Wasserpark címkéhez tartozó bejegyzések

Az arany ősz

Mi történt ezen a héten? Semmi különös, mondhatnám, mert a Covid már nem újdonság, a mindennapokhoz tartozik. Talán most, ezen a héten voltak az idei utolsó, szép őszi napok. Ezt írtam a hét közepén a naplómba:

Naplóbejegyzés 2020. Október 6-dikán.
Az aradi vértanúkról kellene megemlékezni ma, de be kell valljam, hogy nem sokat gondoltam rájuk a mai sétán. Gyönyörű őszi nap van, napsütéses, szélmentes, és egy jó másfél órányit jártam a természetben a jó levegőn, ami az én térdeim állapota mellett kisebb kirándulás. Természet? Jó levegő? A Wasserparkban voltam először, majd átsétáltam a Birner steg-ig a zöldben, és onnan az Angelibad vize előtt jöttem haza. Nem lehet megunni, mindig más a környék. Most már lényegesen kevesebben vannak, mint nyáron, különösen így hétköznapon. A gyerekek jó része – mint az én unokáim is – nyilván óvodában és iskolában vannak, és csak remélni lehet, hogy azokban is viszik őket eleget levegőre. (Flóráék iskolájának sok szabad, kinti mozgásra, játszásra alkalmas területe van.) A felnőttek többsége dolgozik, azért nincsenek a parkban, örülnek, hogy munkájuk van.
Kik élvezhették akkor a szép napsütést és a jó levegőt? A nyugdíjasok, mint én vagyok, egy fiatal anyuka, aki mellett a csecsemője aludt a babakocsiban, egy fiatal apuka, aki gesztenyét gyűjtött a kislányával és még sokan mások. Például egy öregúr, aki meztelen felsőtesttel ült a Wasserparkban a napon, gitározott és énekelt. Nem németül, hanem valamilyen szláv nyelven, de ez nyilván mindegy is, mert közönsége nem volt más, mint a madarak és a fák. Egyfajta el nem dalolt vágyódás hajtotta vajon, mint a fák leveleit, hogy ősszel még színt váltanak? Még nem volt ma igazán arany az ősz, amikor már csupa aranylóan sárgák a lombok. Még sok a zöld levél, és még virágok is nyílnak itt-ott. Mintha a természet is, az ember is szeretne még valamit elmondani, eldalolni, mielőtt beáll a tél csendje.
Két táncoló fiatalt is láttam. Félrehúzódtak a sétautaktól, kitettek egy magnót, és az abból jövő zenére táncoltak. Nem együtt, hanem úgy tűnt, mintha az egyik tanította volna valamilyen koreográfiára a másikat. Eszembe jutott, hogy egyszer, mikor még iskolás voltam – bizony az már jó régen volt – kaptunk tornaórán egy olyan feladatot, hogy valamilyen szabadon választott, körülbelül 2-3 perces zenére készítsünk egy tánc jellegű mozgást.
Volt valami nagyon békés, normalitást sugárzó az egész Wasserparkban. Mintha se vírus, se semmilyen „rendkívüli állapot” nem lenne, semmi olyasfajta izgatottság, ami sajnos nagyon jellemző a mai világunkra. Persze, a fák honnan tudnának a mi vírusainkról? Vagy lehet, hogy tudnak, és annál inkább igyekeznek megnyugtatni minket?
Azt hiszem, hogy valahol tudat alatt azt éreztem nagyon jónak, hogy mintha mindenki összhangban lett volna a körülvevő természettel: mintha a fák örültek volna, hogy az öregúr nekik énekel, a kislányok nekik táncolnak, a csecsemő békésen alszik, az emberek nyugodtak. Nincs fölösleges lárma, gépi zaj, semmi, ami megtöri a természet rendjét. Egy normális őszi nap van.

Az arany őszben

Az arany őszben
Más a lélek mámora,
Mint fiatalon,
Csendesebb, tisztultabb, mint
A jó bor, úgy gondolom.

Ma, tizedikén, mikor a blogra írok, ugyanilyen szép még az idő. A Wasserparkban kicsit már több a sárga levél, igaz, még inkább csak a lehullottak között. A mai sétámon feltűnt, hogy valaki összefirkált néhány padot „STOP MIND CONTROL” felirattal. Olé, vajon mire gondolt? Mert sok mindenre lehet, sajnos.
Ami még feltűnő jelenség volt ma, egy nagyon élesen, sokáig, kétségbeesetten síró kisgyerek. A férfi, aki a babakocsiban tolta, úgy nézett ki, mint ahogy a garabonciást képzeli el magának az ember – nem valami bizalomkeltően. De hát mégsem mehet oda az ember megkérdezni: nem lopta maga valahol azt a kisgyereket? Csak remélni lehet, hogy nem. Amilyen szülők vannak manapság, az gyakran elkeserít.

Maszkok mögött az ember

Romló álarcok
Mögött bújkál az ember,
Kevesen látják,
Milyen, fél-e, hogy maszkkal
Együtt maga megy tönkre.

