2017 második felében
A csúcson
Nem szoktam rendszeresen naplót vezetni. Tíz évvel ezelőtt írtam le egyszer hosszabban, amit magamról és az életről gondolok, és most másodszor is nekilátok.
Huszonnégy éves vagyok, holnap lesz húsz éve, hogy egy balesetben elvesztettem a szüleim. Nagybátyámék vettek magukhoz, és neveltek fel. Nagybátyám evangelikus pap, így lehetett családja, és van is egy fiúk, aki már nemsokára negyvenéves lesz.
Tíz évvel ezelőtt írtam róluk bővebben, így ezt most nem teszem. Akkoriban nyertem meg az ifjúsági Európa-bajnokságon a 100 méteres mellúszást a lányok között, nagy tehetségnek tartottak, de én abbahagytam az úszást. Írtam erről a szándékomról, hogy a tanulást, az életet akarom választani, és nem a versenysportot.
Így is történt, és azóta sem bántam meg. Szerencsére nagybátyámék sohaem próbáltak erőltetni, pedig elég szigorúan neveltek, kitartásra és a küzdelem felvállalására. Igaz ember légy, ez a fontos, mondta a nagybátyám, mikor bejelentettem, hogy abbahagyom az úszást, és a nénikém meleg pillantása bátorított mellette.
Elitnek tartott gimnáziumba jártam, sokat tanultam, és szerettem tanulni. Természetesnek tűnt, hogy felvettek utána a jogi egyetemre, hiszen maximális pontszámot értem el. A jog talán sok fiatalnak száraznak tűnik, és nem túl vonzónak, hogy sokat kell tanulni. Én szerettem, és simán haladtam a diplomáig, amelyet két hónapja sikeresen megvédtem. A jövő hét elején kezdek el dolgozni egy nemzetközi cég vállalati jogászaként.
Ó, anya és apa, de sokat gondoltam rátok közben! Bárcsak láthatnátok engem, bárcsak örülnétek nekem, talán még lehetett volna testvérem.
Magányos gyerek voltam. A nagybátyámék egyre idősebbek, jólelkű emberek, de mindig megmaradt köztünk a távolság. Abban az illúzióban éltem, hogy veletek, a szüleimmel ez más lett volna.
Az úszás abbahagyása után nem akartam teljesen sportolás nélkül maradni, így beiratkoztam egy hegymászóklubba. Majdnem minden hétvégén túráztunk, és a szünidőkben többször beválogattak távolabbi expedícíókba is. Így megmásztam több csúcsot az Alpokban és voltam egyszer Dél-Amerikában, Peruban.
De az igazán nagy csúcsnak az idei év számított. A Himalája. Ott töltöttem az utóbbi két hónapot. Úgy is volt eltervezve és beütemezve, hogy a diplomám megvédése után rögtön elutaztam.
A csoportunk többi tagja már Kathmanduban várt rám. Két nap múltán rögtön útnak indultunk az alaptábor felé.
Van Kathmanduban egy német barátnőm, akivel évekkel ezelőtt egy túrán ismerkedtünk meg és barátkoztunk össze. Férjhez ment egy sherpához, és egy nagy trekking irodájuk van Kathmanduban. Ők közvetítették a mostani expedícíónk számára a sherpákat, a hegyi vezetőket. Nem is volt sem az emberekkel, sem a felszerelésünkkel semmi problémánk.
Azt persze tudtuk, hogy a csúcsra csak hárman közülünk indulhatnak majd el, a többieknek az alaptáborban kell maradniuk, és kapcsolattartással, meg minden szükséges módon segíteniük. Nem tudtuk, hogy ki lesz a három szerencsés, hatan voltunk, akik pályáztunk erre. De ez a túravezető döntése volt, akiről tudtuk előre, hogy ő lent fog maradni az alaptáborban.
Két fiú mellett én lettem a harmadik, akit kiválasztott, hogy megmászhatjuk az Everestet. Bár erről ábrándoztam már rég óta, mikor végre reális lehetőség lett, egészen fantasztikusnak éreztem. Mi motiválta a csoportvezetőnket, hogy így döntött, hogy bekerültem a három kiválasztott közé, magam sem tudom. Azt hiszem, hogy volt a csoportban még legalább két fiú, akik szerintem ugyanolyan jól felkészültek voltak, mint én. A vezetőnk talán újságcikkeket látott maga előtt? „Az első magyar nő a Mount Everest csúcsán!” Ez valami olyan dicsőség, amely a túravezető hírnevét is öregbíti? No meg a reklámbevételek a klubunk kasszáját? Nem tudom. Egyáltalán nem foglalkoztam akkor ezekkel a gondolatokkal.
A hegyre koncentráltam, a csúcsra, kicsit olyannak éreztem, mint egy istenséget, aki vár rám. Vajon milyen hangulatban lesz? Kegyes? Vagy haragvó?
Mindhárman, akik a csúcs megmászására indultunk, kaptunk egy külön sherpát. Nem kellett közös utat választanunk, és valóban, mind a hárman más útvonalat választottunk.
Az én sherpa kísérőmet Mohannak hívták. Csendes, szimpatikus fiatalember volt, aki már járt egyszer a csúcson. Úgy saccoltam, hogy nem lehet többel, mint két-három évvel idősebb, mint én. Szótlan volt, csak akkor válaszolt, és akkor is röviden, ha kérdeztem valamit. Nem tudtam, hogy ez az angol tudása miatt van-e, mert mindent megértett, amit én mondtam, vagy egyébként is ilyen zárkózott a természete.
Nyugodt időben indultunk útnak, és kicsit előbb, mint terveztük értük el az első tervezett megállóhelyünket. Másnapra borús időt jósoltak, ezért már kora hajnalban talpon voltunk, hogy minél hamarabb megtegyük az aznapi adagot. Jó is volt igyekeznünk, mert dél körül erősen feltámadt a szél, kegyetlenné vált a hideg, nem lehetett látni már se előre, se hátra. A hegyistenség kegyessége abban nyilvánult meg, hogy éltünk, nem vesztünk oda, legalábbis mindketten így éreztük, mikor Mohannal dideregve biwakoltunk aznap este. Nem kérdezte meg, hogy nem akarok-e visszafordulni, de látta rajtam, hogy sok erőt elrabolt tőlem a vihar meg a fagy. Azzal vigasztalt, hogy másnap elérhetjük a csúcsot, alig több, mint 200 méterre lehetünk.
Kétszáz méter! Ez itt lent, a síkságon, úgy hangzik, mint semmi, legalábbis egy egészséges embernek. De aki járt már valamilyen magas hegyen, az tudhatja, hogy nem semmi, de még mennyire nem semmi!
A rádiókapcsolatunk az alaptáborral még a vihar idején megszakadt, így azt sem tudtuk megkérdezni, hogy mi van a többiekkel, csak remélni tudtam, hogy mindenki rendben van. Vagy legalább él.
Szerencsére másnapra lecsendesedett az idő. A homály, a köd megmaradt – lehet talán felhőknek kellene neveznem – de nem tépett már annyira a szél.
Alig indultunk el felfelé, mikor a jobb oldalról valami nyöszörgésfélét hallottam. Mintha „help!” lett volna, alig hallható, erőtlen segélykiáltás. Megálltam, és Mohan is megállt. Rám nézett. Merre? Ez volt a tekintetében. Biztos voltam benne, hogy ő is hallotta a segítségért könyörgő hangot. Hallottam már többször, hogy gyakran elmentek már hegymászók más, bajba jutott társak mellett. Ùgy sem tudunk segíteni, ezzel vigasztalták magukat, amellett, mindenkinek kiszabott ideje volt, hogy megmássza a csúcsot, utána szabaddá kellett tennie a pályát. Ezt nem dönthette el a sherpa, ezt nekem kellett megtennem. Ha elindulunk utánanézni – kérdés, hogy egyáltalán tudunk-e segíteni – akkor „ugrott a csúcs”, se időm, se erőm nem lesz már megmászni. Egyszeri lehetőség az életben. Dicsőség, hírnév, meg minden. Bosszantott, hogy egy pillanatig haboztam. Aztán intettem Mohannak a fejemmel, és jeleztem, hogy megnézzük, honnan jön a hang.
Egy francia hegymászó volt, egyedül. Nem tudom, hogy mert sherpa nélkül elindulni, talán elég gyakorlottnak érezte magát. Eltört az egyik lába, feltehetően még azelőtt, hogy nagy fájdalmak és nehézségek között megkapaszkodott egy csöppnyi sziklamélyedésben. Néhány lábujja is lefagyott, de ezt már csak később hallottam.
