mindennapok címkéhez tartozó bejegyzések

Kinek higyjünk

Írtam már egyszer az időjárás manipulálásról, Marc Elsberg Celsius című könyve kapcsán.
Geoengineering, ez a szép, tudományos szó jelenti az időjárás manipulálást. A geoengineering azt jelenti, hogy technikai eszközökkel változtatják meg az időjárást vagy a klímát.
Amikor írtam korábban róla, akkor még csak úgy szerepelt, mint potenciális jövő? Nem egészen. Íme egy idézet egy másik hasonló, tavalyi blogbejegyzésemből: „Die Nanomaschinen beinflussen jetzt schon die globalen Wettersysteme und heizen die Atmosphäre auf.” Magyarul: a nanogépek már most befolyásolják a globális időjárási rendszereket és felforrósítják az atmoszférát.“ És ma sem tudok másépp reagálni erre, mint akkor: „Az emberiség egy csomó olyanba kezd bele, amit nem ért teljesen és még kevésbé tud kontroll alatt tartani. Nem tiszta őrület?.Lehet, hogy ez az kérdés, amin leginkább el kellene gondolkodnunk, mert manapság sajnos sok példa van rá.“
Nem úgy néz sajnos ki, hogy ugyanazok gondolkodnának el, akik hatni is tudnak arra, hogy jó néhány esztelen vagy felelőtlen kísérletbe ne kezdjenek bele.
Mindenestre az többféle forrás alapján elmondható, hogy ezen kísérletezés már ma is jelen van. A politikusok által jórészt eltitkolni akarva, de nem eltitkolhatóan, hiszen a következményeitől sokan szenvednek általában.
Miért szenvednek, hiszen azt gondolhatná az egyszerű ember, hogy éppen az emberek érdekében történik a manipulálás? Lehet, hogy ezt súgná a józan ész, de a valóság mást mutat. A manipulálás lehet mellékhatás is, és lehet tudatosan bevetett fegyver is. És természetesen lehet félresikerült kísérlet is.
Mi késztet most az írásra? Néhány tornádó. Amely szó itt nem valami fémből készített hadieszközt jelent (katonaviselt emberek talán ilyenre asszociálnának), hanem azt az időjárási jelenséget, amely biztosan egy életre szóló rossz élményt jelent mindazoknak, akik átélik és túlélik. Mostanában kicsit túl sok, vagy mondhatnánk egyre több erős, intenzív pusztítást okozó tornádót láthattunk a híreken keresztül a TV-ben.
Vagy kezdjem egy rég nem látottan hatalmas felhőszakadással? Dubaiban biztosan hosszú éveken át mondogatták, hogy náluk sajnos túl kevés eső esik. Az idén biztosan nem mondják. Gondolom, sokan meglepődtek, amikor egy Dubairól szóló riportban úszó autókat és vízben guruló repülőket láttak. Egy időjárás manipulálási kísérlet félresikerült? Több eső lett, mint tervezték, annyi eső esett le egy nap alatt, mint máskor egy év alatt. Úgy nézett ki, hogy Dubai repülőterén nem repülőkkel, hanem csónakokkal kellett volna közlekedni. Szóval, félresikerült kísérlet? Néhány sajtójelentés szerint ez elképzelhető.
Cloud seeding — ez az angol neve (magyarul felhőmagvasítás egy internet oldal alapján) annak a módszernek, amellyel a különféle, az időjárást befolyásolni igyekvő laboratóriumok, szervezetek már évek óta kísérleteznek. Az Egyesült Arab Emírátusban évek óta van egy ilyen projekt, a neve UAE ResearchProgram for Rain Enhancement Science. Nagyon apró, vízmegkötő részecskéket lőnek a felhők közepébe, és azok eredményezik a felhők felduzzadását, megszaporodását.
Lehetséges, hogy egy ilyen kísérlet túl lőtt a célon? Egyesek szerint ez igen, lehetséges, mások viszont kifejezetten tagadják ebben az esetben, mondván, hogy aznap éppen nem volt ilyen „felhőbelövés“.
Kinek higyjünk?
Ez a legnehezebb kérdés. Mind a két oldal, amelyik így és úgy ítéli meg, fel tud hozni a laikusok számára érthető, de nehezen bebizonyítható indoklásokat. Akik amellett érvelnek, hogy nem kísérlet volt, azok a globális felmelegedést és az urbanizáció megnövekedését okolják. Ilyesfajta érvelést ma már nagyon sok mindennel kapcsolatban hallunk. De mentség? Az urbanizáció megnövekedése nem rajtunk, az embereken múlik?
Akármilyen érvekkel találjuk szembe magunkat, továbbnézve, mindegyik mögött ott van valahol az ember. A jelen civilizáció.
A Dubaiban leesett soha-nem-volt-még nagyságrendű esőzés után két nagy, pusztító tornádóról is hallhattunk a hírekben. Az egyik az USA több államában tombolt, viharosan rövid idő alatt elérve, hogy milliók maradtak fedél nélkül, veszítették el a házukat és mindenüket, amit addig egy élet munkájával felépítettek.
„Ez biztos csak az időjárás lehetett, hisz ki akarna Amerikában pusztítani?“ — kérdezhetnénk.
Avagy kérdezhetné a naiv, mindennapi ember. Igaza van?
Alig két nappal az USA-ban pusztított tornádó után egy: újabb tornádó tombolt a Földön, ezúttal Kínában. Ez is nagy pusztítást végzett, halottakat és letarolt településeket hagyott maga után.
Miért haragszik ránk az időjárás? Avagy a számítógépes játékokon felnőtt nemzedék azt is kérdezhetné: Ez a legújabb divat? A mai hidegháború ilyesfajta hidegzuhany háború?
Nem fogjuk megtudni.
Kinek higyjünk?
Az egyes nagy államok polgárai hisznek még a politikusaiknak? Hisznek a hadseregeiknek?
Vagy az emberek igyekeznek már nem odafigyelni semmire, csak örülni, hogy egy adott vihar nem őket érte el?

