A szenvedéstől a katarzisig

Gondolatok az Ivan Denyiszovics egy napja Szolzsenyicin regény kapcsán

Az Ivan Denyiszovics most olyan pillanatban érkezett hozzám az olvasmányaim közé, amikor mintha egy sorozat része lenne: sorozat – kvázi variációk egy témára – ártatlanul fogságban tartott emberekről. Mert nemrég írtam egyről Rejtő Csontbrigádjáról szólva, és ott megemlítettem a Monte Christo-t is.
Az ártatlanul szenvedő ember — ez is egy olyan élet-minta, amit egyszer valamikor mindenki megkap? Lehetséges.
De nem mindenkinél válik ez krisztusi életúttá.
Edmond Dantes alias Monte Christo egészen elromlik, egy kábítószeres maffiafőnök válik belőle, akit csak a bosszú hajt és az uralkodásvágy. Az, hogy ő maga bábuként mozgathasson másokat.
Fecamp, a Csontbrigád főhőse, mielőtt kiszabadulna a Csontbrigádtól, nagyon közel áll ugyanehhez: az Ököl, akinek Èlnie kell, már majdnem Monte Christo. Aztán egy szerelem megmenti ettől, a földi igazságszolgáltatás a bosszúvágy kiélésétől.
Azt idéztem Adytól a Csontbrigádról írva:
„Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt,
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.”

Ivan Denyiszovics története ezt a gondolatot vitte bennem tovább. A főhős, Ivan Denyiszovics úgy érzi, hogy ő a nyolcévi lagerfogság embernyomorító körülményei között is megőrizte önmagát. De mit jelent ez a megőrzés? Egyfajta túlélési képességet, úgy, hogy csak az önmaga által elfogadhatónak tartott kompromisszumokba megy bele – vagyis, mindig, ha segít valakinek, azt egyfajta adok-veszek vásárként kezeli. Nagyon jól fejben tartja, hogy kinek milyen apró szívességet tett, és milyen viszontszolgáltatást várhat el ezért.
„…az ember az marad, aki volt…”
Ivan Denyiszovics tényleg az maradt. Az a kis parasztember, akit a túlélési harc már a fogság előtt is erre nevelt. Talán nem meglepő, hogy róla is – akárcsak a Monte Christoról – a Keresztapa jutott az eszembe. Annak a saját magának definiált értékrendje is ilyen adok-kapokra épül.
Ivan Denyiszovicson nem változtat a fogság. Olyasmi, hogy a lélek szerint élni, egyfajta csodabogárság a számára; Aljosát kicsit szánja időnként, de nem igazán becsüli: a reális élet nem ilyen a számára, a lélek titok, misztikum talán, de nem valóság. Az Ady idézet utolsó sora – nemes, küzdő, szabadlelkű diák – valószínűleg értelmetlen frázis-sorozat lenne Ivan Denyiszovicsnak, a való élettől elszakadt széplelkek üres szavai.
Nem vagyok igazságtalan?
Azt hiszem, hogy nem. Sőt, úgy gondolom, hogy ő saját maga sem érezné bántónak a szavaim, talán helyeselné is.
Ivan Denyiszovicsot nem hajlítja el, nem töri meg a fogság. Nem teszi másmilyenné – de nem biztos, hogy ez feltétlenül mindig jó.
Ki mikor jut el a szenvedéstől a katarzisig? Min múlik ez?
Nemcsak a Gulagokban, rengeteg ember szenvedett ártatlanul – a XX-dik században is. És jobb lett ettől a világ? Nem úgy néz ki. A sok szenvedés nem hozott megváltást, hanem, a jelen állapotokat nézve, az erőszak elfogadását. Köröskörül a világban és a mindennapi életben egyaránt uralkodóvá vált az erőszak, sajnos. S nemcsak uralkodóvá, de egyre jobban érezhető a törekvés arra, hogy az erőszak, mint normalitás váljon elfogadottá. És ez nagyon rossz.
Lesz-e erő, amely ezt a tendenciát megállítani tudja, nem tudom.
Nem-erőszakkal úrrá lenni az erőszakon – ez a feladat, ami előtt a világ, a társadalmaink állnak.
Minden szinten meg kellene váltztatni ezt a tendenciát: a mindennapi élet és a politika szintjén egyaránt.
A politikai elemzés szintjén azt hiszem, éppen csak a kissé megkésett észbekapás szintjén tartanak: hogyan lehetséges, ami mára sajnos általánossá vált, hogy demokratikus keretek között hatalomra kerülő vezetők nem tisztelik a demokráciát? Nemcsak nem tisztelik, de mindent megtesznek azért, hogy a demokrácia csak üres színpaddá váljon.
A mindennapi élet szintjén még a felismerések sem történtek meg: az utcán, az iskolákban, vagyis a valóságban és a „második valóságban”, az interneten egyre több a támadás, de a miért-ek feltevésével még nem találkoztam, nemhogy azzal a kérdéssel, hogy mit kellene ellene tenni.