Délután lett, mire sikerült rádión elérnünk az alaptábort, és Mohan rá tudta venni az egyik sherpát, hogy jöjjön segíteni neki a sebesültet levinni. Bár a sherpáknak nagy gyakorlatuk volt ebben, mégis emberfelettien nehéz volt azon körülmények között még valakit vinni. Egyszerű az ilyen a városban, jönnek a mentők, és hordágyra tesznek valakit, de fent a hegyen ez sok helyen nem megy. Mohan a hátán cipelte, és helyenként vonszolta a szerencsétlent addig a helyig, ahol másodszorra táboroztunk. Odáig jött fel másnapra egy másik sherpa, hogy együtt tudják levinni az alaptáborig, ahol már át lehetett adni egy mentőhelikopternek.
A szerencsétlenül járt franciának volt balesetbiztosítása, ami elengedhetetlen ahhoz, hogyy valakinek segítsenek. Többször hallottam, hogy még az is előfordult, hogy a mentőhelikopter sem szállt fel, amíg nem fizették ki előre. A francia férfi talán maga sem fogta fel teljesen, milyen óriási szerencséje volt Mohannal és a társával.
Kegyetlen dolog? Volt alkalmam megnézni a falut, ahol Mohan a családjával él. Nagy a nyomor a mi fogalmaink szerint. Nagyon remélem, hogy a francia férfi, amikor felgyógyul, kellő jutalomban részesíti majd mindazért, amit érte tett.
Mindenki a saját felelősségére megy fel a hegyre, a csoportvezetőm így reagált, mikor az alaptáborban összetalálkoztunk. Láttam, hogy haragszik rám, amiért a csúcs megmászásának dicsősége helyett inkább segíteni akartam. A masik két csoporttársam se jutott fel, őket visszafordította a vihar.
Apa, anya, ugye ti helyeslítek, hogy ezt választottam, hogy így döntöttem?
Sajnos, ez a világ olyan, hogy kevesen értettek meg. Te tisztára bolond vagy, mondta egy lány, akit pedig mostanáig jó barátnőmnek tartottam.
Valamikor még a gimnáziumban azt olvastam valahol egy régi latin szöveg fordításánál, hogy „amit te a csúcsnak tartasz, az csak egy lépcsőfok”.
Hány ilyen lépcsőfok van az életünkben? Az első volt vajon az uszodában a dobogó, aztán jött az érettségi, majd a diploma, és most egy „elszalasztott” csúcs?
Most sem bánom, hogy inkább a segítségnyújtást választottam, bár sokan bolondnak tartanak emiatt. Azt remélem, hogy legyen még bármilyen sok lépcsőfok előttem, ebben nem változom sohasem meg.
*******
Az utolsó vihar
Oly sok mindent megőrzött az emlékezetem, de azt hogy hogyan kezdődött a vihar, azt nem. Valószínűleg sokkal előbb elkezdődött már, semmint azt bárki ember észlelte volna. A mélyben? Vagy a magasságokban? Isteni vagy evilági erők gyülekezésével? Én nem tudom, és ezért nem is lesz már soha ember, aki ezt valaha is kiderítheti.
Egyedül maradtam. Ezt mostanában naponta többször el kell mondjam magamnak, hogy igazán tudomásul vegyem. Olyan hihetetlen. Hihetetlen, és sajnos mégis igaz. Egyedül maradtam, mint ember ezen a bolygón.
Pedig nem is olyan régen még sok milliárdnyi ember élt itt. Sok milliárdnyi, ki megszületett, élt, tervezett és szeretett, s ha volt is, mi fájt neki, mégis szerette az életet. Hogyan történhetett hát mindez mégis meg? Honnan jöttek ezek a mindent felforgató, elsöprő és elpusztító vad szelek? Kinek az akarata volt, hogy oly sok élet elpusztuljon?
Biztos, hogy az emberek maguk is segítették ezt. Egyre jobban nőtt a szemét, egyre növekedett a szennyezés, elmocskolódtak a vizek, tarrá váltak a hegyoldalak az elégett, felégetett erdők miatt. Az emberek képtelenek voltak tenni mindez ellen, azon kevesek, akik rossz felé vezettek, voltak az erősebbek. Mintha a nagy vihart megelőző kisebb, rontó szelek sok emberből kisöpörték volna az embert, és csak üres bábuk maradtak. Fogyasztani, fogyasztani! Vásárolni, vásárolni! Mint bamba gépek követték a reklámokat, és azt hitték, hogy még élnek. Hol kezdődik a halál? Nem egy pillanat műve talán, talán van, ami sokkal előbb meghal, semmint az láthatóvá válik.
Miért nem akadt senki, aki mindezt észrevette volna? Aki mindenkit figyelmeztetett volna?
Ó, nem lennék igazságos Isten és ember előtt – bár ember nincs már rajtam kívül – ha azt mondanám, hogy senki ilyen nem akadt. Igenis voltak hangok, de ezek elhaltak, mint pusztába kiáltott szó. A fásulttá vált többség nemigen figyelt oda már rájuk.
És aztán bekövetkezett a vég. Az elpusztulás. Jött a soha nem látott nagy vihar, feldobott, felkavart, porrá zúzott mindent, az elemek szabadjára eresztve tomboltak. Minden elem. A vulkánok tüze, a tenger magas hullámokat vető áradatai, a föld dühös remegései, és az orkánoknak a pusztításokat betetőző sebes kavargása. Óriási fák, magas házak törmelékei száguldottak a légben, együtt a sok szeméttel, amit ez a világ megtermelt.
Az ember tehetetlen maradt. Minden csodálatosnak vélt technológiai csodája használhatatlanná vált pillanatok alatt. A menekülő gazdagokra mintha külön vadászott volna a szél, apró darabokra törve azt a kevés repülőt és hajót, melyek ki tudja hová még elindultak, hogy a benne ülők mentsék magukat. Hiába. Nem volt menekvés.
Hogy maradtam életben én? Magam sem tudom. Az erdő melletti kis házban aludtam, és kora hajnalban gombászni indultam. Mikor kezdődött a vihar, behúzódtam egy közeli kis barlangba. Mint előttem az évezredek során már nyilván nagyon sokan. Hallottam, hogy dühöng a szél, mindent ver az eső, morog a föld, szikladarabok zuhannak lefelé.
Féltem? Természetesen féltem. Ki nem félt volna? Tudtam, hogy tehetetlen vagyok. Vártam, és féltem. Kezdetben azt hittem, hogy hamar elmúlik. Azt hittem, hogy olyan, mint egy nyári vihar, várok egy félórát, aztán szépen kitisztul minden. Nem így történt. Órák teltek el, és én egyre jobban féltem. Már úgy éreztem, hogy valami rendkívüli történik, mintha a Föld fellázadt volna. Ez persze még nem fogalmazódott így meg bennem, csak mint egy öntudatlan érzés jelentkezett. Mi történhetett? Arra még a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam, hogy elpusztul mindenki. Az emberiség, mint olyan, kihal. Az az emberfaj, akit én ismerek. Ismertem. Aki én magam is vagyok.
Miért maradtam életben? Miért csak én? Nem akadt senki más, ki hasonlóan talált egy kis zugot, és átvészelte a hatalmas földindulást?
Amennyi teret azóta be tudtam járni, nem találkoztam senki élővel. Se emberrel, se állattal. Nem láttam semmi nyomát, hogy bárki is keresne valaki mást, valaki élőt. Nem szálltak fel mentőhelikopterek, még madarat is alig láttam az azóta eltelt időben. A korábban úgy vágyott csönd kezd már nagyon kísértetiessé válni.
Istenem, mondd, mit kívánsz tőlem? Miért lettem én az az egy kiválasztott, kit megtartottál? Nem mondom, hogy az az egy szerencsés, mert nem tudom, hogy ezt szerencsének lehet-e nevezni. Látni ezt a sivárrá vált Földet, akárhová nézek a pusztulás nyomait, maradványokat, miről nehéz megállapítani, hogy mi lehetett. Nem, ez nem szerencse, ez megpróbáltatás. De miféle próbáról lehet itt még szó? Kinek adhatok még és mit? Ha lesz valamikor, talán sok ezer év múltán egy újra felnövekvő civilizáció, mit tud majd rólunk? Addigra már rég nem leszek én sem. Ha bármi megszívlelendőt, ha bármi megértendőt a sorsunkból levonhatnék, kinek használhatna mindez?
