáron megyek egy hónapra Angliába.
-Apával, anyával?
-Nem, egyedül, illetve nem is egyedül, hanem a kórusunkkal. Ugye, meséltem neked, hogy énekelek?
Zsófi néha úgy beszél hozzám, mintha szenilis is lennék, nemcsak fizikailag gyenge. Persze, hogy tudom, hogy énekelni jár, meg sportol és nyelveket tanul, és Anitának hívják a legjobb barátnőjét.
-Szóval, meghívtak minket egy teljes hónapra, nem Londonba, hanem egy kisvárosba, Chesterbe, de azért biztosan Londonban is leszünk pár napot.
-Legalább látni fogod, hogy mit ér az angol tudásod. Anita is megy?
-Nem, ő a szüleivel megy el valahová. Tudod, abbahagyta a kórust.
-Akkor van most ott valami más jó barátnőd?
Egy kis szünet következett.
-Egy barátom van.
-Egy fiú?
-Egy férfi. Tudod, ő már nem diák, tavaly végzett az egyetemen, és már dolgozik.
-Hogy hívják?
-Zolinak. Teljesen perfekt angolból, tudod, mert programozó, és a munkájában is azt használja.
Csak néztem, néztem kedves kis arcát, lelkesen csillogó szemeit. Milyen lehet ez a Zoli? Mit tudnék úgy kérdezni, hogy ne riasszam el, hanem meséljen róla?
-Anyádék ismerik már?
-Még csak egyszer, futólag látták, mikor eljöttek meghallgatni egy fellépésünket.
-Szereted?
Úgy csúszott ki a számon ez a kérdés, hogy nem is akartam. Hiszen a válasz rá volt írva az arcára, benne volt a tekintetében, mikor róla beszélt. Zsófi szavakkal nem is válaszolt, csak hevesen bólogatott a fejével.
Némi szünet után azt kérdezte:
-Belenézek egy kicsit ezekbe a könyvekbe, jó?
-Persze, csak válogasd ki magadnak, amit el akarsz vinni.
Ahogy lecsuktam a szemem, megjelent a Démon. A jó, az örök kísérő, a lélekvezető.
-Ugye, nem fogsz most mindjárt prédikációt tartani annak a szegény gyereknek?
-Az a fiatal férfi, az veszélyes. Zsófi még túl fiatal hozzá.
-Nem fiatalabb Júliánál.
-De te is tudod, hogy ezek a mai Paris-ok mit akarnak… Zsófi naiv, még annyira nem ismeri az embereket…
A Démon erre nem is válaszolt, szinte ironikus volt, amit mondott:
-A naivitásnak még sok szintje van, te is tudod. Még lesz majd fiatalasszony, mint Alkestis vagy Alkmene, és jöhetnek Zeuszok, akiknek ártalmas voltát későn ismeri csak fel.
-Úgy szeretném megvédeni őt! Úgy szeretném megvédeni a világ valamennyi gyermekét! A csalóktól, az ámítóktól, a hazug látszatokat keltőktől, minden ártani akaró rossztól.
-Mindenkinek magának kell megtalálnia az útját, magának kell eljutnia bizonyos felismerésekhez.
-Miért?
A Démon nem válaszolt.
-Ha már ott leszek, ahol te vagy, jobban látom majd?
Furcsa, magam sem értem miért, Nabokov jutott megint az eszembe. Volt valami könyve, állítólag a démonokról, amit nem olvastam, csak hallottam róla. Mindnyájan eljutunk a démonokhoz, de csak kevesen tudnak írni róluk. Dosztojevszkij. Melyik volt az a könyve, ahol olyan jól mutatja be, hogyan uralkodnak el a démonok az embereken? Sokszor-sokszor előfordul, hogy egy rossz démon uralkodik el egy emberen, és legtöbbször nemcsak az illető maga nincsen tisztában vele, de a környezetében lévő emberek között is ritka, aki látja. Miért ilyen védtelenek az emberek? Miért foglalkoznak oly sok felesleges dologgal, amelyek csak gyengítik a tisztánlátásukat?
Keveredik már bennem sok minden, álmok, könyvek, régi napok, és talán megálmodottak. Jobban érzem már magam az álmaimban, mint itt. Mintha már nem lenne visszaút, ennek az életnek a kapuja már lassan becsukódik mögöttem.
Mikor Erzsike visszajött, Zsófi bepakolt néhány könyvet a tarisznyájába és elköszönt.
-Nagyi pár perce elaludt. Olyan kedvesen békés az arca! Anyáék jönnek majd vasárnap, és köszönöm a finom süteményt!
Erzsike szombat este orvost hívott, de az már csak a halál beálltát tudta megállapítani.
*************************************************
A beszéd és a megértés
A bezártságból kijutni nem volt könnyű, de végül sikerült. Akkoriban szenvedtem tőle még pár napig, fárasztó út volt, beletelt egy időbe, míg kipihentem magam. Ma már messzinek tűnik az egész, szinte alig emlékszem arra az időre.
Fogalmam sem volt róla, hogy hovájutottam, így aztán rengeteg felfedeznivaló várt. Először is Ma és Pa. Kedves, meleg lények mind a ketten, ők a gondviselőim. Enni adnak, meg szólnak hozzám, alszom velük, s ilyenkor hallom néha azt a dobogást, amit régen ott a bezártságban is hallottam. Meleg az a hely, ahol élünk, és sokkal tágasabb, mint a bezártság helye volt. Bár mostanra már azt is felfedeztem, hogy még ennél is sokkal nagyobb a világ. Ha kimegyünk az ajtón, és Ma vagy Pa sétálni visz, akkor nagyon-nagyon sok mindent lehet látni. Érdekes, de fárasztó néha.
Ma és Pa mellett még mások is jönnek néha hozzánk.