Messze jutottam a címtől? Mi köze van az elszabadult erőszaknak az egyes egyének szenvedéséhez vagy a katarzishoz való eljutásuk képtelenségéhez?
Azt hiszem, hogy ezen is érdemes elgondolkodnunk.

egy kis töprengés a privatszféra elvesztéséről

Megtévesztő kicsit ez a cím, jól tudom, mert nagyon sok minden van mögötte, köztük sok olyan, amiről én most nem szándékozom írni. A privatszféra elvesztése szólhatna például a magánélet elvesztéséről, arról a manager betegségről, amikor valaki annyira felolvad a munkájában, hogy mellette már semmire sem marad ideje. Ez is komoly probléma, de most amiről írnék, az más.
Az egyre jobban „megfigyelő világgá” váló világ, az Überwachungstaat az, amelyik a privátszféránk elvesztéséhez vezet. Amelyhez persze részben hozzájárulunk saját magunk is: például a blogokkal (mint ez is), még jobban a közösségi fórumokkal, mint például a Facebook. Bár én a Facebook-n nem vagyok ott, és okostelefont különböző app-okkal sem használok, nyilván érintve vagyok. Minden ember érintett, még akkor is, ha sokan struccként azt hiszik magukról, hogy nem.
Rejtő Jenő azt írta a Csontbrigádban, hogy: „a legnyomorultabb rabnak is lehet titka”.
Rabok lettünk, úgy, hogy észre sem vettük – a többség biztosan nem – és akarjuk vagy sem, nem lehetnek titkaink. Még a legnyomorultabb rabnál is rosszabb nekünk, mert nem lehetnek titkaink?
Nekem fáj, hogy nem tudok a gondolataimmal, azzal, ami fáj, magamra maradni, és kiírni se igazán tudom, ha arra gondolok közben, hogy nem tudom sem kiválasztani, sem megakadályozni, hogy kik olvassák. Miért kellene akkor az érzéseimet kiteregetni?
Nem valamiféle titkokról van szó. Egyszerűen az emberi érzések, gondolatok úgy fejlődtek hosszú-hosszú időn át, hogy több fázison mentek keresztül valakiben, mire napvilágra kerültek. Ha fájt valami az ember lelkének, nem akarta rögtön kiteregetni, de elfojtani se.
Mára ez megszűnt. És ez nagyon rossz, és még több rosszhoz vezet.
Nem tudom, hogy hogyan van ez az élővilág szoros kötöttségben élő fajainál – például a hangyáknál – de biztos vagyok benne, hogy az embernek, az emberi léleknek szüksége lenne a privátszférára. Ugyanúgy, ahogy az embernek szüksége van más emberekre, ugyanúgy szüksége van a magányra.
Mihez vezet, ha olyanná válik az ember, mint amire azt mondják, hogy „üvegember”, átlátszó ember, mert semmilyen létfunkcióját elrejteni nem tudja? Ellaposodik teljesen, olyan érzés nélkülivé válik, mint egy gép? Vagy telelesz elfojtással, neurózissal, megfogalmazni sem mert gondolatokkal?
Paradoxnak tűnhet, de ráadásul úgy érzem, hogy ez az átlátszóvá válás nem közelebb hozza egymáshoz az embereket, hanem még jobban eltávolítja őket egymástól. Nem hiszem, hogy a gépeken vagy az eszközökön múlik ez, sokkal inkább azon, hogy az igazi közösséggé válás – legyen az akármilyen közösség egy egyháztól egy családig – nem jöhet létre személyes kapcsolat, és rejtve maradó „én-rész” nélkül. Az ember nemcsak anyag – eszik, iszik, satöbbi –, nemcsak szavakba öntött gondolat, szellemiség, de mindezeken kívül valami más is. Lélek és öntudatlanság.
Belelátnak a leselkedők ezekbe is?
Tartok tőle, hogy itt még rosszabb a helyzet. Itt ugyanis gyakran nem-megfogható, nem kategorizálható jelenségekbe ütköznek, vagyis homályba, nem átlátszóságba, és azt nem tűri a rendszer. Milyen rendszer? Az, amelyik a megfigyelősdit létrehozta. Amelyik úgy definiálja a világ dolgait, hogy amit ő nem ért, az nincs. Ergo, mindent értelmezni kell valahogy, akár lehetséges ez, akár nem. Ha sztereotípiákba erőltetik azt, amit nem értenek meg, abból csak hamisítás és zagyvaság születik.
Az a kérdés merült fel bennem, hogy vajon mi szüntette meg évszázadokkal ezelőtt az inkvizícíót, amelyiknek némileg hasonló, mindent kontrollálni akaró törekvései voltak?
A jobbá, emberségesebbé válás?
Sajnos nem hiszem. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy a dolog abszurditásának a kénytelen-kelletlen felismerése. Az, hogy nem vezet sehová.
Vagy mondjam úgy, zsákutcába vezet. Ahol ember már nem fejlődhet.
Csak robot lesz.
Lehet, hogy egyeseknek pont ez a céljuk? Csökkenjen az emberek száma, és legyenek csak robotok? Nyilvánvalónak tűnik, hogy azokat sokkal könnyebb kontrollálni. És nincsen semmi privátszféra igényük.
Mit ér egy világ természet és igazi ember nélkül?