Nem olyan régen még, mikor még állt a világunk, örömmel mentem ki a nagyvárosból az erdőbe. Egy-egy munkával, stresszel teli hét után menekültem szinte a zajból, a nyüzsgésből, a sok ember közelségéből ki a csendbe, a magányba, a jónak érzett levegőre. De most? Most sírok utánuk, a hangos sokaság után, az emberek milliói után. A nagyváros lüktetése után, minden emberi megnyilvánulás után.
Az embernek emberre van szüksége.
Mit mondanék az utánunk jövőknek, ha lenne kinek mondanom? Mire vigyázzanak, miféle fejlődéstől óvják a világukat?
Ha tudnám is, hogy mit mondjak, hiábavaló lenne. Úgysem hallgatnának rám. A civilizációk azt hiszem, hogy olyanok, mint a gyerekek. Mindent maguk akarnak kipróbálni, és minden gyerekbetegségen átesnek. Vagy túlélik, vagy belepusztulnak. A végtelen időnek pedig mindegy.
******
A láthatatlan üzenete
Vannak, akik nem hiszik, hogy Isten üzenni tud az egyes embernek. De én azt hiszem, hogy ők is kaptak már üzenetet, csak nem értették meg. Erről szól ez a kis történet.
Történt egyszer valamikor napjainkban, hogy egy hetvenéves öregasszony, Juci néni, befizetett egy társasutazásra. Nem nagyon messze, valahová a világ másik felére, csak itt Európában, Olaszországba. Velencébe. Az ő fiatalkorában az még olyan álomutazás volt a fiataloknak, manapság, amennyire ő tudta, a fiatalok már távolabbi célokról álmodoztak, és a nászutasok sem Velencébe indultak. Viszont neki annak idején, fiatalon nem volt se pénze, se módja, hogy Velencébe menjen, a párjával a nászútjukat a Mátrában töltötték.
Juci néni idős napjait egyre inkább a múltba való elmerengéssel és ábrándozással töltötte. Nem maradt már senkije, akivel törődhetett volna, a férje évekkel korábban meghalt, a lánya pedig a férjével külföldre mentek. Alig látta az unokáját, ami fájt, szívesen ment volna hozzájuk, de nem hívták. Az egészségére nem panaszkodott, de csak azért, mert kinek is panaszkodott volna. A házban, ahol lakott, sok volt az új lakó, köszönésen kívül nem sokat mondtak egymásnak. Juci néninek hol ez fájt, hol azzal volt baja, de ő örült, hogy önellátó, és nem szorul ápolásra. Ezért döntött a velencei utazás mellett is. Most vagy soha, gondolta magában. Ha most nem megyek, már örökre csak álom marad, ki tudja, meddig tudok még így mozogni, mint ma még.
Arra gondolt, hogyha esetleg ápolásra szorul majd, be kell költöznie valamilyen otthonba, és akkor biztosan nem tud sehová sem menni majd már. Nem sokkal az utazása előtt talált a postaládájában egy prospektust, amelyik egy ilyen idősek otthonát hirdette. „Szép ősz” volt az otthon neve, és a prospektus tele volt képekkel. Először ki akarta dobni, mint évek óta minden ilyen hirdetést, amit a postaládában talált, de aztán mégis félretette, hogy elgondolkodik rajta.
A busz nem volt tele, úgy látszik, ilyenkor szeptember végén már kevesebben utaztak. A többség párokból állt, ha nem is feltétlenül házaspárokból, de olyanokból, akik együtt fizették be az utazást, együtt utaztak. Juci néni így egyedül ült egy kettős ülésen a buszban, de nem nagyon bánta, inkább örült, hogy jobban ki tudja nyújtóztatni a térdeit.
A vacsoránál már nem volt egyedül, nagyobb, hat és nyolcszemélyes asztalok voltak az étteremben, ott többekkel került egy asztalhoz. Egy keveset beszéltek ott egymással, épp csak annyit, ki honnan jött, mit csinál, meg olyan általános témákról, mint az időjárás.
Hasonlóan alakult a többi nap is: a csoporttal volt, de mégis egyedül. Igyekezett ügyelni arra, hogy ne maradjon le sehol, ne ő legyen az, akire a többieknek várniuk kell. Az idegenvezetőjüket nem mindig hallotta jól, de ez kevéssé zavarta, a sok hallott adatból úgysem tudott mindent megjegyezni, és jól esett néha csak nézelődni és ábrándozni. Költségei tulajdonképpen nem voltak, egyedül a múzeumbelépőket kellett fizetniük, a szállás, étkezés, utazás mind benne voltak a befizetett összegben.
Az utolsó délután szabad volt, mindenki arra sétált, amerre akart. Juci néni megnézett egy-két ajándékboltot, vett valami kis emléktárgyat a lányának meg az unokájának. Aztán, nem tudván eldönteni, hogy mit is csináljon, gondolta, megajándékozza önmagát azzal, hogy beül egy cukrászdába. Vagy kávézóba, fagylaltozóba, ki tudja, mi is az itteni neve ezeknek, magában csak cukrászdának nevezte. Jó idő volt, kellemes, kora őszi meleg, letelepedett egy kis asztalhoz a főtéren, és rendelt magának egy fagylaltot meg kávét. Olaszul nem tudott, így nem igazán tudta, hogy a csokoládé mellett még milyen fagylalt lesz, amit kap, és a tíz féle kávéból is azért választotta a capuccinot, mert arról tudta, hogy micsoda.
Jól érezte magát, olyan öregesen, az idősek azon gondtalanság érzésével, ami abból fakadt, hogy már túl volt a felelősségeken. Gyerekét felnevelte, adott, dolgozott, míg tudott, mi lenne neki még kötelessége ebben az életben?
Hirtelen magyar szót hallott. Észrevette, hogy két asztallal arrébb hárman ülnek, két nő és egy férfi, és igen hangosan beszélgetnek és nevetgélnek. Bár nem akarta, de nem tudta becsukni a füleit, akaratlanul is hallott mindent, amit azok beszéltek.
Amit hallott, attól egészen megdöbbent, és elszállt a jó kedve. A társaság ugyanis éppen azon nevetgélt, hogy hogyan fosztanak ki egy öregasszonyt az egyetlen vagyonából, az öröklakásából. A férfi valami ingatlanközvetítő lehetett a foglalkozása szerint, a két nőből az egyik meg valamilyen idősek otthonában dolgozott. A beszélgetésükből Juci néni nem értette meg a „trükköt”, amit az idős asszonnyal meg a rokonaival elhitetnek, de azt megértette, hogy ez nem az első eset lehet ennél a társaságnál.
Egészen elkeseredve indult vissza a szállodájához. Hiszen mindez ővele is megeshetne! Pedig néha otthon a gondolataiban kiszínezte néha, hogy talán az unokája szívesen jönne lakni az ő lakásába, mikor ő már nem lesz!
Éjszaka is sokat forgolódott, rosszul aludt. Hajnalban felébredve, egy régi történet jutott az eszébe. A történet egy parasztgazdáról szólt, akinek volt egy nagy kemence a házában, amit még a dédapjától örökölt. Történt egyszer, hogy a paraszt vendégül látott egy utazó kereskedőt. A kereskedő nagyon agitálta őt, hogy adja el neki a kemencéjét, és ő ad neki ingyen egy akkor modernnek számító vaskályhát helyette, és ingyen el is végez minden szükséges munkálatot. A parasztgazda eleinte azt felelte, hogy a kemence családi ereklye, amitől nem válik meg. Hosszas unszolásra végül beleegyezett, hogy meglátogatja a kereskedőt, aki egy olasz volt, megtekinti nála a vaskályhát, és utána, ha tetszik, beleegyezik a cserébe. Így is történt. Mivel akkoriban még lovaskocsin vagy szekéren utaztak, bele is tellett jó néhány napba az odautazás. A paraszt élvezte, hogy egy kicsit kimozdult a megszokott életéből, és sok számára újat látott.
Az olasz kereskedőnek egyik nap magára kellett hagynia a vendégét, aki ekkor betévedett a háznak egy olyan szobájába is, ahol addig még nem járt. Ebben a szobában volt egy varázstükör, egy úgy nevezett hegyi tükör. Micsoda meglepetés! A paraszt, mikor belenézett, a tükörben a saját kemencéjét pillantotta meg. De nem ám úgy közönségesen, hanem azt is látta, amit maga sem tudott, amit a kemence belseje rejtett: egy nagy vödör aranyat.