Szeretnek-e úszni a labdák

Szép napos idő lévén ma, sétáltam egy jót a Wasserparkban. Talán mondanom sem kell, tele volt gyerekekkel. A bokrok, a fák már rügyeznek, s némelyik kezd kinyílni is.
Mikor már a hazafelé vezető körre kanyarodtam, lettem figyelmes egy kis jelenetre. Egy labda úszott a vízen, és két fiatal férfi azon ügyeskedett, hogy miként tudná egy hosszú bottal a part felé terelgetni és kiszedni onnan. A jég ugyan már elolvadt, de a víz nyilván nagyon hideg, és feltehetően egyébként is tilos ezen kis tavakba belemenni. Természetesen nem én voltam az egyetlen megfigyelő, vagy egy tucatnyi ember figyelte, hogy sikerrel jár-e az akció. Már éppen indultam volna tovább, mikor hirtelen nagy csobbanás hallatszott. Csak nem potyogott valamelyik fiatalember bele – néztem oda izgatottan. Nem, egy második labda pottyant a vízbe, és nem is véletlenül. Egy kétéves forma emberke állt lelkes arckifejezéssel a parton — szerencsére nagyon messze nem tudott még dobni. A rögtön hozzászaladó s a kezében egy harmadik labdát tartó mama természetesen azonnal szidni kezdte a gyereket, de az csak elgondolkodva a labdára nézve azt mondta: A labdák szeretnek úszni.
Elmosolyodtam magamban. Hm. Lehetséges, hogy a labdák szeretnek úszni, de ők ezt nem tudják mondani. Mi viszont ellentétes válaszokat kapunk, ha másokat kérdezünk: a felnőttektől nemet, a gyerekektől igent.
Mindenki döntse el maga, hogy szeretnek-e a labdák úszni.
Mikor eljöttem, az egyik labda már szerencsésen partra jutott, és a másik is közel volt hozzá.
(Sajnos ma nem fényképeztem, így régebbi, de idei képeket mellékelek.)

az intelligencia és mi

Tudom, sokan írtak már arról, hogy nem az ember az egyetlen intelligens lény – vannak, akiket elnézve ez is megkérdőjelezhető – hanem az élővilág valamennyi többi szereplőjének is adatott intelligencia.
Bármennyire is szívesen foglalkoznék biológiával, úgy érzem, hogy visszariadok attól, hogy állatokat kínozzak amiatt, hogy én tudáshoz jussak. Tudáshoz arról, hogy mennyi és milyen féle intelligenciával rendelkezik ez vagy az az élőlény, fajta. A tudomány pedig sajnos ilyen, nagyon meggyökeresedett szemlélet, hogy mindez szükségszerű, mert tanulunk általa.
Nem tartom annak. Az a véleményem, hogy egyszerű megfigyelésekből is sokat tanulhatunk, ha elgondolkodunk rajtuk. Megfigyelve az élőket a maguk természetes környezetében, nem izolálva, nem kiszakítva.
Vannak természetfilmek, melyek sok szép példát mutatnak erre. Ideírnék ezekből kettőt a Blaue Planet (A kék bolygó) filmsorozat egyik nemrég látott részéből.

1.Két különböző fajtájú lény, akik együtt járnak vadászni a tenger mélyén.

Egy oktopus békésen pihen a barlangjában, és érdeklődve nézelődik kifelé. Megjelenik az „ablaka alatt” egy hal, nyilvánvalóan jó ismerősök – haverok –, és hívja az oktopust, hogy menjenek együtt vadászni. Jó, mondaná az oktopus, ha tudna emberi nyelven beszélni, és elindulnak. Utána láthatunk néhány vadászjelenetet. A kisebb halak igyekeznek elbújni egy nagyobb valami – talán korállal benőtt kő – mögé, az oktopus a hosszú csápjaival (abból eggyel, kettővel) benyúl oda, a riadtan előjövő kishalak meg egyenesen az ott várakozó nagyobb hal, a másik vadász szájához érkeznek. Természetesen a zsákmányt megosztják, az oktopusnak is bőven jut, aztán együtt indulnak vadászni tovább.

Kérdésem: mi mindent nem tudunk még a fajok intelligenciájáról, kommunikációs képességeiről és együttműködési készségeiről? Úgy tűnik, sokat. Milyen kommunikációval értik meg egymást? Hogyan gyakorolták be ezt a vadász-módszert? Melyikük ötlete volt először, hogy így együttműködjenek?