Család és állam

Család és állam
Fészek vagy rabszolgaság,
Az állandóan
Változó környezet, mit
Kínál, jövevény, neked.

Az kellene, hogy vigasztaljon, hogy úgy vélem, sok generáció volt már ilyen „világvége” jellegű hangulatban, oly sok felhalmozódott problémát láttak, hogy nem éreztek kiutat. Aztán mégis lett valamilyen lehetséges további út, amely újra nyíló perspektívákhoz, fejlődésnek tartott haladáshoz vezetett. Az embernek és az emberiségnek a fennmaradásához, minden bajaikkal és problémáikkal együtt.

megjegyzés: ezen sorokhoz illő képeim nincsenek; a képek a mindennapok folyamából, 🙂

képzelt beszélgetés

Mi történt veled az elmúlt 10 napban? Az nem lehet, hogy annyira semmi ne történt volna, hogy nem tudsz miről írni!
Semmi feljegyzésre méltó.
Otthon ültél napokon keresztül és nem csináltál semmit?
Tudod, hogy képtelen vagyok semmit sem csinálni! Áldás vagy átok, de így van.
Szóval akkor mit csináltál?
Egy kivételével a szokásosat: írás, olvasás, kert, korrepetálás, koncertek.
És a nem szokásos?
Budapesten voltam. Tulajdonképpen az is szokás, de csak egy évben egyszer: a temetőlátogatás. Vonatút oda-vissza, éppen eléggé megvisel.
Sok mindenkinek akadtak már érdekes kalandjai a vonaton, véletlenül kihallgatott beszélgetések, furcsa emberek, Mikszáth például nagyszerű történeteket tudott írni ilyesmiről.
Mikszáth igen. Ő megőrizte a jó kedélyét a vonaton. Én jobban szeretem, ha békét hagynak, és nyugodtan tudok olvasni.
És nem tudtál? Milyen könyvet vittél magaddal?
Mikrobiológiai cikkeket olvastam, egészen addig, amíg a mellettem ülő figura nem kezdett a laptopján valamilyen idióta film nézésébe hangosan. Zavart. De más fogalmaik vannak manapság az embereknek a jó modorról, mint Mikszáth idejében volt. Szerencsére viszont a vonatok gyorsabbak. Mikszáth még biztosan nem tudott volna kevesebb, mint három óra alatt Budapestről Bécsbe érni.
S itthon a kert megvigasztalt?
Félig-meddig. Ezen a héten minden nap esett az eső.
Akkor nem is voltál a kertben!
De igen. Egyrészt a kíváncsiság, másrészt könyveket pakoltam.
Kíváncsiság?
Igen, hogy az előzőleg kiültetett sok kis palántából mennyit ettek meg a csigák.
És mennyit?
Még maradt nekem is.
A könyvpakolásnak van valami célja is, vagy kerestél valamit?
A helybeli iskolában most nyílik egy könyvtár, nekik akarok ajándékozni néhány könyvet és régi folyóiratokat. Azokat gondolom, hogy jól fel tudják használni majd, ha egy-egy gyereknek kiselőadást kell tartania valamiről.
Aha. És a korrepetálás? Milyen volt?
Kétféle gyerek van: az egyiknek öröm segíteni, a másiknak kínszenvedés. Legalábbis én így élem meg. Öröm annak segíteni, aki maga is igyekszik, mert szeretné megérteni azt, amit nem ért. Kínszenvedés annak próbálni valamennyi megértést adni, akit abszolút nem érdekel a tanulás, és minden más jár a fejében, csak az nem, amit éppen összeszoroznia vagy elosztania kellene.
Lehet, hogy nincs benned elég pedagógus véna.
Lehet. Egy jó pedagógusnak valószínűleg külön kihívás a „nehéz eset”, a tanulni nem akaró gyerek. Csak attól tartok, hamar belefáradnak még a pedagógusok is.

