Az ételekhez fűződő élményeink mindig nagyon személyesek, azt hiszem. Van értelme írni róluk? Talán van, még akkor is, ha Kosztolányi „jó ízű” ételleírásait ritka, aki meg tudja közelíteni.
Lecsó. Csupa privát dolog jut eszembe a lecsóról, elsősorban anyám, aki már 12 éve halott. Mivel iskoláskorunkban a nagyanyám volt általában a hétköznapokban otthon velünk (a húgommal és velem), ő főzött és várt jó házikoszttal haza az iskolából, a legtöbb kedvenc ételem az ő készítése volt. A lecsó kivétel. A lecsó anyámé. Nagyon sokféleképpen tudta anyám csinálni, lecsó önmagában ritkán volt. Mindig még valamivel: lecsó tojással, lecsó sajttal töltött sült tökkel, stb., stb., stb., nem is akarom felidézni, mert ma még nem ettem semmit. Mikor nyáron a Balatonnál sok volt az olcsó paradicsom és az olcsó paprika, gyakran ettünk lecsót. Anyám szívesen megkínálta még a szomszédokat is, és néha elábrándozott: nyitok egy lecsó csárdát, mondogatta már nyugdíjasként. A lecsót hallva így nemcsak az étel jut az eszembe, de az is, hogy vajon milyen lett volna anyám vállalkozóként. Lehet, hogy volt egy rejtve maradt, kifejlődni nem tudott része az „én”-jének?
Itt Bécsben, ahol élek, sok az ételrendelési lehetőség. Halászlét, sztrapacskát már találtam, lecsót még nem. Remélem, hogy az is lesz. Ha már eltűnik a hagyományos életmódunk – hogy mindent otthon magunk csinálunk – legalább a hagyományos ételeink egy része ne vesszen, ne tűnjön el, ismerhessék, szerethessék még az unokáim unokái is.
Mivel egyedül élek, a főzésben gyakran az időre optimalizálok: a leggyorsabb, ha a mirelite-ként készen vett lecsót olvasztom fel. Nem is tudnék „igazi” lecsót csinálni? De, azt hiszem, hogy sikerülne. Mindenestre egy receptet már akkor készítettem, amikor még egyetlen egy lecsót sem. Hogy történt ez?
Tizennyolc éves voltam, mikor felvettek egyetemre Oroszországba, vagyis pontosabban a Szovjetuníóba, mert akkor még így hívták. Sőt, nem is csak a név különbözött, de sok minden más is. (Úgy érzem magam, mintha olyan utódaimnak írnék, akiknek fogalmuk sem lesz erről.) Szóval, többek között az is más volt, hogy akkoriban Kijev – ma Ukrajna fővárosa – is a Szovjetuníóhoz tartozott. A felvett magyar diákok többségét, akármelyik más városba mentek szeptembertől egyetemre, oda vitték ki nyáron egy néhány hetes nyelvi előkészítő tanfolyamra. A tanfolyam természetesen azzal kezdődött, hogy felmérték az orosz nyelvtudásunkat. Ha egy naiv kisunokám megkérdezné, hogy minek, hiszen mindenki tanult kötelezően legalább 8 éven keresztül oroszul – nem igaz, Nagyi? Akkor megsimogatnám a buksiját, és azt felelném, de igen, jól tudod, kötelezően tanították az oroszt. De ennek ellenére a 150 diákból többen voltak, akiknek még az abc-vel is gondjuk akadt (amennyire emlékszem a felvételi inkább szaktárgyakból, matematikából, fizikából, stb. állt), és a túlnyomó többségnek komoly gondot okozott egy körülbelül egy órás előadás végigkövetése. Tízes csoportokba osztottak minket a nyelvtudásunk alapján, és ahová én kerültem, az volt a kivétel, mert mi jónak bizonyultunk: kitűnőnek ítélték az orosz tudásomat, amire nézve nagy szégyen lett volna, ha nem így van a humán gimnázium intenzív oroszos osztálya után.
Sokat beszélek, de hogy jön ide a lecsó? Végre elérkeztem ahhoz is. Egy kedves öreg nagymamát kapott a csoportunk tanárnőnek, aki rögtön közölte is velünk: a mi nyelvtudásunk rendben van, ha leírjuk neki a lecsókészítés receptjét, mehetünk rögtön a strandra, ő pedig megy a piacra.
Harmincfokos nyári meleg volt, a Dnyeper partja lágy homokos, a vize tiszta – ez még Chernobil előtt történt jó néhány évvel. Persze, hogy hamar leírtuk a lecsókészítés receptjét, — és hurrá nyaralunk! – mentünk fürödni.
Szóval ,ezek az én élményeim a lecsóról.
Lecsó
Mit megeszel, az
Vagy, mégsem mindegy, hogyan,
Paradicsom és
Paprika más nyersen, és
Egész más a lecsóban.
time2life 