Nem szokványos olvasónapló

A Dune Korai krónikák sorozat három könyvéről.
Nem tudom, hogy manapság is szokásban van-e Magyarországon, jó félévszázada az én iskoláskoromban az volt, hogy legalább évente egyszer kellett olvasónaplót írnunk egy adott könyvről. Lehet, hogy gyakrabban is, mert több olyan regény van a magyar irodalomban, amelyekre úgy emlékszem vissza, hogy az kötelező olvasmány lehetett. Például említeném Gárdonyi Géza Egri csillagokát vagy Jókai Mórtól a Kőszívű ember fiait.
Nem ezekhez hasonlító iskolás olvasónaplót szeretnék itt most közretenni, hanem csak néhány gondolatomat azon három könyv kapcsán, amelyeket az utóbbi néhány hétben újraolvastam. A Dune sorozatot azt hiszem, hogy nem kell bemutatnom, sokan ismerik, és remélhetően nemcsak a filmek, de a könyvek alapján is. Nem tudom, hogy lefordították-e a Dune szót magyarra (Dűne), azért inkább így hagyom, bízva benne, hogy így is ismert az olvasóimnak. A Dune alapsorozata, a Frank Herbert által írt hat könyvről most nem kívánok szólni, az utóbbi hetekben az un. Korai krónikák sorozat három könyvét — Haus Atreides, Haus Harkonnen, Haus Corinno — olvastam újra, és ezen olvasás közben felmerült néhány gondolatomat osztom meg. Ezek olyanok, mint a puzzle darabkák, nem feltétlenül függnek egymással össze; és néhányat közülük egy az egyben átvettem a naplómból.
Amikor belekezdtem az olvasásba, a Dune sorozatból a Die frühere Chroniken-be, ezeket a sorokat írtam a naplómba: „Úgy tűnik, hogy akárcsak az egyének reinkarnációinál, egy-egy nagyobb egységnél is hasonlóan van: a múlt nem valami általunk vélt szekvenciában, sorrendiségben bukkan fel, hanem látszólag random, néha talán meglepetésszerű módon. Feltehetően az van mögötte, hogy nem ismerjük a törvényszerűségeit, ezért tűnik randomnak. Kvázi nem látjuk a Rubik kocka belsejét, csak azt, hogy a felszínen ilyen-olyan színek tűnnek fel. Vajon a bolygó geológiájával is így van? Milyen törvényszerűségek határozzák meg, hogy mikor melyik földdarab kerül valamilyen oknál fogva — a Föld tektonikus lemezeinek a mozgásai, vulkánkitörés, etc. — a Föld felszínére? Mennyit lát ebből a mai tudomány? Kizárólag fizikai okokkal megmagyarázható-e ez mindig, vagy valamilyen módon az is befolyásoló tud lenni, hogy egy-egy adott „föld-darab“ milyen emlékeket őriz a múltból? (A befolyásolás alatt nem olyat értek, hogy az adott civilizáció éppen háborúzik, robbantgat, stb.)“
Amiket a naplóban leírtam ezután, azt nem akarom megismételni, mert a két hete, a Mesterséges és a természetes intelligencia blogbejegyzésben már szerepeltek azok a kérdésfelvetések, amik az újraolvasás felé hajtottak.
Hogy valamit hogyan ítélünk meg, az gyakran attól is függ, hogy mihez viszonyítunk: egy elképzelt, megálmodott ideálhoz vagy a valóság adta alternatívákhoz. Ez a megjegyzés a nők helyzete kapcsán szűrődött le bennem összevetve a jelent az éppen olvasottakkal, a Korai krónikák második könyvével. Úgy érzem, mind a kettő, a jelen is és az ott bemutatottak is nagyon messze állnak attól, amit én ideálisnak tartanék a nők élete, fejlődése szempontjából. S bár ez szomorú, a Dune-t olvasni mégis jó érzés. Mert a Dune-t olvasni olyan érzés, mintha az ember egy kis ablakon át rá tudna nézni az egész univerzumra. Lásd a részben az egészet, azokból a részekből is, amelyek rejtve vannak a látásunknak. Meddig tudjuk „elviselni“ ezt a növekedő látást? Hol vannak a pszichikai határaink, vagy előbb-utóbb „ránk zúdul“ az egész? Nem lehet végtelen látás, ha nincs hozzá végtelen feldolgozás. Egyáltalán, meddig képes az ember, egy véges lény a végtelenben haladni?
Ugyanakkor szerintem a Dune-nak ezek a Korai krónikák könyvei kicsit olyanok, mintha nem standard történelemkönyvek lennének. Történelemkönyvek, mert legalább annyi csúsztatás van bennük, mint a hivatalos történelemkönyvekben, de nem standardok, mert sok különböző nézőpontból — köztük sok szenvedő, szenvedést átélt szemével — nézik a világot. (Elképzelhető, hogy néhányan felhorkannak a történelem szóra, mondván, történelem csak az, ami biztosan megtörtént; minden egyéb legenda. A legendák korszaka sokkal nagyobb időintervallumot ölel fel, mint az így értelmezett történelemé, ezért nevezem itt ebben a kis bejegyzésben az ősmúlt legendáit is történelemnek. Nézzék el nekem.)
A hatalom tönkretesz mindenkit. Ez is ősrégi igazság. De talán túl egyszerű fogalmazás. Mi az, ami valójában nem sikerül, gyakran nem sikerül az embereknek a felnőtté válás folyamatában?
Megőrizni önmaguk? Ez megint valamelyest leegyszerűsítés. A gyerekkorból, a mindennapi emberből való kinövekedéssel egyre nőnek a felnőtté válás felé haladók erejei, egyre többet értenek — vagy vélnek érteni — a világból, és ritkán tartanak szem előtt egy fontos kérdést. Mi az? A következő: Mit vár el Isten az embertől, milyen interakciót, vele összhangban cselekvést, és miben akarja, hogy az ember maga találja meg a helyes utat? És mikben várja azt, hogy nem teljesen megértve is engedelmeskedjen neki az ember és fogadja el a sorsát.
Mindennek az elfelejtése, a háttérbe szorítása gyakran viszi és sokféleképpen viheti a rossz útra a kifejlődő embert. Elsősorban úgy — ez tűnik általában a legjobban fel, de másoknak — , hogy elragadja a hatalomvágy. Az érzés, hogy joga van másokon uralkodni, mások helyett és felett dönteni. Ez lehet „tiszta hatalomvágy“, azaz uralkodni az uralkodás érzéséért, és lehet amiatt, hogy valakit elragad egy idea, és a fixa ideájává válik. Ilyenkor maga is mélyen hisz abban, amit másoknak mond, hogy „azért kell így történnie, mert Isten így akarja, mert csak így a helyes.“ Ez gyakran együttjár egyfajta perfekcionizmussal, minél tökéletesebbnek lenni akarás érzésével, ami általában a szellemet a lélek fölé helyezi. Nem a szeretet, az együttérzés a fontos, hanem legjobbnak lenni valamilyen területen; egy szaktudástól a kardvívómesterségig mindegy, mi az. Az úgy nevezett arisztokratákba (a szó eredeti jelentése mára elveszett) pedig csecsemő koruktól fogva belenevelik, pregnálva fixálják a tudatot, hogy nekik „joguk van“ és „küldetésük van“ másokon uralkodni.
Nagyon-nagyon ritkán fordul elő, hogy valakinek azt mondják, hogy „hör auf Gott zu spielen“, ne tedd magad Isten helyébe — s ha lenne is, aki mondaná, szinte biztosan hiába.
Az embernek magának kellene állandóan szem előtt tartani Istent, úgy, ahogy a fenti kérdésben leírtam. A baj csak az, hogy a „fixa idea“ esetben ez csak tovább erősíti a torzulást, a morált rég elvesztett, bármi áron hatalomra törőknél pedig eleve reménytelen.
Mit jelent a torzulás? Eltérést a fraktáltól, a mintától, az elképzelt hittől, ideától, és az illető számára észrevétlenül egyfajta szörnyeteggé válást? Nem Glossu Raban az egyetlen szörnyeteg a Dune-ban.
A kifejlődésben az embernek egyfajta egyensúlyt kellene tudni állandóan tartani. Mi lehetne egy talán jó checkpoint ezen az úton? Lehet, hogy az a kérdés, hogy őrzőm-e még önmagamban a gyermeket, azt a gyermeket, aki elindult. Vagy az már elveszett.
A környezet, az egész nagy globális környezet ritkán segíti ebben az embert, szinte soha. Inkább akadályokat támaszt, még olyankor is, ha valaki nem kifejezetten ellenszélben növekedik. De lehet, hogy a gyakori „hátszél“, a sok látszólagos „segítség“ még rosszabb, még nagyobb veszélyeket rejt.
Hogyan vezet a sok elrontott egyéni út az egész romlásához? Ezt jól mutatja be Idaho és a vívómester iskola epizód. Az emberek úgy indulnak, hogy szeretnének valamilyen elvekhez ragaszkodni, azokhoz tartani magukat — és nyilván ez a helyes. Vagy pontosabban ez lenne a helyes. Manapság különösen érdemes lenne ezen elgondolkodni, amikor a civilizációnk mesterséges intelligenciákat akar létrehozni. Mert a konfliktus úgy jelentkezik, hogy mi lesz az elvekhez való ragaszkodással, ha olyanokkal kerülünk szembe, akiknek nincsenek semmilyen elveik? Akiknek csak a győzelem, csak a hatalomra törés a fontos, és nem riadnak vissza semmilyen aljasságtól — az ilyenek akkor előnybe kerülnek?
Rengeteg példát lehet látni erre az élet minden területén. Hogy lehet ezt kivédeni? Megtanuljuk ezt? Ehhez a megtanuláshoz segíthetne hozzá a kifejlődés folyamatában feltett kérdés.
Abulurd Harkonnen is jó példa a felvetett problémára. Csak úgy tud jót tenni az embereknek, hogy megszegi az egyik alapelvét („ne lopj“). Felmenti-e az embert a rossz mód — ~ rossz út –alól a jó cél érdekében tevés? „A cél szentesíti az eszközt“. Sokan mondták már ezt a történelem folyamán, de én ebben az életemben csak tiltakoztam ellene, nem tudtam elfogadni.
További puzzle darabkák, azaz megjegyzések a naplóban.
N1. Nekem a Dune olvasás olyan, mint másnak a Melange, nagy mennyiségben mérgező.
A Dune olvasás sem jó töményen, egyszerre sokat. Intenzíven vezet ki a jelen világából, elkóborolni a múltban. Néha — vagy talán nem is csak néha — feltevődik a kérdés: igaz lehet az, amit ír? Csak az én gondolataimmal nem egyezik vagy hamis Melange? Mesterségesen készült szándékos torzítás? Ez is, az is lehet. Általánossságban és az egészre nem tudom megválaszolni ezt. Leginkább az a véleményem, hogy sok zsákutcába jutott törekvést, emberformáló kísérletet látunk: a Bene szervezetek, a Gilde navigátorok, a különféle cyborg formák, stb., stb., tulajdonképpen mindegyiket a házakkal együtt ebbe a gescheitert (~ kudarcot vallott) kategóriába sorolom magamban. Miért? Mi a közös bennük? Az, aminek sok jelét a jelen világban is látjuk, a szemlélet, hogy lélek nincs, a lélek nem fontos, csak a szellem, az intelligencia és az anyag, a gének, mint az intelligencia „projekciója“ az anyagban.
N2. „Semmi sem úgy tér vissza, ahogy egykor volt.“
Nem emlékszem, hogy kit idézek — az is lehet, hogy csak magamat — néha erősen előjön bennem ez a mondat. Milyen súllyal adjunk szerepet a múltnak, a múlt megértésének, feldolgozásának és milyen súlya legyen a jelen tapasztalatainak? Azt hiszem, hogy ez egy fontosabb kérdés, mint gondoljuk, és nem jó, hogy ignoráljuk. Az idők folyamán, mint sok mindennel, ezzel is az lehetett, hogy az emberek a végletekbe estek: vagy igyekeztek teljesen ignorálni a múltat (egyénit, közöst, mindent), vagy túl nagy szerepet kapott — és rosszul. Mit értek ezalatt? Vegyünk egy negatív példát a Dune-ból. Például a Rabban. Tegyük fel, hogy valaki rámondja egy ma élő személyre, hogy ő az. Minek alapján? Egy genetikai klón? Mivel a lelket ma sokan tagadják, ez valószínű. De egy genetikai klón igen-igen messze lehet az eredetitől, az embertől. A genetikával sok mindent meg lehet határozni, elsősorban fizikai paramétereket — de a lényeg, az essence, az ember hiányzik. Egészen addig, amíg a klón nem próbál kialakítani egy „önmagát“ — de akkor már egészen másmilyen is lehet, mint a „génforrás eredeti“ volt.
N3. Gestalten oder …– alakítani vagy hagyjuk, hogy vigyen az ár? Pro és contrák.
Ez is egy bennem már többször előjött kérdés. A Dune történet tele van olyan lényekkel, akik maguk (beleértve a szervezeteiket is) szeretnének formálni, alakítani, meghatározni mindent. Hogy végződik mindez? Sok kudarccal, zsákutcával. A hibákból vétkek lesznek, amelyek a karmáikon felhalmozódnak — szóval semmi jóval. Porszemek vagyunk az univerzumban, mégis azt képzeljük, hogy mi vagyunk a „fő“, az „uralkodásra hivatott“, stb. Ne tegyünk semmit? Ne legyünk soha aktívak?
Nyilván nem mondanék igent erre a két kérdésre. Csak másképp legyünk aktívak. Ne az uralkodásra törekvésre használjuk az erőnket, hanem a védelemre. A baj csak az, hogy nagyon-nagyon kevesen tudnak — tudunk — az e kettő közötti határnál megállni. Meddig mondhatjuk valamire, hogy védekezés?
N4. A „Paradicsom“ egyfajta elszigeteltség az univerzum egészétől. Kinek az érdekében?
Nem elsősorban a Visz az út elbeszélésemre gondolok ennél a kérdésnél. Hanem a Földünkre. Paradicsom lehetne, lehetett volna? Azért szigetelődött el? (Avagy szigetelték el.) Egy kísérleti terep lett, ahová idekerül minden kudarcba fulladt út: ghola gyártás, klón gyártás, cyborgok, a „mi az ember“ kérdésre adott millióféle válaszok „eredményei“.
A cyborgoktól a klónokig mindenfélével kísérleteznek ma is — de az univerzum egészébe csak akkor kerülünk vissza, ha jó választ találunk az emberre? Ez lenne az elszigeteltség „nem negatív szándékkal“ létrejött oka.
De lehet ennél sokkal rosszabb ok is: valami olyan erő, amelyik csak nyersanyagként kezeli az
embert, aki csak ilyen-olyan-amolyan módon rabszolgákat akar formálni belőle.
N5. A Wahrsager-ekhez.
Az un. Wahrsager-eket úgy használták az imperátorok, mint egy hazugságvizsgáló gépet: a sok hozzájuk fordulóból ki mond igazat, ki hazudik — milyen célokkal — azt kellett megállapítaniuk. Tulajdonképpen hasonlót végeztek az egyes „házak“ (maffiák) Mentat-jai is. Mi a különbség? A Wahrsagerek képességekben eggyel magasabb szinten álltak? Nem tudom.
A politikában való részvétel nagy általánosságban a legtöbb embernél minőségromláshoz vezet — képességben, morálban egyaránt. Hogy ez ne következhessen a Wahrsagereknél be, ezért voltak az ókorban — és még sokkal régebben — a jósdák függetlenek? Kezdetben valószínűleg igen. De az „idő vasfoga“ — és elsősorban a korrupció és a politikában való részvétel — utolérte ezeket is.
Gyakran vannak olyan kérdéseim is, amelyek ugyan aktuálisan a Dune kapcsán jönnek elő, de mégis, sokkal általánosabbnak érzem őket, minden valláshoz, filozófiához tartozónak. Például.
Amikor a lélek elhagyja a testet, mi minden válik kétfelé vagy többfelé aszerint, hogy a Jó vagy a Rossz vonzásába tartozott? Amit kicsi-én-tudatnak nevezhetünk — nem a nagy Én tudat, amelyik a fraktál-fa, a lét kigenerálásában résztvevő, hanem az adott lét énje — az a legtöbb halál leírás alapján (az ilyesmivel foglalkozókra és nem a horror történetekre gondolok) „teljesen feloszlik, eltűnik“. Így van-e? Ami fennmarad, akármilyen formákban is, az mennyit hordoz ebből a „megszűnt“ én-tudatból? Vagyis: van olyan rész, amely visszatér a Fájához, van olyan, ami egy kvázi sötét, tisztulásra váró árny (része) lesz, és van, ami az öntudatlanságba süllyedve kőbe záródik? Ez minden? Vagy már ez is több, mint ami van, csak az évtizedek során létezett különféle felfogásokból ezek azok, amik fennmaradtak?
A Tleilaxuk, meg minden más klónkísérlet, azért „hagyták ki“ a lelket, mert nem tudták „megfogni“? „Amit nem tudunk, az nincs“ — elég általános szemlélet ez manapság is, sajnos.
Befejezve a Dune-nak ezt a hármas sorozatát, a Korai Krónikákat, ezeket írtam a naplómba:. „Egyrészt jó a vége, mert legalább néhány hamisságra fény derült, és rámutatott a szerző arra, hogy a csupa hamisításra épülő világ hamar összeomlik, mint egy kártyavár. Ebből ma is tanulhatnának sokan. Másrészt viszont úgy tűnik, hogy nemcsak máig hatóan nem tanultak, de akkoriban sem. Bár a hamis Melange készítés — az Amal projekt a könyvben — végetért, az nem látszik, hogy az ilyen törekvésnek nem lesz folytatása.
Ha egy társadalomban kipusztulnak az erkölcsök, akkor minden csak ingoványra épül, akár akarják, akár nem. Ilymódon szomorú is ez a vég. Ahogy Bob Dylan énekelte: „How many road must a man walk down, before you call him a man?“ Ugyanez igaz civilizációk hosszú sorára is. Hány utat kell az emberiségnek bejárni (hány tévutat, amelyből nem tanul), mire eljön egy igazán emberiségnek nevezhető emberiség, amely stabil és tartós civilizációt tud felépíteni?
Tanulni a hibáinkból. Ártatlan kifejezésnek tűnik ez, és mégis, azt hiszem, nem az. Mert az erőszakra, hamisságra építők, a diktátorok, csak a maguk kedvére értelmezik: nem azért akarnak tanulni a hibákból, hogy önmagukat valami jobb felé fordítsák, nem. Ez fel sem merül bennük. Azt akarják „megtanulni“, hogy legközelebb hogyan lopjanak, csaljanak, erőszakoskodjanak „ügyesebben“. Hogyan játszák ki a különböző népeket és embereket egymás ellen.
Végül egy utolsó gondolat még.
Nemcsak Anirul őrült meg a végére, de a fő Tleilaxu mester, Ajidica is. Miért? Ők is átléptek egy határt magukban a véges és a végtelen sokféle határa közül, egy olyat, amit már nem tudtak elviselni. Miért? Mert megkérdőjelezi az egész addigi életüket, szinte lehetetlenné teszi. Nincs már visszaút, csak a halálon át.
Azt hiszem, hogy korunk Ajidica féle „Forschungsmeistere“ kívánja minden sötét alak közül a legjobban, hogy végleg eltávozzanak erről a bolygóról — az eredetiek. Ha nincs eredeti, akkor nincs mivel összevetni. Úgy véli, könnyebben tudja majd a sok hamisítvány közül valamelyiket „elfogadtatni“, hogy az az „igazi“. Akár lesz szünet — időintervallum a civilizációk között — akár nem.
Végülis azt hiszem, a Dune is arról szól, vagy arról is szól, hogy a végesből kilépést a végtelenbe mennyire előzte meg az Én feltalálása, megtalálása, az összekapcsolódás igénye. Ez az igazi alap minden kiszálláshoz? Az elszigeteltségből kilépés oda, ahhoz az erőhöz, amelyhez csatlakozni akarunk. Ha jól emlékszem, az egyik Sappho töredék fordításánál valamelyest hasonlót leírtam már.
Ha az embernek van egy „fixa idea“-ja — mint nekem a gnoszi szauton –, akkor mindenben azt látja, azt találja?“