Idő élni — time to life

Az életem mindennapi, apró kis történései mellett – korrepetálás, kert, térdfájás, stb. – megint olyan gondolatok foglalkoztattak a legtöbbet, melyek valamelyik mostanában olvasott könyvhöz kapcsolódnak. Ezek közül kettőt emelnék most ki, melyek jellegükben, műfajukban egészen mások, mégis van talán valamennyi rokonság köztük.
Ez a két könyv: Liu Cixin The Dark Forest és Stephen Hawkings The Grand Design. Ez utóbbit még nem fejeztem be, ezért az ehhez kötődő megjegyzéseimet későbbre halasztom.
Szokásom, hogy olvasás közben kezembe akadó kis cédulákra írok ki idézeteket, amelyekhez még vissza akarok térni. A The Dark Forest-nél az egyik ilyen idézet az volt: „Nothing is more evil, than thought control.” Vagyis magyarul: Nincs ördögibb dolog, mint a gondolkodás ellenőrzése. Bár ez a könyv science-fiction, nem szeretném, ha bárki is azt hinné, hogy ez csak amolyan, az élettől elrugaszkodott kitaláció. Attól tartok, hogy nagyon is reális veszély, aminek az emberiség túlnyomó része nincs tudatában, de amelyhez a technikai feltételek már megvannak.
A könyvben szerepel egy másik mondat is, melynek szívesen utánanéztem volna az eredetiben, de sajnos nem tudok kínaiul. Ez a mondat pedig így hangzik a könyvben található angol változatban: „Make time for civilization, for civilization won’t make time”.
Hogy értsem ezt? Mit is akar ezzel valójában mondani?
Próbáltam utánajárni a neten, és azt láttam, hogy ez nemcsak nekem jelentett elgondolkodnivalót. Több fórumon található vita arról, mi is lenne a helyes értelmezés. Az egyik, kínaiul tudó hozzászóló szerint, az eredeti valami olyasmit jelent, hogy: „bestow upon time the gift of civilization, instead of giving civilization more time”. Egy másik hozzászóló viszont így interpretálja: „To the time to civilization, rather than civilization in time”, és ezt összekapcsolja egy Pascal idézettel, mely szerint: „To the time to life, rather than life in time”.
Ennél a pontnál már a blogom címére gondoltam: time2life.
Time2life. Miért is választottam ezt a címet? Ahogy az „about”-ban írtam, bár nyugdíjasként kezdtem a blogot, nemcsak a nyugdíjas éveimre gondoltam a címmel. Hanem az egész életre. Mi az élet? Lehetőségek halmaza, időt kapunk, hogy kezdjünk vele valamit. Éljünk. Használjuk fel a kapott időt úgy, hogy az túlnyúljon az időnkön. Nem tudom, hogy igazam van-e, de úgy érzem, Pascal ilyesmire gondolhatott. (Egy csöppnyi megjegyzés hozzá: az egyik hozzászóló lehetetlennek tartotta, hogy Pascal ilyet mondott volna, megjegyezvén, hogy „Pascal matematikus volt”. Lehet, hogy sokan a nevét elsősorban a matematikából ismerik, de azt hiszem, hogy nemcsak szerintem volt Pascal jelentős filozófus is.)

Idő élni

Az időt, amit
Élni kaptam, remélem,
Jól használtam, rész
Lett minden, mit végeztem,
Munkám, szavam, gyermekem.

egy kis kirándulás a Bisambergre

Azt hiszem, hogy sok nagyszülőnek a legnagyobb öröm a nyugdíjas éveiben, ha együtt lehet az unokáival. Számomra mindenesetre ez a legnagyobb öröm ezekben az években.
Tegnap délután felmentünk négyen — a fiam és a két kislánya meg én — a Bisambergre. Szép nyárias meleg volt. Fentről gyönyörű kilátás nyílik a Dunára, az oda vezető úton pedig van egy kis erdő is. Fent a tisztáson uzsonnáztunk, játszottunk. Èrdekes volt megfigyelni, hogy van olyan bogár, amelyiktől Flóra nem fél, sőt, a fűben vadászott rá, és van olyan, amelyet egy nagy sikítással sepert le a karjáról. Bár a vadászat is sírással végződött: a menekülő bogár csalán közé bújt, ami persze jól megcsípte szegény kislány karját.