Sorsfejezet
Boldog májusi nap! Ragyogó napsütés, tiszta ég, szellő nélkül is üdítő levegő. Egy ilyen napon külön öröm a kirándulás. A fiatalember már korán elindult otthonról. Tíz óra körül már fent bandukolt a hegyekben, s alig lett dél, mikor letelepedett egy nagy rét szélén. Vadvirágok, pillangók, csupa gyönyörűség vette körül, de a fejében egy szó nem hagyta nyugodni, nem hagyta az öntudatlan élvezetbe elmerülni. Sorsfejezet — ez volt a szó, amin töprengett, erről kellett volna írnia valamit, de sehogyan sem volt kibékülve a feladattal. Sorsfejezet. Mennyire össze nem illő két szó! Sors és fejezet. Mintha a sors darabolható lenne, mint egy nagy kenyér szeletekre! Ledőlt a fűben, s félhangosan ismételgette: sorsfejezet, sorsfejezet…
Felkapta a szót egy kismadár, aki épp arra szállt, s ő is csivitelte tovább: Sorsfejezet! Sorsfejezet! A sok apró döngicsélő szúnyog, darázs adták a kórust hozzá: Sorsfejezet, sorsfejezet! A kismadár berepült az erdőbe, ahol sokan meghallották, s hamarosan már a lombok is susogták: Sorsfejezet, sorsfejezet!
Mit jelentettek ezek a mágikus szavak, egyikük sem értette talán. A bagoly mondta csak úgy, mintha tudná: Sorsfejezet, s közben csóválta a fejét, mintha csak azt mondaná: Hogy mit ki nem találnak ezek az emberek!
Az erdő mellett a lápon a békák már kánonban énekelték: Sorsfejezet, sorsfejezet, s közben a sors szót erősebben megnyomták. A békáktól a széllel a magasban szálló vadludakhoz is feljutott a szó: Sorsfejezet! Az egész természet ezt suttogta már. A vadludak előtt még hosszú út állt, repültek fel északra, haza, abba a honba, ahol minden nyáron laktak. Egy fiatal lúd nem tudta elfelejteni ezt a szót: Sorsfejezet. Mi az a sorsfejezet? Még akkor is ezen töprengett, mikor a tengert átrepülve leszálltak pihenni egy sziklán. Mintha még a sziklához csapódó hullámok is mind ezt zúgták volna: Sorsfejezet!
Hazaérve, a régi otthonukkal való boldog viszontlátás után megkérdezte a fiatal lúd este a csapatot vezérlő bölcs öreg vadludat: Mi az a sorsfejezet?
Sorsfejezet? — töprengett el az öreg vadlúd. — Fiam, az minden. Az maga az élet. Te is egy fejezet vagy, én is egy fejezet vagyok, az emberek, a virágok, a tengerek, minden-minden egy-egy fejezet. Mindannyian ugyanannak az egynek a részei vagyunk. Mikor meghalunk, akkor egy új fejezetet kezdünk, de akkor is ugyanannak az egynek a részei maradunk.
S utána csöndesen figyelték együtt a tiszta kora nyári égboltot.
************************************************************************
Nyári eső
Nyári eső. Azt mondják, viharos és rövid, de ez mintha szakadatlanul esett volna. Patrick és Éva veszekedtek. Lassan tíz éve éltek már együtt, s mégis, mint minden nyaralás előtt, veszekedtek. Kivették már a szabadságukat, és másnap akartak indulni. A nagy kérdés az az volt, hogy hová. Éva az interneten tallózott a last minute, az utolsó percben elérhető ajánlatok között, s talált még néhány másnap kezdődő nyaralást a görög szigeteken. Semmi másra nem vágyott: napfény és tenger! El innen a városból, el innen az esőből! Patrick nem akart a tengerhez menni. Tulajdonképpen soha sem akart, csak néha a békesség kedvéért beleegyezett. De most mindenképp a hegyekbe akart menni, a közeli hegyekbe, hiszen itt éltek az Alpok közelében, ahol alig egy órás kocsiút után elérte a kedvenc, a már régóta ismert fogadóját. Amatőr ásványgyűjtő volt, és komoly gyűjteménnyel rendelkezett. Most se vágyott másra, csak fent lenni minél előbb a hegyekben!
Nem következett be a feloldozás. Mindketten megmaradtak a maguk vágya mellett. Éva megsértődve elrepült másnap a tengerhez. Patrick maga sem tudta, hogy mit érez. Kicsit sajnálta, hogy így alakult, de mégis tele volt örömmel, mikor bepakolta a felszerelését a kocsiba, s még ugyanaznap délután felment a hegyek közé, a fogadóba. A fogadós régi ismerősként köszöntötte, s volt annyira tapintatos, hogy nem érdeklődött a párja iránt. A kedvenc szobáját kapta, ahonnan jó időben messzire el lehetett látni, és ő egészen otthon érezte magát. A vacsora és a sör után hamar ment aludni, hogy másnap korán tudjon felkelni.
Patrick szép napos időre ébredt másnap, az előző napi esőknek mintha nyoma sem maradt volna. De egy ásványvadász tudta, hogy ez nem így van, nyoma az esőnek mindig van, bizony az esők után még igen sáros lehet a talaj. Volt egy hely a szemközti hegyoldalon, ahol már kutatott — vésett, kalapált — egy alkalommal, oda készült visszamenni. A reggeli után elindult. Kocsival ment egy darabig, ahol még volt kocsival járható út, majd egy kis megállónál otthagyta az autót, s gyalog vágott neki a hegynek. Jól haladt, gyakorló hegymászó, kiránduló volt, és jól ismerte ezt a vidéket. Bár nem itt fent született a hegyek között, mégis úgy érezte magát, mint aki itt van otthon. Itt fent a hegyen, a kétezres magasság körül, sokkal tisztább volt a levegő, érintetlen a természet. Ilyenkor junius elején pedig egészen más, mint télen, amikor hó borít mindent. A hegyoldal tetejéről visszanézve átlátott most is a túloldalra, a fogadóhoz. Látta, hogy kocsik jönnek-mennek időnként, a hegyvidéki nyugalomhoz képest forgalom van.
Alig egy óra telt el, amíg elérte azt a helyet, ahol előzőleg már ásott. Ásott? Nem is az ásás a jó szó a szikla kivájására, vésett, kalapált, nézegette a kibontott darabokat. Olyan húsz-harminc méterre lehetett a fölötte menő turitaösvénytől, de azon ma még nem látott senkit.
Nem emlékezett rá később, hogy hogyan kezdődött, de hirtelen megindult a hegyoldal: egy nagy adag sár, talaj, s főleg kövek dübörögtek lefelé. Nem volt nekik ellenállás, sodorták magukkal lefelé. Egy kő eltalálta a fejét, s csúszott, gurult magatehetetlenül. Rögtön magához tért, vagy csak percek múltán? Erre sem emlékezett később, csak azt észlelte, hogy mindene nagyon fáj. Minden lélegzés iszonyú fájdalmat okozott, ebből megállapította, hogy eltörhetett néhány bordája. Az egyik szemére nem látott, azon az oldalon, ahol a fejét eltalálta a kő. Magatehetetlenül feküdt, és mozdulni nem tudott. Nekilátott módszeresen „feltárni a kárt önmagán“. A karjait tudta mozgatni, ez volt jóformán az egyetlen pozítivum azonkívül, hogy nem volt eszméletlen, hogy magához tért. Sajnos a hátizsákját a kőlavina messzebbre röpítette, hiába fedezte fel körülbelül ötméternyire magától, elérni nem tudta. Pedig abban volt a mobiltelefonja, amin segítséget kérhetett volna. De hiába. Nem tudott mit csinálni. Még megszólalni se tudott, hiszen annyira fájt a levegővétel is.
Csak feküdt, és nézte szemben a hegyoldalt. Látta, hogy emberek mozognak, de hiába látta őket, kiáltani, jelezni sehogyan sem tudott. Mikor fogják őt megtalálni vajon? Fogja bárki is keresni? Nem valószínű. A munkahelyén két hét szabadságot vett ki, az élettársa, Éva meg valahol a görög tengerparton pihent. Kinek fog hiányozni? Fel fog valakinek tűnni az ő hiánya? Talán a fogadósnak, de lehet, hogy annak is csak egy-két nap után.
Órákon keresztül nézte az eget, nézte a körülötte élő, mozgó természetet. Nem fázott az elején, hiszen sütött a nap, de a sok bogár nagyon zavarta. Emlékezett, hogy gyerekkorában olvasta valahol, hogy sárral védekeztek a bogárcsípések ellen. Kihasználva, hogy legalább a karjait mozgatni tudja, összeszedett maga körül némi sarat — volt az eső után bőven — és bemázolta vele az arcát.
Minél jobban előrehaladt az idő, annál gyötrőbbnek érezte a szomjúságot. Most lenne jó egy eső, gondolta, egy nem nagyon hosszú eső, olyan nyári eső. Tudta, hogy az esőnek lenne jó és rossz oldala is. Jó lenne, hogy végre „iszik“ valamit, de rossz lenne, mert teljesen átázik, s éjszakára le fog hűlni a levegő. Ilyen magasan a hegyekben komoly hideg lehet éjszaka, s az az ő számára veszélyessé válhat. Életveszélyessé, ha a testhőmérséklete nagyon lecsökken.
Mintha meghallgatták volna az égiek az óhaját: jött egy nyári zápor. Szinte élvezettel „kortyolgatta“ a levelekről is lehulló esővizet. Valamennyit enyhült a szomjúsága. A zápor végével előbukkant megint a nap, de már látszott, hogy nemsokára lebukik, alváshoz készül. Patrick tudta, hogy itt fogja tölteni az éjszakát, ha eddig nem talált rá senki, most már nem fog. Azt is tudta, hogy valahogy védenie kellene magát a hideg ellen, s nem tudván más védelmet, megint jó sok sárral körbepakolta önmagát.
Beköszöntött az éjszaka, csillagos, szép éjszaka. Hideg volt, Patrick fázott. Nem szabad elaludnom, nem szabad elaludnom, csak ez járt a fejében. Örült nagyon, mikor jött a hajnal, és a szemközti domboldal tetejének aranyszínbe fordulása jelezte, hogy kel fel a nap.
Úgy kezdődött a következő nap is, mint az előző, napsütéssel. Megint látta, ahogy délelőtt a fogadónál beindult az élet, autók és emberek jöttek-mentek. Az ő számára úgy látszott, hiába. Lehet, hogy itt halok meg? Mire megtalálnak már nem lesz bennem élet? Alig negyven éve alatt eddig még nem sokat gondolt a halálra. Most, mikor úgy érezte, hogy talán meg kell halnia, erős életvágy fogta el. Nem akarok meghalni! Nem akarok még meghalni! Borzasztó, mikor az ember ezt magatehetetlenül érzi.
A napsütésnek köszönhetően kevésbé fázott megint. De a szomjúság újból gyötörte, és félt attól, hogy még egy éjszakát nem bír ébren maradni, és akkor meghal. Délutánra egy olyan félig alvó állapotba került már, keveredett a gondolataiban sok minden: múlt és jövő, élet és halál.
Halál. Mi jön a halál után? Lesznek-e ott hegyek? Lesz-e virágillat, napsütés és nyári eső? Ha valaki megmarad belőlünk a halál után, mennyit érzékel majd az a valaki a világból? Olvasta valahol, hogy az embereknek a haláluk előtt végigfutnak képekben az életük. A gyerekkorára gondolt, arra, hogy már akkor is hogy szerette a kavicsokat, az apró köveket gyűjteni. Honnan jön az egy emberben, hogy mi az, amit szeret csinálni?
Már majdnem alkonyodni kezdett megint, mikor félálomszerű merengéseiből helikopterzajra riadt fel. Egy piros színű helikopter repkedett a közelben. Engem keresnek, gondolta. Szeretett volna hangosan kiáltani, de nem ment. Az egyetlen, amire képes volt, az egyik karjával integetni.
Ez az integetés mentette meg az életét, azt vették észre a helikopterből, mert egyébként csak egy sáros massza látszott.
A kórházban a röntgen kimutatta, hogy minden bordája eltört, némelyik több helyen is. A fejsérülésével szerencséje volt nagyon, mert nem érte az agyat a roncsolódás, és az orvosok még a szemét is meg tudták menteni. Csodának tartották, hogy erősebb lehűlés nélkül túlélte a hideg hegyi éjszakát.
Patrick fél évet töltött a kórházban, mire meggyógyult, s utána még egy pszichológiai kezelésre is beutalták, hogy feldolgozza a traumát. Éva közben elhagyta, de a munkahelye megmaradt.
Pontosan egy évvel később csendes nyári eső volt megint, mikor újra felment a hegyekbe, a fogadóba. Az eső mintha az időtlenség része lenne, gondolta magában, úgy érezve, mintha már egy másik élete lenne, mint egy évvel azelőtt.
————————————————
Egy megtörtént eset alapján.
**************************************************************************************************
Felhők fölött
Az ember, aki bemegy a forgószélbe, meg az ember, aki kijön a forgószélből, nem ugyanaz az ember.
Ewa kisgyerek korától kezdve kereste mindig, öntudatlanul is a határokat. Azt, hogy hol vannak az ember határai, amire képes, amit meg tud valósítani.
Szerette és nem szerette a környezetét egyszerre. Szerette a családját, mert hívő volt, mert szerették őt, de nem szerette egyúttal, hogy állandóan úgy érezte, hogy gátolják. Gátolják az egyéni kibontakozását, az önállóságát, meg akarják szabni az útját, amit pedig ő maga akart megtalálni.
Ezért aztán, mikor 1989-ben bekövetkezett a nagy politikai változás, elment Lengyelországból. Nem olyan nagyon messze, nem Amerikába vagy Angliába, csak a szomszédba, Németországba.
Vállalkozásba kezdett, nyitott egy kis kávéházat. Nem volt veszteséges üzlet, de nem is jelentett valami óriási gazdagságot. Ewa élvezte, hogy önálló, de a belső nyugalmát nem találta meg. Ezt csináljam egész életemben? — tette fel a kérdést önmagának. Aztán meg is válaszolta: nem.
Jelentkezett egy ejtőernyős klubba, és hamarosan olyan jól tudott siklórepülni, hogy versenysportoló lett belőle. A kávéházát eladta, és abból élt, hogy siklórepülési tanfolyamokat tartott, és siklórepülési kirándulásokat vezetett.
S ami a fő: versenyzett. Egyre magasabb szinten — országos bajnokság, Európa bajnokság, világbajnokság — ért el kitűnő eredményeket. Ez lett az élete. Nem a siker miatt, talán éppen fordítva. Azért ért el sikereket, mert a siklórepülés lett az élete. Eggyé vált vele.
Ha magányra vágyott, ha elgondolkodni akart, felrepült. Úgy érezte magát a levegőben, mint a hal a vízben, szinte felolvadt benne. Szerencsésen tudta kombinálni önmagában a tudatost és a nem-tudatost. A tudatával odafigyelni a legapróbb részletre is, a szélmozgásokra, a felhőkre, a kötelezően rajta lévő műszerekre (GPS, stb.), és ugyanakkor hagyni, hogy a nem-tudatos része lebegjen, elmerüljön a repülés élvezetében.
Ewának komoly tekintélye volt a siklórepülők között, a férfiakkal együtt versenyzett. Ami persze sok utazással is járt, hiszen mindig máshol, a világ különböző pontjain rendezik a világbajnokságokat.
Élete legnagyobb élményét, a forgószelét, egy világbajnokság idején, Ausztráliában élte meg.
A legközvetlenebb társai a német és az osztrák versenyzők voltak, velük otthon is mindig együtt edzett, de az ilyen nagy versenyek idején a gyakorló csoportokban keveredtek a különböző országokból érkezett versenyzők.
Egyik délután a verseny előtt egy nagyobb, huszonöt – harminc főből álló csapat szállt fel, hogy ismerkedjen a tereppel. A levegőben aztán kisebb csoportokra bomlottak, ahol aztán csak az egy-egy csoporthoz tartozók figyeltek egymásra. Ewa egy német, egy osztrák és egy kínai fiúval haladt, ahol a kínai a világ egyik legjobb siklórepülőjének számított.
Egy félórája lehettek fent a levegőben, mikor gyülekezni kezdtek a felhők, vihar készülődött. A többi csoportok mind leszálltak, de Ewáék még túl akartak jutni egy hegyen.
Bár ilyenkor rádiókapcsolatban tudnak lenni a földdel, a földön a versenyt, az edzéseket kísérő szervező társakkal, a döntés, hogy valaki leszáll-e vagy sem, végső soron egyéni. Nyilván hasonlóan, mint sok más sportban, minél többet tud valaki, annál jobban kell tudnia érzékelni a határokat. Meddig mehet, meddig kockáztathat.
Megéri-e egy sportban, bármelyik sportban elért győzelem, hogy valaki kockára tegye az életét?
A felhők egymásba kapcsolódtak, és mint egy nagy sötét lepel borították már be a földet. Furcsa módon ezt fentről nem is lehetett olyan jól látni, mint lentről, mint ahogy azok látták, akik lentről nézték a vihar készülődését.
Ewáék csoportját már nem lehetett lentről látni, mikor elkezdődött a felhőszakadás. A kínai fiú repült legelöl, mögött Ewa, és utána a német és az osztrák társak. A szakadó esőben a német és az osztrák srác leszálltak valahol egy mező közepén, és csuromvízesen bemenekültek a nem lankadó eső elől egy fészerbe. Telefonon rögtön kapcsolatba léptek a földön a versenyzőket kísérő terepjáró kocsik egyikével, aki aztán elindult értük.
Ewáról és a kínai fiúról senki nem tudott semmit.
Ewa miért nem szállt le?
Talán az járt a fejében, hogy ha az a világbajnok kínai tud még továbbhaladni, akkor én is tudok? Lehetséges.
Belekerültek a vihar közepébe, ahol többé már nem tudták irányítani a saját mozgásukat, a természet erői vitték őket. A vihar közepén ugyanis egy nagyon erős felfelé szívó hatás alakult ki, a természet, a felhők porszívója. Ez ragadta fel Ewát, és vitte fel magával egyre magasabbra. Olyan magasra, ami még a Himalájánál is magasabb, tehát amilyen magasságban még hegymászók sem jártak. De a hegymászók a Himalájában fel vannak szerelve sok mindennel, meleg ruhával, oxygénpalackkal, fagy elleni védekezéssel. Ewán egy könnyű nyári esőkabát volt a nyári nadrág és a trikó felett, semmi más.
Kiült a fagy a siklóernyőre, a műszerekre. Ewa elvesztette az eszméletét. Hogyan fordulhatott elő, hogy nem halt meg — az oxygénhiány itt a földön igen hamar a halál beálltát jelenti — azt a tudomány még ma sem tudja megmagyarázni. Eszméletlenségben lebegett az ernyőjén a felhők felett.
Közben a földön a többiek nem tudtak róla semmit. Próbáltak rádió vagy telefonkapcsolatba lépni, de hiába. (A telefon nyilván akkor működött volna, ha már leszállt volna.)
A kínai fiút is keresték a szakadó esőben is, és bekövetkezett, amitől tartottak: megtalálták holtan. Semmi esélye nem volt, mert belecsapott egy villám, mielőtt lezuhant.
Körülbelül háromnegyed óra telt el így, mikor mintha válasz jött volna Ewa mobiltelefonjáról.
Mi történt?
Ewa valamivel több, mint fél óráig lebegett eszméletlen állapotban magasan a felhők felett, amikor az ernyője nem bírta tovább a fagyot, összecsuklott, és Ewa zuhanni kezdett lefelé. Körülbelül háromezer méter, azaz három kilométer zuhanás után a siklóernyő csodálatos módon ismét kinyílt. Ewa ekkor felhők alatt volt már, a viharzónától kissé eltávolódva. Lassan kezdte visszanyerni az eszméletét. Nem volt teljesen magánál, de szerencséjére szinte ösztönösen is működtek benne a jól belerögződött rutin műveletek: körkörös repüléssel igyekezett leszállni.
Egy mező közepén ért földet, és az volt a legalább harmadik csoda, hogy sebesülés nélkül. Mint a mireliteből olvadó étel, olyan volt Ewa. Reszketett a hidegtől, pedig nyári nap volt, a földön nem volt hideg. Dermedt kézzel próbálta rádión értesíteni a társait, de a rádiója nem működött. Ahogy a szeme rátévedt a GPS-re, nem akart hinni annak, amit látott: több, mint tízezer méter, azaz tíz kilométer magasan volt fent!
Ekkor szólalt meg a mobiltelefonja.
Miután a társai megtalálták Ewát, természetesen rögtön kórházba került. Kiderült, hogy két fagyási sérülésen kívül — a fülén és a lábán fagyott meg — nem esett komolyabb baja.
Alig telt el egy hét Ewa már újból felszállt.
Az ember, aki bemegy a forgószélbe, meg az ember, aki kijön a forgószélből, nem ugyanaz az ember.
Isten, aki bevitte őt a forgó örvénybe, és aki kihozta őt onnan, mit akart mondani neki?
Ewa úgy érzi, megértette. Úgy látja önmagát, hogy megváltozott ezáltal. Minden versenynél, minden kockáztatásnál fontosabb lett a számára az élet szeretete. Az élet megbecsülése, az élet tisztelete.
****************
********************************************************************************
Reneszánsz (renaissance)
Egy új expedíció első előkészítő megbeszélése zajlott. A résztvevők között ugyan akadtak, akik találkoztak már, de többségében nem ismerték egymást, csak egymás eddigi munkáiról hallottak.
Az előadó projektvezető nő most kezdett csak az előadásába, világította meg az első fóliát. Ezen csak a cím állt, a projekt neve: Renaissance.
Re-naissance — mondta hangosan a nő és szándékosan tagolta így a szót, hogy az értelmét aláhúzza — újjászületés, újjáélesztés, ez most a mi fő célunk.
Valaki a hallgatóságból közbeszólt:
— Elnézést, hogy beleszólok, de akkor én valószínűleg tévedésből kerültem ide. Nincs meg a szükséges orvosi képzésem, csak egy egészen alapszintű. Más területeken dolgoztam eddig, ahol nem volt ilyesmire szükség.
— Megkérem a kollégákat, hogy lehetőleg tegyék el a kérdéseiket az előadás végéig. A mi renaissance -unknak most egészen más jelentése van, a Régi Világot akarjuk újjáéleszteni azon a bolygón. A Régi Világ gondolatait, szemléletét, legendáit. Mindezt azért, hogy meggyorsítsuk ennek a jelenleginek a fejlődését. Az eddigi kibontakozásuk nemcsak lassú, de a szellemi fejlődés nagyon szűk rétegre koncentrálódott. Szükséges lenne, hogy olyan alkotások szülessenek, amelyek széles körben elindítanának gondolatokat.
A rövid bevezető előadás most már közbeszólások nélkül zajlott le. A végén lehetett természetesen kérdéseket feltenni.
— Mindannyian ugyanoda megyünk majd, és a Föld melyik részére?
— Mi, mint az Európa hold, általában csak az Európának nevezett kis földrészen kapunk feladatokat, a Föld többi részein mások felügyelik az ottani élőlények világát. Ugyan vannak közös projektjeink, de ez most nem ilyen. Ezért kérek mindenkit, hogy Európán belül válasszon helyet magának.
— Jól értettem, hogy teljesen magunk döntünk minden kérdésben ott? Nem kell állandó kapcsolatban lennünk a politikában, vallásban és más funkciókban ott lévő társainkkal?
— Nem kell. Sőt, nem ajánlott semmilyen kapcsolatfelvétel, azon túlmenően, ami egy egyszerű ember sorsában előfordul: hogy kérvényeket kell írnia, vagy hasonlók.
— Akkor segítségre sem számíthatunk?
— Milyen segítséget szeretne a kolléga? Az önállóság felelősséget jelent. Pont úgy lettek kiválasztva, hogy az eddigi munkáik azt mutatták, szeretik az eredeti, az egyedi gondolatokat és az önálló munkát.
— Az új gondolatok mindig nagy ellenállásba ütköznek. A másként gondolkodni akarókat elégetik, ha jól hallottam.
Az előadónő kicsit mosolygott, miközben válaszolt:
— Ezt is értettem a felelősség alatt. Úgy vigyázni az emberkére, hogy megtalálja a helyes utat, a jó gondolatok terjesztését anélkül, hogy elégetnék.
— Európán belül mindenki maga választ helyet?
— Igen.
Mikor elfogytak a kérdések, azzal búcsúzott a hallgatóságtól:
— Még lesz néhány konkrét, a szükséges kérdéseket mindenkivel egyénileg végigbeszélő megbeszélésünk az indulás előtt. Két dolgot kérnék mindenkitől. Semmi erőszak az emberkével szemben, az egyik. És ne hagyjanak semmi olyan feljegyzést, naplót, jegyzetfüzetet maguk után, ami utána évszázadokra összezavarhatja őket, ez a másik.
Enyhe nevetés fogadta ezeket a záró szavakat. Közismert volt, hogy egy nemrég visszatért társaság egyik tagja ott felejtette az egyik füzetét, olyan feljegyzésekkel, amilyen nyelvet senki sem használt arrafelé.
Leo Itáliát választotta. Remélte, hogy majd ihletet kap a sok ott élő festőtől. A maga számára nem volt elragadtatva a gondolattól, hogy festményeket készítsen, amelyekkel sok emberrel kell régi gondolatokat megértetnie. Mi a csodának választottak pont engem? Ő inkább konstruktőr léleknek érezte magát, nagyon szeretett mindenféle berendezést szétszedni és összerakni, és újakat létrehozni. Ugyanakkor örült, hogy a Földre megy. Volt régen, már több száz éve, egy szerelme, aki ott tűnt el. Pontosabban nem tudták, hogy mi lett vele. Az egész expedíció nem tért vissza. Miért, azt senki sem tudta. Vagy legalábbis nem közölték, hírzárlat alatt volt. Talán ott többet megtud róla. Annak is örült, hogy alkalma lesz közelről tanulmányozni az embereket. Egyre jobban érdekelte a biológia, és a festészet mellett az ember anatómiájának a tanulmányozása egészen elfogadtatható dolognak látszott.
Leonardo da Vinci 1452-ben született a Firenze környéki Vinci faluban. 1466-ban kezdte meg festészeti tanulmányait, de mikor 1482-ben a milánói uralkodóhoz, Ludovico Sforzához fordult, már mint hadmérnök, építész, festő és zenész ajánlotta magát. Milánói éveiben készítette el híres Sziklás Madonna című festményét, és ugyancsak itt, 1485 és 1497 között Az utolsó vacsorát a Santa Maria delle Grazie kolostor számára. Az 1500-s évek elején festette meg a Szent Anna harmadmagával és a Mona Lisa képeket.
Bár a figyelmeztetést az előadás végén Leo is hallotta, sok olyan feljegyzés, szabadvers maradt fenn Leonardo da Vinci után, melyeket utána még századokig próbáltak értelmezni.
la luna densa
egra densa egrave
come sta la lu
na
***
Mich is Itáliát választotta, és ő sem rajongott a gondolatért, hogy fessen. Talán szobrokkal is ki tudom fejezni mindazt, amit szeretnék, gondolta. A Régi Világ, legalábbis némely korszakokban, rajongott a szobrokért. Igaz, némelyek ezt csak felületes dekorációként fogták fel, de Mich nem tartozott ezek közé. Úgy érezte, hogy a legkeményebb anyagból is ki tud majd hozni gondolatokat is, és érzéseket is.
Michalengelo Buonarotti 1475-ben született. Hiába hangoztatta állandóan, hogy ő szobrász, mégis, Della Rovere, azaz II. Gyula pápa őt bízta meg a Sixtusi kápolna mennyezetének a kifestésével. Ismert szobrai mellett — mint a Pieta, a Dávid, a Mózes — a Sixtusi kápolna freskói azok, melyekkel gondolatai sok millió emberhez eljutottak, még több száz évvel a halála után is.
***
Bo nem akart Itáliába menni. Tudta, hogy egyik nagybátyja, akit nem kedvelt különösebben, a Földön van, valamilyen egyházi funkcióban. Nem tudta pontosan hol és miként, de nem is akart még véletlenül sem találkozni vele. Ezért inkább a Németalföldet választotta. Sokat foglalkozott a Régi Világgal, azok tudásával, filozófiájukkal, hitükkel. Amennyit a Földről, Európáról, az aktuális viszonyokról hallott, úgy érezte, egészen rossz úton járnak. Szándékosan vagy véletlenül, meg- nem-értésből, félreértelmezik a régieket. Nem látják, amit látniuk kellene, s amit helyette látnak, az torzkép. Talán túlságosan elfoglalják magukat a politikával, a mindennapi kis csetepatéikkal? Lehet, hogy kevesen vannak ott olyanok, akik tényleg ismerik, ismerték a régieket?
Hieronymus Bosch Jeroen Anthoniszoon néven 1450 körül született a mai Észak-Brabant területén, Jan van Aeken festő unokájaként. Képeit sokáig csak az uralkodóházakban és ezoterikus körökben ismerték, mondanivalójuk máig sok értelmezés és vita tárgyát képezi. Más szemlélettel ábrázolja a Régi Világot, mint korának — és még sok őt követő kornak — a festői. Egyik legismertebb képe, a Gyönyörök kertje vagy az Ezeréves Birodalom néven nevezik magyarul, a földi életet mutatja be. Azt, hogy a szeretet teszi a földi életet széppé, szeretet nélkül válik a földi élet pokollá. Ahogy az írások is mondják: caritatem utem non habuero, nihil sum. Szeretet nélkül semmik sem vagyunk.
***
Ha történt valamikor a projektet kiértékelő megbeszélés, a projektet biztosan sikeresnek nevezhették. A reneszánszként fennmaradt korszakban nagyon sok értékes, hosszú távra fennmaradt alkotás készült el, az itt már említetteken kívül például Raffaello, Tizianó, El Greco, Bruegel, Dürer, Cranach munkái.
A reneszánsz azzá vált, aminek tervezték: újjászületéssé az egész jelenlegi civilizáció számára.
*********************************************************************************************
Szeretem az esőt
Szeretem az esőt. Már régóta esedékes volt az erre az évre tervezett háztető felújítás. Az öreg cserepek már igen kiszolgálták a maguk idejét, rogyadoztak, töredeztek, itt-ott beszivárgott már az eső. Sok-sok éve már, hogy valaki ezen a tetőn elhelyezte ezeket a cserepeket, az az ember biztosan már rég halott, s a cserepek úgy érezhették, nekik is már ideje, hogy itt legyen a vég. Az öreg ház is kívánhatta már az új takarót, hiszen az emberek sejtjei is megújulnak időnként, nekem is adhatnának friss erőt, felújítást, gondolhatta, ha a házak szavakban gondolkodnak.
Tudod, öreg ház, az embereknél az ilyesmi pénzkérdés. Manapság oly sok minden pénzkérdés. Amit magunk nem tudunk elvégezni, ahhoz másokat kell hívnunk. De minek is magyarázzam neked az emberek világát! Örüljünk együtt, végre, itt az idén a tetőfelújítás!
No, igen. A tetőfelújítás több napig tart, több, mint egy hétig. Mi lesz, ha pont akkor napokon keresztül szakad az eső?
Kérlek, eső, ezekben a napokban ne itt ess! Annyi sok hely van, ahol örömmel várnak, nézd a mezőket, nézd a szántóföldeket, nézd a fejlődni vágyó növényeket! Mind, mind örülnek, ha náluk esel. Szükségük van a vizedre, az élet és a víz elválaszthatatlan, hiszen tudod.
De itt, a felbontott tetős kis háznál, most kérlek, ne ess még! Még néhány napig, jó? Megvannak már a szép új cserepek, s mikor a helyükre kerülnek, szívesen látlak megint. Lásd, a kertben a paradicsomoknak adok én vizet, néhány napig eső nélkül most ők is meglesznek.
Szeretem az esőt, és azt hiszem, ő is szeret engem. Nem esett, míg a tetőn dolgoztak, csak az utolsó napon egy kicsit. Azóta, hogy befejezték, viszont esik bőségesen. Teszteli az új tetőt. Ő is örül neki, a házzal és velem együtt. Szeretem az esőt.
Szeretem az esőt. Csak arra kérem, ne olyankor essen, mikor éppen sétálni megyek az unokámmal. Ritkán látom őt, legalábbis ritkábban, mint szeretném. De egy nagyszülő fogadja el, s örüljön annak, ami jut neki a kisgyerekből. Az esőnek mindegy kellene, hogy legyen, hogy a városban mikor esik. Itt nem várják olyan nagyon a növények, a föld, mint kint a földeken, mint kint a természetben. Ezért esik talán a városban oly sokszor éjszaka az eső? Maga is érzi, hogy a városi embereknek így jobb? Lehűti, kitisztítja a levegőt, mialatt az emberek alszanak. Olyan meg kevés akad köztük, aki arra vágyik, hogy énekeljen az esőben! Azért csak essél eső, amikor kedved tartja. Remélem az emberek soha nem tanulják meg „pórázra kötni az esőt“, hogy csak akkor és ott essen, ahol ők akarják! Legyen az eső mindig szabad, alárendelve csakis a saját, a természet törvényeinek! Szeretem az esőt.
Szeretem az esőt. Olyankor a legjobban, mikor a hiányát érzem. Hosszú ideje vándorlok a sivatagban. Meleg van és por, és állandó szomjúság. Kínzó napsütés, forróság, és semmi víz. Hiszen víz nélkül nincs élet! Mit keresek én itt a sivatagban? Egyáltalán, ki csinálta ezt a sivatagot? Miért kell a sivatagba mennünk? Túlélni? Megérteni, hogy víz az élet? Vágyom a víz után, vágyom az úszás után, vágyom a vízben való lebegés után! Inni akarok, vizet inni és nem pezsgőt, vagy bort, vagy sört, vagy akármit, nem, csakis vizet, vizet, vizet! Tiszta finom forrásvizet. De eső nélkül források sincsenek. Eső, eső, miért nem jössz soha erre? Mit vétett a sivatag neked, hogy elkerülöd örökre? Vagy nem is örökre? Csak néhány ezer évre? S mikor majd megbocsátottál neki, elárasztod tiszta, üdítő vizeddel. Addig pedig várnia kell. Várnia és álmodnia rólad. Az esőről, a megújulást hozó esőről. Higgyél és bízzál. Minden megújulásnak eljön majd az ideje. Minden esőnek eljön majd az ideje. Szeretem az esőt.
Nem szeretem a monszunt. Átéltél már monszunt? Mikor csak esik, esik és esik. Reménytelenül esik. Sötétség van, és szakadó víz, ami mindent dominál. A hosszú ideje szomjúhozó föld vágyott az esőre, s most megkapja. Túlságosan is. Túl sokat kap a vízből, mert az eső úgy esik, mintha soha többet nem is akarna abbamaradni. Állok a szobában az ablak mellett, és figyelem a reménytelenül ömlő esőt. Ne vádoljam, mondja nekem, hiszen az emberek is vannak olyanok, akik nem tudnak mértéket tartani! Igaza van. A Rashomon jut eszembe, az a japán film, amelyikre a legtöbbször gondolok, mikor szakad az eső. A Rashomon egy kapu, egy elveszett kapu. Egy lerombolódott világ része. Az a kapu már nem vezet sehová. Tud ezen még az eső segíteni? Vagy már csak fokozza a lepusztultságot, a pusztulást? Sok kis elszigetelt ember, sok reménytelenség. A víz is tud pusztítani is. Nem szeretem a monszunt. Kilátástalanság érzést kelt, elvonja az erőt, ahelyett, hogy adna. De lehet, hogy csak az embereknek. A földnek, a természet némely növényeinek és lényeinek talán pont ez a sok eső, ez az örökkétartónak tűnő monszuneső az éltető. Őket nem zavarja az időszakos mocsár, hiszen tudják, hogy csak néhány hónapig tart, s azután megint jön a szárazság. Kívánhatok-e mindenkinek monszun-nélküliséget, csak azért, mert én nem szeretem a monszunt?
Szeretem az esőt. Éppen úgy szeretem, mint a napfényt, a lágy szelet, a csendes árnyékot, a kis fehér felhőket az égbolton. Szeretem, ha halkan szólnak hozzám, szeretem érezni, hogy részük vagyok, együtt vagyunk részei egy nagyobb egésznek. Szeretem az életet. Szeretem az esőt.
*********************************************************************************************
Az élet tovaterjedése
Ki tudja hol van az igazi kezdet? Az őskezdet, a semmiből teremtődés? Van olyan egyáltalán?
Ezelőtt már elég régen, egy távoli galaxis sokféle bolygójának az egyikét AR-M -nek nevezték. Valami olyasmit rövidítettek vele, hogy ősanya, de hogy ez pontosan mit jelentett és miből származott, már senki sem tudta.
Nem is foglalkoztak vele. Nem a múltat kutatták, hanem a távoli világokat. Satellite-ket, kutató űrhajókat és robotokat küldtek szét az universum sok-sok pontja felé.
Az egyik ilyen kis kutató hajón a műszerek és a kamerák mellett élőlények is voltak. Nem azokból a fejlettebb fajtákból, akik ezeket a műszereket és hajókat előállították, hanem azokból, amiket állatoknak és növényeknek neveznek: páfrányfélék, legyek, lepkék, és nyolc kis gyík. A műszerek és maga a hajó teljesen automatikusan, előre beprogramozottan működtek, a növénykéknek és az állatkáknak nem volt semmi egyéb dolguk, mint a túlélés. Táplálékuk volt egy fél évre elegendő, és a program szerint akkor kellett visszatérniük oda, ahonnan elindultak, vagyis AR-M-re.
Az űrhajó vezérlő robotának a programozásában hiba történt. Aprócska kis hiba, olyan, ami a tizedespont után nyolcvan jeggyel van, amit a bolygó felszínén a mindennapokban nem vesz észre senki sem. De a végtelen nagy távolságok nagyon meg tudják növelni az ilyen láthatatlanul aprócska hibákat is. A pályakiszámításban az az egy aprócska kis szorzó eltérés nagy jelentőséget kapott: az űrhajó nem egészen arra repült, mint tervezték. Sőt, egyre jobban eltért a tervezett pályájától. Ezt olyan későn vették észre az AR-M felszínén az űrhajó útját figyelemmel kísérő tudósok, hogy már késő volt. Semmit sem tehettek.
A kis hajó pedig repült tovább. A lakóinak fogalmuk sem volt a sorsukban bekövetkezett változásról, még egészen néhány hónapig, amikor a robothajó energiaforrása végleg lemerült, már a napelemei sem működtek, s mint egy tehetetlen kis labda hányódott ide-oda. Azaz, nem sokáig hányódott, mert éppen egy nagy sziklabolygó közelében járt, és abba becsapódott.
A hajón utazó élőlények többsége túlélte a lezuhanást. Az egyik kis gyík pusztult csak el, a többiek megmaradtak. Nem tudták volna kinyítni a teljesen lezárt kabint, de szerencséjükre az űrhajó megsérült annyira a sziklákhoz ütődéstől, hogy keletkezett rajta néhány lyuk. Ezeken keresztül nemcsak a legyek és a lepkék, de a gyíkok is ki tudtak mászni a szabadba.
Segített ez rajtuk? Vagy csak a kíváncsiság vitte őket? Nyilván fogalmuk sem volt, hogy van-e oxygén odakint a számukra, mert a gyíkok még nem foglalkoztak ilyen kérdésekkel. De odakint hamar érzékelték, hogy valami egészen más, mint amit ők megszoktak. Fulladoztak, levegő után kapkodtak, és mindegyik közülük más menedéket keresett. Volt, amelyik a sziklák közötti kis rések barlangjaiba bújt, volt, amelyik beásta magát a földbe.
Amit egyikük sem tudott, hogy ez az óriási szikla — amely akkora nagy volt, hogy az AR-M tudósai kisbolygónak nevezték volna, ha tudnak róla — egy nagy rádióaktív robbanás következtében jött létre, és magán viselte még a rádióaktív szennyeződés nyomait.
Az eredetileg nyolc kis gyíkból egy elpusztult a megérkezésnél, és további három még az első napokban, hetekben. De négyen túlélték az utazást, és a teljesen idegen környezetet. Maguk sem tudván róla, elkezdtek megváltozni. Alkalmazkodtak a környezethez, amit itt találtak. Tápanyagokat tudtak felvenni a talajból, és növekedésnek indultak. Nem olyan növekedésnek, ami ahhoz hasonló, mint egy kisgyerek növekedése a kifejlődése során. Nem. A mutáció, a környezethez való alkalmazkodásban bekövetkezett mutációk sorozata váltotta ki a növekedésüket. Apró kis harminc centiméteres lényekből száz méternél is nagyobb óriások lettek. Könnyen bejárták az egész bolygót, melynek ők lettek az urai.
Az óriásgyíkok.
Néhány száz év múlva a galaxis vándorai csak úgy nevezték ezt a helyet: az óriásgyíkok bolygója.
*********************************************************************************************
A megérkezés
Már szabad szemmel is ki lehetett venni sok mindent a bolygón, olyan közel voltak. Nemcsak a felhők fölé nyúló hegycsúcsokat láttak, meg a szinte mindent beborító óceánt, de att, ahol alig volt felhőtakaró, az öblöket, a folyókat, a városok vonalait is. Régen nem jártak erre, fel voltak készülve arra, hogy sok minden változott.
Miriam odahaza, az indulás előtt, szinte alig gondolt erre az utazásra. Tele volt megoldandó feladatokkal, elkészülés előtt álló projektekkel, szinte bosszankodott, hogy egy teljes hétre ki kell szakadnia belőle. Kicsit legalább kikapcsolódsz — vigasztalták viccesen, bár tudták, hogy nem szabadságra megy, nem pihenni készül, a távoli bolygón is megoldandó problémák várnak rá.
Öten voltak, a pilóta, Miriam és még hárman. Ahogy az lenni szokott, mindannyiuknak más volt a szakterülete.
Miriam az enyhe fáradtsága ellenére is kíváncsian figyelte a kisbolygót. Mikor kezdte kisbolygónak nevezni magában Gaiát? Már maga sem tudta. Kicsit olyan volt neki, mint egy távoli unokahúg egy idős nagynéninek, ha ritkán látja is, mégis számontartja a fejlődését, a növekedését. Örül neki, mint egy gyereknek.
Hirtelen rázkódott egyet a hajó. Valami nem stimmel — jegyezte meg a pilóta. Úgy tűnik, mintha egy láthatatlan, de hatásos védelmi erőterük lenne. Semmi kapcsolatfelvételi jelzés, csak blokkolás.
A szavai riadóként hangzottak a többiek fülében. Ez váratlan esemény volt, amire nem voltak felkészülve. Lehet, hogy a bolygón élők sokkal fejlettebb szintre jutottak már, mint amiről ők hírt kaptak? Ez megmagyarázná az ellentmondó jelzéseket, amik eljutottak hozzájuk, és ami tulajdonképpen kiváltotta az utazásukat.
Rövid tanácskozást tartottak.
Ti hárman kiszálltok — mondta Miriam. Elég közel vagyunk ahhoz, hogy baj nélkül lejuttok. Én maradok, és meglátjuk mi lesz.
Nem vitatkozott senki sem vele. Nem azért, mintha valami főnöki szó lett volna, hanem mert mindannyiuknak ez tűnt a legoptimálisabb megoldásnak. A hajót semmiképpen sem lett volna jó teljesen a sorsára hagyni, és Miriam volt, aki közülük a legnagyobb mentális erővel rendelkezett, ha lesz egyáltalán valamilyen lehetőség, hogy segítsen, ő tud a legjobban a pilótának segíteni. De, ha ők elpusztulnának, akkor is marad három túlélő.
Szótlanul készültek fel a kiugrásra.
— Akármi is történne, beszéljünk meg néhány találkozást. Mit ismerünk mindannyian ezen a bolygón? A piramisokat? — töprengett el Miriam.
— Ahogy látom, az ismereteink elavultak — jegyezte meg az egyikük.
— Igen. Tudjátok hol volt régen San Francisco? Most is van egy ilyen nevű város, hallottam, de a régi, az ötvenezer évvel ezelőtti, emlékeztek rá? Ahol állt a régi parlament?
Mindnyájan bólintottak.
— Akkor legyen az a találkozóhely. Mondjuk minden tizedik évben, a tavaszi napéjegyenlőség napján. Száz éven keresztül. Akármi történik is velünk, előbb-utóbb el tudunk oda jutni.
A gép megint rázott egy nagyot.
Elbúcsúztak egymástól, és hárman kiugrottak.
Miriam visszaült a pilóta mellé.
— Tettél még egy próbálkozást — mondta.
— Igen. — mondta a pilóta. — Nem reménytelen …?
— Megpróbálom érzékelni az erejüket.
Miriam hosszú-hosszú ideje fejlesztette a mentális erejét, de szigorúan ragaszkodva ahhoz a megtanult elvhez, hogy csak védekezésre használja. A mentális erő használata is olyan, mint a fizikai erőé: nehéz, nagyon nehéz meghúzni a határt, a védekezés és a támadás között.
Itt most úgy érezhette, hogy védekezik, az életük ellen törő erő ellen védekezik. De tudta, hogy ez csak az ő szempontjából az igazság. A lentieknek, a bolygólakóknak ők egy idegen hajó, aki be akar hatolni a légterükbe.
El kellett döntenie, hogy mire használja fel a koncentrált erőt: arra, hogy a hajónak segítsen áttörni a blokkoláson, vagy arra, hogy ha elpusztítják a hajójukat, akkor egy kvázi védőburkot vonjon kettőjük köré, s így legalább valami megmaradjon belőlük.
Volt még esélye, hogy tárgyalhatnának valakivel? Meggyőzhetnék a lentieket, hogy békések a szándékaik? Nem úgy nézett ki. Senki nem jelentkezett, hogy tárgyaljon velük.
Hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. Óriási fény villant fel, s a robbanás erejének hullámai messzire elhatoltak.
Másnap a bolygón az újságok egy meteoritról írtak.
*********************************************************************************************
Szellem a palackban
Barkochba. Olyan régi játék a barkochba, hogy nem is ismerjük a korát. Talán már évezredekkel ezelőtt is játszották valakik valahol. Valaki gondol valamire, és a másiknak, vagy a többieknek, ha nemcsak ketten vannak, ki kell találniuk, hogy mire gondolt az illető. Úgy kell kitalálniuk, hogy nem tehetnek fel másmilyen kérdéseket, csak olyanokat, melyekre egyszerű igennel vagy nemmel lehet válaszolni.
Kláriék gyakran játszottak barkochbát a kirándulásaikon. Mikor várni kellett a vonatra, vagy a menedékházban este, mindig rengeteg alkalom adódott a barkochbázásra.
Az egyik ilyen játéknál történt, hogy éppen Gyuri volt a gondoló. Gondolt valamire, és most ott állt a félkörben üldögélő társaság előtt, és várta a kérdéseket. Egy erős túrával telt nap állt mögöttük, ahol mindnyájan alaposan kifáradtak, de csak a lábaik, a fejek még az alapos vacsora után sem nehezültek el annyira, hogy el tudtak volna már aludni.
— Tárgy? — ez volt a legszokványosabb első kérdés a barkochbázás során.
— Iiiigen.
A kicsit bizonytalanul jövő válaszból valaki mindjárt következtetést is vont le:
— Szóval ez valami olyan, mint az egér, ami lehet tárgy is meg állat is.
A középen állónak az ilyesfajta megjegyzésekre természetesen nem volt szabad reagálni, ezért csak bizonytalanul ingatta a fejét.
— Ekkora? — valaki feltartotta és mutatta a fél karját, s úgy kérdezte.
— Iiigen.
— Szóval körülbelül — szűrte le magának hangosan a kérdező, mivel a válaszban megint lehetett egy csöpp bizonytalanságot érezni.
— Itt is van ilyen tárgy? — ezt egy harmadik társuk kérdezte.
— Nem — ugyan a nyelvtani szabályok szerint a helyes válasz a nincs lett volna, de a játék szabályai szerint így volt jó.
Most hirtelen egyszerre többen is tettek fel a tárgy anyagára vonatkozó kérdést:
— Fa?
— Fém?
— Papír?
Gyuri szépen sorban ránézett a kérdezőkre, s úgy felelte:
— Nem, nem és nem.
— Szövet? Szóval olyan, mint egy ruhaanyag? — ezt egy lány kérdezte, aki egyébként ritkán szólalt meg.
— Nem.
— Tégla?
— Nem.
— Beton?
— Nem.
— Köze van valami építkezéshez? — többen kuncogtak már, mert a kérdező srácról mindenki tudta, hogy éppen építkezik.
— Nem.
— Akkor micsoda? — mondta valaki hangosan, persze mindenki tudta, hogy erre nem jöhet válasz, mert ez nem igazi kérdés.
Csaba magával hozott a játékhoz egy üveg sört a vacsorától, s most ő kérdezte:
— Üveg?
— Iiigen.
Nagy felsóhajtás következett a társaság részéről, aha, szóval üveg.
— Olyan, mint egy borosüveg? Palack?
— Igen.
— Fontos, hogy mi van benne?
— Igen.
Ahá! Szóval azt kellene még kitalálni, hogy mi is van abban az üvegben, amire Gyuri gondolt. Gyorsan záporoztak a kérdések:
— Sör?
— Nem.
— Bor?
— Nem.
— Pálinka?
— Nem.
— Pezsgő?
— Nem.
— Tej netán? — kérdezte valaki viccelődő hangon.
— Nem.
Ekkor valakinek eszébe jutott egy fontos kérdés:
— Iható, ami benne van?
— Nem.
Hoppá! Szóval, nem iható. Akkor egészen más kérdéseket kell feltenni. Jöttek is ezek szépen egymás után, amiből aztán megtudhatták, hogy nem gyomirtó méregről és nem is háztartási tisztítószerről van szó.
Klárinak eszébe jutott egy fontos tisztázó kérdés, ami eddig nem hangzott még el. Éspedig az, hogy vajon egy bizonyos üvegre gondolt Gyuri, vagy egy fajtából sok hasonlóra. Hiszen gondolhat valaki általában a pezsgősüvegre, de gondolhat egy bizonyos pezsgősüvegre, amelyből az esküvőjén ivott.
— Egy bizonyos üvegre gondoltál?
— Igen.
— Ez az egy bizonyos üveg egy személyhez köthető?
— Igen.
— Te vagy az a személy?
— Igen.
Klári már tudta a választ, vagy legalábbis sejtette. Ő volt az egyetlen a társaságból, aki ismerte Gyuri életének ezt az epizódját. Egy gyermekkori szemsérülés történetét.
Ránézett megint Gyurira:
— 1956-ban tört össze ez az üveg?
— Igen.
— Akkor az a Molotov koktél, ami kisgyerekként megsebesítette a szemedet.
— Igen.
Csönd lett.
Az 1980-s évek elején, mikor ez a társaság együtt játszott, még egészen másképp beszéltek 1956 eseményeiről, mint egy negyedszázaddal később. Mintha egy szellem szabadult volna ki a palackból, azáltal, hogy volt köztük valaki, aki azt az időt nyilvánvalóan másképp élte át és így aztán másképp is látja, mint a hivatalos verzió.
Mindig az volt a következő gondoló, aki az előző feladványt kitalálta. Klári állt tehát most a társaság elé, s így folytatták a barkochbát.
***
És a szellem, aki kiszabadult a palackból? Csendben hatott tovább.
*********************************************************************************************
Az élet folyama
Az élet folyama megfoghatatlan, szavakba nem fogható áradat. Születünk, és meghalunk, utunk szétválaszt egyesekkel és összeköt másokkal.
Rosina egy hegyek közötti kis faluban nőtt fel, a Pireneusokban. Természetes volt, hogy ha tovább akar tanulni, egyetemen akar tanulni, akkor muszáj elmennie a szülőfalujából. De, az már nem volt természetes, hogy mindjárt egy más „világot“ is választott: Katalóniát. Nem akadályozta senki, a szülői már idősek voltak, Rosina késői gyermek volt. A faluban maradt a nálánál tizenöt évvel idősebb bátyja, aki gondoskodott, ha kellett az öregekről.
Barcelonában nemcsak a nyelv volt más — természetesen a spanyol közös nyelv volt, de a saját nyelv itt nem a baszk, hanem a katalán — de az aura is, a kimondhatatlan, megfogalmazhatatlan légkör, amelyben az emberek éltek.
Rosina az egyetemen biológiát tanult, s mellette nem sok ideje maradt, mert úgy érezte az elején, hogy felkészületlenebb a többieknél, többet kell tanulnia, behoznia olyan tudásokat, amik másoknak már megvoltak. Nem ismert eleinte senkit, amikor éppen nem tanult, sokat sétált, felfedezte a várost, a tengerpartot, a hegyet, a parkokat.
Egy kis szobát bérelt először, de mivel otthonról nem túl sok pénzzel jött el, munkát keresett. A város villanegyedéből keresett valaki „bennlakó gyerekfelügyelőt, akár egyetemistát“. Kicsit félve ment el a hirdetésre, sok rosszat hallott arról, ahogy emberek kihasználtak au pair-nek jelentkező lányokat. Egy gyönyörű nagy villában élt a hirdető, egy negyvenes éveiben járó férfi, négy éves kisfiával és nyolcvanöt éves mamájával. Szimpatikusak voltak Rosinának, bár félt az első benyomások alapján dönteni. A bennlakásra felajánlott rész egy külön kis lakosztály volt, a padlásból kialakítva, egy nagy szoba, saját kis zuhanyozóval, WC-vel, főzősarokkal és hatalmas erkéllyel. Pénzzel fizetés helyett a gyerekkel kellett foglalkozni. Nem egész nap, mert reggeltől körülbelül délután három óráig a kisfiú óvodában volt, de utána délután, és este az elalvásáig. A férfi manager volt egy nagy cégnél, jól keresett, de kevés ideje maradt. Volt-e felesége, vagy egyáltalán mi történt a gyerek mamájával, azt Rosina nem akarta megkérdezni. A öreg néni ellátása nem az ő feladata volt. Járt oda mindennap egy bejárónő, aki elvégezte a házimunkát, és utána még egy kicsit üldögélt a „Mamával“.
Megegyeztek egy féléves próbaidőben, Rosina két nap múlva be is költözött.
Eltelt egy év. Rosina szépen haladt az egyetemen, jól sikerültek a vizsgái. Jól érezte magát Jorge-éknál, így hívták a férfit, akiről hármuk közül most is a legkevesebbet tudta. A legtöbb időt természetesen Dodoval töltötte, a kisfiúval, Dominique Salvadorral. Sárkányt csináltak és sárkányt eregettek, kagylókat és csigákat gyűjtöttek, és akár otthon voltak, akár valamerre elbarangoltak, mindig sokat meséltek. Dodo nagyon szerette a meséket, és Rosina minden este a lefekvés előtt olvasott neki. Ezen keresztül kezdte megismerni az idős asszonyt is, Ana Lídiát, akit ő — akárcsak Dodo — Anának szólított. Ana hálószobájának az ajtaja esténként nyitva maradt, és Rosina azt vette észre, hogy Ana odafigyel a mesékre. Aztán egyszer meg is jelent Ana a gyerekszobában. Én is akarom hallgatni, mondta, és letelepedett egy kis fotelba. Ezután ők jártak be hozzá gyakrabban délutánonként Dodóval, Ana mesélt néha a gyerekkoráról, ők ketten meg, Rosina és Dodo, mintha testvérek lettek volna, ültek, és hallgatták. Gyakran előfordult, hogy hármasban vacsoráztak, mert Jorge-nak este is valami dolga vagy programja volt, s többször el is utazott napokra. A megegyezésük szerint Rosinának mindig megmaradtak a vasárnapok, és minden hónapban egyszer egy teljes hétvége. Ezeket általában elég rugalmasan kezelték, de úgy, hogy Rosina nem érezte magát „kihasználtnak“. Szívesen töltötte a vasárnapot is Dodóval és Anával, mikor Jorge elutazott. A teljes hétvégéin meg gyakran hazament. Örült, hogy a szüleit jó egészségben látja, örült, hogy az eltávozásával nem szakadt meg köztük a kapocs, szeretettel volt teli, ahogy a szüleire gondolt, bár talán másmilyennel, mintha a szülők fiatalabbak lettek volna. Hiányzott belőle már gyerekkorában is a játékosság, az olyasfajta meghittség, amit most Rosina Dodoval élt meg.
Rosina a második évét fejezte be éppen az egyetemen, mikor Ana súlyosan megbetegedett. Úgy vitték haza a kórházból, hogy az orvosok megmondták, csak néhány hete van hátra. Állandó, huszonnégy órás ápolásra szorult, de nem akart se kórházban maradni, se valamiféle otthonba beköltözni. Itt az én otthonom, itt akarok meghalni — ezzel jött haza, pontosabban hozták. Annak ellenére, hogy volt mellette állandó ápolónő is, Rosina sok időt töltött ezekben a hetekben vele. Örült, ha Ana megszólalt, ha mesélt valami régesrégi dolgot, vagy, mikor látta, hogy ébren van, ő dúdolgatott neki; vagy csak csendben ült mellette és fogta a kezét. Sokat gondolt Istenre, de sohasem imádkozott hangosan. Arra gondolt, mennyire hasonlítanak egymásra ebben, Jorge családja, meg az övé. Apja is, anyja is mindig szótlanul, magukba fordulva imádkoztak.
A temetés után egyik este hárman ültek a konyhában, Jorge-gal és Dodóval. A kisfiú már hatéves lett, szeptemberben kezdte az iskolát. Rosina, szeretném megköszönni, ahogy anyámmal oly sokat törődött a halála előtti időben, mondta Jorge, és egy pénzzel teli borítékot nyújtott neki. Rosina megbántódott. Ana kedvéért tettem és nem pénzért, mondta, és felment a saját lakásába.
Másnap hazament a szüleihez, egy már régóta eltervezett egyhetes látogatásra. Ott is szomorú hír várta, anyja előző nap olyan szerencsétlenül esett le a lépcsőről, hogy bár hamar kórházba vitte a mentő, kétséges volt, hogy életben marad. Két nap szenvedés után a kórházban meg is halt. Rosina természetesen ott maradt a temetésig az apjával. Egészen összetörte szegény Pedrót a felesége halála. Hosszú életet éltek le együtt, békességben, lehetetlennek tűnt neki az élet a felesége nélkül. Rosina és a bátyja azon tanakodtak, mi legyen az öreggel. Apjuk ugyan mindig azt hajtogatta, hogy ő nem akar menni sehová, de tudták, hogy egyedül nem maradhat már. Rosina bátyja magához vette az öreget, de félt, hogy ez nem lesz tartós megoldás, mert saját magának is voltak problémái a házasságával, a feleségével. Rosina szívesen vitte volna magával az apját Barcelonába, de tudta, ahhoz előbb megfelelő lakást kell keresnie. És állást is, valami olyan állást, amiből ketten megélnek, s az egyetemet is be tudja fejezni mellette.
Barcelonában rögtön a megérkezése estéjén mondta Jorgenak, hogy felmond, kérte keressen másvalakit a helyére. Dodo sírva elszaladt a konyhából, Jorge pedig bocsánatot kért.
— De, Rosina, kérem, igazán ne haragudjon rám, nem akartam megbántani, csak …
— Nem haragszom. Megértem, hogy csak korrekt akart lenni. De…
— Akkor marad?
— Nemcsak azért akarok elmenni.
Anyja haláláról már tudtak, hiszen azt elmondta a telefonban, mikor megbeszélte, hogy a temetésig lenn marad a faluban.
— Magamhoz akarom venni apámat, azért akarok keresni egy megfelelő lakást, és … persze valami munkát is.
Ezt a végét már csak halkabban mondta, olvasott néhány álláshirdetést az egyetemen, de nem tudta, mennyi lenne az esélye. Az egyik biológiai laborba kerestek asszisztenst, azt egészen magánakvalónak érezte, de szívesen ment volna az egyetemi könyvtárba is.
— Rosina, figyeljen rám — Jorge kissé lassabban beszélt a megszokottnál, mint aki még maga is keresi a megfelelő szavakat. — Úgyis rendbe akartam tenni a kerti kis házat. Abban van mosdó is, Wc is, csak konyha nincs, de ha megfelelne apjának, ott lakhatna, s enni bejönne hozzánk …
Rosina meglepődött.
Végül elfogadta. Nem keresett másik állást, ott maradt, és miután hármasban szépen kirámolták, kifestették, rendbe rakták a kis házat, a legnehezebbel is megbirkózott: rábeszélte apját, hogy jöjjön vele Barcelonába.
Az öreg Pedrónak jót tett a megváltozott környezet. Ugyan van olyan mondás, mely azt mondja, hogy öreg fát már nem szabad átültetni, az ő esetében ez nem igazolódott be. A legtöbb öreg, aki elhagyja a faluját, sír utána, s mindig minden apróság azt idézi a számára. Pedrónak ellenkezőleg, olyan volt, mintha kisfiú lenne megint, aki örül minden újnak, örül a változásnak. Mintha egy új élet kezdődne. Nagyon megszerette Dodot, egyik unokája se — a fiának volt két gyereke — töltött vele annyi időt, mint Dodo, akinek nem élt már egyik nagyszülője se. Megtanította a fiút sok apróságra, fából faragott apró figurákat neki, és közösen találtak ki meséket hozzájuk, szinte életre keltve azokat.
Dodo jól tanult az iskolában, mellette Jorge még külön is tanítatta, angolra meg zenére.
Újabb két év telt el. Rosinának már közeledett a diplomakészítés, az egyetem befejezésének az időszaka, mikor az öreg Pedro tüdőgyulladást kapott, és hiába ápolta Rosina lelkiismeretesen, kedvesen, néhány hét múlva meghalt.
A temetésre hazaszállították a holttestet a faluba. Rosinát Jorge vitte le az autóján, és velük ment természetesen Dodo is.
A temetés után történt, hogy az egyik falusi asszony azzal köszönt el Jorgetól, akit a családhoz tartozóként kezelt: Aztán vigyázzon a szép fiatal feleségére!
Mind a hárman zavarba jöttek, a legkevésbé talán Dodo. Gondolt már erre vajon? Hogy mi lenne, ha Rosina a mamája lenne? A mostohamamája? Micsoda rossz szó, mérgező szó, Rosina neki sohasem mostoha!
A visszafelé utat szinte végig teljesen szótlanul tették meg. A lakásban törte meg a csendet Jorge:
— Én el tudnám képzelni… Rosina, nem tartasz túl öregnek…?
Valahogy nem találta a megfelelő szavakat, annyira zavarban volt. Pedig milyen másmilyen volt ő fiatalkorában! Azt mondták, hogy bolondultak utána a nők. A feleségével is pillanatok alatt egymásba habarodtak, igaz, aztán ugyanolyan gyorsan el is múlt a szerelem. Már nem haragudott rá, amiért otthagyta őt, és elment a világ végére — Amerikába — egy másik férfival. Egy éve, hogy a hivatalos végzés meglett a válásról. Szabad ember volt. Futó kapcsolatokkal. Nem gondolt egyáltalán mostanáig újabb házasságra, de a gondolat, hogy Rosina végez az egyetemen, és elköltözik tőlük, elviselhetetlen tűnt. Rosina már hozzájuk tartozott, s remélte, hogy ők is Rosinához.
Három hónap múlva megesküdtek. Mint a mesében, boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Tényleg boldogan.
**********************************************************************************************
Mindegy, hogy mi nyel el
Egyszer volt, hol nem volt, ez bizony régen volt. Olyan régen, hogy még a földrészek is másmilyenek voltak, mint manapság.
Az egész bolygó nagy változások előtt állt. Tudták, hogy elkerülhetetlen, hogy be fog következni: a pólusok cseréje, megváltozása, átbillenése. Menetrendszerűen bekövetkezett mindig, csak olyan nagy időközökben, hogy ritkán akadt olyan emberiség, amely két pólusváltást átélt volna. Egy emberi élethez képest a két pólusváltás között eltelt idő nagyon-nagyon soknak tűnt, szinte végtelennek.
Fel lehet készülni egy végre? A civilizáció bevégződésére, amit prognosztizáltak: olyan sok vulkánkitöréssel ,földrengéssel, tsunamikkal járt együtt a pólusváltás, hogy kevés esélye volt annak, hogy bármi is épen megmarad. Természetesen igyekeztek menekülési, átmentési terveket kovácsolni, a föld mélyére épített bunkerekben, s a tenger mélyére megbúvó tengeralattjáró hajókban, de ezek mind kevesek voltak. Előre látható volt, hogy az emberek nagyobb része a pólusváltást nem éli majd túl.
A Nap és a Hold, így becézték kedvesen a két kis öreget, egy kedves párt, akik olyan idősek voltak, hogy szinte örökéletűeknek tűntek. Sok-sok generációt felneveltek, s szárnyaikra bocsájtottak. Mindig szívesen látogatták meg őket egykori gyerekeik, tanítványaik, megcsodálták megőrzött szellemi frisseségüket. S volt valami vonzó, valami egyedi, különleges, abban is, ahogy egymáshoz tartoztak. Soha senki nem hallotta veszekedni őket. Mintha szavak nélkül értették volna, hogy mit akar a másik, sőt, még nagyobb távolságokra eltávolódva egymástól is fennállt valamiféle telepatikus kapcsolat közöttük. De már régen nem távolódtak el egymástól nagyobb távolságokra, s nem igen mozdultak ki a tengerparti városból sem, ahol éltek.
Egyetlen ember volt, aki kettőjüket nem egynek látta, egy egykori tanítványuk. Szerelmes volt az asszonyba, de sikertelenül próbált kettőjük közé állni. Kedvelték mind a ketten, mint nevelt gyereket, mint tanítványt, de összhangjukat nem tudta megbontani.
A civilizációjuk birtokában volt már annak a tudásnak, amivel új és új életekbe voltak képesek „átköltöztetni“ egy embert. Veszélyes tudás volt ez.
Az egykori nevelt gyerek próbálta egyszer rávenni az asszonyt: gyere velem, légy az enyém, legyünk mind a ketten fiatalok, egymást nagyon szerető fiatalok! Hiszen ti már nem is szóltok egymáshoz! Te valójában hozzám tartozol!
A fiatalság kísértése. Jó-e így választani az életet?
Miután visszautasította, sokáig nem látta őt az asszony. Nem beszéltek róla a párjával, ehhez sem volt szükségük a szavakra. A fiatalemberből úgy nevezett „nagy ember“ lett a világban. Hatalommal rendelkező. Aki megszokta, hogy mindent megkap, amit csak akar.
Természetesen a készülődő tragédia idején a menekülési, a túlélési lehetőségei is megvoltak. Rendelkezett azokkal az eszközökkel és kapcsolatokkal, hogy akár a föld mélyén lévő bunkerekben, akár valamelyik tengeralattjárón helyet tudott kapni.
Megjelent náluk, mikor a változások elkezdődtek. Magával akarta vinni az asszonyt.
Itt elpusztul, meghal, elvész örökre …Velem kell jönnie…
Nem megyek sehová. Elég sokáig éltem, elég sokáig éltünk. Mi itt várjuk be a véget. Mindegy, hogy mi nyel el, a hullám, vagy a tűzhányóból kiömlő láva.
Akkor soha nem látom már …?
Soha? Nehéz szó ez. Egymillió év olyan soknak tűnik az embereknek, hogy azt mondják rá, hogy soha. Talán egymillió év múlva. Ha a sors úgy akarja, találkozunk. Az élet mindig újrakezdődik, így vagy úgy, újjászületünk.