Árvíz

Megáradt patak
Egy fél nap sincs s elsodor
Házakat, hidat,
Mit emberek alkottak
Néhány évtized alatt.

Kísérletező ember

Nem járhatunk csak
Jól bevált utakon, de
Azt nem szeretjük,
Ha a kísérleteink
Alanya magunk vagyunk.

Felhők

Felhők jönnek és
Felhők mennek, takarják
Az ég kékjét, jól
Tudják, az a messzeség
Nem övék, s nem a mienk.

Felhők feketék,
Felhők fehérek, külön
Két csoport, együtt
Haladnak a jót hozók, s
Együtt a vad pusztítók.

Pusztítást hozók

Nem csak a vírus
A láthatatlan veszély,
Nem csak az atom,
Mindent uraló gazság
Hozza el a pusztulást.

Az emberen múlik

Magam sem tudom
Néha miből fakad a
Lelkemben remény,
Látva temérdek rosszat s
Nagyon sok szenvedő lényt.

Tehetetlenség
Dühít, de nem rabolja
El hitem, lesznek
A változáshoz erős,
Jó emberszívek velem.

Megtanuljuk a
Hamisat felismerni,
Ki rejtve akar
Ártani, ki nem akar
Mást, maga hasznát húzni.

Nyílt erőszak és
Bújó ármány ellen csak
Oly ember tehet,
Ki megértette, hogyan
Lesz emberré a gyerek.

Felelősség

A tévutakért s
Az elmúlasztottakért
Is mienk lesz a
Felelősség, tetszik vagy
Sem, a Sors mindig ítél.

Senki sem ússza
A számonkérést végleg
Meg, felelősség
Elől aki elbújna,
Önmagát is becsapja.

