2019 január 31-dikén megjelent egy kis elbeszélés kötetem az epublinál.
Ez a rövid ismertető van előtte:
Az emberben mindig volt felfedező vágy, de míg korábban ez a Földre szorítkozott, ma már sokan álmodhatnak messzebbre vezető utakról vagy arról, hogy itt találkozunk távolabbról jöttekkel.
A következő elbeszéléseket tartalmazza ez a kötet:
A hold és mi
Kapcsolatkeresések
Egy világ szülői
Az öreg medúza meséiből
Mindegy, hogy mi nyel el
Az élet tovaterjedése
A látogató
A megérkezés
Reneszánsz
Igazoltatás.
A könyv adatai:
Nyelve magyar, formátuma A5.
Oldalszám: 68
ISBN: 9783748508212
A borító:
Kedvcsinálóként az egyik hosszabb elbeszélés eleje:
Kapcsolatkeresések
1.
Június közepe volt, túljutottak az érettségin, mondhatták, hogy előttünk az élet. Ha nem is mondták ki így, de valamennyire mindannyian érezték. Egy közös nyaralásra indultak, nem az egész osztály, csak egy tucatnyian, olyanok, akik az utóbbi években jól összerázódtak, gyakran együtt voltak bulin, kiránduláson, mindenen, kivéve a választott nyelv óráikat, mert a társaság egyik fele angolos volt, a másik spanyolos.
A Kanári szigeteket választották úticélul, ahol ketten közülük nyaraltak már egyszer a szüleikkel, de a többieknek ismeretlen volt. A körülbelül négy óra repülés hamar eltelt, viccelődtek, tervezgettek, öntudatlanul a múlt és a jövő között lebegtek. A múlt volt az iskola, ami már lezárult ugyan, de még erősen élt bennük, a jövő a továbbtanulás a társaság egyik felének, a nagyobbik felének, és a munka háromnak közülük, akik nem jelentkeztek egyetemre. Ők sem tekintettek aggodalommal a jövőbe, többé-kevésbé biztos hely várta őket: Marcit a nagybátyja autószerelő műhelye, Dalmát egy utazási iroda, Edinát pedig a kórház, ahol anyja is dolgozott, és ahol mindig volt hely ápolónőnek jelentkezőnek, sőt, még a szükséges tanfolyam költségeit is vállalták.
Blanka volt a legcsöndesebb közöttük, de ez nem volt feltűnő, mert az évek során mindig így volt. Te csendestárs vagy, mondta neki egyszer viccelődve az egyik fiú, nyilván valamelyik Rejtő könyv olvasása után. Blanka nem bánta, jól érezte magát ebben a kicsit visszahúzódó állapotban, örült, hogy ennek ellenére maguk közé tartozónak érzik és mindig hívják magukkal, akárhová mennek. Csilla, Gabi és Edina volt az a hármas, akik állandóan sülve-főve együtt voltak, de mivel a legtöbbször párokban kellett lenniük – kettesével a padoban, kettesével ha az osztály ment az utcán, kettesével a tornagyakorlatoknál, stb. – így önkéntelenül kellett egy negyedik, és Blanka lett ez a negyedik.
Tenerifán a szállodai szobák is két ágyasak voltak, Gabi és Edina, Csilla és Blanka kerültek együtt egy-egy szobába. A csoportban volt egy pár, Dalma és Marci, ők természetesen egy szobába mentek, a többi fiú pedig a maradék három szobába.
Nem voltak semmilyen utazási irodához kötve, nem volt semmilyen kötött program, így az első estéjük jórészt az azon való tanakodással telt el, hogy mit csináljanak az elkövetkező napokban. Dalma és Marci kíváncsiak voltak a Loro Parkra, az állatkertre, mondván, hogy ez a világ egyik leghíresebb állatkertje, de a többiek ennek hallatára igencsak elhúzták a szájukat, mint akik öregeknek vagy kisgyerekeknek való programnak tartják az ilyesmit. A fiúk közül ketten, Bence és Gergő gyakorlott hegymászóknak tartották magukat, már amennyire egy alapjában sík vidéken élő fiatalember hegymászó lehet. Jártak néha a Magas-Tátrában, kétszer a Fogarasi Havasokban és egyszer az Alpokban is. Ők elmaradhatatlannak tartották, hogy megmásszák a Teidét, a Kanári szigetek híres vulkánhegyét, amely magasabb volt minden csúcsnál, ahol addig jártak.