Kinek higyjünk

Írtam már egyszer az időjárás manipulálásról, Marc Elsberg Celsius című könyve kapcsán.
Geoengineering, ez a szép, tudományos szó jelenti az időjárás manipulálást. A geoengineering azt jelenti, hogy technikai eszközökkel változtatják meg az időjárást vagy a klímát.
Amikor írtam korábban róla, akkor még csak úgy szerepelt, mint potenciális jövő? Nem egészen. Íme egy idézet egy másik hasonló, tavalyi blogbejegyzésemből: „Die Nanomaschinen beinflussen jetzt schon die globalen Wettersysteme und heizen die Atmosphäre auf.” Magyarul: a nanogépek már most befolyásolják a globális időjárási rendszereket és felforrósítják az atmoszférát.“ És ma sem tudok másépp reagálni erre, mint akkor: „Az emberiség egy csomó olyanba kezd bele, amit nem ért teljesen és még kevésbé tud kontroll alatt tartani. Nem tiszta őrület?.Lehet, hogy ez az kérdés, amin leginkább el kellene gondolkodnunk, mert manapság sajnos sok példa van rá.“
Nem úgy néz sajnos ki, hogy ugyanazok gondolkodnának el, akik hatni is tudnak arra, hogy jó néhány esztelen vagy felelőtlen kísérletbe ne kezdjenek bele.
Mindenestre az többféle forrás alapján elmondható, hogy ezen kísérletezés már ma is jelen van. A politikusok által jórészt eltitkolni akarva, de nem eltitkolhatóan, hiszen a következményeitől sokan szenvednek általában.
Miért szenvednek, hiszen azt gondolhatná az egyszerű ember, hogy éppen az emberek érdekében történik a manipulálás? Lehet, hogy ezt súgná a józan ész, de a valóság mást mutat. A manipulálás lehet mellékhatás is, és lehet tudatosan bevetett fegyver is. És természetesen lehet félresikerült kísérlet is.
Mi késztet most az írásra? Néhány tornádó. Amely szó itt nem valami fémből készített hadieszközt jelent (katonaviselt emberek talán ilyenre asszociálnának), hanem azt az időjárási jelenséget, amely biztosan egy életre szóló rossz élményt jelent mindazoknak, akik átélik és túlélik. Mostanában kicsit túl sok, vagy mondhatnánk egyre több erős, intenzív pusztítást okozó tornádót láthattunk a híreken keresztül a TV-ben.
Vagy kezdjem egy rég nem látottan hatalmas felhőszakadással? Dubaiban biztosan hosszú éveken át mondogatták, hogy náluk sajnos túl kevés eső esik. Az idén biztosan nem mondják. Gondolom, sokan meglepődtek, amikor egy Dubairól szóló riportban úszó autókat és vízben guruló repülőket láttak. Egy időjárás manipulálási kísérlet félresikerült? Több eső lett, mint tervezték, annyi eső esett le egy nap alatt, mint máskor egy év alatt. Úgy nézett ki, hogy Dubai repülőterén nem repülőkkel, hanem csónakokkal kellett volna közlekedni. Szóval, félresikerült kísérlet? Néhány sajtójelentés szerint ez elképzelhető.
Cloud seeding — ez az angol neve (magyarul felhőmagvasítás egy internet oldal alapján) annak a módszernek, amellyel a különféle, az időjárást befolyásolni igyekvő laboratóriumok, szervezetek már évek óta kísérleteznek. Az Egyesült Arab Emírátusban évek óta van egy ilyen projekt, a neve UAE ResearchProgram for Rain Enhancement Science. Nagyon apró, vízmegkötő részecskéket lőnek a felhők közepébe, és azok eredményezik a felhők felduzzadását, megszaporodását.
Lehetséges, hogy egy ilyen kísérlet túl lőtt a célon? Egyesek szerint ez igen, lehetséges, mások viszont kifejezetten tagadják ebben az esetben, mondván, hogy aznap éppen nem volt ilyen „felhőbelövés“.
Kinek higyjünk?
Ez a legnehezebb kérdés. Mind a két oldal, amelyik így és úgy ítéli meg, fel tud hozni a laikusok számára érthető, de nehezen bebizonyítható indoklásokat. Akik amellett érvelnek, hogy nem kísérlet volt, azok a globális felmelegedést és az urbanizáció megnövekedését okolják. Ilyesfajta érvelést ma már nagyon sok mindennel kapcsolatban hallunk. De mentség? Az urbanizáció megnövekedése nem rajtunk, az embereken múlik?
Akármilyen érvekkel találjuk szembe magunkat, továbbnézve, mindegyik mögött ott van valahol az ember. A jelen civilizáció.
A Dubaiban leesett soha-nem-volt-még nagyságrendű esőzés után két nagy, pusztító tornádóról is hallhattunk a hírekben. Az egyik az USA több államában tombolt, viharosan rövid idő alatt elérve, hogy milliók maradtak fedél nélkül, veszítették el a házukat és mindenüket, amit addig egy élet munkájával felépítettek.
„Ez biztos csak az időjárás lehetett, hisz ki akarna Amerikában pusztítani?“ — kérdezhetnénk.
Avagy kérdezhetné a naiv, mindennapi ember. Igaza van?
Alig két nappal az USA-ban pusztított tornádó után egy: újabb tornádó tombolt a Földön, ezúttal Kínában. Ez is nagy pusztítást végzett, halottakat és letarolt településeket hagyott maga után.
Miért haragszik ránk az időjárás? Avagy a számítógépes játékokon felnőtt nemzedék azt is kérdezhetné: Ez a legújabb divat? A mai hidegháború ilyesfajta hidegzuhany háború?
Nem fogjuk megtudni.
Kinek higyjünk?
Az egyes nagy államok polgárai hisznek még a politikusaiknak? Hisznek a hadseregeiknek?
Vagy az emberek igyekeznek már nem odafigyelni semmire, csak örülni, hogy egy adott vihar nem őket érte el?

Árvíz

Megáradt patak
Egy fél nap sincs s elsodor
Házakat, hidat,
Mit emberek alkottak
Néhány évtized alatt.

Kísérletező ember

Nem járhatunk csak
Jól bevált utakon, de
Azt nem szeretjük,
Ha a kísérleteink
Alanya magunk vagyunk.

Felhők

Felhők jönnek és
Felhők mennek, takarják
Az ég kékjét, jól
Tudják, az a messzeség
Nem övék, s nem a mienk.

Felhők feketék,
Felhők fehérek, külön
Két csoport, együtt
Haladnak a jót hozók, s
Együtt a vad pusztítók.

Pusztítást hozók

Nem csak a vírus
A láthatatlan veszély,
Nem csak az atom,
Mindent uraló gazság
Hozza el a pusztulást.

Az emberen múlik

Magam sem tudom
Néha miből fakad a
Lelkemben remény,
Látva temérdek rosszat s
Nagyon sok szenvedő lényt.

Tehetetlenség
Dühít, de nem rabolja
El hitem, lesznek
A változáshoz erős,
Jó emberszívek velem.

Megtanuljuk a
Hamisat felismerni,
Ki rejtve akar
Ártani, ki nem akar
Mást, maga hasznát húzni.

Nyílt erőszak és
Bújó ármány ellen csak
Oly ember tehet,
Ki megértette, hogyan
Lesz emberré a gyerek.

Felelősség

A tévutakért s
Az elmúlasztottakért
Is mienk lesz a
Felelősség, tetszik vagy
Sem, a Sors mindig ítél.

Senki sem ússza
A számonkérést végleg
Meg, felelősség
Elől aki elbújna,
Önmagát is becsapja.

Mesterséges és természetes intelligencia

A bennem kavargó gondolatok a mesterséges és a természetes intelligencia kapcsán. Tulajdonképpen ez lenne a teljes címe ennek a blogbejegyzésnek, csak ezt így túl hosszúnak találtam. Ez a blogbejegyzés részben folytatása az egyik előző, Előítéleteimből című blogbejegyzésemnek annyiból, hogy a mesterséges intelligencia igen vagy nem kérdése nem zárult le bennem, hanem szinte naponta tovább folytatódik. Mint minden témánál, egymást váltogatják a pro-k és a contrák, és az ezekhez kapcsolódó gondolataimból szeretnék most néhányat megosztani. (AI: Artifical intelligence.)
Amikor a mesterséges intelligenciáról szóló valamelyik könyvet olvasom — mostanában e kettő közül: a Superintelligence és a A Field Guide to Genetic Programming –, mindig rengeteg kérdés generálódik bennem. Mire gondolok? Például erre: A mesterséges intelligencia utóbbi fél évszázados történetét nézve az egyes ágak, utak közti változások miért következtek be? Miért ment tovább valami így és nem úgy? Miért hagyták ott (vagy abba) az expert system-k tendenciát, milyen rossz tapasztalatok voltak a pattern matching-gel, hol áll és merre halad a genetic algorithm és genetic programming. Az ilyesfajta kérdésekre.
A kutatásokból, a kis minta rendszerekből mi válik kvázi zsákutcává és miből lesz széleskörű alkalmazás, az több dologtól függ, de alapvetően szerintem kettőtől.
Az egyik a pénz. Úgy tűnk, hogy manapság — és ez a manapság több, mint fél évszázad — pénz a fejlesztésekre, arra, hogy valamilyen kutatásokból széles körben használt termék, eredmény legyen, ilyen pénz a hadseregnél van. Itt is, ott is, amott is, feltehetően minden országban.
Az expert systemekkel több, mint harminc évvel ezelőtt magam is foglalkoztam, például Stockholmban is készítettem egy kis mintarendszert. Az expert system alkalmazásokban a hadsereg nem látott fantáziát? Avagy, amit használhatónak ítéltek — például térkép alapján haladó robot, drón etc. — azt „kimazsolázták“, az meg, hogy a mindennapi élet különböző területein legyenek ilyen önálló vagy segítő rendszerek, nem érte meg a befektetést? Vagy bizonyos fejlesztések arra várnak még, hogy valamilyen összetettebb egészbe — például robotba — épüljenek be?
A pattern matching-et is felhasználták ott, ahol feltehetően a hadseregnek volt szüksége rá. Például a víz alatti, a tenger alatti kutatásokban, ami az állatok kommunikációját illeti. De a pattern matching (LISP, Prolog, stb.) miért nem fejlődött tovább, miért váltottak át a genetic programming-re? (Bár lehetséges, hogy abban felhasználást nyert.)
Itt jön / jöhet a második az alapvetően kettő okból. Ez a második valamilyen olyan probléma jeletkezése, aminek nem igazán — vagy legalábbis nem általános érvényűen — tudták megfejteni az okát.
Mi minden lehetett ez? Kevés anyag a matching-hez? Elvileg ilyesmiről volt szó anno az 1980-s évek közepén azon tervekben, hogy a Prolog-ot kapcsoljuk össze egy nagy adatbáziskezelővel.
Ez több okból lehetett zsákutca, de hogy elsősorban miért, azt nehéz megválaszolni. Azután jöttek az un. tudásbázis rendszerek, ahol — akárcsak az object-oriented rendszerekben — egy kapszulában adat és tudás, azaz a kezelő programrészek. Ez sem hozott áttörést.
Mi vitte a kutatókat a genetic programming felé? Megérteni azt, hogy az emberben a tudattalan használata hogyan történik, és ezt a megértést használni a „feltáratlan területen“, azaz a tanulás, a megismerés folyamatában. Ez volt a cél? A genetic programming valamit ebből szeretne leutánozni? Nem tudom. Kíváncsi lennék a jelenlegi tendenciákra és a statusra, azaz hogy hol áll az egész téma manapság.
Az eddig leírt kérdéseim jórészt a technikai, a szakmai dolgokra vonatkoztak. De vannak általánosabb jellegű, mondhatnám morális kérdések is. Például egy érdekes fejtegetés van az egyik helyen arról, hogy a mesterséges intelligencia lehet az emberrel barátságos, és válhat nem barátságossá. Hogyan vesszük észre, ha az AI olyanná válik, hogy át akar verni minket? Ès egyáltalán, miért az az alapértelmezés, hogy az AI minden embert egyformán kezel? Nem lehet, hogy van akivel barátságos, és van, akivel nem? Egy másik példa, illetve probléma felvetés. Én nem érzem jónak azt a megközelítést — pedig van erre tendencia –, hogy csak a célt adjuk meg az AI-nak, a mód, az út, ahogy eléri, mindegy. Sem erkölcsi szempontból nem jó, sőt, nagyon veszélyes, sem pedig a saját gondolkodásunk szempontjából. (Kvázi a butulásunk útja)
A fent említett két könyv (Superintelligence és Field Guide to Genetic Programming) az érdekes útkeresésekről, elágazásokról szól a számomra, és ugyanakkor megerősít abban, hogy ne arra akarjak továbbhaladni. Ezt ugyan már egyszer-kétszer leírtam, hogy inkább az élő intelligenciák, az életben lévő még nagyon sok nem ismert, számunkra rejtett intelligenciák megismerését érzem nagyságrendekkel fontosabbnak, de úgy látszik, hiába. A környezet nem érti. Nekik én olyan vagyok, mint a „bolond pingvin“ (lásd egy régebbi dupla tanka versemet), aki nem arra megy, mint a tömeg, a többiek (mainstream), hanem pont az ellenkező irányba. Talán mégsem leszek annyira egyedül, ebben reménykedem. Mindenesetre megpróbálkozom azzal, hogy leírok még egy idézetet, ami szerintem jól érzékelteti, amire gondolok. Az idézet a Glasperlenspielből van, abból a részből, amikor Knecht elmeséli az Öreg Mesternek, hogy az I Ginget is szeretné beépíteni a Glasperlenspielbe. Íme a válasz:
„Der Ältere Bruder lachte. „Nur zu!“ rief es. „du wirst ja sehen. Einen hübschen kleinen Bambusgarten in die Welt hineinzusetzen, das kann man schon. Aber ob es dem Gärtner gelingen würde, die Welt in sein Bambusgehölz einzubauen, scheint mir doch fraglich.““
Tehát az olvasások közben tovább erősődött bennem, hogy a természetben, az élő világban létező intelligenciákat kellene jobban megismernünk, inclusive az embert is. Azt hiszem, hogy az ember nem-tudatos irányítási rendszereiről, kontroll mechanizmusairól sem tudunk sokat és semmiképpen sem eleget.
Mi a különbség a természetben zajló evolúció és az ember közreműködésével zajló mesterséges intelligencia evolúció között? Annyi, hogy az utóbbinál nagy szerep jut a hadsereg(ek) szelektáló törekvéseinek? Vajon biztosak lehetünk abban, hogy korábban nem volt ilyen avagy hasonló? Hogy egy-egy kor intelligens lényeinek az erőszakos törekvései nem befolyásolták, hogy milyen species-k, milyen fajok kerültek „előnybe“? Nagyon is elképzelhető, hogy volt már erre példa. Azt hiszem, hogy az Ancient alien kutatások az ilyesfajta feltételezést igazolják, vagy igazolnák, ha odafigyelnénk rá.
Minden civilizációnak először belül, önmagában kellene eljutnia arra a szintre, amikor az egész — emberi civilizáció és természet együtt — tud harmónikusan fejlődni. Akkor talán el tudnánk jutni oda is, hogy a Földnek sem lenne szüksége az egyes „pihenési szünetekre“, mint jégkorszakok, stb.
A fenti gondolataim leírása után, amikor ilyen szépen „megegyezésre jutottam önmagammal“ — akkor megszólalt bennem egy kisördög, vagy talán az ördög ügyvédje. Mi a bajom a mesterséges intelligenciákkal? Nem volt éppen elég sok rosszra felhasználása a természetes intelligenciáknak is? Taan az élő intelligenciákkal nem történt már elég sok Mißbrauch? Hozzásegítettek ezekhez a kérdésekhez a Dune sorozat Korai krónikái (Die frühen Chroniken sorozat). Die frühen Chroniken televan ilyesmivel: a gholák, a klónok, a két Bene szervezet (Bene Tleilax és Bene Gesserit) — nevezhetném vallásnak is ezt a kettőt, bár úgy látom, mind a kettő igen-igen távol került Istentől, és nehéz látni, hogy az indulásukkor mi volt a ténylegesen jellemző. És a mindenféle egyéb szervezetek is, a navigátoroktól kezdve az egyes „nagy családok“ assassinjaiig, mind-mind a biológiai fegyverekre, a mérgekre, a torzításokra épültek. Ha az élőhöz való ragaszkodás sem biztosíték arra, hogy nem az élet ellen használódik fel a tudás — akkor mi bajom van a mesterséges intelligenciával?
A Dune, mint minden jó könyv –legalábbis az én szememben jó — sokkal több kérdést vetett fel vagy rég meglévőt ébresztett fel, mint amennyi a könyv kinyitása előtt volt bennem. Részben olyan kérdések, amelyek régen is foglalkoztattak, csak akkor más „értelmezési tartományban“, azaz az egyén útjára nézve, és nem egy civilizáció, egy populáció, egy bolygó élőlényei, stb., szóval nem valami nagyobb egységre nézve. Egy ilyen kérdés a „mi lesz a kiszelektáltakkal“. Az egyén reinkarnációs vándorlásán gondolkodva ez úgy merült fel, hogy amit/akit a tisztulás folyamata elvet és nem kerül be a kikovácsolódó újba, azzal mi történik. Itt és most, kvázi egy nagyobb egységben, mondjuk egy civilizációban gondolkodva, úgy merül fel a kérdés, hogy mi lesz azokkal, akiket az egész környezetük, a világuk „szelektál ki“, azaz valamiért kihullnak a mainstream-ből. Ez a valami lehet egy szerelem következménye, mint például ebben a könyvben (House Atreides) a renegáttá váló család feje és hitvese, lehet csalódás egy sokáig hitt és elfogadott vallásban, szervezetben, lehet csalódás egy emberben, stb., stb., lehet nagyon sok minden. A kiszelektálódás, a mainstream nem elfogadni tudása, akarása nem feltétlenül rossz dolog. Már úgy értem, hogy morálisan. Mert azt jelenti általában, hogy az illető ragaszkodik valamihez, amit önmaga lényeges részének, a hitének érez, ragaszkodik akkor is, ha az a számára renegátságot, sok-sok bajt és problémát hoz.
A nagyvilágon eluralkodni akaró Rossz tudja, hogy az egy lét megsemmisítésével még nem éri el a célját, a lelket, az ember hosszútávú, időtlen részét akarja tönkretenni illetve megkaparintani. Minél inkább nő a Sötétség Világa — a Kali Juga — annál inkább felszaporodik a renegátok száma? Akik ugyan egy jó darabig elszigetelt, egyedi eseteknek érzik magukat, de valójában egyre többen vannak és lesznek. Mikor jön el az ideje annak, hogy rájuk épül a jövő?
Hol áll a mai világ a Kali Jugában? Sokáig tart még az út „lefelé“ avagy elértük már a mélypontot?
Még általánosabb kérdés: mi a földi vándorlásunk célja? Megfogalmazható ez?
Mi az, amit az emberiségnek meg kellene tanulnia a kozmoszba való kilépés előtt, mielőtt elszakadna a három dimenziótól, az egy bolygóhoz kötöttségtől? A megtanulnivaló a három dimenzióhoz, az itteni környezethez — vagyis az élő természethez — való olyan alkalmazkodás, amelyben a harmónia növekszik, úgy, hogy egyikük, azaz sem az ember, sem a természet kreativitása nem vész el? Ha ebben a „kis modellben“ — mert az univerzumhoz képest ez az — ez sikerül(ne), akkor más formákban, jóval komplikáltabb, bonyolultabb környezetben „tanulhatna tovább“?
No, most már úgy érzem, elég a kérdéseimből. 

Mesterséges és természetes intelligenciák

Mesterséges, mi
Az? Intelligencia,
Amit valaki
Kreált? S természetes, mi
Mindig volt s lesz is talán?

Az ember milyen?
Minden korban mást és mást
Értettek ember
Alatt? Boncoljuk fel a
Sok-sok régi fogalmat.

Mitől él, mi él, s
Lesz halott ugyanazon
Test, ha nincs benne
Már az őt összefogó,
De láthatatlan lélek.

A bolond pingvin

Van bolond pingvin,
Felelte a tudós, az
Közülük, aki
Egyedül indul másik
Irányba, mint a többi.

Sorsa biztosan
Pusztulás, mégsem áll meg,
Saját útján megy.
Mi hajtja a végtelen,
Magányos fehérségben?

Segíteni a migrációt

Micsoda? Még tovább segíteni a migrációt? Tartok tőle, hogy a címet látva sokan háborognának így magukban. Hiszen már európai politikus is van — s talán nem is egy — aki programjaként meghirdette, hogy ő a remigráció, a visszatoloncolás politikusa lesz.
Az emberi migrációról például 2018 márciusában és 2018 júliusában már írtam, és bár erről is lenne még mit beszélni, itt most másról szeretnék egy keveset írni. Az emberen kívüli élővilág migrációjáról, a növényekéről és az állatokéról. Ez sem problémamentes terep, hiszen az idegen fajok, a neophyták jó részét általában irtani akarják és nem szívesen látni. Erre nézve ha nem is naponta, de hetente egyszer biztosan találhatunk egy-egy cikket valahol a neten, amelyik ahhoz ad jó tanácsokat, hogy „hogyan küzdjünk meg a neophytákkal“.
Mielőtt belekezdenék abba, amit mondani szeretnék, elmondanám, hogy a jelen bejegyzésben több gondolatot idézek majd a The Conversation „Help species migrate“ ez év februárjában megjelent cikkéből.
Meg tudjuk-e különböztetni, hogy melyik faj — legyen az növény vagy állat vagy más — miért vándorol? Azért, mert benne van a természetében — mint például a vándormadaraknál, akik évente rendszeresen nagy távolságokat tesznek meg a téli és a nyári lakhelyeik között –, vagy azért, mert a vándorlásuk valójában migráció, menekülés. Mi elől?
A Föld történetének sok korszakában előfordult, hogy valamilyen élőlénynek a léte azért került veszélybe, mert a környezete, a megélhetéséhez szükséges feltételek alaposan megváltoztak, és a migrációja, a menekülése keresés volt, olyan környezet keresése, ahol meg tud élni, ahol fennmaradhat. Bár tudjuk, hogy ez a jelenség mindig megvolt és feltehetően meg is lesz, ez nem mentség. Nem mentsége a mai emberiségnek, hogy az egyre jobban felgyorsuló klímaváltozás következtében fajok sokasága áll a kihalás előtt, illetve kényszerülnek vándorútra, keresésre, új fennmaradási lehetőségre — és mit teszünk mi? Nem látjuk szívesen ezeket a neophytákat. Egészen valószínű, hogy jóval gyakrabban nem, mint igen, pedig az új fajok néha segítőek lehetnének az új helyeken, például az erdők diverzitásának a növelésében.
Mit jelent ez a „nem látjuk szívesen“? Irtjuk, megöljük őket? Néha azt is, nem kívánatosnak, károsnak ítélt növényeknél például. És néha „csak“ nem törődömséget. Úgy építjük az utakat, falakat, gátakat, stb., hogy nem törődünk azzal, hogy esetleg évszázados vándorutakat zárunk le ezekkel az építkezésekkel, lehetetlenné téve az állatok mozgását.
Történik-e valami olyan tevékenység, ami a fajok megmentését szolgálná?
Attól tartok, hogy a problémákra történő figyelemfelhíváson kívül nem sok. Az ENSZ keretein belül elkészített jelentés a Conservation of Migratory Species (A vándorló fajok megóvása) helyzetéről elég elkeserítő képet mutat erről. Az egyik problémát éppen az jelenti, hogy erre nézve alig van globális, egységes hozzáállás és tenni igyekvés. Azon kevés országban, ahol egyetemi csoportok ezzel foglalkoznak és próbálnak változtatni valamit, azon országokban is a törekvések általában megállnak az országhatároknál. Nem csak azért, mert senki nem tud a madarakkal repülni vagy a teknősökkel felkeresni a születésük helyét (stb.), hanem azért sem, mert nincsenek országok között együttműködések, közös koncepciók, elképzelések erre vonatkozóan.
Amin persze nem csodálkozhatunk, ha arra gondolunk, hogy milyen nagyon felszaporodtak a háborús konfliktusok, ahol az emberi élettel sem törődnek, hogyan is törődnének más élőlényekkel.
Írtam egyszer régebben arról, hogy volt már olyan, akiben felmerült a gondolat, hogy talán az lenne mindenkinek — az embernek is — a legjobb, hogyha meghagynánk a Földön bizonyos részeket érintetlenül, teljesen vadon. Lehet, hogy ez lenne avagy lett volna a jobb ötlet? Nem „küzdeni“ a farkasok, medvék stb. visszatelepítésével és az abból adódó nem kevés problémával, hanem olyan földterületeket hagyni meg a Földön, amelyek „csak“ vadrezervátumok. Vajon a migrációra kényszerülő állatok eltalálnának maguktól oda? Megmaradnának egy-egy ilyen rezervátumban? Nem tudom, hogy mennyi jelentés vagy élmánybeszáoló készült azokon a helyeken, ahol vannak ilyen rezervátumok, az ezeket jól ismerők vajon jó megoldásnak tartják-e ezeket.
Ebben az említett, 2020-s blogbejegyzésemben leírtam, hogy az a „vissza-vadonosítás“ gondolat Wallace Stegner Wilderness letter című írása nyomán terjedt el és talált követőkre. Sajnos, még mindig nem elégre, mert ki tudja megmondani, hogy hol van az a küszöbérték, amelynek átlépése szükséges lenne ahhoz, hogy az emberiség túlnyomó többsége olyan erősen akarja a Föld megőrzését, a természet óvását és regenerálását, hogy az hatékony tettekben és azt követő pozítiv változásokban manifesztálódna. Sajnos ennek még alig-alig van jele. Itt a link ehhez a bejegyzéshez:
https://time2life.wordpress.com/2020/01/25/mennyire-hatnak-az-irasaink/
A fent említett ENSZ jelentésből még egy megállapítást szeretnék idézni, illetve kiemelni. Az élővilággal foglalkozó kutatók felhoznak néhány példát arra nézve, hogy a fajok migrációja hozzájárul — vagy talán mondhatnánk elengedhetetlen része — az ökoszisztémánk egyensúlyának. Ez azt is jelenti, hogy fontos szerepet játszanak az úgy nevezett földi karbon ciklusban, ami meghatározó eleme a klíma változásának. Tehát a migráció segítése közvetve a klímán is segítene, természetesen nem egyedüli problémamegoldóként, de mint a pozítiv változások része.

Békés esti hullámzás

A tengernek, s a
Szélnek finom sószaga
Van, alig látni
A távozó vérpiros
Korongot. Egybeolvad

Minden, minden az
Öböl része, mint a víz
A tengeré. Csak
A kategóriáink
Különítenek el, de

Minek? Hisz minden
Egy, bárhonnan is nézzük.
A fák, azt hiszem,
Jobban tudják ezt. Csak ők
Nem írnak kis verseket.

Előítéleteimből

Az I Ging Praxisbuch-ában szerepel az egyik jelnél a következő mondat: „Der edle Mensch ist ohne Voreingenommenheit und kommt so der inneren Wahrheit des anderen nahe.“
Azaz magyarul: A nemes(lelkű) emberben nincsenek előítéletek, és ilymódon tud közeljutni (~ megérteni) a másik ember belső igazságához. (~igazi mibenlétéhez)
Többször foglalkoztatta már a gondolataimat ez a mondat. Sajnos, a legtöbbször azzal az eredménnyel, hogy ettől a szép állapottól én bizony még messze vagyok. Tele vagyok előítéletekkel.
Tele vagyok előítéletekkel? Igen. Azt hiszem, ha őszinte vagyok magamhoz, a válasz csak igen lehet.
Előítéleteim vannak nemcsak emberekkel, de nagyon sok mindennel szemben is, annak ellenére, hogy megértem a fent németül idézett mondatot, és igazat adok neki abban, hogy ez néha akadályozza a jobb megértést, a megismerést.
Előítéleteim vannak például könyvekkel szemben is. Ennek illusztrálására szeretném most leírni a rövid belenézés utáni, de a tényleges elolvasás előtti gondolataimat két számomra új könyvvel kapcsolatban.
A két frissen érkezett könyv: az egyik a Lord Dunsany által írt The King of Elflands Daughter, a másik pedig a Superintelligence, Nick Bostrom könyve a mesterséges intelligenciáról és a veszélyeiről.
Ez utóbbi két könyvről írnám le most az első benyomásaimat, érdekes és érdemes lesz összehasonlítanom majd az elolvasások után kialakult véleményemmel.
Tündérország királyának a lánya. Ez a könyv 1924-ben jelent meg először, és talán akkor már hevert egy ideje egy fiók mélyén. Száz éve még nem volt olyan általános, „bevett dolog“ a fantáziairodalom, mint manapság. Voltak a mesék és a legendák, és volt a klasszikus irodalom meg a ponyvaregények. De a fantázia besorolása a klasszikus irodalomba még egyedi jelenség lehetett, mint például Verne könyvei.
Viszont azt hiszem, hogy a felszín alatt, mint igény, sokakban jelentkezett már az, hogy szabadulni akartak azoktól az íratlan határoktól, amiket a tudomány vagy a felvilágosodás, mint ketrecet erőltetett az általános gondolkodásra. Van a valóság világa és kész, punktum. Szellemek, tündék, mindenféle más lények, ez mese, „komoly emberek“ ezzel nem foglalkoznak.
Így utólag elég blöd kötöttségnek hangzik, de sok tekintetben még ma is érvényes.
Azt hiszem, hogy az ilyesfajta ketrec széttörése, a rossznak érzett határok átlépése is benne volt az író nem tudom mennyire tudatos motivációi között. Vannak az emberekben hajtóerők — és itt most már a regény szereplőire gondolok –, amelyek nem foghatóak meg pusztán a magunkra erőltetett kategóriarendszerrel.
Ami egy kicsit nehézzé teszi a számomra az olvasást, az pont az az egyik dolog, amit a kritikusok a könyvben nagyon dicsértek: a líraiság. Sajnos az én angol tudásom messze van a perfect-től, és ez ebben nagyon zavaró. Nem is beszélve a botanikai szókincsem hiányairól.
A másik könyv a Superintelligence.
Még nem kezdtem igazán bele, csak pár oldalnyit beleolvastam. Az első benyomás, amit leírok. Nem szeretném megbántani az írót, de olyan a könyv, mintha egy gép írta volna. Egy olyan lény, aki csak intelligenciából áll, lélek nélkül.
Akinek nehezen tudnám elmondani, elmagyarázni, hogy mi az, hogy lélek. Gyakran beszélnek manapság szellemlélekről, és talán ennek is köszönhető, hogy sokak számára már csak a szellem maradt. Az intelligencia.
Eszembe jutott a Steiner könyv.(Geheimwissenschaft im Umriss). Ő azt boncolgatja, hogy tulajdonképpen mi az ember, és próbálja definiálni a különböző összetevőket, szinteket. Ez az intelligencia könyv feltehetően úgy definiálná, hogy „az ember intelligencia élő anyagba ültetve“.
Hogy tudnám megmagyarázni neki, hogy nem, ez nem elég?
Mondjam azt, hogy az ember érezni is tud? A szuperintelligencia azt felelné, hogy ő is. Neki is van sokféle szenzora, érzékelője, talán több is, mint az embernek, és azzal ő is érzékeli a környezetét és reagál rá.
Ez igaz lehet, de. Mi a különbség az érzékelés és az érzés között? Az, hogy az ember szeretni tud, az, hogy az embernek fájni tud valami? Vajon a szuperintelligencia attól is „fennsőbbrendűnek“ érzi majd magát, hogy „kiküszöböli“ a fájdalmakat?
És még más különbség is van az ember és egy elképzelt szuperintelligencia között. Például mondanék csak kettőt. Az egyik az, hogy az emberben sokkal több van, mint amennyiről tud. A tudatos része talán tíz százalék, a tudattalan kilencven. És ezzel a tudattalannal is együtt kell élnie, és nem mindegy, hogy hogyan. Ehhez kapcsolódik a kétféle gondolkodás, ami potenciálisan benne van az emberben: az egyik az analitikus, a logikai, a másik az ösztönös, az intuícióra épülő. Ez utóbbit manapság igencsak elnyomják, feltehetően ugyanazon szemlélet miatt, amelyik csak intelligenciáról tud, lélekről nem. A szuperintelligencia csak tudatból áll vagy fog állni — avagy? Mit kezd a számára ismeretlennel? Azonnal fel akarja boncolni, hogy a maga számára tudatossá tegye, és mivel ő fájdalmat nem érez, nem érzi akadálynak azt sem, hogy ez a felboncolás a felboncoltnak fájdalmas lehet.
A másik óriási különbség a természethez való viszony. Az ember része a természetnek, legalábbis az én fogalmaim szerinti ember, a ma még létező ember. A jövőre nézve emlegetett szuperember, a „természetet legyőzött ember“, (etc.), lehet, hogy a kozmoszban vándorláshoz szükséges, de a számomra csak rész. Egy része az ember fogalomnak. Egy olyan ember, aki egy nagy hiányérzetet visz majd magával a kozmoszba: a természet, a madárcsivitelés, a falevelek zizegése és még nagyon sok minden természet hiányát.
Miért adjuk fel — avagy egyesek teszik tönkre — a természetet? Az intelligencia miatt? A természetben rengeteg féle intelligencia van meg, sok olyan is, amelyeket nem ismerünk, amelyik túl van az érzékelni tudásunk határain. Minek reprodukálni ezeknek egy kis részét nem élő formában? Nem lenne jobb, ha az életben meglevő intelligenciák megismerésében haladnánk tovább, előre?
De. Az én hitem, meggyőződésem szerint az a lenne a jobb. Elpusztult, tönkretett bolygó van már elég sok az univerzumban. Örülnünk kellene, hogy a mienk nem ilyen. Még.
Ellentmond ez teljesen egy szuperintelligencia létrehozásának?
Egy gyerekről, amikor még embrió, kevesen tudják — ha egyáltalán — mi lesz belőle. Hős? Szörnyeteg? Igaz ember? Mit tesz hozzá a környezet, hogy mivé fejlődik?

Ember az itt és mostban

Az embervilág
Sok bajától szívesen
Menekülnék, de
Hogyan tehetném, hisz itt
És most ember vagyok én.

Talán nemcsak itt s
Most, talán biz‘ sokféle
Formában lehet
Ember az ember, talán
Látva megértjük egyszer.

Húsvét 2024

Az idén korán van húsvét és korán jött a tavasz. Ennek gyakran örülünk, és csak időnként nem, amikor például az időnként visszatérő hajnali fagyok a már kivirágzott gyümölcsfákat fenyegetik.
Amióta ezt a blogot írom, minden évben — ha jól emlékszem — írtam a húsvétról, ezek közül egyhez teszek ide linket: :
https://time2life.wordpress.com/2020/04/10/kellemes-husveti-unnepet-kivanok-a-karanten-ellenere/
Egyik évben írtam az itt, Ausztriában és Németországban szokásos tojáskeresés szokásáról, amelyhez az idén így előre (nagycsütörtökön írom e sorokat) csak annyit tudnak mondani az időjárást előre jelzők: valószínű, hogy nem hóban kell keresni a gyerekeknek a kertben a tojásokat, de eső bizony megszakíthatja itt-ott a kellemes meleget.
Ami a húsvét felnőtteknek, hívőknek szóló üzenetét illeti, az előző hetekben több olyan bejegyzést írtam, amit nem nehéz gondolatban összekapcsolni a húsvéttal, például a Tavaszáldozat-ot és az In memoriam-t:
https://time2life.wordpress.com/2024/03/22/tavaszaldozat/

In memoriam

Mindezek után miről írok most, 2024 húsvétján? Egy kicsit mást. Egy régi világot szeretnék néhány pillanatra felidézni, amikor még nem volt húsvét, bár volt újjászületés és megújulás. Egy olyan régi világot, ahol egészen természetes volt az embervilág és a szellemvilág elválaszthatatlan összetartozása és kapcsolata. Ez a kapcsolat nagyon intenzív volt, áthatotta a mindennapokat. Ennek a kornak a papjait sámánoknak hívták, akik valamelyest közvetítők voltak az emberek számára a két világ között, de nem követeltek maguknak kizárólagosságot ebben a kapcsolatban. Azonkívül a funkcióik szélesebb körűek voltak, mint a mai papoké. Egy, a sámánvilágról szóló könyvben így idézi egy sámán szavait az író:
Was ein Schamane ist? „Eine Bibliothek, eine Apotheke, ein meteorologische Dienst, ein Veterinär, ein historisches Archiv und vieles, vieles Andere in einer Person.“
Azaz magyarul: Micsoda egy sámán? Egy könyvtár, egy gyógyszertár, egy meteorológiai szolgálat, egy orvos és állatorvos, egy archívum, és még nagyon sok minden más, egy személyben.
Miért érzem úgy, hogy nem helytelen pont húsvét kapcsán szólni róluk?
Nem akarom szavakkal magyarázni. Inkább ideteszek egy példát. Egy olyan verset, dalt, amit egy sámánasszony kántált messze a Távol-Keleten, amikor néhány rokonával temető látogatáson volt, és az ő feladatai közé tartozott az ősök szellemeinek a megszólítása, hívása.
(A könyvet — Die Kraft der Schamanen — én németül olvastam, leírom a magam fordításában magyarul is a verset.)

Die sehend Blinden
Hörend Tauben
Denkend Blöden
Aus dem hiesigen Winkel
Der Irrenhöhle Leben
Mögen demnächst
Jaulen und zetern
Eure guten Namen
Siebeundsiebzig Mal
Zum Dreck
Zum Stein
Zum Messer verwandeln
Um damit
Saubere zu beschmutzen
Gesunde zu verletzen und
Bessere zu beseitigen
Ich aber werde
Nichts dagegen unternehmen
Ersichtend den Dreck
Erfühlend den Stein
Und wohl erwägend
Den verkraftbaren und
Ersetzbaren Verlust
Gegenüber dem unersetzbaren
Und unvertilgbaren Gewinn
Und dies, Euch vertrauend
Ihr werdet
Ruhe bewahren und
Schweigen verwahren
Mich an Euch lehnend
Ihr werdet
Unverrückbar fest bleiben
Wie Felsen, wie Berg
Und wahrhaftig
Wie Geburt, wie Tod
So seid Ihr versichert
Wir und Ihr bleiben
Auch weiterhin eines
Ihr die Nordseite
Wir die Südseite
Eines und dasselbe Berges
Dessen Gipfel der Himmel
Dessen Grund die Erde
Wir der Tag, Ihr die Nacht
Die zwei Seiten
Einer und derselben Zeit
Eingebettet in die Ewigkeit.

Magyarul:
Azok, kik látnak s mégis vakok,
Azok, kik hallanak s mégis süketek,
Azok, akik úgy hiszik gondolkodnak, de mégsem teszik,
A mostani szemszögéből az Èlet bolond labirintusának
Siránkozhatnak és kiabálhatják
Jó neveiteket
Hetvenhétszer
Mocskolva
Kövezve
Kés élére hányva
Hogy tisztákat bepiszkítsanak
Egészségest megsebesítsenek
A jobbakat eltüntessék
Én nem fogok tenni semmit ellene.
Látva a mocskot
Érezve a kő súlyát
Mérlegre állítódik bennem
Az elviselhető és pótolható veszteség
Szembeállítva a pótolhatatlan nyereséggel
Bízva bennetek
Tudom, megőrzitek a nyugalmatokat
És a hallgatásotokat
Engem magatokhoz döntve
Elmozdíthatatlanul szilárdak maradtok
Mint a sziklák, mint a hegyek
És igazak, mint a születés, mint a halál,
Legyetek biztosak
Mi és ti megmaradunk
Továbbra is egynek
Ti az északi oldala
Mi a déli oldala
Ugyanannak a hegynek
Melynek csúcsa az Ég
S alapja a Föld
Mi vagyunk a nappal, ti az éjszaka
Két oldala ugyanannak az időnek
Beágyazódva az időtlenségbe.

Hányan gondolkodnak errefelé, minálunk az újászületésen, a halálon? A halál tabutéma a mindennapokban, még azoktól is, akik pedig már közelállnak hozzá. Mi lesz utána? Erről sem illik beszélni.
Írtam egy verset a sámánokról szóló könyv olvasása után:

Egy ősi kor és manapság

Éltek oly népek,
Kiknek a mindennapi
Beszélgetés a
Szellemekkel szükséges
Jó és természetes volt.

Manapság, aki
Ezt teszi, azt bolondnak
Tartják, hisz a lég
Üres, nincs ott semmi, hol
Ember szeme mit sem lát.

Húsvét

Nyuszi, tojás és
Tavasz, gyereknek ez a
Húsvét, fogható,
Tapintható, nem elvi,
Ez az újjászületés.

Világ-megváltás
Gondolata később jön
Az ébredező
Lélekben, az áldozat,
Ha szükséges, a szívben.

Tavaszáldozat

Ezen a héten kezdődött el a „hivatalos“ tavasz. Pontosan ezen a napon, azaz szerdán koncerten voltam a Konzerthausban — hosszú idő óta megint először, mert kicsit jobban éreztem magam — és mint az gyakran előfordul, ha arra járok, sétáltam egy kicsit a Stadtparkban. Nem lehetett volna letagadni sem, hogy tavasz van: az egész Stadtpark tele volt emberekkel, és nemcsak a padokon, de már a füvön is sokan ültek, élvezték a meleget és a napsütést. És: most láttam először az életemben már márciusban virágzó orgonát! Nem jegyeztem fel, hogy mi volt eddig a legkorábbi időpont, de azt hiszem, hogy már az áprilisi orgonavirágzás is korainak számított eddig.
A tavasznak nincs külön ünnepnapja manapság, mint volt régen a természethez közelebben élt népeknél, bár a tavasz nekünk is nagy öröm. Hosszabbodnak a napok, tovább van világos, színesedik a világ: kinyílt az aranyeső, többféle gyümölcsfa virágzik és sokféle színben pompáznak a különféle apró virágok az ibolyától a krókuszokig.
Tavaszáldozat? Mi ez a cím? Valamilyen régi szokás volt, ami mára feledésbe merült? Netán valami olyan, mint amikor egy sámánt feláldoztak azért, mert sokáig nem jött az eső?
A franciául tudó és a klasszikus zenét kedvelő Olvasóimnak talán még Sztravinszkij is az eszükbe jutott a címről, az első előadásán nagy botrányt kavart alkotása a La sacre du printemps.
A találgatások közül többeknek kell igazat adnom: valóban, voltak helyek a Földön, ahol a régmúltban előfordultak emberáldozatok azért, hogy kegyessé tegyék Tavaszistent, és valóban, Sztravinszkij balettje is egy tavaszáldozatról szól.
Ennek a balettnek a mondanivalójával szeretnék egy kicsit foglalkozni. A tavaszt és a fény istenét köszöntő, táncoló lányok karából választják ki — avagy választódik ki? — az, aki az áldozat lesz. A kiválasztott lányt egyre vadabbul táncoló férfiak fogják közre, és neki is egyre gyorsabban, egyre felpörgetettebben kell táncolnia — egészen addig, amíg a végén holtan rogy össze.
Valakinek áldozattá kell válnia azért, hogy eljöhessen a természet megújulása, a fényt és virágzást hozó tavasz?
Bár első pillanatra talán kissé meghökkentő a mai embernek, ha belegondolunk, a ránk maradt legendák között több hasonló történettel találkozhatunk, amikor valaminek a teremtéséhez, az elkészültéhez egy ember feláldozására van szükség.
A magyar irodalmat ismerőknek például eszükbe juthat Kőmíves Kelemenné balladája. Akik nem ismerik, azok számára röviden egy-két mondatban leírom. Néhány kőművesnek egy várat kellett felépíteni, de többszöri próbálkozásuk sikertelen maradt, a fal újra és újra leomlott. Megállapodtak, hogy amelyikük felesége elsőként jön el a férjéhez, azt befalazzák az épülő falba, hogy az állva maradjon. Kőmíves Kelemen felesége lett az. A fal így nem dőlt össze és a vár felépült.
Egy hasonló és mégis különböző történetet ír le egy kínai mese is. Ennek a címe magyarul: A hűséges asszony, aki bánatával megindította a köveket. Az asszonyt Meng Csiangnak hívták, a férjét pedig Van-nak, ami tízezret jelentett. Amikor a Nagy Kínai Falat építették, ott is mindig leomlott a fal. Egyszer a császár egyik tanácsadója azt tanácsolta az urának, hogy mérföldenként falaztasson be egy embert, és annak a lelke majd összetartja a falat. Ezen tanács hírére nagy félelem és pánik tört ki az országban, mire egy bölcs figyelmeztette a császárt: Ha így bánsz a népeddel, abból baj lehet. Hallottam arról, hogy él egy Van (tízezer) nevű alattvalód. Elég, ha ezt az egyet falaztatod be, az elég lesz tízezer helyett.
Így is történt. Van éppen a lakodalmát tartotta Meng Csianggal, amikor elfogták és elhurcolták a császár emberei és befalazták őt a Nagy Falba.
Meng Csiang sokáig sírt, majd útra kelt megtalálni a férjét. A Nagy Fal tövében sok napon át zokogott, a bánata megindította a köveket, a fal leomlott és kiadta Van csontjait. A történet befejezése még szomorúbb: az asszony csak úgy tudott megmenekülni a császártól, hogy leugrott egy hatalmas torony tetejéről.
A halálunk árán megmenekülünk valakitől, valamitől — és ez sokaknak hoz Tavaszt, megújulást?
Mi a közös mondanivaló ezekben a történetekben? Valami újnak a megteremtéséhez, eljöveteléhez két dolog elengedhetetlen: az egyik a lélek, a másik az áldozat. Amit lélektelenül végzünk, abban sohasem lesz összetartó erő. Attól tartok, hogy ezt a régi igazságot mára sokan elfelejtették. Mint ahogy azt is, hogy néha áldozatot kell hoznunk — másokért. Mert az áldozat a születő Tavaszt, újat már nem éli meg, de nagyon sokaknak jót tesz vele.
Igen „viharos“ éjszakám volt egyik éjjel. Kifelé valószínűleg nem látszott semmi belőle, a vihar valahol a mélyben zajlott, nagyon mélyen a felszíntől. Mintha különböző erők küzdöttek volna egymással, és ebből még az a kérdés is maradt reggelre, hogy vajon, ha a lány (az áldozat) meghal, biztos, hogy Tavasz jön utána? Lehet, hogy az őrült fergeteg, amit azok az egyre jobban megvadultak elszabadítottak, elpusztít mindent és csak egy hosszú, kietlen tél jöhet utána?
Adja Isten, hogy ne így legyen. Mert ez a mai világ is olyannak tűnik néha, hogy egyre vadabbul táncoló őrültek forgatják a Világ Kerekét.

Tavasztündér hívó

Bimbót fejlesztő
Időtlen fény! Jöjj, növessz,
Milliónyi lényt!
A pusztulás mezején
Virágozzon mindig lét!

Az ismeretlen kezdetek

Volt-e kezdetben
Élettelen, vagy minden,
Mi létezett, élt,
Friss, kíváncsi erő-ár,
Terjedt az anyagban szét.

Hol alszik a kikelet

Csak a szívemben
Hordozom-e a reményt,
A jövőt hozót,
Avagy vannak még szívek,
Ugyane fényt hordozók.

Virágzó orgona márciusban

Ma volt először
Virágzó orgona már
Márciusban, jól
Eltolódott a naptár,
Ez a klímaváltozás.

Szomorúvá tesz, amilyennek a világot látom

Március 8 nőnap van ma, amikor feltöltöm ezt a blogbejegyzést. Sokat beszélnek róla minden évben, én most nem akarok. Minek? Azt már leírtam valamelyik korábbi évben, hogy én örülök, hogy nő vagyok. Örülök annak ellenére, hogy a nőknek — az állítólag „gyengébb“ nemnek — jóval nehezebb az életük mindenütt a Földön. De úgy tapasztaltam, hogy a sok beszéd ezen nem segít. Sajnos, még a jó törvények a női egyenjogúságról sem elegendőek. Òriási szemléletváltozásra lenne szükség. Mindenütt a Földön.
Ha valaki mégis kíváncsi néhány, a nőnappal kapcsolatos gondolatomra, ideteszek két linket:

Nőnap, ünnepi hangulat nélkül

Gondolatok nőnapkor

Ezen mai blogbejegyzés címében jelzett szomorúságomat nemcsak a nők helyzete miatt érzem. Legalább ennyire tud fájni, amilyennek a gyerekek helyzetét látom szerte a világon. A televizíónak köszönhetően szinte naponta látunk képeket háborúról, tragédiákról, gyerekek éhezéséről. Milyen messze van a valóság egy „paradicsomi gyerekkortól“! Ha netán ezer év múlva valamelyikünknek ezt az akkor élők a szemére vetnék, mit felelnénk? Én nem tehettem róla?
Ki tehet róla? Ki tehet arról, hogy ennyire morál nélkülivé vált a világunk? Nemcsak azokon a helyeken, ahol háborúk zajlanak. Itt, Európa közepén is történnek igencsak elkeserítő esetek. Például két esetet említenék, amelyek itt történtek Ausztriában. Két gyereket ért bűneset itt Ausztriában nem olyan régen. Az egyiknél egy kisfiú volt az áldozat, akit az anyja kutyaboxba zárt, úgy kínzott hosszú hónapokon keresztül, és bár az iskola jelezte az ifjúságért felelős hivatalnak ezt, nem történt semmi. A gyerek szenvedett tovább, és szinte az utolsó pillanatban mentették meg. A másik egy még frissebb eset: egy tizenkétéves kislány, akit 17 szörnyeteg megerőszakolt. Szörnyetegnek nevezem ezeket a suhancokat, akik maguk is többségükben még iskoláskorúak. Megint csak sok a beszéd arról, hogy mi minden oka van ennek — az internettől a pornókig –, de tartok tőle, hogy nem történnek olyan hatékony intézkedések, amik meg tudnák akadályozni a hasonló eseteket, megfékezni az egyre jobban elszaporodó erőszakot.
Ki tehet róla? Ki tehet arról, hogy ennyire morál nélkülivé vált a világunk? Mit hoz a jövő?
Mit akar Isten, hogy lássunk előre és mit nem? Ha egy kis „kulcslyukon“ be tudnék kukucskálni a jövőre, talán nyugodtabb lennék? Ki fog a gyerekekre önmagukért nézni és nem úgy, ahogy ma nagyon sokan teszik: hogyan és hova „illeszthetőek“ be? Társadalomba, társulásokba, stb. Milyen sokan vannak ebben a felnőtt világban — vagy legalábbis felnőttnek számító világban — akik csak ilyen szemmel tudják nézni a gyerekeket, a fiatalokat! Nem teret akarnak adni nekik a kifejlődésükhöz, hanem a saját szempontjaik szerinti hasznosságukat mérlegelik. Ez is ennek a világnak a romlottságához tartozik. Olyasfajta romlottsághoz, amit már észre sem vesznek. Természetes a számukra.
Miért? Azért, mert a természetet, az élőlények millió más fajtáját is úgy nézik? Azért, mert ez egykor, valaha nagyon régen, egyfajta gondoskodásból indult, de mára már csak haszonlesés lett belőle?
A szomorúságot gyakran az okozza, amikor magatehetetlennek érezzük magunkat. Ilyen a világ, mondanák rá százból 99-en, esetleg egy kis vállrándítással.
Mitől változik meg? Vajon milyenre változik meg? Jobb felé vagy még rosszabbra?
Egyik este volt az ARTE-n három jó dokumentumfilm. Jó, mert jól elkészített filmek, de azzal, amit bemutattak, sok szomorúságra adtak okot. Szomorúságra a Föld, a jelen civilizáció állapota miatt.
Az első film Tibetről szólt, Tibet leigázásáról a világuralomra törő Kína által, és arról, hogy milyen sokan máshonnan kvázi támogatták ezt. Például Indiából, akik veszélyes módon hittek kínai politikusok szavaiban, amely szavak azután semmit sem értek. Vagy azért, mert az illetők gyengék voltak (leváltották őket, stb.), vagy azért, mert eleve csak csaléteknek szánták, amit mondtak. (Tudatos átverés.) Például az USÁ-ból, Nixontól kezdve mindazokig, akik a rabszolgaként dolgoztatott emberekből akarnak hasznot húzni, mások szenvedései árán milliárdossá lenni.
Rabszolgaság. Európában évtizedek óta azt tanítják az iskolákban és az él a fejekben, hogy ez valami régmúlt, amit már felszámoltak. A második és a harmadik filmből kiderült, láthatóvá vált, hogy mennyire nem az.
Ez a két film Észak-Koreáról szólt, a Kim dinasztiáról, akik talán még a fáraóknál is embertelenebb módon bánnak a „néppel“, az emberekkel. Az első észak-koreai film egy öt fős család — nagymama, papa, mama, két óvodáskorú kislány — igencsak nem könnyű, viszontagságos meneküléséről szólt, több országon keresztül tett kerülővel Dél-Koreába. Csak egy apró részlet: az egyik közbülső állomásnál, ahol egy éjszakányit valahol megpihenhettek, enni kaptak, alhattak, a papa arcán lehetett látni, hogy mekkora élmény volt a számára a csapból állandóan folyó hideg-meleg víz. Egész életük úgy telt el, hogy naponta messziről kellett a család számára szükséges vizet odacipelniük és amikor a férfit elvitték néhány napos hadgyakorlatokra, akkor az is mindig az asszonyokat terhelte.
Más menekülteket is mutatott a film. Szomorúan érdekes volt az, ahogy az emberekben keveredett az elvesztett haza és az ott maradott szeretettek miatti fájdalom azzal, hogy milyen jó, hogy nekik sikerült a megmenekülés. Körülbelül harmincezer észek-koreai menekült él Dél-Korában. Feltehetően ennek többszöröse az a szám, akiket menekülés közben lelőttek, elfogtak, megkínoztak és valamilyen büntetőtáborban halt meg.
A második észak-koreai film a mai rabszolgaságról szólt. Az észak-koreai rezsim fenntartásához szükséges pénzt, valutát részben úgy biztosítja magának a diktátoruk, hogy nemcsak fegyvert, árut, egyebet, de embereket is „ad el“. Nem örökre. Bérmunkára, észek-koreai felügyelőkkel, a világ minden országába. A fizetést, amelynek összege az egyes országokban az azokban kötelező minimálbér környékén járhat, nem az emberek kapják, hanem a diktátor emberei, a dolgozókat felügyelők. Az embereket százszázalékosan „felügyelik“: azok nem beszélgethetnek a helyi lakossággal (ha egyáltalán lenne közös nyelv), az észak-koreai rezsim által fenntartott kaszárnyákban élnek, ott kapnak enni, a munkaidejük gyakorlatilag végtelen. (Amennyi túlórát a munkaadó akar.)
Nagyon szomorú.
Eszembe juttatta, hogy néhány hónapja az Euronews-on láttam egy riportot egy Magyarországon dolgozó ázsiai nővel. Aki szintén valami munkásszálláson lakott, de boldogan mondta a kamerába, hogy „itt jó, mert mi kapjuk meg a fizetésünket“. Senki sem figyelt fel erre? Nem ez a normális, nem mindenütt ennek kellene lennie?
Mert ez rabszolgság, amikor már a fizetést sem az emberek kapják, hanem az őket „közvetítők“. S ez a fajta rabszolgaság Európában is egyre gyorsabban terjed. A filmben többek közt egy lengyelországi példát lehetett látni hajó műhelyekben dolgozó koreai emberekkel.
Vajon az itteni, ausztriai építkezéseken hány ilyen rabszolga van? És az igencsak számos kuplerájokban? Az itteni emberek többsége nem tudja megkülönböztetni, hogy kínai vagy észak-koreai nő-e, ha olyan ázsiai nőt lát. Az észak-koreaiaknak néha előnyösebb kínaiként ideküldeni a szerencsétleneket? Vagy a kínaiak is Kim módszerekkel dolgoztatnak rabszolgákat?
Nem sokkal azután, hogy a fenti kérdést a kínai vendégmunkásokkal kapcsolatban leírtam, olvastam a neten egy hírt, amely megdöbbentett. A magyar rendőrség megengedi, hogy a kínai rendőrök hivatalosan eljárjanak Magyarországon. Arról nem szólt a hír, hogy vajon a magyarokkal szemben is, vagy „csak“ a kínaiakkal szemben, mégis úgy érzem, itt már nem sok ellenállás maradt a kínaiak gyarmatosító törekvéseivel szemben. Hogy adhatja fel egy önmagát demokratikusnak nevező állam a jogát, hogy csak az ő állami szervezetei jelentik a hatóságot? S mindezt ráadásul azzal hasonlították, amit európai rendőrségi együttműködésnek nevezünk: magyar rendőrök időnkénti részvételét a horvát tengerparton egy-egy rendőri akcióban vagy az osztrák rendőrökkel közösen végzett illegális bevándorlók elleni akciókat. Kina belépett a Schengenbe?
Megint csak a kérdés: merrefelé halad a világunk, ez a civilizáció? Gyorsabban, mint egy homokvár, dőlnek le az évszázadok keserveivel felépített szabályok, emberi jogok, emberséges élethez szükséges feltételek? Lehet ezt fejlődésnek nevezni? Vagy: ez a civilizáció hamarabb rálépett a visszafejlődés, a pusztulás útjára, semmint elérte volna a csúcspontját?
Felfordult világban élünk, ahol minden megkérdőjeleződik. Az emberekben belül a bizonytalanság uralkodik, akár bevallják ezt önmaguknak, akár nem.
És ez is nagyon szomorú.

Nőnek lenni

Nő voltam, vagyok s
Leszek, lelkem az, mi így
Továbbmegy, érjen
Bármilyen sok hátrány, nem
Hoznak lelkemben váltást.

Egy bánattal teli mondat

Szomorú vagyok,
Ha a most felnövekvő
Generáció
Nehézségeibe, mik
Jönnek, belegondolok.

Nőnapi vers helyett

Mit számít, férfi
Vagy nő, ha nem ember, csak
Báb, kit taszítnak
Ide-oda, embernek
Lenni jó, az a csoda.

Keserűség

A keserűség
Oly támadó már bennem,
Mézzé formálnom
Sehogy sem sikerülhet.
Mi lesz vele, ha elmegyek?

Nem viszem el és
Nem hagyom itt, viseli
Valaki gondját?
Önmagában csak nő, nő,
Keserű lesz a világ.

Az űrszemét a Föld körül

Normálisnak neveznénk-e itt a Földön azt az embert, aki annyira körbeszórja a házát szeméttel, hogy óriási szeméthegyek nőnek körülötte, végül már akkorára, hogy ő maga sem tud kimenni a házából? Nem neveznénk normálisnak, egészen biztosan bolondnak tartanánk. Pedig ez történik. A Föld mai lakói, a jelen emberisége rettenetesen sok űrszemetet produkált már, és ez mind itt kering a Föld körül életveszélyes sebességgel, úgy, hogy az végül magának az embernek az űrbe való kilépésének az akadálya lesz.
Tehát a szemét a Föld körül ott van, nem tűnik magától el és egyre nő. Hogy lehet, hogy senki nem törődik vele? Hogy nem tettek ki még egy „Ne szemetelj!“ táblát? Avagy olyan probléma ez is, mint a klímaváltozás, tudjuk, hogy nem jó, tudjuk, hogy tenni kellene valamit, de struccként a homokba dugjuk a fejünket?
Az űr használatára nincsenek lefektetett szerződések, nemzetközi megállapodások, és feltehetően, ha lennének is, problémát jelentene azok betartatása. A mai helyzet mindenesetre az, hogy nagy káosz van, jogi és fizikai értelemben egyaránt. Fizikai értelemben azért, mert a szemét kvázi eltakarításának a módjai nem kiforrottak, messze nem szabványosítottak, többé-kevésbé csak kísérleti szinten állnak, és csöppet sem biztos, hogy egy takarítási művelet nem okoz néha több kárt, mint hasznot. (Erről még később.) Jogi értelemben pedig azért is káosz van, mert az sem világos, hogy ki mit tehet és mit nem. Tehát például hiába fenyegetne — csak a példa kedvéért — egy kis országot, hogy egy nagyobb űrszemét pont ott zuhan le (szinte soha nem látják még előre, de tegyük fel, egy idő után ez jobban kiszámítható lesz), akkor sem „takaríthatnák el“ mondjuk az USA vagy Kína űrszemetét — hiszen az azok tulajdona.
Ha látszólag ilyesfajta bénultság van, mit tesznek mégis, akiknek tenniük kellene?
Többfélét. Egyrészt készült 2023-ban egy ESA (Európai Űrkutatási Intézet) tanulmány, amely részben helyzetfelmérés, részben pedig egy óvatos, de figyelmeztető prognózis arról, hogy mikor érjük el (többes szám: mi valamennyien, a földlakók) a kritikus pontot. A kritikus pontnak körülbelül az számít, amikor már annyi lesz a szemét, hogy azok állandó összeütközése egy öngerjesztő folyamattá válik, és lehetetlenné lesz az űrbe kilépés és bizonytalanná a satellite-tek működése.
Másrészt az ESA üzemeltet egy napi 24 órában működő megfigyelő rendszert. Ennek a rendszernek az adatai szerint jelenleg ca. 9300 tonna szemét kering körülöttünk. Ebből ca. 26000 darab követhető. A darabok nagyság szerinti megoszlása az össz-szemétre nézve a következő. Körülbelül 35000 darab nagysága nagyobb, mint 10 centiméter (több méternyit is elérhet); körülbelül egymillió, amelynek a nagysága 1 és 10 centiméter között van, és 130 millióra becsülik a számát az 1 milliméter és 1 centiméter közötti darabkáknak. Ezek is veszélyesek, az űrállomásokra, a satallite-k napelemeire, stb., és minden egyes alkalommal, amikor nagyobb darabok ütköznek és apróbb darabokra hullanak szét, akkor ezen kicsik száma megugrik. Ezért írtam fent, hogy „egy takarítási művelet okozhat néha több kárt, mint hasznot“, ugyanis egy darabig úgy gondolták, hogy elegendő a nagyobb darabokat szétzúzni, hogy azok ne essenek senki fejére, házára, stb., de a sok kicsi legalább olyan sok bajt okozhat odafent.
Harmadrészt az eltakarítás helyes módját több kutatóintézetben intenzíven kutatják. Ezek a kutatások a kísérletek szintjén állnak, de a használható, jó megoldástól még messze vagyunk. Mivel általában manapság az a jellemző, hogy az egységes törekvések, ami minden Föld lakónak jó lenne, sokkal lassabban vagy egyáltalán nem jutnak érvényre, viszont a verseny az egyes érdek-blokkok között egyre gyorsabb — így a szemetelés fokozódása is sokkal gyorsabb, „hatékonyabb“, mint az eltakarítási törekvések. Még igazából az elvi megoldás sem látszik a takarításra, azonkívül természetesen, hogy jobb lenne egyáltalán nem szemetelni és akkor nem lenne mit eltakarítani. Miért nem látszik elvi megoldás? Az űrszemetet általában két nagy csoportra szokták osztani: a már említett nagyobb darabokra, és az egész parányi, apró űrszemétre. A nagyobb űrszemét eltakarítására folynak a már említett kísérletek — robottal befogni, lézerrel az űrbe messzebbre „kitaszítgatni“, stb. –, de már ilyen nagyobb darabok is pottyantak le a Földre, és csak a véletlen jószerencsén múlott, hogy nem okoztak nagyobb bajt, nem történtek tragédiák. Ami a kisebb darabokat illeti, azok összeszedésére, befogására még kevésbé vannak elképzelések, pedig azok száma egyre gyorsuló ütemben nő, hiszen a nagyobb darabok összeütközése általában nagyon sok kicsi darabot eredményez. Ezek a néha mikroszkópikusan kicsi darabok is veszélyesek, elsősorban odafent: veszélyeztetik az űrállomást illetve űrállomásokat, veszélyeztetik az azokon levő és például szükséges szereléshez kilépő űrhajósokat, veszélyeztetik a satellitek napelemeit és így tovább. Ezek sűrűsége ha még jobban megnő, akkor azzal az összeütközések valószínűsége nő meg, ami egyfajta domino effektussal járhat. Mennyi minden működik ma a Földön satellite-k segítségével? Nem akarok felsorolásba kezdeni, gondolom, ezt ma már sokan meg tudják tenni. De nem nehéz belátni, hogy ez a megoldatlan probléma is az életünket veszélyezteti, a káosz, a földi kaotikus állapotok veszélyét növeli.

Csúcs a kozmoszban

Jó hinni abban,
Nem mi vagyunk az egész
Űrben a leg-ek,
Legintelligensebbek s
Legeredményesebbek.

Felkészülni kellene

Elmúlnak bajok,
Jönnek majd mások, sovány s
Bő évek váltják
Egymást, készülni jövő
Kihívásra ma kell már.

A kozmosz

Fiatalon sok
Romantikával nézünk
A csillagokra,
Ők őrzik talán, ami
Bennünk az alvó világ.

A csillagász már
Másképpen lát, neki a
Naprendszerünk s mi
Azon túl van fényesség
Nem ábránd, de tudomány.

Így vagy úgy, de hajt
A vágy, nem számkivetett
Lenni, hanem rész,
Abban, mi a változó,
Örökké új teremtés.

Lent föld, fent ég és
Köztük füleimbe ér
A nagy dübörgés

Valentin nap

Valentin nap — február 14-dike. Bár talán előtte kellett volna, nem két nappal utána írnom a Valentin napról, de úgy hiszem, hogy a szeretetről beszélni sohasem késő és sohasem lehet eleget.
Szeretet és szerelem — talán itt a blogon is leírtam már, hogy mennyire jónak találom, hogy a magyar nyelvben erre két külön szó van, több, sok ember által beszélt nyelvben ez a kettő nem különül el. Például angolban love, németben Liebe. Amelyek szép szavak így önmagukban, de különösen a mai, oly sok fogalmat felforgatott világban én jobbnak érzem, ha a kettőt, a szerelmet és a szeretetet, meg tudjuk a szavakban is különböztetni. Azt hiszem, hogy sokan, főleg a fiatalok, a szerelmet érzik, tartják az „erősebbnek“, gondolva közben talán a vágyra vagy viharos szenvedélyre. Én azt hiszem — már így öreg fejjel –, hogy a szeretet ereje legalább olyan nagy tud lenni, ha nem még nagyobb, és nincs is igazi szerelem szeretet nélkül.
Mit üzen a Biblia a szeretetről? A szeretet a legfontosabb dolog a világon — ezt tartom én a Biblia legfontosabb üzenetének a számunkra, és ezt a legszebb résznek a Bibliában. Talán idéznem sem kellene, hiszen feltételezem, hogy sokan ismerik. Mégis idetennék egy résznyit a magam fordításában: (Korinthos-i levél)
. ha nincs bennem Szeretet
semmi sem vagyok.
Szétosztogathatom a képességeimet az erőtleneknek
és feláldozhatom testemet annak, ami hevít,
ha nincs bennem Szeretet,
nem a Szeretet ereje visz tovább.
A Szeretet türelmes,
a Szeretet jó,
a Szeretet nem irigy, nem féltékeny,
nem cselekszik fonákul,
nem tesz kevéllyé,
nem tesz nagyravágyóvá,
nem firtatja ki vagy,
nem ingerel másokat,
nem ad igazat a rossznak,
nem örül az igazságtalanságnak
együtt örül az igazzal, igazsággal,
mindent elszenved,
mindenkinek hitelt ad,
mindig hisz,
mindig helytáll, kitart.
A Szeretet soha nem vész el, soha nem múlik el…

Most talán egy kicsit ennek a blogbejegyzésnek a címéről, a Valentin napról. Kiről kapta a Valentin nap a nevét? Nehéz erre biztosan válaszolni, de a dátumból kiindulva nagy valószínűséggel egy mártírhalált halt keresztény püspökről, akinek a halála erre a napra esett: Valentin von Terni, meghalt 269 február 14-dikén. 269-ben a kereszténység nem volt még sem államvallás, sem államilag támogatott vallás. A keresztény papokat elsősorban gyógyításhoz hívták segítségül, a házassági szertartás tartása a számukra tiltva volt. De Valentin püspöknél a szeretet és a szerelem szavai összefonódtak, és összeadta a szerelmes párokat a tiltások ellenére. Feltehetően ez is hozzájárult, hogy mártírhalált kellett halnia.

Ezen rövid blogbejegyzéshez kicsit több versemet szeretném bemutatni, ezek a szeretetről szóló verseim közül valók..

Rég meghalt nagyanyám születésnapján

Él bennem a hit,
Gyereket nevelsz messzi
Tájon valahol,
Az élet nem állhat meg,
Kinek őrölne malom.

Mely szív hordozná
A mély szeretetet, ha
Nem születnének
Kisgyerekek, jobb jövőt
Remélő apró lelkek.

Cudar világban
Ne szülj, anya, gyereket,
Ily szókra sose
Hallgass, fájdalmainkra
Csak az élet ad vigaszt.

A kommersz ihlette Valentin napi vers:

Valentin napi láng

Valentin napi
Láng, mint egynapos bogár,
A tüze hamar
Kihúny, emléke éppoly
Gyorsan elszáll, porba hull.

A szeretet nem vész el belőlünk:

Szellemlélek leszek

Nem szeretnék kő
Vagy hideg szellem lenni,
Meleg lelkem, mit
Emberben a szív őriz,
Magammal fogom vinni.

Szeretet nélkül,
Csak a józan ész szerint,
Rossz szellem lennék.
Sokféle világ között
Szeretet a kötelék.

Szeretettel a világban:

Jó benne lenni

Jó benne lenni
A világban, kicsit sem
Közömbösen és
Hidegen, jó élni, hol
Meleg szeretet teremt.

Szenvedést ha hoz
Az út, a szeretetem
Nem bénítja meg,
Jön csendesebb élet, hol
Magjaim kifejlődnek.

*Senkinek sem kívánnék szeretet nélküli létet:

Szeretet nélkül

Szeretet nélkül
Felnőni nagy csapás, ki
Eltompul, ki hord
Sajgó hiányt, mély érzést
Meglelni hajtja a vágy.

Tudok-e mindenkit szeretni, ahogy a Bibliában áll:

Szerethetünk-e mindenkit

Kár, hogy számuk fogy,
Szeretem tisztességes
Embertársaim,
A becsapni akarót
Nem tudom s nem akarom.

Az Éden a naivitás kora?

Az Édenen kívül

Szeretném ha nem
Csak naivan lehetnék
Ártatlan boldog,
De meglátva is mindent,
Környezetet és embert.

Mi a szeretet — meg kell élnünk:

A szeretet

Nincs jó leírás,
Mi a szeretet, mégis
Átélheted, ki
Sosem tudja, örökké
Szegény ember marad s lesz.

Lehet, hogy ez mindig csak álom marad? :

Sosem szűnő szerelem

Fiatalon és
Öregen, sosem szűnő
Szerelem, van-e
Ilyen, bárhol keresem,
A választ sosem lelem.

Sohasem szeretnék ilyenné lenni:

A felszín lényei

Formák tartalom
Nélkül, változó anyag
Lélek nélkül, nem
Ismerik a mélységet,
Fájdalmat, szeretetet.

Nem fáj nekik az
Ürességük, a sivár
Hányódás, élet
Helyetti vegetálás,
Tobzódás és kimúlás.

Szeretet nélküli keresés

Megtalálunk, de
Nem azt, mit kerestünk, nem
Látjuk értékét,
Sorsára hagyjuk, messze
Megyünk, újból veszítünk.

Tárgy, gén, szerető
Szív, az ignorancia
Mindent eltüntet,
A Föld őriz egy kicsit,
Keresni nem segíthet.

A szeretetet és a hitet elválaszthatatlannak érzem:

Hiteim vagyok

Örök szerelem,
Nehéz elpusztítani
Eme álmot a
Szívemből, megleli majd
Egyszer, jön Hang a mélyből.

Naivnak tartják
Ilyet a többiek, kik
A szívüket rég
Lecserélték már kőre,
Az nem szenved és nem ég.

Az emberből mi
Marad, ha semmiben sem
Tud hinni már, nincs
Istene, szerelme, a
Léte kiürült kaftán.

E versek után még egy zárógondolatot szeretnék leírni. Az életvágy és szeretetvágy valahogy mélyen összefüggnek, én úgy vélem.. Hesse azt írja, hogy „wer liebt, ist glücklich“, vagyis: aki szeret, az boldog. (A szeret szó mellé hozzátenném: aki szeretni tud, szeretni képes.) Bárcsak gyakrabban át tudnák ezt érezni az emberek! Akárcsak az életvágyat a maga tisztaságában: tartok tőle, hogy sokan csak a haláluk előtt jutnak el hozzá.

És egy mottónak is beillő haiku:
Örökségül a
Sorstól azt kapod, amit
A jövőnek adsz.