Mesterséges és természetes intelligencia

A bennem kavargó gondolatok a mesterséges és a természetes intelligencia kapcsán. Tulajdonképpen ez lenne a teljes címe ennek a blogbejegyzésnek, csak ezt így túl hosszúnak találtam. Ez a blogbejegyzés részben folytatása az egyik előző, Előítéleteimből című blogbejegyzésemnek annyiból, hogy a mesterséges intelligencia igen vagy nem kérdése nem zárult le bennem, hanem szinte naponta tovább folytatódik. Mint minden témánál, egymást váltogatják a pro-k és a contrák, és az ezekhez kapcsolódó gondolataimból szeretnék most néhányat megosztani. (AI: Artifical intelligence.)
Amikor a mesterséges intelligenciáról szóló valamelyik könyvet olvasom — mostanában e kettő közül: a Superintelligence és a A Field Guide to Genetic Programming –, mindig rengeteg kérdés generálódik bennem. Mire gondolok? Például erre: A mesterséges intelligencia utóbbi fél évszázados történetét nézve az egyes ágak, utak közti változások miért következtek be? Miért ment tovább valami így és nem úgy? Miért hagyták ott (vagy abba) az expert system-k tendenciát, milyen rossz tapasztalatok voltak a pattern matching-gel, hol áll és merre halad a genetic algorithm és genetic programming. Az ilyesfajta kérdésekre.
A kutatásokból, a kis minta rendszerekből mi válik kvázi zsákutcává és miből lesz széleskörű alkalmazás, az több dologtól függ, de alapvetően szerintem kettőtől.
Az egyik a pénz. Úgy tűnk, hogy manapság — és ez a manapság több, mint fél évszázad — pénz a fejlesztésekre, arra, hogy valamilyen kutatásokból széles körben használt termék, eredmény legyen, ilyen pénz a hadseregnél van. Itt is, ott is, amott is, feltehetően minden országban.
Az expert systemekkel több, mint harminc évvel ezelőtt magam is foglalkoztam, például Stockholmban is készítettem egy kis mintarendszert. Az expert system alkalmazásokban a hadsereg nem látott fantáziát? Avagy, amit használhatónak ítéltek — például térkép alapján haladó robot, drón etc. — azt „kimazsolázták“, az meg, hogy a mindennapi élet különböző területein legyenek ilyen önálló vagy segítő rendszerek, nem érte meg a befektetést? Vagy bizonyos fejlesztések arra várnak még, hogy valamilyen összetettebb egészbe — például robotba — épüljenek be?
A pattern matching-et is felhasználták ott, ahol feltehetően a hadseregnek volt szüksége rá. Például a víz alatti, a tenger alatti kutatásokban, ami az állatok kommunikációját illeti. De a pattern matching (LISP, Prolog, stb.) miért nem fejlődött tovább, miért váltottak át a genetic programming-re? (Bár lehetséges, hogy abban felhasználást nyert.)
Itt jön / jöhet a második az alapvetően kettő okból. Ez a második valamilyen olyan probléma jeletkezése, aminek nem igazán — vagy legalábbis nem általános érvényűen — tudták megfejteni az okát.
Mi minden lehetett ez? Kevés anyag a matching-hez? Elvileg ilyesmiről volt szó anno az 1980-s évek közepén azon tervekben, hogy a Prolog-ot kapcsoljuk össze egy nagy adatbáziskezelővel.
Ez több okból lehetett zsákutca, de hogy elsősorban miért, azt nehéz megválaszolni. Azután jöttek az un. tudásbázis rendszerek, ahol — akárcsak az object-oriented rendszerekben — egy kapszulában adat és tudás, azaz a kezelő programrészek. Ez sem hozott áttörést.
Mi vitte a kutatókat a genetic programming felé? Megérteni azt, hogy az emberben a tudattalan használata hogyan történik, és ezt a megértést használni a „feltáratlan területen“, azaz a tanulás, a megismerés folyamatában. Ez volt a cél? A genetic programming valamit ebből szeretne leutánozni? Nem tudom. Kíváncsi lennék a jelenlegi tendenciákra és a statusra, azaz hogy hol áll az egész téma manapság.
Az eddig leírt kérdéseim jórészt a technikai, a szakmai dolgokra vonatkoztak. De vannak általánosabb jellegű, mondhatnám morális kérdések is. Például egy érdekes fejtegetés van az egyik helyen arról, hogy a mesterséges intelligencia lehet az emberrel barátságos, és válhat nem barátságossá. Hogyan vesszük észre, ha az AI olyanná válik, hogy át akar verni minket? Ès egyáltalán, miért az az alapértelmezés, hogy az AI minden embert egyformán kezel? Nem lehet, hogy van akivel barátságos, és van, akivel nem? Egy másik példa, illetve probléma felvetés. Én nem érzem jónak azt a megközelítést — pedig van erre tendencia –, hogy csak a célt adjuk meg az AI-nak, a mód, az út, ahogy eléri, mindegy. Sem erkölcsi szempontból nem jó, sőt, nagyon veszélyes, sem pedig a saját gondolkodásunk szempontjából. (Kvázi a butulásunk útja)
A fent említett két könyv (Superintelligence és Field Guide to Genetic Programming) az érdekes útkeresésekről, elágazásokról szól a számomra, és ugyanakkor megerősít abban, hogy ne arra akarjak továbbhaladni. Ezt ugyan már egyszer-kétszer leírtam, hogy inkább az élő intelligenciák, az életben lévő még nagyon sok nem ismert, számunkra rejtett intelligenciák megismerését érzem nagyságrendekkel fontosabbnak, de úgy látszik, hiába. A környezet nem érti. Nekik én olyan vagyok, mint a „bolond pingvin“ (lásd egy régebbi dupla tanka versemet), aki nem arra megy, mint a tömeg, a többiek (mainstream), hanem pont az ellenkező irányba. Talán mégsem leszek annyira egyedül, ebben reménykedem. Mindenesetre megpróbálkozom azzal, hogy leírok még egy idézetet, ami szerintem jól érzékelteti, amire gondolok. Az idézet a Glasperlenspielből van, abból a részből, amikor Knecht elmeséli az Öreg Mesternek, hogy az I Ginget is szeretné beépíteni a Glasperlenspielbe. Íme a válasz:
„Der Ältere Bruder lachte. „Nur zu!“ rief es. „du wirst ja sehen. Einen hübschen kleinen Bambusgarten in die Welt hineinzusetzen, das kann man schon. Aber ob es dem Gärtner gelingen würde, die Welt in sein Bambusgehölz einzubauen, scheint mir doch fraglich.““
Tehát az olvasások közben tovább erősődött bennem, hogy a természetben, az élő világban létező intelligenciákat kellene jobban megismernünk, inclusive az embert is. Azt hiszem, hogy az ember nem-tudatos irányítási rendszereiről, kontroll mechanizmusairól sem tudunk sokat és semmiképpen sem eleget.
Mi a különbség a természetben zajló evolúció és az ember közreműködésével zajló mesterséges intelligencia evolúció között? Annyi, hogy az utóbbinál nagy szerep jut a hadsereg(ek) szelektáló törekvéseinek? Vajon biztosak lehetünk abban, hogy korábban nem volt ilyen avagy hasonló? Hogy egy-egy kor intelligens lényeinek az erőszakos törekvései nem befolyásolták, hogy milyen species-k, milyen fajok kerültek „előnybe“? Nagyon is elképzelhető, hogy volt már erre példa. Azt hiszem, hogy az Ancient alien kutatások az ilyesfajta feltételezést igazolják, vagy igazolnák, ha odafigyelnénk rá.
Minden civilizációnak először belül, önmagában kellene eljutnia arra a szintre, amikor az egész — emberi civilizáció és természet együtt — tud harmónikusan fejlődni. Akkor talán el tudnánk jutni oda is, hogy a Földnek sem lenne szüksége az egyes „pihenési szünetekre“, mint jégkorszakok, stb.
A fenti gondolataim leírása után, amikor ilyen szépen „megegyezésre jutottam önmagammal“ — akkor megszólalt bennem egy kisördög, vagy talán az ördög ügyvédje. Mi a bajom a mesterséges intelligenciákkal? Nem volt éppen elég sok rosszra felhasználása a természetes intelligenciáknak is? Taan az élő intelligenciákkal nem történt már elég sok Mißbrauch? Hozzásegítettek ezekhez a kérdésekhez a Dune sorozat Korai krónikái (Die frühen Chroniken sorozat). Die frühen Chroniken televan ilyesmivel: a gholák, a klónok, a két Bene szervezet (Bene Tleilax és Bene Gesserit) — nevezhetném vallásnak is ezt a kettőt, bár úgy látom, mind a kettő igen-igen távol került Istentől, és nehéz látni, hogy az indulásukkor mi volt a ténylegesen jellemző. És a mindenféle egyéb szervezetek is, a navigátoroktól kezdve az egyes „nagy családok“ assassinjaiig, mind-mind a biológiai fegyverekre, a mérgekre, a torzításokra épültek. Ha az élőhöz való ragaszkodás sem biztosíték arra, hogy nem az élet ellen használódik fel a tudás — akkor mi bajom van a mesterséges intelligenciával?
A Dune, mint minden jó könyv –legalábbis az én szememben jó — sokkal több kérdést vetett fel vagy rég meglévőt ébresztett fel, mint amennyi a könyv kinyitása előtt volt bennem. Részben olyan kérdések, amelyek régen is foglalkoztattak, csak akkor más „értelmezési tartományban“, azaz az egyén útjára nézve, és nem egy civilizáció, egy populáció, egy bolygó élőlényei, stb., szóval nem valami nagyobb egységre nézve. Egy ilyen kérdés a „mi lesz a kiszelektáltakkal“. Az egyén reinkarnációs vándorlásán gondolkodva ez úgy merült fel, hogy amit/akit a tisztulás folyamata elvet és nem kerül be a kikovácsolódó újba, azzal mi történik. Itt és most, kvázi egy nagyobb egységben, mondjuk egy civilizációban gondolkodva, úgy merül fel a kérdés, hogy mi lesz azokkal, akiket az egész környezetük, a világuk „szelektál ki“, azaz valamiért kihullnak a mainstream-ből. Ez a valami lehet egy szerelem következménye, mint például ebben a könyvben (House Atreides) a renegáttá váló család feje és hitvese, lehet csalódás egy sokáig hitt és elfogadott vallásban, szervezetben, lehet csalódás egy emberben, stb., stb., lehet nagyon sok minden. A kiszelektálódás, a mainstream nem elfogadni tudása, akarása nem feltétlenül rossz dolog. Már úgy értem, hogy morálisan. Mert azt jelenti általában, hogy az illető ragaszkodik valamihez, amit önmaga lényeges részének, a hitének érez, ragaszkodik akkor is, ha az a számára renegátságot, sok-sok bajt és problémát hoz.
A nagyvilágon eluralkodni akaró Rossz tudja, hogy az egy lét megsemmisítésével még nem éri el a célját, a lelket, az ember hosszútávú, időtlen részét akarja tönkretenni illetve megkaparintani. Minél inkább nő a Sötétség Világa — a Kali Juga — annál inkább felszaporodik a renegátok száma? Akik ugyan egy jó darabig elszigetelt, egyedi eseteknek érzik magukat, de valójában egyre többen vannak és lesznek. Mikor jön el az ideje annak, hogy rájuk épül a jövő?
Hol áll a mai világ a Kali Jugában? Sokáig tart még az út „lefelé“ avagy elértük már a mélypontot?
Még általánosabb kérdés: mi a földi vándorlásunk célja? Megfogalmazható ez?
Mi az, amit az emberiségnek meg kellene tanulnia a kozmoszba való kilépés előtt, mielőtt elszakadna a három dimenziótól, az egy bolygóhoz kötöttségtől? A megtanulnivaló a három dimenzióhoz, az itteni környezethez — vagyis az élő természethez — való olyan alkalmazkodás, amelyben a harmónia növekszik, úgy, hogy egyikük, azaz sem az ember, sem a természet kreativitása nem vész el? Ha ebben a „kis modellben“ — mert az univerzumhoz képest ez az — ez sikerül(ne), akkor más formákban, jóval komplikáltabb, bonyolultabb környezetben „tanulhatna tovább“?
No, most már úgy érzem, elég a kérdéseimből. 

Mesterséges és természetes intelligenciák

Mesterséges, mi
Az? Intelligencia,
Amit valaki
Kreált? S természetes, mi
Mindig volt s lesz is talán?

Az ember milyen?
Minden korban mást és mást
Értettek ember
Alatt? Boncoljuk fel a
Sok-sok régi fogalmat.

Mitől él, mi él, s
Lesz halott ugyanazon
Test, ha nincs benne
Már az őt összefogó,
De láthatatlan lélek.

A bolond pingvin

Van bolond pingvin,
Felelte a tudós, az
Közülük, aki
Egyedül indul másik
Irányba, mint a többi.

Sorsa biztosan
Pusztulás, mégsem áll meg,
Saját útján megy.
Mi hajtja a végtelen,
Magányos fehérségben?

Szomorúvá tesz, amilyennek a világot látom

Március 8 nőnap van ma, amikor feltöltöm ezt a blogbejegyzést. Sokat beszélnek róla minden évben, én most nem akarok. Minek? Azt már leírtam valamelyik korábbi évben, hogy én örülök, hogy nő vagyok. Örülök annak ellenére, hogy a nőknek — az állítólag „gyengébb“ nemnek — jóval nehezebb az életük mindenütt a Földön. De úgy tapasztaltam, hogy a sok beszéd ezen nem segít. Sajnos, még a jó törvények a női egyenjogúságról sem elegendőek. Òriási szemléletváltozásra lenne szükség. Mindenütt a Földön.
Ha valaki mégis kíváncsi néhány, a nőnappal kapcsolatos gondolatomra, ideteszek két linket:

Ezen mai blogbejegyzés címében jelzett szomorúságomat nemcsak a nők helyzete miatt érzem. Legalább ennyire tud fájni, amilyennek a gyerekek helyzetét látom szerte a világon. A televizíónak köszönhetően szinte naponta látunk képeket háborúról, tragédiákról, gyerekek éhezéséről. Milyen messze van a valóság egy „paradicsomi gyerekkortól“! Ha netán ezer év múlva valamelyikünknek ezt az akkor élők a szemére vetnék, mit felelnénk? Én nem tehettem róla?
Ki tehet róla? Ki tehet arról, hogy ennyire morál nélkülivé vált a világunk? Nemcsak azokon a helyeken, ahol háborúk zajlanak. Itt, Európa közepén is történnek igencsak elkeserítő esetek. Például két esetet említenék, amelyek itt történtek Ausztriában. Két gyereket ért bűneset itt Ausztriában nem olyan régen. Az egyiknél egy kisfiú volt az áldozat, akit az anyja kutyaboxba zárt, úgy kínzott hosszú hónapokon keresztül, és bár az iskola jelezte az ifjúságért felelős hivatalnak ezt, nem történt semmi. A gyerek szenvedett tovább, és szinte az utolsó pillanatban mentették meg. A másik egy még frissebb eset: egy tizenkétéves kislány, akit 17 szörnyeteg megerőszakolt. Szörnyetegnek nevezem ezeket a suhancokat, akik maguk is többségükben még iskoláskorúak. Megint csak sok a beszéd arról, hogy mi minden oka van ennek — az internettől a pornókig –, de tartok tőle, hogy nem történnek olyan hatékony intézkedések, amik meg tudnák akadályozni a hasonló eseteket, megfékezni az egyre jobban elszaporodó erőszakot.
Ki tehet róla? Ki tehet arról, hogy ennyire morál nélkülivé vált a világunk? Mit hoz a jövő?
Mit akar Isten, hogy lássunk előre és mit nem? Ha egy kis „kulcslyukon“ be tudnék kukucskálni a jövőre, talán nyugodtabb lennék? Ki fog a gyerekekre önmagukért nézni és nem úgy, ahogy ma nagyon sokan teszik: hogyan és hova „illeszthetőek“ be? Társadalomba, társulásokba, stb. Milyen sokan vannak ebben a felnőtt világban — vagy legalábbis felnőttnek számító világban — akik csak ilyen szemmel tudják nézni a gyerekeket, a fiatalokat! Nem teret akarnak adni nekik a kifejlődésükhöz, hanem a saját szempontjaik szerinti hasznosságukat mérlegelik. Ez is ennek a világnak a romlottságához tartozik. Olyasfajta romlottsághoz, amit már észre sem vesznek. Természetes a számukra.
Miért? Azért, mert a természetet, az élőlények millió más fajtáját is úgy nézik? Azért, mert ez egykor, valaha nagyon régen, egyfajta gondoskodásból indult, de mára már csak haszonlesés lett belőle?
A szomorúságot gyakran az okozza, amikor magatehetetlennek érezzük magunkat. Ilyen a világ, mondanák rá százból 99-en, esetleg egy kis vállrándítással.
Mitől változik meg? Vajon milyenre változik meg? Jobb felé vagy még rosszabbra?
Egyik este volt az ARTE-n három jó dokumentumfilm. Jó, mert jól elkészített filmek, de azzal, amit bemutattak, sok szomorúságra adtak okot. Szomorúságra a Föld, a jelen civilizáció állapota miatt.
Az első film Tibetről szólt, Tibet leigázásáról a világuralomra törő Kína által, és arról, hogy milyen sokan máshonnan kvázi támogatták ezt. Például Indiából, akik veszélyes módon hittek kínai politikusok szavaiban, amely szavak azután semmit sem értek. Vagy azért, mert az illetők gyengék voltak (leváltották őket, stb.), vagy azért, mert eleve csak csaléteknek szánták, amit mondtak. (Tudatos átverés.) Például az USÁ-ból, Nixontól kezdve mindazokig, akik a rabszolgaként dolgoztatott emberekből akarnak hasznot húzni, mások szenvedései árán milliárdossá lenni.
Rabszolgaság. Európában évtizedek óta azt tanítják az iskolákban és az él a fejekben, hogy ez valami régmúlt, amit már felszámoltak. A második és a harmadik filmből kiderült, láthatóvá vált, hogy mennyire nem az.