A többieket Dani rábeszélte egy hajókirándulásra. Tudta, hogy a kikötőből rendszeresen indulnak átkelőhajók a közeli szigetekre és azt javasolta, hogy hajóval járják be valamennyi nagyobb szigetet. A lányok eleinte húzódoztak, mondván, hogy ők inkább napozni és a tengerben fürödni szeretnének, de Dani addig győzködte őket, mondván hogy napozni a hajón is lehet, a tengerben fürödni meg bárhol, hogy a végén beleegyeztek.
Így másnap a kis társaság három felé szakadt: Dalmáék mentek a Loro Parkba, Bencéék indultak a Teidére, a többiek, négy lány és négy fiú pedig hajóval a tengerre. Ugyan előző esti terveikben La Gomera szigetét választották első céljuknak, de amikor a kikötőbe értek, éppen elérték az El Hierro felé indulni készülő hajót, és gyorsan eldöntötték, hogy akkor az lesz első, odamennek.
A hajóút tovább tartott, mint hitték, mert majdnem négy órányit elvett. Viszont tényleg lehetett napozni a hajón és elég kellemesen, mert alig harmadannyi utas volt, mint amennyire a hajót tervezték. Mikor El Hierron a hajóról leszálltak, látták, hogy a visszaindulásig – hiszen még aznap vissza készültek menni – alig 2 órányi idejük maradt. Nagyobb túrára ez természetesen nem volt elég, és amúgy is mindnyájan fürödni vágytak, ezért lementek a kikötőtől nem messze a tengerhez.
Tengerhez? Tengernek nevezték, pedig ez az óceán volt. Az Atlanti óceán, amelyikről eddig csak az iskolában hallottak, még Dani is, aki gyerekkorában ugyan járt már egyszer Gran Canarián a szüleivel, de akkor csak a szálloda uszodájában fürödtek. Az Atlanti óceán erejével egyikük sem volt tisztában, azzal, hogy a hullámok húzóereje itt összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a tavakban, mint a Földközi tengeren, mint a legtöbb helyen, amit ők eddig ismertek.
Az óceán partja nem volt lezárva, valahol volt ugyan egy spanyol nyelvű figyelmeztető tábla az óceán erejéről, de ők ezt észre sem vették, amint csatakiáltásokkal szaladtak a sziklás-köves rész után elért homokos parton a víz felé. A lányok közül Blanka volt a legjobb úszó, a fiúknál Huba. Gyakran versenyeztek az uszodában, és egyszer a Velencei tavon is, mikor oda vitte őket az egyik osztálykirándulás. A víz gyorsan mélyült itt az óceánban, alig négy-öt méteres sáv volt, ahol még le lehetett állni. A társaságból a többiek beérték ezzel, és nemcsak ők, hanem akiket a parton lehetett látni fürdőzőket, azok mind. Néhányan kis pipát viseltek és olyan búvárszemüveget, amellyel jól meg lehet figyelni a sekély vízben élő aprócska állatokat. Blanka és Huba viszont kimondatlanul is „rendes úszásra” készültek. Nem túl messze a parttól láttak egy kiugró sziklát, az volt az első célpont, hogy oda kiúsznak.
A víz hideg volt és valahogy barátságtalan, bár az első métereknél még nem érezték a vonzóerejét. De ahogy elérte Blankát az első vad hullám, már tudta, hogy óvatosnak kell lennie, ez más, mint ahol eddig úszott. Nagyon lassan kezdett csak hozzászokni, megtanulni érzékelni, hogy mikor jön a mélyből a magában kissé alattomosnak nevezett ellenállhatatlannak tűnő vonzás. Persze, ez az alattomos jelző túlzás volt, érezte, hogy nem szabadna megszemélyesíteni a vizet, de nem tudott ezen elgondolkodni, mert minden erejét lekötötte az odafigyelés. Mikor felkapaszkodott a partról célként kinézett sziklára, látta, hogy Huba már ott van. Egyikük sem szólt semmit, a máskor szokásos viccelődés – én nyertem! – most elmaradt. Látszott Hubán, hogy ő is küzdött a vízzel, több erőt kivett belőle, mint amennyire számított. Bár sütött a nap, az időnként fel-feltámadó szél és a gyakran felcsapó hullámok nem tették kellemessé a sziklán üldögélést.
Megyünk vissza, jó? – kérdezte Huba és Blanka épp csak rábólintott, a fiú már ugrott is vissza az óceánba.
Blanka most nem ugrott, óvatosan ereszkedett vissza a vizbe. Próbálta az úszásával elkapni a hullámok ütemét, azt, hogy hagyja, hogy vigye a hullám kifelé és az erejét arra összpontosítsa, hogy ne hagyja, hogy a visszahúzódó hullámág őt is visszarántsa. Ez jól ment egy darabig, de aztán egyszer csak valami történt, vagy a hullám volt váratlanul sokkal erősebb az előzőeknél, vagy Blanka figyelme hagyott ki egy pillanatra, de elnyelte őt az óceán.
Huba, aki elöl haladt, nem vette ezt észre. Kiúszott jól elfáradva a partra, a törülközőjéhez szaladt, majd miután szárazra dörzsőlte magát, visszament a sekély vízhez, a társaság többi tagjához. Legalább egy negyedóra eltelt, mire észrevették, hogy Blanka nem jött vissza az úszásból, nem jött ki az óceánból.
Blanka a víz alatt lebegett, félig öntudatlan állapotában egy óriás teknős vette őt a hátára. Magatehetetlennek érezte magát, és ugyanakkor nem tudta, hogy meghalt-e már vagy sem. Élek még? Önmagát kérdezte a gondolataiban, de furcsa módon úgy tűnt neki, hogy ki nem mondott gondolatára a teknős felel: Igen, élsz. Ne félj. Jó helyre viszlek el.
Blanka nem tudta, hogy álmodik-e, vagy mi történik vele. Volt odahaza egy kis teknőse, akit Matildának hívott és most a fejében összemosódott a két teknős. Matilda, te vagy? Így fogalmazódott meg Blanka fejében a kérdés és mintha valaki válaszolt volna neki: Igen, én. Mondtam, hogy ne félj.
Egyre lejjebb haladtak a tenger mélye felé, Blankában a kábultság csodálkozással keveredett. Csodálkozott mindenen, azon, hogy lát még, hogy lent, ki tudja milyen mélyen, ahol ő mindig azt hitte, hogy nincs már semmilyen fény, még látott, néha homályosabban, néha jobban, és rengeteg körülötte zajló mozgást érzékelt. Voltak állatok, akik maguk világítottak, voltak olyan nagy halak – nem tudta, hogy cápák-e vagy sem – amelyektől eddig biztosan mindig nagyon megijedt volna, ha a vízben találkozik velük. Voltak ismerősnek tűnő lények, oktopuszok, rákok, csigák, kagylók, és voltak olyanok, amelyeket még nemcsak sohasem látott, de nem is hallott róluk soha. Meg volt kavarodva, nem tudta, hogy él-e vagy sem, átéli és látja mindezt, vagy csak a fantáziája játszik vele, különös, bizarr állapotban volt.
Nem tudta Blanka, hogy mennyi idő telt el, amikor úgy tűnt, hogy a teknős megérkezett vele oda, ahová igyekezett. Mintha egy különös kastély állt volna az óceán mélyén! Egy óriási burok vette körül, melyet egy pillanatra megnyitott a számukra egy barátságos oktopusz, és ők beléphettek. Pontosabban beúszhattak. Blanka leszállt Matilda hátáról és bár nem értette hogyan lehetséges ez, örült, hogy él. Megszólította a mellette álló oktopuszt és teknőst:
Szép Mári és Matilda, mondjátok, hol vagyok?
A Szép Márinak nevezett oktopusz kedves mosollyal felelt neki: Üdvözöllek, Blanka, itt vagy minálunk az óceán mélyén. Gyere beljebb, légy a vendégünk.
Honnan tudjátok a nevemet? Hogyan lehet, hogy élek és nem vesztem el a tengerben? – miután a kérdések gyorsan kibuggyantak belőle, csak akkor gondolt arra, hogy meg kellene köszönnie a megmentését. Matilda felé fordult: Köszönöm, hogy megmentetted az életem.
Szép Mári és Matilda mosolyogtak a kérdéseket hallva, majd azt mondták: Mi itt mindenről tudunk, amit az emberek csinálnak. Gyere beljebb, nézz körül, majd lassacskán megértesz magad mindent.
Blanka nem lett okosabb ettől a választól, csak a csodálkozása nőtt egyre jobban az egyik pillanatról a másikra. Természetesen elfogadta a szíves invitálást és elindultak befelé.
Elindultak? Nem tudta volna megfogalmazni, hogy mi a jó szó a mozgására, nem gyalogolt és nem úszott. Lebegett a vízben. Újfajta mozgás volt, amibe nagyon hamar bele lehetett jönni. Azt a helyet, amelyet megismerve befelé haladtak azért nevezte magában kastélynak, mert nem tudott rá jobb szót. Nem hasonlított egyetlen szárazföldi kastélyra sem, pedig Blanka látott néhányat a kirándulásai során. Azt sem tudta volna megmondani, hogy kik építették, vagy pontosabban abban sem volt biztos, hogy egyáltalán építette-e valaki, vagy egy nagy barlangrendszerben jár, ahol úgy a barlangot, mint a sok gyönyörű színes korállt a természet alkotta ilyenre. Vagy talán nem is korállok voltak mindaz a szépség, ami a palota falait díszítette? Lehet, hogy csak Blanka nevezte őket annak, mert éppen úgy, ahogy Matildának és Szép Márinak nevet adott, mindennek, amit látott, meg akarta találni a nevét?
Több hatalmas termen haladtak keresztül és útközben sokakkal találkoztak. Úgy látszott, hogy Matilda és Szép Mári mindenkit ismernek, mert minden szembejövővel köszöntötték egymást. Blanka néhol szívesen megállt volna, vagy legalábbis lelassult volna annyira, hogy alaposabban megnézhessen mindent, de amikor le akart állni, Szép Mári intett a fejével, hogy menjenek tovább. Várnak minket, mondta. Ugyan ki várhat itt énrám, kérdezte magában Blanka, de oly sok volt az újdonság és a csodálkoznivaló, hogy már szinte természetesnek vette, hogy nem tudja a válaszokat.
Nemsokára egy minden addiginál nagyobb és szebb, Blanka még azt is hozzátette magában, hogy ünnepélyesebb, terembe értek. Középen, egy kör alakúan elrendezett részen két fénylő alak lebegett. Ember formájuk volt? Nem, ezt Blanka nem mondta volna, de semmilyen általa ismert állatra sem hasonlítottak, ahogy például Szép Mári és Matilda. Ha egyáltalán hasonlítottak valamire, akkor leginkább arra a szép, színes képre, amelyik gyerekkorában az egyik mesékönyvét díszítette. Tündérek, gondolta Blanka, mégis léteznek tündérek, csak az emberek nem tudnak róla, és mindenre, amit nem tudnak, arra azt mondják, hogy mese. Ők a Király és a Királynő! S ezzel a gondolatával már el is nevezte a két csodálatosan fénylő alakot, akik közül az egyik, a Királynő üdvözölte őt:
Üdvözlégy, Blanka, örülünk a jöttödnek.
Szép, csilingelő, majdnem éneklő hang volt az, amit Blanka hallott. Meghajolt, és szeretett volna valami kedveset és udvariasat mondani, de hirtelenjében nem tudta, hogy mivel kezdje. Nem volt baj. A Királynő beszélt hozzá tovább.
Ha lepihenni vágysz, van itt egy nyugodt zug, ahol senki nem zavar majd. De ha inkább a kíváncsiságod az erősebb, akkor Szép Mári szívesen körbekísér itt minálunk. Elmentek együtt az iskolához, ahová te is jársz majd, ha azt választod.
Mikor a Királynő az iskola szót mondta, Blanka észrevette, hogy a Király is, Szép Mári is és a teknős is elmosolyodtak egy kicsit. Milyen iskola lehet ez, gondolta magában, tündeiskola? Olyasmi, mint a varázsló iskola volt az egyik népszerű filmben?
Kíváncsi volt és ezért azt felelte, hogy nem érzi magát fáradtnak, indulhatnak rögtön. A Királynő meghívta őt uzsonnára, azzal, hogyha kinézelődte magát, jöjjön vissza beszélgetni.
Mire visszaértek, Blanka addigra bizony tényleg fáradtnak érezte magát. Nem annyira a mozgástól, hiszen ez a lebegés olyan kevés energiát vett el, hogy alig vette észre, hanem a nagyon sok újtól, amit látott. Sok lénnyel találkozott, és csodálatosnak találta, amit elkezdett megismerni és megérteni ebből a világból. Mindenki olyan alakot öltött, amilyet magának kiválasztott, és látta, hogy ezt egészen természetesnek tekintik a többiek. A nap végére már nem aszerint kezdte megjegyezni új ismerőseit, hogy kit milyen alakban látott – mint az elején Matildát Matildának a teknősforma miatt, vagy Szép Márit Szép Márinak az oktopusz forma miatt – hanem többnyire aszerint, hogy ki mivel foglalkozott, mi után érdeklődött, miről mesélt neki. Járt az iskolában, és kialakult egy első képe arról, mi mindent kellene megtanulnia. Járt egy laboratóriumban, amelyet csak ő nevezett így, mert ő úgy látta, hogy ott kísérleteznek az élő anyaggal, a sejtekkel, az állatokkal, a növényekkel. Itt egy kicsit megriadt, amíg meg nem mutatták neki, hogy ők gyógyítani, segíteni akarják az életet. Nem úgy, mint az emberek, tette hozzá az ottani beszélgetőtársa, akit Blanka magában Professzornak nevezett. Aztán járt egy olyan csoportnál, akik mindent tudtak a felszínen lakók, az emberek életéről. Megdöbbent, hogy őróla is mindent tudtak, még az olyan apróságokat is, mikor kislányként elesett egyszer a biciklivel, és azután maradt egy kis forradás a bal karján. Még jobban elcsodálkozott, mikor képeket látott az odafenti világról. Nem tudta természetesen, hogy mi ez a technológia, amit a lentiek használnak, talán nem is technológiának, hanem mágiának kellene neveznem, gondolta magában. Mert olyan volt, mintha egy tetszés szerint kiválasztott helyen zajló történés megelevenedne egy hatalmas vízfalon. Így látott egy repülőt felszállni, egy hajót elsüllyedni és ami a legjobban meglepte, látott egy kislányt, aki nagyon hasonlított őrá, de mégsem ő volt.
Ezen élmények hatása alatt volt, mikor a Királynő uzsonnáján feltették neki a kérdést:
Választottál? Mit szeretnél csinálni?
Blanka a látott kislányra gondolt, és elgondolkodás nélkül kibökte: Hazamenni. Fel, a felszínre, az emberek közé.
A körülötte ülők egymásra néztek, majd egy lélegzetvételnyi hallgatás után a Királynő így szólt: Rendben van. Segítünk visszamenned.
Egy csöppnyi szívet adott át Blankának egy vékony láncon, és azt mondta:
Viseld ezt mindig magadon. Ha vissza akarsz térni hozzánk, csak ki kell nyitnod a szívecskét, és egy szempillantás alatt itt leszel.
Blankának éppen csak megköszönni jutott ideje, aztán mély álomba merült.
A szülővárosában ébredt fel egy parkban egy padon. A ruháját furcsának találta, de ahogy körbenézett, azt látta, hogy sokan járnak hasonlóban. Felállt, és próbálta eldönteni, hogy merre induljon. Bizonytalan volt abban, hogy hol van. A hely nagyon hasonlított egy parkra, ahová gyerekkorában gyakran kijártak, de a környék zavarba hozta. Mi történt velem? Hol vagyok? Ezek voltak a fejében az első kérdések. A második kérdésre találta meg hamarabb a választ, mert talált egy utcatáblát, amelyből kiderült, hogy nem tévedett, valóban azon a téren van, ahol gyerekként oly sokat játszott. Hogy lehet ez? Eszébe jutott a kirándulás a Kanári szigetekre és a víz alatti világ. Nem álmodhattam mindezt! – gondolta magában. Haza kell mennem, anyáék biztosan meglepődnek majd, ha arról értesítették őket, hogy meghaltam.
A házuk nem volt messze, hiszen a szomszéd kis utcában laktak. De gyanúsan ismeretlen volt mégis. Semmi sem stimmelt, az alig egy nap alatt minden megváltozott. Az üres telken egy magas ház állt, a járművek formája, jellege egészen más volt, mint amit megszokott, és az út egyik oldalán egy mozgó járda vezetett. Blanka egészen megzavarodott, nem értette, hogy mi történt. Az egyetlen megnyugtató az volt, hogy a házukon a lakásuk kapucsengője felett az ő nevük állt. Becsengetett, mert a kulcsa nyilván valahol elveszett. Akkor látta, hogy megváltozott a kapunál lévő csengőrendszer: egy kis monitoron annak a fiatal lánynak a képe jelent meg, akit a víz alatti világban látott idefentről, és aki annyira hasonlított őhozzá.
Ki az? – kérdezte a kislány.
Blanka vagyok – válaszolt ő zavartan.
Papa, gyere ide! – hallotta a kislány hangját ekkor Blanka, s a képen hamarosan megjelent egy ötven év körülinek tűnő férfi. Blanka megdöbbent:
Béla, te vagy az?
Béla a kisöccse volt, késői gyerek, alig négyévesen maradt otthon, amikor ő elutazott a Kanári szigetekre.
Béla még jobban megzavarodott a kép láttán és a kérdés hallatán. Kicsit erőszakosan kérdezte:
Kicsoda maga? Mit akar itt?
Béla, nem ismersz meg? Blanka vagyok, a nővéred! – Blanka hangja szomorú és kétségbeesett volt egyszerre, miközben megértette, hogy mialatt ő lent járt a tenger mélyén létező birodalomban, azalatt itt fent, a szárazföldön nem egy fél nap, de egy fél évszázad telt el.
Maga egy szélhámos – jött a zavart hangú válasz odafentről – az én nővérem több évtizeddel ezelőtt a tengerbe veszett.
A Kanári szigeteken, ugye? – Blanka még nem adta fel, hogy megértik egymást.
Nem tudom, hogy honnan ilyen jól értesült, de ha nem hagyja abba a molesztálásunkat, kihívom a rendőrséget! – Béla türelme szemmel láthatóan fogytán volt.
Öcsüke, rendbá’t hívsz ellenem? – Blanka egy olyan megszólítást és egy olyan szót használt, amit csak a család ismert, mert öcsükének csak olyankor hívták Bélát, amikor valami rossz fát tett a tűzre, és rendbá-nak a kisfiú nevezte a rendőröket, mikor még alig múlt két éves.
Béla elsápadt, bár ez a monitoron nem volt nagyon kivehető. Egy rövid hallgatás után azt mondta: Mindjárt lemegyek magához, várjon.
Blanka megértette. A furcsa ismeretlen kíváncsivá tette az öccsét, de nyilván félti a családját. A szüleik egészen biztosan meghaltak már, és most Béla lakik itt a feleségével és a gyerekeivel. Az a kislány, akivel először beszélt és akit már lent egy képen látott, aki olyan nagyon hasonlít őrá, az ezek szerint Béla lánya. Jó lenne megismerni, gondolta Blanka, de még őbenne sem tudatosult teljesen, hogy mit jelent, hogy eltelt vagy ötven év. Még ha el is tudja ezt fogadtatni Bélával, mit szólnak a többiek? Nemcsak a családja, de általában az emberek? Hisznek majd neki? Nem tartják bolondnak? Nem akarják bezárni valahová vagy örök vizsgálatoknak kitenni?
Hirtelen úgy érezte, hogy jobb, ha óvatos lesz. Eltávolodott a kaputól és valamivel messzebb behúzódott egy fa mögé. Mikor meglátta a kapun kilépő Bélát, már majdnem előjött onnan, de ugyanabban a pillanatban egy rendőrautó fordult be a sarkon. Ott fékezett le a járdánál, ahol Béla álldogált. Blanka nem hallotta, hogy mit beszélnek, de megértette, hogy Béla nem hisz neki. Béla számára ő meghalt.
Megvárta amíg elmennek a rendőrök és Béla néhány körbenézés után visszamegy a házba.
Fájt a szíve, de nem látott semmi megoldást. Próbáljon másokat keresni? Olyanokat, akik még élnek, akik őt valaha ismerték, és akik talán nem riadnak vissza attól, hogy meghallgassák őt? Visszament a parkba a kis padhoz. Szomorúbb volt, mint mikor felébredt.
Néhány perc múlva kezébe fogta a nyakán lógó kis láncot és kinyitotta rajta a szívecskét.
time2life 