Hohó, barátocskám, hát ezért kell neked olyan nagyon az én kemencém, gondolta magában. Aztán, végiggondolva a helyzetet, gyorsan levelet írt a feleségének és a fiának, leírva, amit véletlenül megtudott. Azt írta nekik, hogy minél előbb bontassák meg a kemencét, és egy lyukon át vegyék ki a kincseket. Aztán, tegyenek a vödörbe nagy köveket, és úgy falazzák be a kemencét, hogy azon kívülről semmi változás ne látszódjon. S mindezzel készüljenek el minél előbb, mert ő körülbelül egy hét múlvára hazatér az olasszal.
Így is történt. Az olasz ilymódon póruljárt, és bár igyekezett a kövek láttán a bosszúságát nem mutatni, úgy eltűnt a kályhacsere után, hogy soha többé nem látták azután még a környéken se.
Juci néni miközben felkelt, felöltözött, végig ezen töprengett. Lehet, hogy az a tegnapi beszélgetés meg a ma hajnali félálom egyfajta üzenet nekem? Talán lehet úgy megfogalmazni egy végrendeletet, hogy ne lehessen kijátszani? Például úgy, hogy nem is a lányának, hanem az unokájának hagyja a lakását, azzal a kikötéssel, hogy amíg ő nagykorú nem lesz, a lakás nem eladható?
Elhatározta, hogy hazaérve felkeres egy ügyvédet. Eszébe jutott, hogy az egyik volt osztálytársa az osztálytalálkozójukon azt mesélte, hogy ügyvéd lett. Ez az, őt fogom megkérdezni.
Ebben valamelyest megnyugodva ment le a reggelihez, és utána indultak el a busszal hazafelé.
********
Az üzenet
Ducunt volentem fata, nolentem trabunt.
Az egész világot fel lehetne fogni úgy, hogy nem áll másból csak üzenetekből. A régiek, a természetben élő emberek tudták ezt: nekik üzentek a madarak, üzenetet hordoztak a természet változásai, minden, ami körbevette őket, az üzenetet jelentett a számukra.
A ma embere, a civilizáció embere, a városi ember messze került ettől az életszemlélettől. Mivel minden, ami látens hiányt, nem tudatosuló hiányt jelent, az megteremti a maga placebo-ját, így feltalálták az sms-t.
Állandóan üzeneteket küldözgetünk, gyakran feleslegesen. És akad szemét is köztük.
Körülbelül három hete kaptam egy sms-t. Csak ennyi állt benne: Keresd! Nem mondott nekem semmit, a küldő telefonszáma rejtett szám volt, így megvontam a vállam és töröltem azonnal. Valaki szórakozik valakivel, de talán nem is nekem akarta küldeni, ilyesmit gondoltam magamban.
Másnap jött a következő üzenet: Keresd meg!
Bosszankodtam. Ki lehet az, és mit akar? Mi a csodát keressek meg, és ki küldözget nekem ilyeneket? Semmit sem értettem, de két nappal a záróvizsgám előtt álltam, tele volt a fejem a tanulnivalókkal, töröltem és elfelejtettem az egészet.
A vizsga jól sikerült, mélyet lélegezve léptem ki az egyetem kapuján. Egyfajta szabadság érzés töltött el: előtted az élet, mintha ezt mondaná valaki.
Ekkor jelzett a telefonom, új üzeneted érkezett. Ránéztem: Keresd meg az ikertestvéredet!
Mi ez már megint? Ki szórakozik velem? Nekem nincs ikertestvérem, semmilyen testvérem nincsen. A szüleim úgy fogadtak örökbe, mikor még egészen kicsiny voltam, és ők már végleg lemondtak arról, hogy valaha is lehessen gyerekük. Soha nem éreztettékvelem, hogy ők „csak” nevelőszülők, apám és anyám voltak. Igen, sajnos csak voltak. Apa meghalt már öt éve, anyám pedig az idén télen. Árva vagyok, apa, anya és testvérek nélkül.
A következő nap megint jött egy sms: Keresd meg az ikertestvéredet!
Nem tudtam, hogy mit csináljak. Forduljak a rendőrséghez? Kinevetnének. Ez nem olyan szokásos molesztálás, amiről lehet néha hallani. Mit kezdenének vele?
Kicsit bóklásztam a neten, találok-e valamit ikerpárokról, akik elvesztették, majd megtalálták egymást. Volt egy ilyen történet. Valamelyik ázsiai országból, Laoszból vagy Vietnámból adoptált egy amerikai házaspár egy kisfiút. Az nem tudott semmit az igazi szüleiről. Aztán valamikor, jó huszonöt év múlva felhívta őt egy férfi, hogy abból az országból jött, ahonnan ő is származik, és találkozni szeretne vele. Mikor találkoztak, nem volt semmi szükség igazoló papírokra, hogy belássák, testvérek, egymás tökéletes hasonmásai voltak. Ikrek.
De én nem Ázsiában születtem, hanem itt, Európában, és bár nem sokat tudok az örökbefogadásom idejéről – nekem csak annyit mondtak, hogy a szüleim meghaltak – feltételezem, hogyha lett volna testvérem, pláne ikertestvérem, az nem maradt volna titokban.
Az elkövetkező napokban utazásra készültem, egy hegyi túrára a Mont Blanc környékére. A társaság, akikkel mentem Chamonix-ban beszélt meg találkozót, mert mindenki másfelől érkezett. Én repülővel mentem Genfig, és onnan át Franciországba.
A repülőről kiszállva jött megint egy sms: Keresd meg az ikertestvéredet!
Mérges lettem. Ha tényleg lett volna valaha egy ikertestvérem, és valaki tud róla, miért ilyen sms-ket küldözget? Alig gondoltam ezt végig, mikor jött a folytatás: Szüksége van rád. Nézz rá a postaládádra.
No, tessék, most már emailben is zaklatnak. Erre gondoltam, de azért ránéztem a postaládámra. Egy közeli falunak a térképét mutatta, és azt, hogy hogyan lehet Chamonix-ból odajutni. A térképen egy pont volt bejelölve, a falu fogadója, az Aranykakas.
Mikor este Chamonix-ban találkoztam a többiekkel, kiderült, hogy még van egy szabad napunk a túra előtt, mert ketten még nem jöttek meg.
Nem hagyott békén a gondolat, hogy elmenjek abba az Aranykakasba. Ingadoztam a gondolataimban, egyrészt szidtam magam, hogy néhány ilyen ismeretlen sms-től miért hagyom magam megzavarni, másrészt úgy éreztem, hogy ha már úgyis itt vagyok a közelben, badarság lenne nem utánanézni. Annak ellenére, hogy az egészben volt valami misztikus, érthetetlen, rejtélyes, végül úgy döntöttem, hogy elmegyek abba a faluba.
Könnyen megtaláltam az Aranykakast. Szokásos falusi vendéglő volt, szépen rendben tartva. Kicsit korán volt még, úgyhogy alig ült benne egy-két ember, azok is csak a bárpultnál. Leültem egy asztalhoz, kértem egy pohár sört, és körbenéztem. A falakon képek meg vadásztrófeák, a bárnál pedig a polcokon sokféle ital. Egészen minden úgy, mint a legtöbb ilyen helyen. Legalábbis így véltem, mert igazán nagy gyakorlatom a kocsmába járásban, vagy a vendéglőben étkezésben nem volt. A túráink idején ettem néha ilyen helyeken. Barátságos volt minden, de rossz érzés kavargott bennem. Mit keresek én itt? Lehet, hogy a bárnál ülő két férfi is ezt gondolta magában, de nyilván megszokták már a külföldi turistákat.
Megittam a sörömet, és fizettem. Kifelé menet az egyik falon megláttam egy képet. Egy házaspár és egy körülbelül ötéves forma kislány voltak a képen, lefényképezve itt a fogadó udvarán. Földbegyökeredzett a lábam: a kislány mintha én lettem volna, anniyra hasonlított rám. Vagy, hogy pontosabb legyek, arra a kislányra hasonlított, de mint egyik tojás a másikra, aki ötéves koromban voltam. Leemeltem a képet a falról és visszamentem a bárpulthoz. A francia tudásom ugyan nem a legtökéletesebb, de azért meg tudtam értetni magam:
Elnézést, szeretném megkérdezni, kiket ábrázol ez a fénykép? Kik vannak a képen?
A fogadós fia volt a bárpult mögött, ő válaszolt: Az előző tulajdonos a családjával.
Megkérhetem, hogy meséljen róluk?
Nem sokat tudok róluk. Tizenkét éve vette tőlük az apám ezt a vendéglőt, pontosabban az asszonytól, mert a férfi akkoriban halt meg. Az asszony meg a lánya aztán elköltöztek valahová Dél-Franciországba, egy faluba, ahol az asszony rokonai éltek. Miért érdekli?
Nagyon emlékeztet valakire ez a kép. Megvásárolhatnám?
A férfi megvonta a vállát: Keret nélkül, igen.
Nem sokat kért, kifizettem a képet, és eltettem. Felírtam még az asszony nevét, más információval nem tudott szolgálni a vendéglős. Még a falu nevét sem tudta, ahová az asszony meg a kislány mentek. Elköszöntem és kimentem.
Kisétáltam a faluból, és leültem az első tisztáson az országút mellett. Elővettem a képet. Ha nem tudtam volna biztosan, hogy én ötévesen innen több mint ezer kilométernyire éltem, azt hittem volna, hogy én magam vagyok.
Úristen, lehet, hogy igaz? Hogy van egy ikertestvérem, akivel nem tudunk semmit egymásról?
Nagy volt a sokk. Pozítiv érzés, de mégis sokk.
Elővettem a telefonomat, mert csilingelt, hogy új üzenet érkezett. Kicsit csalódás volt, hogy a túravezetőnktől jött: Minden rendben, mindenki megérkezett, holnap indulunk.
Válaszoltam rögtön: az esti megbeszélésen ott leszek.
Eltettem a képet, és elindultam vissza a faluba a buszmegállóhoz, hogy visszamenjek Chamonixba. Gondolkodnivalóm maradt bőségesen.
*********
Várakozó évek
Töprengések az időről és az életről
Várakozó évek. Micsoda buta cím, gondolhatja az Olvasó első ránézésre. Micsoda dolog az, hogy az évek várakoznak? Az évek rohannak, vagy lassan cammognak, vagy feledésbe merülnek, de várakoznak? Talán azt kellene inkább mondani, hogy várakozással telt évek?
Nem. Várakozó évek. Valahol túl az életen, ahol az ember nem viseli a földi köpenyét, már másképpen tekint az évekre. Talán úgy, hogy vannak évei, melyeket már megélt, és vannak évei, melyeket még csak az adott pillanat után fog megélni. Lehet, hogy az évek olyanok, mint egy zenésznek a kottái: vannak darabok, melyeket már eljátszott, és vannak olyanok, melyeket csak később fog eljátszani. Igaz, a zenész többször is eljátszhat egy darabot, az ember egy évet viszont csak egyszer él meg. Avagy? Ha vannak, akik már fetalálták maguknak az időutazást, akkor ugyanazt az évet kétszer, háromszor, akárhányszor is megélhetik? Nem tudom, hogy kívánnám-e ezt magamnak. Az ember utólag hajlamos azt képzelni, hogy ha újrakezdhetné, mennyivel bölcsebb lenne, mennyivel jobb döntéseket hozna. Nem így van. Nagy valószínűséggel az ember beleesne pont ugyanazokba a csapdákba, amiket először sem vett észre.
És az évek, amelyek még várakoznak? Ők nemcsak új időt, de új környezeteket, új feladatokat is hoznak? Lesznek hasonlóságok, mégis minden más lesz? Új szülők, új testvérek, új társak, új szerelmek és új csalódások, hiszen ilyen az élet. Így vagyunk emberek. Mert emberek vagyunk, nem robotok, nem gépek, bármennyire is elgépiesedett ez a mai világ. Ha választani lehet, én a jövőben is ember szeretnék lenni, és nem gép.
Bár biztosan lenne mit tanulnunk még a gépektől is. Például? Például türelmet a várakozáshoz.
A várakozás éveihez. Hiszen az egész életünk csupa várakozás: a gyerek várakozik arra, hogy végre felnőtt lehessen, a fiatalasszony arra, hogy megjöjjön az első baba, az élete végén álló idős ember várakozik a halálra, egész életünkben mindig várakozunk valamire. És a mindennapjaink is sok apró várakozással telnek: várunk a buszra vagy a villamosra, a boltban várunk arra, hogy a sor előttünk elfogyjon és a pénztárhoz érjünk, és még sorolni lehetne a végtelenségig. Tele van kisebb-nagyobb várakozásokkal az életünk. Ha lenne valahol egy statisztika program, amely statisztikát készítene arról, hogy életünk hány percét töltöttük mondjuk fogmosással és hányat várakozással, biztosan kijönne néhány évnyi várakozással töltött idő.
Baj ez? Baj, hogy csak várakozunk, várakozunk, az idő telik, és látszólag nem csinálunk semmit?
Sokakat zavar a kényszerű várakozással töltött idő, és az ilyen emberek gyakran igyekeznek magukat elfoglalni várakozás közben. Például olvasnak. Így nem érzik elveszett időnek a várakozás idejét. De nem önbecsapás ez? Hiszen mi az, hogy elveszett idő? Nem élünk azalatt is? Lehet, hogy csak a szemléletünkön múlik? Azt hiszem, hogy igen. Mióta ez tudatosult bennem, általában már nem olvasok a várakozás közben. Vagy nem azért olvasok, hogy teljen az idő.
Várakozó évek. Ha elképzelem őket úgy, mintha sorban álló emberek lennének, arra gondolok, hogy akkor talán válogatni is lehetne közöttük. Ez az év jöhet előbb, ez várjon még, valahogy így.
De szerencsére nem így van. Jó nagy kavarodás is lenne, ha mindenki kiválogathatná az éveit vagy azok sorrendjét! Csinál az ember maga enélkül is rengeteg összekavarodást, várakozzanak csak az éveink szépen sorjában. Úgy, ahogy eddig.
**********************
Egy boldog sziget
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sziget. Egy boldog sziget. Mitől boldog egy sziget? Talán attól, ha ő is, és valamennyi lakója is boldog, boldogok a növények, a fák, az állatok és az emberek. Boldogok, mert nem ismernek háborút, nem ismernek pusztítást, békében élnek a környezetükkel és önmagukkal. Lehet, hogy úgy is nevezték őket, hogy a boldogok szigete, de ma már ebben nem lehetünk biztosak, olyan régesrégen volt. A sziget lakói boldogok voltak. Miért voltak boldogok a lakói? Mert békében éltek. Békességben a külvilággal, békességben egymással. Nem fordítottak semmi energiát fegyverkezésre, hadseregre, szerették a természetet, szerették az életet, az embereket. Fejlett civilizációt, magas szintű kultúrát teremtettek, minden erőszak nélkül.
Ez elég mesebelien hangzik a mai világban. Lehetséges ez? Hogy-hogy nem jelent meg náluk a külvilág? Valamilyen hadsereg vagy nagy multicég? Vagy akkoriban talán nem ilyen volt a külvilág?
Nehéz ezt ma elképzelni. Sok száz évre visszatekintve, nem ismerünk másmilyen történelmet, csak ilyen-olyan háborúkkal telit. Lett volna ezen a Földön olyan korszak, amikor nem volt sehol, de sehol egy kis lokális háború sem?
Ha akkor régen is olyan volt a Föld, mint ma, hogy mindig van valahol öldöklés, pusztítás, mivel érték el a sziget lakói, hogy nem akarták őket meghódítani? Lerohanni és kihasználni. Hogyan tudja egy kis sziget biztosítani a maga semlegességét, békés életét, fejlődését?
Nem tudom, hogy hogyan. De jó hinni, hogy megtörtént.
Aztán történt egyszer, hogy egy menekülő anya érkezett a szigetre, a kisgyerekével. Az anya súlyos beteg volt, nem élt már sokáig, hamarosan meghalt. A gyermek ott maradt árván. Természetesen nem hagyták magára. Egy családhoz került, ahol szeretetteljesen igyekeztek gondoskodni róla, hogy tanulni, fejlődni tudjon.
A külvilág, aki az anyát üldözte, a gyermeknek sem akart békét hagyni. Mikor megtudták, hogy a gyermek a szigeten él, követelték a kiadatását. Ultimátumot küldtek a szigetet kormányzó tanácsnak, a sziget elpusztításával fenyegetőzve.
Tanácskozásra ültek össze a sziget vezetői. Mi történjen? Kiadjanak egy ártatlan gyermeket egy erőszakos, vérszomjas hatalomnak? Egyetlen gyermek miatt tegyék kockára a sziget szépen felépített életét, boldog lakóit, időtlennek tűnő békességét?
A vezetők között fele-fele arányban oszlottak meg a kiadatás mellett és a kiadatás ellen érvelők. Lehet-e egyért feláldozni sokat? Lehet-e egyet is feláldozni az egészért?
Egy idős asszony volt a kormányzótanács vezetője. Tudta, látta, hogy az ő szavazata lesz végül a döntő, bármilyen fájdalmasnak tűnt ez a számára. A ki nem adás mellett döntött.
ĺgy indokolta a döntését: Semmit sem ér a békénk, semmit sem ér a szépen felépített fejlett világunk, ha még egy gyermeket sem tudunk megvédeni. Nem adjuk ki a gyermeket.
Mennyi ideig maradt fenn még ezután ez a boldogok szigete? Lényeges ez? Vagy csak az a lényeges, hogy nemet tudtak mondani? Tudtak-e kitartani a nem mellett? Vagy a túlélésükért a gyereket kiadni hajlandók kerültek hamarosan többségbe és hatalomra?
Túléltek, de megszűntek boldogok szigete lenni?
Hányszor, de hányszor ismétlődött már meg hasonló kérdés, hasonló próbatétel a Föld története folyamán? Hiszen nem beszélhetnek soha hitelesen demokráciáról, jó államról azok, akik gyerekekre vadásznak. Emberekre vadásznak. Azon egykori szigetlakók konfliktusa, döntési problémája sokféle változatban előfordul. Ha mondjuk a menekülő nem gyermek, hanem egy pap, aki elhagyta az egyházát. Nem fogadott-e örök hűséget a vallásának, amiben hitt? De: van-e ember, aki nem hitt fiatalon olyanban – legyen az személy vagy idea – amit később már egészen másmilyennek látott?
***********************
A felnőttkor határán
1. valamikor 3000 évvel ezelőtt
Egyszer volt, hol nem volt, régen volt. Nem a mai világban történt. Egy szigeten, amely olyan nagy volt, hogy a lakói úgy érezték, az az egész világ.
A király születésnapjára készülődött az egész sziget. Uralkodásának sokadik évfordulójával esett egybe ez a nap, és külön emelte az azévi ünnepségek jelentőségét, hogy most kívánták hivatalosan megnevezni a trónörököst, azt a fiút, aki majd valamikor a hatalmat átveszi.
A hegyekben semmit sem lehetett érezni abból a nyüzsgésből, izgatottságból, ami a falvakat és a városokat jellemezte. Két ember haladt már napok óta a főváros felé: egy nagyon idős asszony, és egy fiatal fiú. Messziről indultak, a szigetnek egy jóformán teljesen elszigetelt pontjáról, a magas hegyek közül, ahol, mint mondani szokták, a madár se jár. Egy kevesek által ismert völgyben volt a kolostor, ahonnan útra keltek. Az asszony túl volt már a nyolcvanadik évén, a fíú meg most lett tizenhat. Gyengéd szeretettel szerették egymást, mintha anya és fia lennének, mert az asszony nevelte fel a gyereket. A fiú nem tudta, ki volt apja és anyja, életében eddig még soha nem mozdult el messzebbre a kolostor környéki erdőkből, hegyekből. Milyen a város, milyenek az emberek a városban, a falvakban, azt csak az elmesélésekből tudta.
A hegyi túrájukon mindig a szabadban éjszakáztak. A fiú is, az asszony is hozzá voltak szokva. Benne éltek a természetben, jól ismerték a fákat, állatokat, növényeket, a lehetséges veszélyeket. Nem féltek, nem volt mitől félniük, otthon voltak a hegyeken, otthon voltak az erdőben.
Hogy miért keltek útra, azt tudta a fiú. A főváros volt a céljuk. A királyi palota, az ünnepségek. De azt, hogy miért volt fontos, hogy ott legyenek, azt nem tudta. Úgy gondolta, a tisztelendő anyára van szükség a szertartásoknál. Tisztelendő anyáknak szólította mindenki a kolostor szerzetesnőit. Ő csak egy kísérő, aki vigyáz, segít, és közben egy kicsit világot lát.
Már csak félnapi járóföldre voltak a fővárostól. Az utolsó éjszakájukat töltötték az erdőben. Este a tűz mellett sokáig beszélgettek.
Fiam, el akarok most itt búcsúzni tőled. Az ünnepségek után el kell majd végleg váljunk. Én visszamegyek a kolostorba, de te ott maradsz a királyi udvarban.
Zavarba jött a fiú ezekre szavakra. Nem értette. Miért? Miért kell majd neki ott maradnia? Bár ahogy elképzelte, örült is neki. Vágyott a világra. A világ megismerésére, kalandokra, élményekre, az újdonságra, a másra, mint amit ismert, amit megszokott.
Vedd el ezt az amulettet, és rejtsd el jól az inged alá. Erről fog apád megismerni.
Apám? Él az apám?
Igen. Anyád meghalt. De apád él. Ő a király.
A megdöbbenés túl erős volt, a fiú nem tudott megszólalni se. Az ő apja a király? Akkor miért nem vele élt eddig? Miért az „erdőben talált gyerek“ volt ő mostanáig, miért nem mondták, hogy él valakije?
De tisztelendő anya … – a fiú nem is tudta, mit is akar mondani, oly sok kérdés gyülemlett fel benne. – Akkor téged nem is látlak már?
Csendes melegség öntötte el belülről az asszonyt, hogy pont ez volt a gyerek első kérdése. Nagyon szerette ezt a gyereket. Megsimogatta a fejét.
A szívedben mindig veled leszek, de az lehet, hogy nem találkozunk már többet az életben.
Anya, ne … a gyerek majdnem sírva fakadt. De elfojtotta, és inkább hallgatott.
Én vagyok a dédanyád, apád, a király az unokám. Már régesrég elhagytam a királyi udvart. Neked most kezdődik az élet. Sok újat fogsz látni, sok új embert megismerni, egészen másmilyen világban élni, mint ahogy mostanáig éltél. Szeretném, ha soha nem felejtenéd el a hegyeket, az erdőt, a természetet, amiben felnevelkedtél. Meglátod, a városban az élet másmilyen. Az emberek is másmilyenek. Magadnak kell majd megtanulnod, kiben bízhatsz közülük, és kiben nem. Magadnak kell választanod közülük. Igyekezz mindig embernek maradni. Olyan embernek, amilyen most vagy. Zárd be a gyerekkort a szívedbe, és vigasztaljon, ha elkeseredsz. A kolostor, a hegyek, az erdő megmaradnak örök menedéknek neked. Ahová visszatérhetsz, ha ott akarnád hagyni a világot.
De örülnék, ha ez nem következne soha be. Mi lenne a világból, ha minden jó ember ott akarná hagyni? Tanuld meg a sok újat, és ne felejtsd el a gyermekkorodban tanultakat — így fogsz tudni talán a világra jó irányban hatni.
Már alig égett a tűz, a fiút elnyomta az álom. Az asszony nem aludt ezen az éjszakán, csendesen szemlélte a csillagokat. Kora hajnalban felköltötte a fiút, és elindultak a város felé.
2. valamikor 3000 év múlva a Föld felé haladva
Robi, hová megyünk? Hiszen ma van a születésnapom, nem?
Ne légy türelmetlen, Kiscsillag, mindjárt elmesélem, csak automatikus vezérlésre állítok mindent.
A robot és a kislány kényelmesen elhelyezkedtek az űrhajó társalgójában. Robi, mielőtt leült, kibontott egy szép kis tortát, és az asztalra tette Kiscsillag elé.
Látod, nem felejtettem el a születésnapod. – Egy kis dobozkát nyújtva hozzátette:
És itt az ajándékom.
Kiscsillag szerette Robit, egész eddigi életét vele töltötte. Ami régen a gyerekeknek apa, anya, dajka volt, azt számára mind Robi jelentette. Robi viselte a gondját, látta őt el, Robi tanította meg minden használatára, Robinak tette fel a kérdéseit. A kirándulásnak is örült, mert ritkán mozdultak ki arról a kis satellite-holdról, ahol éltek, és ő vágyott a változatosságra, arra, hogy megismerjen másokat, embereket, robotokat, az egész izgalmas életet, amit eddig csak a számítógépük filmein látott.
Ó, de szép! – mosolyodott el Kiscsillag, amikor kibontva a dobozkát egy szép láncon egy gyönyörű medaillont talált. Nem is tudta megmondani, hogy mi az, olyan volt, mint egy csillogó kis kő, talán kristály, és egy csöppnyi pontocska rajta.
Boldog születésnapot! – mosolygott Robi is, bár magában egy kicsit szomorú volt. Nem tudta, hogy kezdjen hozzá, hogy mondja el Kiscsillagnak, hogy nekik bizony hamarosan el kell majd válniuk.