Ma és Pa beszélgetni szoktak, amit én nem értek, csak néha sikerül megértenem, hogy miről beszélnek. Vajon hogy tanulták meg egymás beszédét? Próbáltam már én is szólni hozzájuk, de nem értették meg, hogy mit akarok. Pedig egyébként kedves lények, és úgy érzem, ők is szeretnének érteni.
Néha jönnek ide másképp beszélő lények is. Például Na. Olyankor szokott jönni, mikor Paval vagyunk itthon. Pa és Na valami más nyelven beszélnek, mint Ma és Pa. Na még énekelt is néha, olyasféle hangokat adott ki, mely a falon lévő gépből jön. Lehet, hogy Ma és Pa is tudnának énekelni?
Miért nem akarja senki megtanulni az én nyelvemet? A múltkor már egészen sokáig magyaráztam nekik, de csak nevettek és mosolyogtak, és semmit se értettek belőle.
Lehet, hogy nem elég okosak hozzá? Pedig nekem intelligensnek tűnnek.
Lehet, hogy azt akarják, hogy én tanuljam meg az ő nyelveiket? Hmmm. Miért gondolják, hogy nekem könnyebb?
Vajon mindenkinek a nyelvét meg kell majd tanulnom, akivel még találkozom? Eddig mintha csak kétféle lenne, de ki tudja, hányféle nyelv van!
Engem néha Ba-nak hívnak, néha meg valami szép szóval, amelyik olyan, mint egy virág. Egyszer láttunk a sétánál olyan virágot, és nagyon jó illata volt. Lehet, hogy nekem is olyan jó illatom lesz?
Néhány napja furcsa dolog történt. A nagy dobozból, amelyik a fal melletti polcon áll, gyakran szoktak különböző lények beszélni, de mostanáig én nem értettem őket, csak Pa és Ma. Tegnap a dobozban valaki úgy beszélt, hogy mindent megértettem! Egy szép történetet mesélt el egy kis rókalányról, aki hosszú vándorútra indult a magas hegyekből. Mi Pával és Mával egy nagy városban lakunk, de egyszer már voltunk ilyen magas hegyek között. Csupa, csupa fehér volt ott minden! És hideg. Nem csodálkozom, hogy az a szegény kis rókakislány nem akart ott maradni!
Csak sajnos nem tudom, hogy mi történt vele később. Mert mialatt én a történetre figyeltem, Ma a konyhában volt, készítette az ebédet. És éppen akkor, amikor a kis rókalány végre egy szép napsütéses tisztásra ért, ahol már nem volt hó, zöld, zöld volt minden, és színes virágok, akkor Ma bejött a konyhából és kikapcsolta a dobozt, mert azt mondta, hogy ebédelünk. Hiába tiltakoztam, hogy nem, nem, majd ebédeljünk később, úgy szeretném tudni, hogy mi lesz a kis rókalánnyal, Ma nem értett semmit. Miért nem értik meg, amit mondok?
Lehet, hogy soha nem fogok olyanokkal találkozni, akik megértenének engem? Lehet, hogy én vagyok az egyetlenegy, akinek ez a nyelv jutott? Hiszen a dobozban volt már, aki úgy beszélt, ahogy én! Vagy legalábbis nekem úgy tűnt. Lehet, hogy hosszú vándorútra kell majd nekem is mennem, hogy megtaláljam azokat, akikkel értjük egymást? Remélem, hogy nem valami hideg helyen laknak.
Szomorú leszek majd, ha itt kell hagynom Ma-t és Pa-t. Jobb lenne, ha sikerülni megtanulniuk, ahogy én beszélek, szeretnék mindig velük maradni.
Egyik este vendégek voltak ennél a kis családnál. Egy távoli földrészről érkeztek, a szülőkkel angolul beszélgettek, de egymás között egy-két szót portugálul ejtettek. Baba felfigyelt rájuk, és mesélt nekik. Az egyik vendég megjegyezte: Olyan, mintha a kislány a portugálnak valami ősi változatát beszélné, vagy legalábbis értené.
*******************************************************************************
Őrző szellem
Egy nyár végi délutánon Nagyanyó és Kisvirág, a kisunokája a tó partján sétáltak. Szépen sütött a nap, a tavon nemcsak a mindig ott lévő kacsák, de még a vándormadarak is ott voltak. Beszélgettek erről-arról, Kisvirág néha az iskolai új barátairól mesélt, csapongva, mintha a beszélgetés ezúttal nem is a legfontosabb lenne, csak olyan, mint a madárcsicsergés a természet nagy zenekarában.
Egy jó órányi járásra voltak a házuktól, mikor beborult és erős szél támadt. Egy pillanat alatt megjött a nem várt nyári vihar. A hirtelen támadt viharban alapos felhőszakadás kezdődött. Nagyanyó bosszankodva állapította meg magában, hogy pont most hagyta otthon az esernyőjét, és a kis vékony esőkabátka, amit Kisvirág számára a hátizsákjában hozott, nem tűnt elég erősnek. Szerencséjükre, nem messze láttak a mező szélén egy fedett fészert, ahová a tél előtt tüzelnivaló fadarabokat szoktak felhalmozni, amely most üresen állt. Oda húzódtak be. Leültek egy fekvő rönkre, egy darabig figyelték ahogy szakad az eső, majd Nagyanyó megszólalt:
-Meséljek valamit?
-Igen, mesélj, Nagyanyó, mesélj valamit, olyat, amit még nem meséltél!
Kisvirág így szokott választani: néha olyan mesét kért, amit már sokszor hallott, néha meg valami újra volt kíváncsi.
Akkor hát Nagyanyó belekezdett:
-Egy japán fiúról mesélek ma neked, aki maga mondja el az élete történetét nekünk. Matsumaenak hívták, és így beszélt:
Volt apám, anyám, egy bátyám, egy nővérem és egy húgom.