Kérdés, hogy ráismerünk-e egymásra … mormogta maga elé a fiatalember, már tudva, hogy hiába jött.
Kérdés, hogy megőrizzük-e önmagunkat a változásokban — felelte az asszony.
A fiatalember szinte az utolsó lehetséges pillanatban távozott el. Már közeledett feléjük egy óriás tsunami, több száz méter magas hullámokkal. A vulkán dörgése kísérte, míg a két öreg felballagott a tetőre. Onnan néztek együtt, szótlanul, a tenger felé.
Az ár vitte el őket.
********************************************************************************
Keveredő idők
Milyen sötétek, szomorúan hosszúak tudnak lenni a november végi éjszakák! Borongós, kedvetlen minden a városban, milyen igazuk vannak azoknak az állatoknak, akik inkább átalusszák az egész telet!
Lili is ilyen borongós hangulatban ébredt. Olyan álma volt megint, amilyet már elmesélni sem szeretett, mert tartott tőle, hogy Ádám csak mosolyogna rajta. Még szerencse, hogy most egyedül volt, Ádám csak este jön haza egy egyhetes hivatalos útról, addig töprenghetett nyugodtan az álmáról. Mikor a hálóból átment a nappaliba, a szeme rögtön a vakizasira tévedt. Látod, ha Ádám most itthon lenne, téged okolna megint! – mondta magában a kardhoz beszélve.
Őszi éjjelen
Fel s tovaszáll a homály,
A megálmodott,
Még halvány, de kedves kép
Körvonalazódott már.
Több éve meghalt nagyanyjának egy kézzel írott, tankákkal teli füzetecskéje volt a vakizasi mellett, és most, mikor belelapozott, véletlenül ennél nyílt ki. Körvonalazódott már? Lili eltöprengett a szavakon. Nem, nem, bennem még nagy a homály! Miért jönnek ezek az ismeretlen képek az álmomban?
Erre a kérdésre nem tudták a választ, se Lili, se Ádám, de néha, ha Lili mesélt az álmairól, elvitatkoztak rajta.
Miért nem dobod ki azt a kardot? – kérdezte az első ilyen alkalommal Àdám, majd Lili döbbent arcát látva hozzátette: — Vagy legalább tedd el egy fiókba, vagy a szekrénybe.
Lili a fejét rázva tiltakozott akkor: Nem, nem, a nagyanyámé volt és nagyon értékes!
Igazából fogalma se volt, hogy pénzben kifejezve mennyire értékes az a kard. Tudta, hogy úgy is értékes, de az ő számára emocionális értéke volt, igaz, hogy teljesen megmagyarázhatatlanul. Elmesélte egyik álmát Ádámnak, amikor egy szamurájt látott maga előtt, és mind a két kezében egy-egy kard volt. Később utánaolvasott, és megtanulta, hogy a szamurájoknak valóban két kardjuk volt mindig, egy kisebb meg egy nagyobb. Hogy került a nagymamájához ez a kard, azt Lili nem tudta. Mikor kicsi volt, a nagymama mindig csak annyit mondott róla mosolyogva, hogy családi örökség, de hogy hogyan vált azzá, azt nem tudta. Hol van ennek a kardnak a párja? Lilinek szinte mániájává vált ez a kérdés, olyan gondolatai támadtak néha, mintha ő magának lenne egy ismeretlen fivére, és azé lenne a másik kard. Ez teljesen nonszensz volt, ketten voltak lánytestvérek, anyja-apja magyar, közel és távol sehol nem látszott semmi japán rokonság. Miért gondolt ő mégis olyan gyakran Japánra?
November vége lévén, későn világosodott, de már elég világos volt ahhoz, hogy lement futni. Nem járt a manapság divatos edzőtermek egyikébe se, sőt, még otthon sem tartottak szobabiciklit, a heti futás jelentette az egyetlen rendszeres sportot az életében. Igaz, tavasszal sokat jártak kirándulni, gyakran biciklivel is, de ezt nem számították magukban a sporthoz.
Lilinek, miközben elszaladt egy utazási iroda nagy tengeri hajóutat hirdető plakátja mellett, megint csak Japán jutott az eszébe. Volt egyszer egy tengeri hajón egy kiránduláson, ahol egy japán csoportba keveredett. Mikor az egyik szigeten kiszálltak, és busszal mentek tovább, egy japán nő került mellé a buszon. Elbeszélgettek. Angolul természetesen, mert az volt a közös nyelv, de beszélgetés közben Lili többször is úgy érezte, hogy előre tudja, mit fog a másik kérdezni, mintha olvasni tudott volna a fejében. Pedig még japánul se tudott, egy szót se. Ádám meg is kérdezte egyik alkalommal, hogy miért nem lát neki japánul tanulni, ha annyit foglalkozik vele a gondolataiban, és még azt is hozzátette, hogy elmehetne oda élni. Nem, nem, nem, nem akarnék ott élni! – tiltakozott akkor hangosan, maga sem tudva, igazán, hogy miért. Japán egy sziget, egy szakadék tetején, és bármikor belezuhanhat a tengerbe – ezt érezte, de kimondani nagyon gyerekes félelemnek tűnt, inkább nem mondta. Olyanokat mondott, ami érthetőbbnek tűnt mások számára: Tele vannak atomerőművekkel, tönkre fognak tenni mindent! Ádám erre csak megvonta a vállát: A legtöbb fejlett ország tele van velük. Ilyenkor olyan idegennek tűnt a számára a férje! A mindennapokban, a valóság világában jól megértették és szerették egymást. De Liliben benne volt még egy másik világ, egy furcsa, talán gyerekes álomvilág, és Ádám azt nem értette meg sehogyan sem. Hogy nevetett rajta, mikor elmesélte a megismerkedését egy japán lánnyal Londonban, még egyetemista korában! Legalább tíz percen keresztül álltak Lili és a japán kislány akkor egymással szemben és hajlongtak felváltva egymás felé az egyik metróállomáson, mert fogalma se volt, hogy hogyan kell befejezni egy elköszönést? Pedig neki ez egy kedves élménye volt, a mindennapi udvariasságot hiányolta az életből, ami, Lili úgy vélte, a régi generációkban jobban megvolt, és talán Japánban jobban megőrződött.
Egy óra elteltével ért haza a futásból, lezuhanyozott, majd nekilátott a hétvégi takarításnak. Porszívózás közben levert a könyvespolcról véletlenül egy könyvet, ezt feltette az asztalra, hogy majd mikor készen lesz, megkeresi a helyét.
Csak könnyű ebédet tervezett magának, este, mikor Ádám megjön, vacsoráznak majd alaposabban együtt. Miközben evett, belenézett a leesett könyvbe. Egy novelláskötet volt, Shichiro Fukazawa könyve. Lili belelapozott, és egy régi fényképet talált benne a nagyanyjáról.
Szép halált vágytam,
Sűrűn hulló fehér hót,
Magas hegyekben,
Hol a szikla a párnám,
S gyorsan jön, szép a halál.
Egy írás a Narayama dalokról. Lili halványan emlékezett erre a történetre. Emlékezett arra, hogy beleborzongott, mikor elképzelte, hogy egy fiú nekilát kivinni az anyját a hegyre. Aztán később, mikor a haldokló nagynénjénél járt a kórházban, már nem tudta eldönteni, hogy mi a rosszabb. Hónapokon keresztül magatehetetlenül gyötrődni egy kórházi ágyon, a fájdalmak ellen gyógyszerekkel teletömve, gépekre kötve feküdni – ez jobb? Emberségesebb? Tudta, hogy a fiatalok, az ő korosztálya, nemigen szokott a halálra gondolni. Tizennyolc évesen vesztette el a szüleit, és mindenki természetesnek tartotta, hogyha ő nem akart a halálról beszélni. De nem is gondolt rá? Mióta Ádámmal összeházasodtak, nem sokat. Szeretett volna teherbeesni, szeretett volna kisbabát, gyereket – az életre gondolt. Akik élnek és akik élni fognak. Jó ez?
Beleolvasott a könyvbe. Szép a halál. Úgy tartották ott, akkor, valamikor azok az emberek, hogy ha elkezd esni a hó, mikor valaki kiér a hegyre, akkor az szép halált jelent neki. Mit jelent a szép halál? Gyorsat? Álomba merülést a hó alatt? Lili nem tudta. A kávé mellett belemerült a könyvbe, és szinte észre sem vette, hogy úgy eltelt az idő, hogy lassan már sötétedni kezdett.
Te jó ég! Már mindjárt öt óra, Ádám hamarosan itt lesz!
Ádámon nem látszott egy csepp úti fáradtság sem, boldogan mosolygott, mikor belépett a szobába és meglátta a gyertyákkal megterített asztalt.
Én is arra gondoltam, hogy ünnepi vacsoránk lesz ma, hoztam is hozzá egy extra jó minőségű vörösbort!
Mikor már megették a halat meg a zöldségeket, akkor kérdezte meg Ádám mosolyogva:
Elkezdtél már japánul tanulni?
Lili egy pillanatra megdöbbent, csak nem akar Ádám gúnyolódni? De nem, rögtön folytatta tovább, és elmesélte a nagy újságot, hogy a következő év februárjában három hónapra Japánba küldik, megtanulni ott azt az új technológiát, amit megvesznek.
Nincs kedved velem jönni? Kérdezd meg a főnököd, hogy a rendes évi szabadságod mellé nem kaphatnál-e két hónap fizetésnélkülit, nem lenne jó?
Lili a meglepetéstől nem tudott rögtön válaszolni. Elmenni Japánba három hónapra, ahol neki semmi dolga nem lenne, csak nézni és látni? Volt idő, mikor ábrándozott erről.
Néhány óra múlva boldogan összeölelkezve merültek álomba.
Vajon mit hozott az álom tündére ezen az éjszakán Lilinek?
*********************************************************************************
(folyt. köv.)
time2life 