Felvágták a tortát, és Kiscsillag nekilátott.
Finom! – mondta teli szájjal. Aztán látva, hogy Robi csak hallgat, azt mondta:
Köszönöm szépen! A tortát is, meg a láncot is.
Robi azt mondta:
Nagyon szívesen. Ha megetted a süteményt, megmutatom, hogyan kell használni.
Hogyan kell használni? Mit? – Csodálkozott rá Kiscsillag. – Azt hittem, hogy ez csak egy lánc egy kis ékszerrel. Valami szép díszítés, amilyet a régi időkről szóló filmekben láttunk.
Ó, ez annál sokkal több! – felelte Robi. – Olyan, mint egy kis számítógép, mintha egy kis saját tanácsadó lenne veled, akitől sok mindent megkérdezhetsz.
Kiscsillag csodálkozva nézegette a medaillont.
De minek? Hiszen tőled is megkérdezhetek bármit, amit nem értek!
Robi elnyomott egy kis sóhajtást, úgy mondta:
Végetért a gyermekkorod, Kiscsillag. Azért megyünk a Földre, hogy belépj az életbe. Megismerj másokat, embereket és robotokat egyaránt, egy ideig még tanulj, aztán találd meg az utadat. El kell válnunk majd, én nem maradhatok veled.
Nem! – Kiscsillag nagyon szomorúan kiáltott fel. – Nem, azt nem akarom!
Pedig a Földre menésnek örülnie kellett volna, hiszen sokszor ábrándozott már arról, hogy milyen lenne más emberekkel találkozni, másokat megismerni, együtt játszani, beszélgetni, átélni sok olyan szépet, amiket a filmekben látott. Igaz, a filmekben nemcsak szép dolgok voltak. Látott olyat is, hogy az emberek háborúztak, olyat, hogy becsapták, csapdába csalták egymást, hogy ártani akartak.
Robi tudta mindezt nagyon jól. Látta, hallotta Kiscsillag álmait, és igyekezett megtanítani a gyereket arra, hogy van jó és van rossz ember is. Nagyon megszerette a kislányt, jobban, mint az eddigi neveltjeit, de ezt Kiscsillag nem tudhatta.
Nem maradhatok veled, nekem vissza kell térnem.
Nem tette hozzá, hogy hamarosan egy másik csöppséget fognak a gondjaira bízni.
Nem is látlak többet? Kérdezte Kiscsillag szomorúan, halkan.
Robi felemelte az asztalról a láncot a medaillonnal.
Nézd csak ezt a kristályt, van itt rajta egy pontocska. Ha ráteszed a jobb kezed legkisebb ujjacskáját, az küld egy jelzést nekem, és akkor beszélgethetünk.
Kiscsillag elvette a láncot, a nyakába akasztotta, és úgy vizsgálgatta a kristályt.
Hiányozni fogsz nekem… – mondta halkan.
Robi megfogta a kislány kezét:
Te is nekem, Kiscsillag.
Majd hozzátette:
Meg fogsz vigasztalódni, meglátod. Megismersz sok újat, embereket, városokat, azt, hogy milyen az élet a Földön. Egyre kevesebbet fogok az eszedbe jutni. De ha majd valamikor, akármilyen sokára is, úgy érzed, hogy nem tudsz kitől tanácsot kérni, nem tudsz valami bajodat senkivel sem megbeszélni, akkor keress meg engem. Mindig örülni fogok ha látlak vagy hallak.
Szomorúan hallgattak.
***
Íme, egy-egy rövid kép a háromezer évvel ezelőttről, meg a háromezer évvel ezutánról. És mi van ma? Ma nem izolált nyugalomban nevelik a gyermekeket, hanem minél hamarabb összerakják őket a kortársaikkal. Bölcsőde, óvoda, iskola, ilyen intézményekben nevelkednek, mert korunk úgy tartja, hogy a kortársak a legjobb nevelők. Ítél az idő.
***********************
Fekete-fehér
Négy hónapja vagyok kinevezett bíró, a hosszú tanuló és gyakorló évek után végre elkezdődött az igazi munka. Az ítélkezés. Mikor annak idején a jogi egyetemi tanulmányaim elején megkérdezték, hogy melyik funkciót találom a legnehezebbnek, az ügyészt, a védőt vagy a bírót, azt feleltem, hogy a bíró funkcióját. Egy döntést egy másik ember sorsáról, ami igazságos ítélkezésen alapul. Halvány mosollyal fogadták a válaszom. A laikusok, a nem jogász barátaim meg úgy vélték, hogy a bíró feladata a legkönnyebb. Elvégre a jog megmondja fekete-fehéren, hogy milyen vétek mibe kerül, a bírónak csak ki kell választani a megfelelő paragrafust, és meghozni az ítéletet.
A párom nem jogász, ő orvos. Mivel sebész, tudja, hogy gyakran nem könnyű, ha gyorsan kell az embernek dönteni.
Most kaptam egy új ügyet, egy hét múlva lesz már az első tárgyalás. A hétvégén a szép időt még ki akartuk használni, lementünk napozni a tóhoz. Egy nyugodt zugot kerestünk, ahol ketten csendben pihenhetünk, amihez a tó egyik felén kitűnő öblöcskék voltak, a sokgyerekes, kisgyerekes családok általában a másik oldalt választották, mert ott laposabb, sekélyebb, gyakran melegebb a víz. Egy órája fekhettünk ott, mikor az öblünknél, a fák szélén, ahová már nem lehetett az útról odalátni, megjelent három suhanc. Kinézésre azt mondanám, hogy arabok, de nem tudom, kevéssé tudom a nem európai embereket megkülönböztetni egymástól. Lehet, hogy valamelyik balkáni országból származtak.
Öltözzön fel! Minket zavar a meztelenség! – Ezt kiabálták oda nekem, aki csak egy bikiniben feküdtem.
A párom felállt, próbálta elzavarni őket, de erre csak még szemtelenebbek lettek. Felkaptam a ruhám, a holmink, és elvonszoltam őt onnan.
Gyere, nem érdemes ilyen alakokkal verekedésbe keveredni!
Ezen élmény után láttam neki otthon az új ügy aktáinak az átnézéséhez. Egy fiatal afgán férfi késsel halálosan megsebesítette a saját húgát. A lány elvérzett, a szülők a fiúkat védik. Már a második kirendelt ügyvédet utasították vissza, mondván, hogy nem érti meg őket.
Voltak kérdéses pontok, például a férfi kora. A bevándorlásánál feltehetően fiatalabbnak adta ki magát, mint amennyi valójában, de ezt a rendőrség csak most kezdte megvizsgálni. Nem lényegtelen kérdés, mert a fiatalkorúakra enyhébb büntetési kategóríák vonatkoznak. Aztán egy másik kérdés, hogy előre megfontolt gyilkosságról van-e szó, vagy hirtelen felindulásban elkövetett halált okozó testi sértésről.
Belemerültem az olvasásba.
Az afgán család három éve vándorolt be Európába, vagy mondhatom úgy is, menekültek ide. Nehéz ebben néha különbséget tenni, bevándorló vagy menekült-e valaki. Azokat se irigylem, akiknek azt kell eldönteni, hogy jogos-e valakinek a menekülése, tényleg volt-e életveszélyben, vagy „csak” gazdasági menekült. Bár az éhhalál elől menekülés is gazdasági kategória nálunk.
Ami az iratokból látszik, az az, hogy a három év kevés volt még ahhoz, hogy a család ténylegesen integrálódjon. Kevés volt, hogy megértsék az európai normákat, és amennyire lehetséges átvegyék, hogy ne aszerint az értékrend szerint ítélkezzenek a saját mindennapjaikban, ami mély gyökeret vert bennük ott, ahol felnőttek. A szülőkben több évtizedes gyökereket.
A lányuk volt az, aki elsőként kezdte felfogni, hogy itt más világ van. Az apja itt nem az a parancsoló mindenható fensőbbség, aki mindent megtehet a feleségével és a gyerekeivel. Itt a lányok tanulhatnak, dolgozhatnak, és elköltözhetnek otthonról, mikor már a saját keresetükből tudnak lakást bérelni maguknak. A lányok nem áruk. Nem áruk, akiket a férjhezadás piacán az apa értékesít a maga szempontjai és akarata szerint.
A lány megértette ezt, és talán pont ebbe kellett belehalnia.
Mert a szülei, az apja és az anyja, és mellettük a bátyja, ezt nem értették meg. Számukra egy törvény létezett csak, a magukkal hozott, amit a család becsületének neveznek.