Apám az uralkodót szolgálta,
Mivel nemcsak kitűnően tudott olvasni és írni,
De nagy szakértője volt az abakusznak,
És jól forgatta a kardot.
Az uralkodó kedvelte őt.
Így szokott tanítani minket:
„Halljátok fiaim,
A lányok jók és hasznosak lehetnek,
Ha jól értenek a tűhöz és a főzéshez.
De a fiúk mások,
Ők ígéretek arra, hogy felnevelkedvén
Majd az uralkodót szolgálják.
Ezért, már gyerekkoruktól fogva
Jó képességeket kell kifejleszteniük magukban
Mind az írás-olvasás, mind az abakusz használat,
Mind pedig a kardforgatás területén.”
Ezért nekünk, fiúknak
Keményen kellett tanulnunk és gyakorolnunk
Minden nap.
Hosszú éveken át.
A bátyám gyorsan tanult.
Nemcsak az írás-olvasásban és az abakuszban,
Még a kardforgatásban is csodált képességekre tett szert.
De én?
Ó, jaj, semmit sem tanultam!
Sem írni, sem olvasni, sem az abakuszt,
Mégcsak a kardot se.
Apám komolyan vette a dolgot.
Megpróbált minden elképzelhetőt, hogy tanuljak,
De hiába. Semmit sem tanultam.
Apám végül elvesztette a türelmét,
Megütött az abakusszal, és még a karddal is meglegyintett.
Anyám és a lánytestvéreim nagyon megsajnáltak,
Próbáltak szót emelni értem.
A bátyám próbált tanítani,
Apám felügyelete nélkül,
De hiába.
Hiába kínlódtam magam is éjszakákon át,
Semmi sem ment. Semmit sem tanultam.
Egyik nap,
Könnyekkel a szemében,
Apám így szólt hozzám:
„Hallgass meg, fiam,
Hallgass meg figyelmesen.
Látszólag tökéletes a tested és az értelmed,
Mégsem tanulsz semmit.
Ez sorscsapás nekünk,
Mert megbocsáthatatlan az uralkodó szemében.
Ilyen körülmények között
Öngyilkosnak kell lennem,
Hogy kiengeszteljem az uralkodót.
Vagy el kell hagynod a házamat.
Nem tehetünk másképp.
Eldöntheted te, hogy melyik út legyen,
Gondold át, és válaszolj nekem.”
Arra gondoltam:
Amit apám mond, az igaz.
Miattam az egész család bajba kerül.
Nem bírnám elviselni, hogy miattam öngyilkos legyen,
El kell mennem.
Talán messze innét, valahol,
Jóra fordul az életem.
Keményen dolgozva
És életemet kockáztatva
Egy távoli országban
Talán tanulok valamit,
Amit érdemes.
Mikor elmondtam a válaszom,
Mindnyájan sírtak.
Mindnyájan elláttak valamivel az útra.
Anyám orvosságot tett egy kis zsákba,
Apám adott egy hosszú és egy rövid kardot.
Egy kis arany kalapot tettek a fejemre.
Aztán a búcsúzásnál
Tartottunk egy kis Sake ünnepélyt,
S anyám a kapuig kikísért.
Elhagytam a házamat és a falumat,
Céltalanul vándoroltam,
Majd egy ismeretlen nagy folyó partjához jutottam.
Ott a folyóparton
Egy magamkorú fiú üldögélt a batyujával.
Csodálkoztam, vajon honnan jöhetett.
Neki is volt egy hosszú meg egy rövid kardja.
Mikor megpillantott engem, elmosolyodva meghajolt,
Mint aki már tudta, hogy jövök.
Én is meghajoltam.
Aztán elővett valamit a zsebéből és
Átadta nekem.
Ahogy ránéztem, láttam, hogy
Egy összehajtogatott hosszú levél az.
Arra gondoltam:
„Azért kellett elhagynom az otthonom és útra kelnem,
Mert nem tudok olvasni.
Most úton vagyok,
És bárki is ez a fickó,
Bolondot akar csinálni belőlem,
Hogy olvasásra adja ezt a hosszú levelet nekem!”
Felmérgesedtem.
Előrántottam a hosszú kardomat,
És az ifjú felé szúrtam.
Mielőtt a kardom elérhette volna őt,
A szellő gyorsaságával ugrott egyet, és
Mint egy madár leszállt a folyó túloldalán.
Kardomat tartva én is ugrottam,
Oly módon, ahogy eddig még sohasem.
Mellette landoltam.
Kirántotta a kardját és felém szúrt,
De szellőként ugrottam, és a folyónak erre a partjára visszajutottam.
Majd ő megint ellenem támadt.
Tízszer harcoltunk a kardjainkkal.
Nem volt vége.
Akkor az ifjú azt mondta mosolyogva:
„Hallgass meg, ifjú Matsumae,
Várj egy kicsit, és hallgass meg.”
Közelebb jött hozzám, megfogta a kezemet,
És mesélni kezdett:
„Te a második fia vagy az uralkodó egyik tisztviselőjének, aki Matsumae központjában él.
Én egy másik tisztviselő, aki messze keletre Matsumaeban él, utolsó fia vagyok.
Akárcsak te,
Nem voltam jó gyerekkoromban
Se az írás-olvasásban, se az abakuszban,
De még a kardforgatásban sem.
Soha nem tanultam meg ezeket rendesen.
Ezért elküldtek otthonról,
És így jutottam ennek a folyónak a partjára.
Ennek a nagy folyónak a neve Sanpitarrha.
Találkoztam Sanpitarrha Szellemével, aki a következőket mesélte el nekem:
Üzenetet kapott Sanpitarrha Szelleme,
Hogy az emberek világában van egy falu, melyet Aptának hívnak.
Emellett a falu mellett van egy óriási tó,
Amely veszélyes, de nincs
Őrző Szelleme.
Egyik szellem sem akarta elvállani ezt a nehéz feladatot,
Ezért úgy döntöttek, hogy erre a feladatra az emberek közül kell választani valakit.
Mivel Sanpitarrha Szelleme sokáig élt az emberek között,
És jól ismerte a körülményeiket,
Rábízták, hogy találja meg a megfelelő embert. Sőt, embereket,
Egyet, ki a tó közepét őrzi, s
Egy másikat, aki a tó Aptától északra fekvő részeit.
Így aztán,
Sanitarrha Szelleme körülnézett az emberek világában,
Az egyik végétől a másikig,
Végül téged és engem választott.
De, hogy megvalljam az igazat,
Mivel attól tartott, hogy a szüleink nem engednének el,
Ezért érte el, hogy semmire se jóknak tűnjünk az emberek szemében.
A szüleink maguk küldtek el, amit különben nem tettek volna.
Azért kellett megküzdenünk egymással a folyónál,
Mert látni akarta az igazi képességeinket.
És most,
Itt van a szent, az időtlen Sake, hogy megigyuk,
Amelyet a szellem birodalmából kaptunk.
De, most előbb olvasd el ezt!”
Ezzel átadta ismét a levelet.
Félig hittem szavait,
Miközben a levelet kibontottam,
És olvastam;
Legnagyobb meglepetésemre
Értettem minden egyes szavát,
Olyanokat, amelyeket addig sohasem.
Tehát ezért történt minden!
Könnyen olvastam a körülmények részletes leírását.
Majd elindultunk a másik ifjúval Apta tava felé.
Hat napon és hat éjszakán át mentünk,
Mire megérkeztünk a tóhoz.
Leültünk, és
Megittuk együtt a szent sake-t.
Hirtelen megjelent bennünk az isteni erő,
A szellemerő,
És láttunk mindent,
Az emberek világában is,
És a szellemvilágban is.
A falum felé néztem,
Láttam a szüleimet és a családomat,
Akik azóta is sirattak.
Az üres Sake-s üveget
Bedobtam a tó közepébe,
Ahol egy kis hegy támadt hirtelen.
A barátom bedobta az ő üvegét
A felső tóba, és ott is támadt egy kis hegy.
A hegyemhez mentem,
Állt rajta egy fényesen világító arany ház.
A ház tele volt gyönyörű kincsekkel,
És volt benne egy gyönyörű lány, a jövendő feleségem.
Selyemkimonóba öltözött, tüzet gyújtott és várt reám.
Átnéztem a barátomhoz,
Nála is hasonlóan volt minden.
Aztán, miután feleségül vettem a csodálatos lányt,
Megismertettem mindent a szüleimmel,
Az álmaikon keresztül, hogy könnyebb legyen a szívük.
Azóta, a másik ifjúval együtt
Én vagyok Apta tavának őrzője.
Nagyanyó ezzel zárta a mesét:
-Látod, ezeket mesélte el az ifjú Matsumae, aki most már az Apta tó Szelleme.
Kisvirág nem szólt a mese közben közbe, mert kialakult már az a szokásuk, hogy eltette a kérdéseit a végére, a mese utánra. Az, hogy mi az abakusz, azt tudta már, ők is számoltak otthon abakuszon, sőt, egyszer már a japán abakuszt, sorobant is megmutatta neki Nagyanyó. A Sake ünnepe előjött már más japán mesénél is, de Nagyanyó bizonytalan volt abban, hogy Kisvirág emlékszik-e rá. Úgy gondolta, hogy jobb, ha hagyja, hogy ő kérdezzen. Látszott rajta, hogy most is van kérdése, mondta is mindjárt:
-Nagyanyó, mindennek van őrzője?
-Igen, kicsim, mindennek és mindenkinek.
-Akkor nekem is van?
-Igen, neked is van, úgy hívják erre itt mifelénk, hogy őrangyal.
-Vigyáz rám?
-Igen, vigyáz rád.
-Az őrző angyalok mindig segítenek?
-A jók segítenek a jóban.
-A fiúnak miért nem segítettek a tanulásban? Hiszen tanulni jó, nem?
-De, igen. Azért nem segítettek, mert próbára akarták tenni. Végül segítették, csak nem rögtön.
Kisvirág hallgatott, látszott rajta, hogy töpreng valamin.
-Az őrangyalok tudnak tévedni, hibázni?
Nagyanyó nagyon komolyan ránézett:
-Ez egy nagyon jó kérdés! Tudod, mikor én kislány voltam – Kisvirág itt kicsit elmosolyodott, talán mert próbálta elképzelni Nagyanyót kislányként – nekem azt tanították, hogy nem tudnak a ránk vigyázó angyalok tévedni, ezért mindig engedelmeskedni kell nekik. De ma már azt hiszem, hogy ők is tévedhetnek. Jobb, ha mindig elgondolkodsz arról, hogy mit tartasz jónak.
Közben vége lett az esőnek, újra kisütött a nap. Nagyanyó felállt, és azt mondta:
-Induljunk hazafelé, anya biztos aggódik már.
Kisvirág rámosolygott, a kezét nyújtotta, és a tócsákat kerülgetve elindultak hazafelé. Kisvirág megállt az egyik nagyobb tócsánál és azt kérdezte:
-Miért kell egy tónak is őrző szellem? Kire vigyáz? A halakra, a vízre, vagy az emberekre, akik bemennek a tóba?
Nagyanyó megint csak rámosolygott:
-Te tényleg nagyon jókat tudsz kérdezni! Mit gondolsz, kire vigyáz a tó őrzője?
Kisvirág megrázta kicsit a fejét, aztán azt mondta, félig kérdezve:
-Mindegyikre?
-Igen! Mindenkire, aki a tóban él, vagy csak belemegy néha, azokra mind egyformán ügyelnie kell.
Kisvirág megint hallgatott egy kicsit, majd azt kérdezte:
-Hogy lehet egyszerre többet őrizni? És ha mást akar az egyik, mint a másik?
Nagyanyó megint csak a megörült az okos kérdésnek, és egy kérdéssel felelt:
-Az iskolában a tanitó néni hány gyerekre vigyáz?
-Sokra.
Kisvirág hallgatott egy darabig, majd azt mondta:
-Azért az nem lehet könnyű!
Megpillantott egy szép pillangót, és Nagyanyó kezét elengedve, utána szaladt. Később összetalálkoztak egy ismerőssel, aki a kutyájával sétált és majdnem a házukig együtt mentek haza.
*****************************************************************
Az állatiskola
Felébredtem. Vagy jobb lenne azt mondani, hogy magamhoz tértem? Kicsit nehezen tudnám megtalálni a megfelelő szót arra, hogy ki is ez a magam. Ami velem történt, arra közönségesen azt mondanák: meghaltam. Ahogy körülnézek, látom is a testem. A volt testem. Ott nyugszik békésen a lemenő őszi napfényben.
Mennyi idő telik el, mire felfedezi valaki? Érdemes megvárni?
Megvártam a temetés végét, aztán elindultam. Az utóbbi néhány napban egészen jól belejöttem a repülésbe. Most már élvezem is. Sok hozzám hasonló lényt is láttam, de féltem megszólítani őket, inkább elbújtam, de ez sokáig nem mehet így tovább. Azt olvastam egyszer, mikor még éltem, hogy az embernek emberekre van szüksége, hát akkor én meg most azt mondanám, hogy a szellemeknek meg szellemekre van szükségük. Jó szellemekkel szeretnék találkozni. Olyanokkal, akiktől tanulhatok.
Már második napja repültem, amikor egy erdőben megpillantottam egy tisztán csobogó patakot. Leereszkedtem, mert vízre vágytam. Furcsa dolog ez a vágyakkal, az emberek azt hiszik, hogy a vágyaik csak a testükből fakadnak, de nekem test nélkül is vannak vágyaim.
A pataknál már egy népes társaság pihent, csupa olyan szellemlény, mint én. Későn vettem észre őket, talán ha magasabbról látom, továbbszállok, de így végül leereszkedtem.
-Merre tartasz fiatal barátom? – szólított meg az egyikük.
Zavarba jöttem. Fiatal? Honnan látszik, hogy fiatal vagyok?
-Keresek, keresek egy iskolát, vagy nem is tudom, hogy mi lenne a jó szó rá. Valakiket, akiktől tanulhatnék.
-Akkor szerencséd van, hogy velünk találkoztál –mondta széles mosollyal ugyanaz, aki megszólított. – Mi vagyunk az egyik állatiskola.
-Állatiskola? Mi az?
-Azt tanuljuk meg – s közben rámutatott néhány tanítványára – hogyan lehet állati formát ölteni, hogyan tudunk az állatok közé elvegyülni, őket megérteni.
-Miért? Miért jó ez? Én ember voltam, amíg éltem, és ha még élni fogok, akkor is ember szeretnék lenni.
Láttam, hogy nagyon gyerekesnek találhatták, amit mondtam, mert mindnyájan mosolyogtak.
-A kettő nem zárja ki egymást. Mi megtanulunk majd emberi formát is ölteni. De bölcsebb és ügyesebb emberek lezünk, mint a többség, mert lesz olyan, amit ők nem tudnak, csak mi tudunk.
Hallgattam. Nem igazán értettem, hogy hogyan gondolja azt, hogy emberi alakot ölteni. Újjászületni, igazi emberként újból megszületni? Hiszen a csecsemők semmire sem emlékeznek abból, amit előzőleg, valaha tanultak! Mindent úgy kell kifejleszteni, újrafelfedezni magukban. Vagy nem erre gondolt? Hanem emberalakot ölteni úgy, hogy felvenni, mint egy ruhát, azután meg letenni?
Nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy miért, de ez rossznak tűnt nekem. Inkább mást kérdeztem:
-Most milyen állat alakját tanuljátok?
-Mindenki azt választ, amit akar. Ő – rámutatott egyik társára – például szarvas szeretne lenni, ő pedig madár, ő róka vagy sün – mutogatta végig a csoportot. Mindenki általában olyat választ, amilyen állatnak valamilyen tulajdonsága nagyon tetszik neki, és szeretné jobban elsajátítani.
-Csiga biztos nem akar lenni senki – próbáltam egy kicsit viccelődni.
-Tévedsz. Biztos arra gondoltál, hogy a csigák nagyon lassúak. De azoknak, akik a különböző növények mérgeivel, illatanyagaival, kommunikációs formáival akarnak megismerkedni, tudom ajánlani ezt a formát. Többet tudhatnak meg, mint az emberek, vagyis, mint emberalakban.
Elgondolkodtam. Van benne igazság, úgy tanulni meg sok mindent, hogy átéljük. Az emberek között olvastam vagy hallottam ezt a mondást: az élet a legjobb iskola. Biztosan nem erre gondoltak, de lám, így is lehet érteni.
-Mikor még ember voltam, arra gondoltam néha, hogy milyen jó lenne megtanulni a pillangóktól az átalakulást: ledobni a testet, aztán repülni, repülni!
-Látod, magad is tudod, hogy az emberek az állatoktól sokat tanulhatnának. Akár még ahhoz is, hogy egymást jobban megértsék, egymással jobban tudjanak együtt cselekedni.
-Mint a méhek, a hangyák, a sokféle bolyban haladó madár?
-Igen, például.
-De ti nem váltok ténylegesen azzá, csak… – elakadtam, nem tudtam mi lennne a megfelelő kifejezés.
A beszélgető partnerem figyelmesen nézett, hogy folytatom-e, aztán megszólalt:
-Sokféle módon próbáltak már a démonok, a szellemlények az élők világához csatlakozni: vannak, akik beleszületnek, és egy időre maguk is élőkké lesznek, vannak, akik őrzők, kiválasztanak egy lényt vagy egy fajt, és próbálják segíteni, vele vagy velük lenni, és vannak olyanok is, akik vándorolnak, és csak hosszabb-rövidebb időre vesznek fel valamilyen formát, alakot. Persze, abban a reményben, hogy bármikor sikerül nekik a visszaalakulás, a forma letétele.
-De nem mindig sikerül?
-Előfordult már olyan is.
Kis hallgatás után megkérdezte:
-Te milyen állat lennél szívesen? Melyeket szeretted, mikor még éltél?
-Télen mindig a mackókat irigyeltem, hogy milyen okos lények, hogy inkább átalusszák a telet, semmint egy csomó energiát fölöslegesen elpocsékoljanak, tavasszal és nyáron a madarakat szerettem legjobban figyelni, néha úgy éreztem, valahogy többet tudnak, mint az ember, az ő szemükkel nézve az ember csak valami kártékony, lomha állat lehet.
-Úgy látom, jó tanítvány leszel itt, a természet iskolájában.
Megráztam a fejem, vagyis olyasmi mozdulatot próbáltam tenni, mint a fejrázás volt valaha.
-Nem, köszönöm, hogy szívesen látnátok, de azt hiszem, mégsem.
-Miért? Hiszen azt mondtad, tanulni akarsz. Félsz, hogy nem tudnál visszaváltozni?
-Nem. Illetve talán az is egy kicsit. De azért nem, mert olyan színészkedés félének érzem. Sosem szerettem az életemben sem, mikor valaki szerepet játszott, úgy éreztem, be akar csapni, és becsapja önmagát is. Ha én egy madáralakú szellemlény lennék, azzal becsapnám a többi madarat, nem?
Megint csak elgondolkodva figyelt engem, aztán azt kérdezte:
-Előfordult az életedben, mikor ember voltál, hogy felismertél valakit, aki nem igazi ember volt?
-Igen, azt hiszem. Többekről gyanítottam. Régebben, sok-sok évvel ezelőtt, az emberek beszéltek erről és óvatosabbak voltak, akkor is, ha nem tudtak különbséget tenni. De manapság elhitetik velük, hogy ilyen nincs, ezért aztán nem is tudnak erre gondolni. Kiszolgáltatva vannak így a nagyobb tudású, rosszakaratú démonoknak.
Hallgattunk egy ideig.
-Kérhetek egy tanácsot tőled? – kérdeztem.
-Persze, mondd csak.
-Nagyon öreg fákat szeretnék találni, nem tudod véletlenül, hogy merre induljak?
-De. Innen észak felé. Körülbelül egy napi repülés után bejutsz egy hatalmas erdőbe, annak a közepén, olyan helyen, ahová ritkán jutnak el az emberek, van néhány különösen idős, nagy fa.
-Köszönöm szépen. Akkor minden jót nektek, igazán örülök, hogy találkoztunk.
-Jó utat!
Felszálltam és folytattam a vándorutamat.
*******************************************************************************************************
Emberi sors
Ahmednek éppen végetért az éjszakai műszak. Tisztán ragyogott az egész Kongresszusi Központ. Elpakolta a kamrába a kis tolókocsit, a takarítószerszámokat és a tisztítószereket. Levette a ruháját védő köpenyfélét, a kesztyűt, és a mosdóban alaposan megmosakodott.
A nagy előtér gyakran üres volt még ilyenkor, mikor ő hazament, és nem is bánta, ha nem találkozott emberekkel. De ma már elég sokan mozogtak bent, ma kezdődött egy új kongresszus, és az első napokon mindig a fogadóbizottságok a kezdet előtt jóval korábban megjöttek, hogy kellően előkészítsenek mindent.
Ahmed mindenhol látta a nagy plakátokat, melyek a gyerekorvosok nagy, nemzetközi kongresszusát hirdették. Igyekezett nem nézni rájuk, nem akarta, hogy újra és újra feltörjön benne a keserűség.
Ahogy ki akart lépni az épület ajtaján, akkor ütközött bele egy figyelmetlen szembejövőbe, aki láthatóan a repülőtérről éppen akkor érkezett.
-Sorry, sorry – szinte egyszerre mondták mind a ketten, miközben egymásra tekintve, egymásra ismertek. Ahmed és Jack két évvel korábban egy hasonló konferencián Londonban találkoztak, és a gyerekkorban korán felismerhető rendellenességekről beszélgettek egy alkalommal.
-Hello, örülök, hogy itt látlak, ezek szerint sikerült időben kijutnotok Szíriából – mondta Jack.
Időben kijutni Szíriából. Keserű volt ez a mondat Ahmednek. Ezzel vádolta magát állandóan. Miért nem ment el korábban? Miért nem menekítette a családját, ameddig még könnyen lehetett, és akkor most már jó állásban, biztonságos jólétben lennének talán éppen Londonban. Annak idején, mikor a kollégái kezdtek elmenni, ő egyre csak azt mondta: És az itteni gyerekek gyógyítására ki marad? A felesége félt, de nem vitatkozott vele. Ahmed az élete legnagyobb ajándékának tekintette a feleségét, nem, nem azért, mert szinte soha nem vitáztak, hanem amiatt a meleg gyengédség miatt, ami elválaszthatatlanul és mindennél erősebben összekötötte őket. Az asszony sem ment el, vele maradt a kicsi lánnyal együtt. ĺgy aztán akkor indultak csak útnak, mikor lebombázták a házukat, a fél utcát, ahol éltek. Persze, mindezt nehezen tudta volna egy idegennek elmesélni.
-Igen, itt vagyunk – bólintott Ahmed.
-Feleséged, gyerek is, ugye? – kérdezte még Jack, de már látszott rajta, hogy indulna tovább. Mivel látta Ahmed bólintását, folytatta is: Tudod mit, beszélgessünk este egy nagyot a vacsoránál, sietnem kellene, most még a szállodámba is el akarok ugorni.
Ahmed bólintott, és elváltak.
Miközben az U-Bahn felé ment, sok minden kavargott a fejében. Nem kellene-e kihasználnia az alkalmat, hogy valamilyen papírokat szerezzen a szakértelméről? A diplomája, minden írása a szakképesítéséről a bombázásban elveszett, itt most lennének olyanok, akik ismerték őt, és igazolni tudnák a hozzáértését. Mennyivel más lenne, ha legalább orvosként dolgozhatna!
De tudta, hogy beszélgetnivalója Jack-kel, vagy mással, nem sok van. Amin ő keresztül ment, arról nehéz volt beszélni, egy vékony felszíni réteget láthattak belőle a televízió híradásaiban. Mert ők nem repülőgéppel jöttek ide, hanem végigszenvedve egy hosszú, keserves, bizonytalanságokkal teli vándorlást. Mindennap hálát adott Istennek, hogy végül megmenekültek, hogy végül úgy érezhette, biztonságban tudja a családját. Az ő régi élete viszont mintha eltűnt volna. Minden megváltozott. Annyi emberi aljasságot látott, hogy néha azon csodálkozott, hogy nem őszült bele.
Mikor hazaért, nem talált senkit a kis lakásban, a felesége lement sétálni a kicsivel a szép napsütésben.
Ahmed leült az ágyukra, és kitört belőle egy még soha nem volt, szűnni nem akaró, mélységes zokogás.
*******************************************************************************************************
Szűnni nem akaró eső
Néhány évtizede történt, amit most elmesélek, valahol Szibériában. De tulajdonképpen hely is, és idő is mindegy, bárhol, bármikor megtörténhetett volna hasonló.
Egy kisváros élte a maga csendesen csordogáló életét valahol a tajga közepén. Elég messze voltak a nagyvilágtól, de még tőlük is messzebb voltak azok az emberek, akik kint a tajgában, mindenféle civilizációtól érintetlenül, régi hagyományok által rögzített módon éltek. A kis tunguz falu emberei ritkán érintkeztek a városiakkal, többnyire csak akkor, ha egy-egy kereskedő kimerészkedett hozzájuk prémért, értékes állati prémeket vásárolni.
Az egyik nyáron nagy aszály sújtotta a vidéket, dühöngött a szárazság mindenfelé, tönkrement minden vetés. Várták, várták a feloldozó esőt, de hiába, heteken keresztül még egy kicsinyke felhő sem mutatkozott az égen. Nem éppen ünneplésre való időszak az ilyen, de a nagy hivatalos állami eseményt meg kellett ünnepelniük. Valamelyik vezetőnek az az ötlete támadt, hogy a nagy ünnepélyre hozzák el busszal a kis tunguz falu embereit is, ezzel is mutassák a Felsőbb Szerveknek, hogy náluk bizony a különböző fajtájú emberek békességben élnek.
Ahogy eltervezték, úgy is cselekedtek. Az ünnepség rendben zajlott, délután szinte az egész városka kint üldögélt étel-ital mellett a város melletti nagy réten. Az idő továbbra is napos volt, és szélmentes, folyt a bor, a vodka, zavartalanul ünnepeltek.
A tunguzok egy kis elkülönült csoportot alkottak, természetesen étel-ital nekik is adatott, de a néhány hivatalosan melléjük rendelt emberen kívül nemigen beszélgettek másokkal. Egyszer csak valaki – talán elég sokat ivott már – azzal szólította meg őket:
-Ti nem tudtok esőt csinálni? – s ezen persze mindannyian jót nevettek. Mindannyian, kivéve a tunguzokat. Ők hallgattak. Mikor a hallgatás szétterjedt, előlépett a csoportból öt apró öregasszony. Senki sem tudta a korukat, azt sem, hogy vajon mindig ilyen kicsik voltak-e, vagy az öregségben összeaszalódtak? Csendesen mondták:
-Mi tudunk esőt csinálni.
Óriási nevetés tört erre ki, végighullámzott az egész réten.
Akkor az öt pici öreganyó összedugta a koponyáját és csendes zümmögésbe kezdett. A hozzájuk közellévőkön kívül alig hallotta más, akkora volt még a részeg vigyorgás.
De nemsokára megjelentek az első felhők, és alig félóra elteltével elkezdett esni az eső.
Az ünnep így hamar végetért, a tunguzokat a busszal hazavitték.
Az emberek két-három napig örültek az esőnek: végre, végre, éppen itt volt az ideje! Megteltek a patakok, megteltek az esővízgyűjtő edények, víz, víz, jaj, de jó, hiszen víz nélkül nincs élet.
Mikor már tizedik napja esett egyfolytában, az emberek kezdték megelégelni az esőt. Már sár volt mindenütt, áradással fenyegettek a folyók, az emberek most már azért lesték az eget, hogy mikor marad végre abba az eső. A városi elöljáró, mikor összetalálkozott az utcán a pópával, meg is jegyezte neki: Atyám, szólhatna ott fent, hogy most már abbahagyhatnák! A pópa sértődött arcot vágott, természetesen ő is hallotta, hogy mi történt az ünnepségen. Az én istenem ezért nem felelős – valami ilyesmit válaszolt, aztán elsietett.
A huszadik nap után az elöljáró a katonaság segítségét akarta igénybe venni. Felhívta az egyik komáját, aki az egész körzet katonai vezetői közé tartozott.
-Besegíthetnétek, hogy elálljon végre az eső! – mert az nyílt titok volt, hogy a hadsereg próbálkozik az időjárás manipulálásával.
-Ahhoz magasabb szintű döntés kell, mint mi vagyunk – felelte a barátja, aki azért megígérte, hogy megpróbál magasabb körökben utánakérdezni. Meg is tette, és másnapra már kapott egy letolást a főnökeitől: az eső befolyásolás egy fontos projekt, állami titok, hadititok, nem szabad ilyenről civilekkel beszélgetni!
Az eső meg csak esett, és esett szüntelenül.
Bár szégyellte még önmaga előtt is, de a város elöljárója ekkor kiment terepjáróval a tunguz faluba, megkérni az öregasszonyokat, állítsák el az esőt.
A faluban nem talált senkit. Az egész lakosság felszedelődzködött, és északabbra költözött. Ezt ugyan hivatalosan be kellett volna jelenteniük a körzeti elöljáróságon, de az ilyen előírásokat egyrészt a tunguzok nem is ismerték, másrészt ő maga sem törődött vele komolyan mostanáig.
Az eső meg csak esett, és esett szüntelenül.
***********************************************************************
******************************
Szivárvány
„Somewhere over the rainbow, the sky will blue…” Szinte mindig megszólal bennem ez a dal, amikor szivárványt látok. Eszembe jut Kansas City, egy elképzelt Kansas City, ami mesés egyszerűségében talán nem is létezett soha sehol, de ma már biztosan nincs. Mi lett az egykori parasztokból, mi lett az egykori parasztgazdaságokból? Hiszen ma már csak tömegtermelés van, hormonokkal telitömött meg genetikailag módosított élelemmel etetett állatok, rengeteg szemét, műanyaghalmazok, sötét nyomornegyedek, szürke betonrengetegek, neonfényben is szegény nagyvárosok.
„Somewhere over the rainbow, the sky will blue…” Sohasem felejtem a szivárványt a vízesés felett, egyfajta tisztaság érzést, mely oly ritkává lett mára már. Tiszta levegő, tiszta víz, tiszta fény, tiszta fák. Az ember lemerülhet bennük, átadhatja magát a csendes, öntudatlan gyönyörűségnek. Lehetett volna úgy is élni. Együtt a természettel. De nem. Valakik más utat választottak, és ez már megszabta az utánuk jövők útját. El a természettől! Az ember megteremtette a maga mesterséges környezetét, mesterséges világát. Mesterséges szivárvány. Úgy hangzik, mintha valami drog lenne. Kábítás, önáltatás. Egy süllyedő hajón örömkiáltás.
„Somewhere over the rainbow, the sky will blue…” Egyedül vagyok valahol a tavaszi napsütésben. Közel-távol se hang, se ember. Végtelen a nyugalom. Becsukom a szemeim, és lehajló szempilláim mögött apró szivárványokat látok. Sok kis apró, színes fénylényt, akik mind vigasztalni szeretnének. Ne fájjon az élet! A Nap, a szivárvány oly sok bajt, oly sok nyomorúságot láttak már! Hidd el, valahol a szivárványon túl szép élet vár reád! Tiszta kék ég, tiszta világ. A pusztítás sohasem tart soká.
Itt vitatkozni kezdek gyönyörű, apró kis vigasztalóimmal. Nektek nem tart soká, és talán majd nekem sem fog sokáig tartani, mikor már társatok leszek. De itt, itt még, ebben az életemben fáj még. Fáj a pusztulás, fáj a tudat, fáj a látvány.
„Somewhere over the rainbow, the sky will blue…” Az élet megélve szép. Átélve a szivárvány színét, a patak csobogó hangját, a kisgyerek csilingelő kacagását, a madarak trillázását, a soha-nem-elég tavaszi napfényt. De az élet utazás is. Olyan utazás, melyre nem választjuk az útitársak többségét. Kik élnek velünk együtt, egyszerre itt a Földön, azt nem tudjuk kiválasztani magunknak, éppúgy nem, mint az útitársakat, mikor felszállunk egy nagy, tengeri óriáshajóra. Ha az utasok többsége szétveri a hajót, és nem tudjuk megakadályozni ebben, akkor mi is elsüllyedünk velük együtt. És másnapra, a sima tenger felett nem marad már más, csak a szivárvány.
„Somewhere over the rainbow, the sky will blue…” Öreg kezek. Nagyanyám kezei az emlékezetemben, és a sajátom a jelenben. Kidagadó erek, sok évet, sok munkát megélt kezek. A jövőben már ilyenek sem lesznek? Csak robotkezek? Vagy mesterséges sejt- tenyészetből kialakított kezek? Milyen lesz az ember száz év múlva? Ezer év múlva? Olyan, mint a mai? Vagy már valamilyen egészen másmilyen lényt fognak embernek hívni. Minden megváltozik az időben. Csak a szivárvány nem. A szivárvány olyan lesz, mint ma, mint tegnap, mint ezer éve, mint mindig. A szivárvány örök.
„Somewhere over the rainbow, the sky will blue…” Nem is tudom, hogy meddig tudnám szeretni az örök kékséget. Nem vágynék-e már nagyon hamar vissza, ide, a Földre. Ahol mindig minden állandóan változik, és bennem még él a remény, hogy egyszer talán majd jó felé. Ahol sokféle szín van, mint a szivárványban, és a színek élnek, az elszürkülésükből újra és újra kitörnek.
„Somewhere over the rainbow, the sky will blue…”
*********************
folyt.köv.
time2life 