2. Delfinek szieszta közben, avagy akkor is tanulnak.

Egy másik jelenetben egy kisebb – maximum egy tucatnyian vannak — delfin társaság kora délutáni programjából látunk valamennyit. Egyszerre játék és tanulás, felfedezés és nevelés mindaz, ami történik. Egyikük egy kis darab korallt szakít fel a földről – a korallszigetről –, majd leejti, és kíváncsisággal figyeli, ahogy a darabka szép lassan szállingózva visszahull. Akkor felemel egy másik darabkát, azt is megvizsgálgatja, majd azt is leejti. Érdekes módon az sokkal gyorsabban potyog le a talajra. Hm, miért? Kérdi magától a kis delfin, és újabb próbálkozásokba kezd. Közben a többiek érdeklődése is feltámad, szintén felemel még valamelyikük egy darabkát, és felfedezi, hogy azzal labdázni is lehet – vagyis a lassan szállingózó darabkát az orrával újra és újra felfelé hajtja, és látszik, hogy élvezi a játékot. Egyúttal azt is kipróbálja, hogy egy-egy ilyen felfelé lökés közben meg tud-e fordulni a tengelye körül. Sikerül. Hiába no, az élet szép.

Itt az a gondolat jutott az eszembe, hogy milyen kár, hogy az embergyerekek tanulásából kiveszett majdnem minden játékosság.
Pedig a homo sapiens homo ludens is.

az idei első tavaszi hétvége

Végre megjött a tavasz! Tudom, ezt már tegnap is írtam, de nem tudok betelni vele, úgy örülök a napsütésnek. A két kedvenc parkomban sétáltam, tegnap a Wasserparkban, ma pedig, koncertre menet a Stadtparkban. Tele volt természetesen emberekkel, mindenki örült, hogy lehet már sétálni a friss levegőn.
A Stadtparkban egy kis csoportot láttam az egyik helyen a füvön, és csak találgatni tudtam messziről: yóga? vagy Tai Chi? Mármint a gyakorlatok, amit csináltak. Aztán odaérve, mellettük egy padon, látni lehetett az információt, hogy Falun Gong. A megdöbbentő prospektusokkal mellette: a szervezett emberi szerv kereskedelem ezek alapján virágzik Kínában, és Falun Gong hívők és gyakorlók is áldozatául estek.

A koncert csodálatos volt a Konzerthausban. Már sokszor hallottam Beethoven hegedűversenyét, de sohasem elég. Különösen, ha egy egészen kivételes hegedűs játssza a szólót: Emmanuel Tjeknavorian. Elmesélte, hogy ne lepődjünk meg, ha helyenként néhány nem közismert hangsorozatot hallunk; a Nationalbibliothek-ben megkereste az eredeti Beethoven kéziratot (a kottát), és csodálkozva fedezte fel, hogy helyenként variációk vannak az általánosan játszott változathoz képest, és aszerint játszik ma. Nagyon jól játszott, ritka szép élmény volt.

Táncoló fűszálak

Néztem a füvet,
Fény és szél táncoltatta
A szálakat, oly
Kecsesen hajladoztak,
Örültek a tavasznak.

Tavaszvárás februárban

Azok a népek, akik a természettel szoros közelségben éltek, biztosan ezer jelből tudták, érzékelték a tavasz közeledtét: a napsugár frissességéből, a levegő és a szél illatából, a kismadarak dalából, sok mindenből, amit mi, a városi emberek nem tudunk. De a városi embernek is vannak jelei: például az, ha benépesülnek a parkok, a sétálóhelyek februárban, mindenki boldogan jön ki “egy kicsit a levegőre” a hideg január után.
Régen nem jártam a Wasserparkban, jó volt odamenni. Mint minden és mindenki, ő is változott: nemcsak az évszakok váltakozása miatt, hanem azért is, mert készítettek benne egy víztisztó kísérleti részt. No, majd idővel meglátjuk, hogy működik-e.
A madarak szigetén rengeteg madár táborozott már, sajnos az én öreg kis mobilom nem tud olyan távolságra jó képeket csinálni. (De voltak ott profifotósok csodamasinákkal.)

Február

Rövid hótakaró,
Hosszú tocsogás, éltet
Adó víz, talajt
Lazító csobogás. Jön,
Készül ide a tavasz.

november végén

Elmúlt a november, olyan volt a nagy része, mint máskor az október szokott lenni: vénasszonyosan meleg.
Csak az utolsó két napra jött egy tobzódó, viharos szél.
C’est la vie.

Novemberi sétán

Sok kis csapatban
Vonuló madárhadat
Néztem az égen,
Egyikük csíkos tollát
Hagyta a földön nékem.

A fák ősszel

A fák ősszel

Fáj-e a fáknak
Az őszi elszakadás
A levelektől,
Kiket ő táplált, nevelt,
S örült szép színeiknek.

Flórával a játszótéren a Wasserparkban

A Wasserparkban nagyszerű játszótér van, kicsinek és nagynak egyaránt sok mindent kínál. Ahogy a fiam megjegyezte: ez majdnem olyan, mint egy Vidám Park. A képeken csak egy része látszik, például a sárkány és a vizíló lemaradtak. 🙂

Itt a tavasz!

Nagy örömömre végre itt a jó idő! Megjött a tavasz, Bécsbe is és Marcheggbe is: napsütés, meleg és finom tavaszi levegő. Ime: