Mi történt ezen a héten? Semmi különös, mondhatnám, mert a Covid már nem újdonság, a mindennapokhoz tartozik. Talán most, ezen a héten voltak az idei utolsó, szép őszi napok. Ezt írtam a hét közepén a naplómba:
Naplóbejegyzés 2020. Október 6-dikán.
Az aradi vértanúkról kellene megemlékezni ma, de be kell valljam, hogy nem sokat gondoltam rájuk a mai sétán. Gyönyörű őszi nap van, napsütéses, szélmentes, és egy jó másfél órányit jártam a természetben a jó levegőn, ami az én térdeim állapota mellett kisebb kirándulás. Természet? Jó levegő? A Wasserparkban voltam először, majd átsétáltam a Birner steg-ig a zöldben, és onnan az Angelibad vize előtt jöttem haza. Nem lehet megunni, mindig más a környék. Most már lényegesen kevesebben vannak, mint nyáron, különösen így hétköznapon. A gyerekek jó része – mint az én unokáim is – nyilván óvodában és iskolában vannak, és csak remélni lehet, hogy azokban is viszik őket eleget levegőre. (Flóráék iskolájának sok szabad, kinti mozgásra, játszásra alkalmas területe van.) A felnőttek többsége dolgozik, azért nincsenek a parkban, örülnek, hogy munkájuk van.
Kik élvezhették akkor a szép napsütést és a jó levegőt? A nyugdíjasok, mint én vagyok, egy fiatal anyuka, aki mellett a csecsemője aludt a babakocsiban, egy fiatal apuka, aki gesztenyét gyűjtött a kislányával és még sokan mások. Például egy öregúr, aki meztelen felsőtesttel ült a Wasserparkban a napon, gitározott és énekelt. Nem németül, hanem valamilyen szláv nyelven, de ez nyilván mindegy is, mert közönsége nem volt más, mint a madarak és a fák. Egyfajta el nem dalolt vágyódás hajtotta vajon, mint a fák leveleit, hogy ősszel még színt váltanak? Még nem volt ma igazán arany az ősz, amikor már csupa aranylóan sárgák a lombok. Még sok a zöld levél, és még virágok is nyílnak itt-ott. Mintha a természet is, az ember is szeretne még valamit elmondani, eldalolni, mielőtt beáll a tél csendje.
Két táncoló fiatalt is láttam. Félrehúzódtak a sétautaktól, kitettek egy magnót, és az abból jövő zenére táncoltak. Nem együtt, hanem úgy tűnt, mintha az egyik tanította volna valamilyen koreográfiára a másikat. Eszembe jutott, hogy egyszer, mikor még iskolás voltam – bizony az már jó régen volt – kaptunk tornaórán egy olyan feladatot, hogy valamilyen szabadon választott, körülbelül 2-3 perces zenére készítsünk egy tánc jellegű mozgást.
Volt valami nagyon békés, normalitást sugárzó az egész Wasserparkban. Mintha se vírus, se semmilyen „rendkívüli állapot” nem lenne, semmi olyasfajta izgatottság, ami sajnos nagyon jellemző a mai világunkra. Persze, a fák honnan tudnának a mi vírusainkról? Vagy lehet, hogy tudnak, és annál inkább igyekeznek megnyugtatni minket?
Azt hiszem, hogy valahol tudat alatt azt éreztem nagyon jónak, hogy mintha mindenki összhangban lett volna a körülvevő természettel: mintha a fák örültek volna, hogy az öregúr nekik énekel, a kislányok nekik táncolnak, a csecsemő békésen alszik, az emberek nyugodtak. Nincs fölösleges lárma, gépi zaj, semmi, ami megtöri a természet rendjét. Egy normális őszi nap van.
Az arany őszben
Az arany őszben
Más a lélek mámora,
Mint fiatalon,
Csendesebb, tisztultabb, mint
A jó bor, úgy gondolom.
Ma, tizedikén, mikor a blogra írok, ugyanilyen szép még az idő. A Wasserparkban kicsit már több a sárga levél, igaz, még inkább csak a lehullottak között. A mai sétámon feltűnt, hogy valaki összefirkált néhány padot „STOP MIND CONTROL” felirattal. Olé, vajon mire gondolt? Mert sok mindenre lehet, sajnos.
Ami még feltűnő jelenség volt ma, egy nagyon élesen, sokáig, kétségbeesetten síró kisgyerek. A férfi, aki a babakocsiban tolta, úgy nézett ki, mint ahogy a garabonciást képzeli el magának az ember – nem valami bizalomkeltően. De hát mégsem mehet oda az ember megkérdezni: nem lopta maga valahol azt a kisgyereket? Csak remélni lehet, hogy nem. Amilyen szülők vannak manapság, az gyakran elkeserít.
Maszkok mögött az ember
Romló álarcok
Mögött bújkál az ember,
Kevesen látják,
Milyen, fél-e, hogy maszkkal
Együtt maga megy tönkre.
time2life 