Barbárság. Istenem, micsoda barbárság!
A lány néhány héttel a gyilkosság – magamban gyilkosságnak tartottam, akkor is, ha nem eleve ölni akart a bátyja – előtt elköltözött otthonról. Vannak ilyen otthonok, ahová az erőszak elől menekülő asszonyok, lányok mehetnek. Rendesen járt onnan az iskolába, a segélyszervezet gondozójának véleménye róla igen pozítiv volt. A lány félt az apjától, az nem engedte soha sehová, az iskolába is csak azért, mert azt muszáj volt. A szülei férjhez akarták adni, ahhoz, akivel az apa megegyezett.
A lány olyankor örült, ha a tanárnő megdicsérte, mert a tanulás, amit a többiek félvállról vettek, az neki fontos volt. Megismerkedett az iskolában egy osztállyal feljebb járó török lánnyal, és annak példáján látta, hogy sok minden másképp lehetne, mint ahogy az apja mondja. El akart szabadulni otthonról, elvégezni az iskolát, aztán dolgozni, a saját lábán megélni. Olyan volt, mint egy álom, és már látta, hogy nem lehetetlen álom. Ez a barátnője segítette hozzá, hogy felkeresse azt a segélyszervezetet. Otthon nem mondott semmit, csak akkor, amikor már bepakolta egy táskába a holmiját, és az ajtóban állva – félve, hogy erőszakkal ott tartják – bejelentette a szüleinek, hogy elmegy. Nem várva meg, hogy azok magukhoz térjenek a megdöbbenésükből, elment.
A rendőrségi nyomozás megállapította, hogy a lány bátyja, aki egyébként már nem lakott a szülőkkel, a gyilkosság reggelén az iskolába menet leste meg az utcán a hugát. Egy közeli ház árkádos bejáratához húzta magával, és ott az udvaron beszélgettek. Beszélgettek? A tanúk úgy jellemezték, hogy heves, hangos szóváltást hallottak. Aztán a fiú elővette a kését – úgy látszik, hogy egyes népeknél megrögzött szokás, hogy kés nélkül sehová sem mennek a férfiak – és leszúrta a lányt. A sikolyt meghallva többen telefonáltak a rendőrségre, és az összeeső lányt látva a mentőknek. A lány nem szenvedett sokáig, már a mentőkocsiban meghalt. A bátyja elmenekült, de félórába sem tellett, hogy a rendőrség elfogta, letartóztatta. Azóta is vizsgálati fogságban van.
Elolvastam az egész anyagot kétszer, aztán elgondolkodtam. Akárhogy nézem, ez fekete-fehér. Gyilkosság, nagy valószínűséggel előre megfontolt, és, ha a fickó az elkövetés idején már elérte a korhatárt, a kiszabható maximális büntetés életfogytiglan is lehet.
Fekete-fehér. Nem tisztelik az életet, nem tisztelik az emberi méltóságot, ölnek. Ráadásul testvért. Erre ugyan a jog nem ad szigorítást, de magamban, belül, inkább súlyosbította, semmint enyhítette volna a megítélést. Hiába tudtam, hogy az irodalom tele van közeli családtagok között történt gyilkosságokkal, és hiába tudtam, hogy nemcsak az irodalom, de az élet is azzal van tele, bennem ez még szomorúbbá tette a történteket. Egyedüli gyerek voltam, mindig vágytam egy testvérre, mindig sajnáltam, hogy nincs egy bátyám.
Eljött a tárgyalás napja. Zárt tárgyalás volt, csak a meghívott tanúk vehettek részt.
Az ügyész a rendőrségi nyomozók adatai alapján bemutatta, hogy a fiatalember a tett elkövetése idején már túl volt a korhatáron, tehát felnőtt. A tanúként beidézett rendőrségi nyomozó ezenkívül részletesen ismertette az elkövetés helyszínét, a gyilkos fegyvert, az áldozaton és a tettesen talált vérnyomokat, és a rekonstrukciót, ahogy a gyilkosság történt. Nem volt semmi kétség.
Az ügyvéd egy kísírt szemű, végtelenül meggyötörtnek tűnő, fejkendős asszonyt szólított a tanúk padjára. Az asszony alig beszélte a nyelvünket, egy tolmács közvetítette mindazt, amit elmondott.
„Ne fosszanak meg az egyetlen fiamtól, hiszen ő csak jót akart. Haza akarta hozni a testvérét, hogy ne érje szégyen. Nincs már nekünk hazánk, nincs otthonunk, az egyetlen, ami számunkra maradt, az a család becsülete. Nem védett a fiam semmi mást, csak a család becsületét. Annak a szerencsétlen lánynak megkavarta a fejét ez az itteni világ. Pedig nem volt rossz lány, hozzá se ért még ahhoz senki sem. Férjhez is ment volna már a következő hónapban. Jó fiú a fiam, tiszteli a szüleit, fontos neki az apja, a családja. Nem akart ő rosszat, meg akarta védeni a húgát. Megvédeni a rossztól, attól, hogy rosszak közé keveredjen, hogy elvesszen. Megvédeni a lelkét is.
Jó fiú a fiam, mindig tisztelt bennünket. Hiszen most is csak nekünk akart segíteni, hiszen az apjának megígérte, hogy hazahozza a lányát, nem hagyja a testvérét elveszni. Mi lesz velünk, ha ő sem lesz már nekünk? Miért érte ez a tragédia a családunkat?”
Istenem, gondoltam magamban, ennek az asszonynak egészen más a fekete-fehér, mint nekünk. A fia tette valami természetes dolog, egyfajta nehezen definiálható családi becsület védelme, amit fontosabbnak érez, mint a kislánya életét. Hogy is mondta? „Hozzá se ért még ahhoz senki sem…” Minek tekintik ezek a lányokat? Porcellánbabáknak, bábuknak, nem embereknek? Hogy tudnának a lányok felnőni, felelős, döntéseket hozni tudó emberekké válni, ha soha nem akarják kiengedni őket az életbe? Megértik-e valaha is, hogy amit ők védelemnek neveznek, az a személyi szabadság elrablása, az emberi lét alapjától való megfosztás? Sajnáltam ezt az asszonyt, de ugyanakkor mélységes haragot is éreztem belül az ellen a világ ellen, amiben felnőtt.
Hányszor vezetett valamiféle hit olyanhoz, hogy felmentette az öldöklést? Nyilván minden vallásban találhatunk bőven erre példát. Mint ahogy arra is, Európából is, néhány száz évnyit se kell talán visszanézni, hogy egy lányt kizárt, kiközösített a családja, ha nem fogadta el az apja választását.
Fekete és fehér. Milyen gyorsan változhat ez a különböző korok folyamán, hogy mit tartunk magától értetődőnek! Ami úgy befolyásolja a tetteinket és a megítélésünket, hogy észre sem vesszük.
Pedig mi az, hogy fekete-fehér? A természetben nincs se teljesen fekete, se teljesen fehér. Ezek csak valami olyan színek, melyek elnyelik, magukba szippantják az összes többit. Így vagy úgy.
Sokáig beszélgettünk este a párommal erről az esetről. Nem mondhatom, hogy vitáztunk, bár egy külső szemlélőnek úgy tűnhetett volna, mert ő az ördög ügyvédjét játszotta, olyan provokatív kérdéseket tett fel nekem.
Azt mondod, az élet mindenek felett? Te nem áldoznád fel az életed semmiért? Az elveidért?
A magamét igen, de mást megölni az én elveim miatt, azt nem.
És ha azáltal mentenél meg valakit valami még rosszabbtól? Gondolj a háborúra, a fogságba ejtettekre, a megkínzottakra…
De itt béke van. És egy toleráns állam rendje.
A toleranciánk alapja az, hogy az itteni rendet el kell fogadniuk azoknak, akik idejönnek.
Ez természetes. Mindig ez volt a világtörténelemben, gondolj csak arra a mondásra, hogy ha Rómába mész, élj úgy, mint a rómaiak.
Így folytattuk egy jó darabig, más és más oldalról próbálva nézni mindazt, ami emberekkel megtörténhet.
Ami bennem leszűrődött, az kérdések sokasága maradt. Nem az ítélkezést illetően, hiszen bíróként döntenem az érvényes jog szerint kell. De megold-e ez valamit? Megérti-e ez az asszony vagy a fia valaha is, hogy nemcsak a jog szerint vétkezett a fiú? Hogy az élet elleni vétket nem hagyhatja jóvá semmilyen vallás? Sajnos, nem hiszem.
************************
folyt. köv.
time2life 