Ez a két film Észak-Koreáról szólt, a Kim dinasztiáról, akik talán még a fáraóknál is embertelenebb módon bánnak a „néppel“, az emberekkel. Az első észak-koreai film egy öt fős család — nagymama, papa, mama, két óvodáskorú kislány — igencsak nem könnyű, viszontagságos meneküléséről szólt, több országon keresztül tett kerülővel Dél-Koreába. Csak egy apró részlet: az egyik közbülső állomásnál, ahol egy éjszakányit valahol megpihenhettek, enni kaptak, alhattak, a papa arcán lehetett látni, hogy mekkora élmény volt a számára a csapból állandóan folyó hideg-meleg víz. Egész életük úgy telt el, hogy naponta messziről kellett a család számára szükséges vizet odacipelniük és amikor a férfit elvitték néhány napos hadgyakorlatokra, akkor az is mindig az asszonyokat terhelte.
Más menekülteket is mutatott a film. Szomorúan érdekes volt az, ahogy az emberekben keveredett az elvesztett haza és az ott maradott szeretettek miatti fájdalom azzal, hogy milyen jó, hogy nekik sikerült a megmenekülés. Körülbelül harmincezer észek-koreai menekült él Dél-Korában. Feltehetően ennek többszöröse az a szám, akiket menekülés közben lelőttek, elfogtak, megkínoztak és valamilyen büntetőtáborban halt meg.
A második észak-koreai film a mai rabszolgaságról szólt. Az észak-koreai rezsim fenntartásához szükséges pénzt, valutát részben úgy biztosítja magának a diktátoruk, hogy nemcsak fegyvert, árut, egyebet, de embereket is „ad el“. Nem örökre. Bérmunkára, észek-koreai felügyelőkkel, a világ minden országába. A fizetést, amelynek összege az egyes országokban az azokban kötelező minimálbér környékén járhat, nem az emberek kapják, hanem a diktátor emberei, a dolgozókat felügyelők. Az embereket százszázalékosan „felügyelik“: azok nem beszélgethetnek a helyi lakossággal (ha egyáltalán lenne közös nyelv), az észak-koreai rezsim által fenntartott kaszárnyákban élnek, ott kapnak enni, a munkaidejük gyakorlatilag végtelen. (Amennyi túlórát a munkaadó akar.)
Nagyon szomorú.
Eszembe juttatta, hogy néhány hónapja az Euronews-on láttam egy riportot egy Magyarországon dolgozó ázsiai nővel. Aki szintén valami munkásszálláson lakott, de boldogan mondta a kamerába, hogy „itt jó, mert mi kapjuk meg a fizetésünket“. Senki sem figyelt fel erre? Nem ez a normális, nem mindenütt ennek kellene lennie?
Mert ez rabszolgság, amikor már a fizetést sem az emberek kapják, hanem az őket „közvetítők“. S ez a fajta rabszolgaság Európában is egyre gyorsabban terjed. A filmben többek közt egy lengyelországi példát lehetett látni hajó műhelyekben dolgozó koreai emberekkel.
Vajon az itteni, ausztriai építkezéseken hány ilyen rabszolga van? És az igencsak számos kuplerájokban? Az itteni emberek többsége nem tudja megkülönböztetni, hogy kínai vagy észak-koreai nő-e, ha olyan ázsiai nőt lát. Az észak-koreaiaknak néha előnyösebb kínaiként ideküldeni a szerencsétleneket? Vagy a kínaiak is Kim módszerekkel dolgoztatnak rabszolgákat?
Nem sokkal azután, hogy a fenti kérdést a kínai vendégmunkásokkal kapcsolatban leírtam, olvastam a neten egy hírt, amely megdöbbentett. A magyar rendőrség megengedi, hogy a kínai rendőrök hivatalosan eljárjanak Magyarországon. Arról nem szólt a hír, hogy vajon a magyarokkal szemben is, vagy „csak“ a kínaiakkal szemben, mégis úgy érzem, itt már nem sok ellenállás maradt a kínaiak gyarmatosító törekvéseivel szemben. Hogy adhatja fel egy önmagát demokratikusnak nevező állam a jogát, hogy csak az ő állami szervezetei jelentik a hatóságot? S mindezt ráadásul azzal hasonlították, amit európai rendőrségi együttműködésnek nevezünk: magyar rendőrök időnkénti részvételét a horvát tengerparton egy-egy rendőri akcióban vagy az osztrák rendőrökkel közösen végzett illegális bevándorlók elleni akciókat. Kina belépett a Schengenbe?
Megint csak a kérdés: merrefelé halad a világunk, ez a civilizáció? Gyorsabban, mint egy homokvár, dőlnek le az évszázadok keserveivel felépített szabályok, emberi jogok, emberséges élethez szükséges feltételek? Lehet ezt fejlődésnek nevezni? Vagy: ez a civilizáció hamarabb rálépett a visszafejlődés, a pusztulás útjára, semmint elérte volna a csúcspontját?
Felfordult világban élünk, ahol minden megkérdőjeleződik. Az emberekben belül a bizonytalanság uralkodik, akár bevallják ezt önmaguknak, akár nem.
És ez is nagyon szomorú.


Nőnek lenni

Nő voltam, vagyok s
Leszek, lelkem az, mi így
Továbbmegy, érjen
Bármilyen sok hátrány, nem
Hoznak lelkemben váltást.

Egy bánattal teli mondat

Szomorú vagyok,
Ha a most felnövekvő
Generáció
Nehézségeibe, mik
Jönnek, belegondolok.

Nőnapi vers helyett

Mit számít, férfi
Vagy nő, ha nem ember, csak
Báb, kit taszítnak
Ide-oda, embernek
Lenni jó, az a csoda.

Keserűség

A keserűség
Oly támadó már bennem,
Mézzé formálnom
Sehogy sem sikerülhet.
Mi lesz vele, ha elmegyek?

Nem viszem el és
Nem hagyom itt, viseli
Valaki gondját?
Önmagában csak nő, nő,
Keserű lesz a világ.

Az emberi kapcsolatok megváltozása

Mindenelőtt egy ígéret beváltása. Az előző, a BigGPT-ről írt blogbejegyzésemben nem írtam le pontosan, hogy milyen módon definiáltam a ChatGPT számára a feladatot, amire az ott ismertetett angol nyelvű verset írta. A társalgásunk nyelve angol volt, és a feladat a következőképpen hangzott: írjál nekem egy szonettet, amely analóg Shakespeare 73-dik szonettjével. Analóg, vagyis hasonló, de nem definiálva, hogy a formára vagy a tartalomra értem ezt a hasonlóságot. Úgy érthette, ahogy tette, hogy mind a kettőre.
Bár az előző blogbejegyzésben megemlítettem, hogy talán írok majd a mai fiatalság és a közösségi médiák kapcsolatára vonatkozó kérdésekről, ez a mostani blogbejegyzés még nem az, de a felvetett kérdések nyilván összefüggnek. A modern technika amiket létrehozott, az nagyon rövid idő alatt — mert körülbelül egy generációnyi idő nagyon rövidnek tekinthető egy civilizáció életében — alaposan felforgatta, megváltoztatta nemcsak a társadalmi strukturákat, de az emberi kapcsolatokat is.
Mint eddig már többször, most is szeretném elmondani, mi késztetett ennek a bejegyzésnek az írására, és egyben azt is, hogy ebből az óriási területet átfogó témakörből mit emelek most ki. Az egyik a magány kérdése, ami, egyeseket talán meglepő módon, nemcsak az idősek problémája, de egyre növekvő mértékben a fiataloké is, a kamaszoktól a felnőttekig, nagyon sokaké. A másik a családkép megváltozása, a fiatal generáció képtelenné válása a párkeresésre, a hosszú időn át mostanáig normálisnak tartott életre. A két dolog természetesen összefügg, a család nélküli, pár nélküli embereket általában sokkal súlyosabban érinti a magány.
A fiatalok alkalmatlanok a párkeresésre? Hihetetlenül hangzik ez a hozzám hasonlóan a hippi korszakban felnövekedett embereknek. Akkoriban kezdődött a „szabad szexuális párválasztás“ korszaka, ami egyrészt a modern fogamzásgátló eszközökkel, másrészt a régi, hamisnak érzett, az egyéni szabadságot túlságosan gúzsba szorító társadalmi értékrendszerrel állt összefüggésben. Azóta a legdurvább pornó, a fiatalságra sok tekintetben veszélyes „minden áru“ szemlélet elhatalmasodását láthattuk — de mindez alkalmatlanná tette a fiatal generációt a párkeresésre? Ez utóbbira egy, a mai Japánról szóló dokumentumfilm hívta fel a figyelmemet. A film a mai japán fiatalságról szólt, és mindazzal, amit bemutatott, engem nagyon megdöbbentett. Ijesztően megnőtt azon fiatalok — lányok és fiúk, férfiak és nők — száma, akik eljutnak 25 -30 éves korukig úgy, hogy még semmilyen párkapcsolatuk nem volt. Szüzek. Ezt talán a lányokra nézve egy XIX-dik századbeli ember nem érezné tragikusnak, hiszen azon kor moráljának itt, Európában is megfelelt. De én nem elsősorban a szex miatt érzem ezt ijesztőnek, hanem a mentális, az emocionális érés hiánya miatt. A párkapcsolatokkal az emberek tanulnak, önmagukról is, és az emberekről is. Mit jelent a gyengédség, mit jelent a jó fészek érzés, mit jelent az egymásról való gondolkodás — és kiben lehet megbízni és kiben nem. Néha a tévutak, a rossz választások, keserű csalódások is tanítanak.
A film nézése közben azok a statisztikák is eszembe jutottak, amit nem sokkal előtte valamelyik újság hírében olvastam: egyes országokban — például Kínában és Japánban is — a politikusok számára megdöbbentően, egyre jobban csökken a népszaporulat, minden azt növelni célzó intézkedés ellenére. Japánra nézve a filmban elhangzott egy olyan előrejelzés, hogy ha ez így folytatódik, 2060-ra 30%-kal csökken Japán lakossága. Ez komoly probléma lehet, de amiért én ijesztőnek láttam a párkapcsolatok, az igazi, ember és ember közti kapcsolatok hiányát, az a lelki érés, éretté válás kérdése.
Miért nincsenek párkapcsolatai a fiataloknak? Nem jut rá idejük és közben eltompul vagy meg sem születik az igény bennük?
Az egyik oka nyilván a számítógépes játékok mértéktelen használatában rejlik. A mértéktelen használat azt jelenti, hogy dolgozhatnak bár sokat és az idejüket jól kitöltve, a szabad idejük nagy részét a számítógép előtt töltik. A számítógépes programok „mesevilágában“, ahol — ahogy egy japán fiatalember megfogalmazta — nincsenek mindennapi nők, csak szupernők, egyfajta tökéletesnek érzett hős-bábuk. Mik a következményei mindennek? Elszaporodtak az ún. „gyengédség bárok“ — nem, nem a hagyományos kuplerájokról van itt szó. Olyan is van, sok is, de ezekben a bárokban a „menükártyán“ más szerepel, ilyenek például: „a fej simogatása fél órán keresztül“, „ölbe hajtott fej“, stb. Ami egy normál kapcsolatban a lehető legtermészetesebb dolog, és cseppet sem kell a szex körébe sorolni. Egy ifjú ember egy ilyen félóra után egészen megrendülve jött ki, ismeretlenül furcsa volt a gyengédség a számára, de „jó érzés“, ahogy mondta. „A számítógéppel nincs ez“, valami ilyet is hozzátett még.
Lehetett látni a filmben egy fiatal nőt, aki egy partnerkereső irodán azért fizetett valakinek, hogy az kézen fogva sétáljon vele két órán keresztül, mert neki ebben nincs gyakorlata, nincs élménye, tapasztalata. (Ez olyan partnerkereső volt, ahol a szex és annak kezdeményezése az alkalmazott által, kifejezetten tilos.)
Azután bemutatott a film egy idősebb, de még nem teljesen öreg férfit, aki két szexbábuval élt együtt, a volt feleségétől elköltözve. Azokat vitte magával, ha kirándulni ment, örömmel fényképezgette őket, és boldognak érezte magát. Egy statisztika szerint több millió ilyen szexbábu van már forgalomban Japánban.
Egy következő interjúalany egy fiatal nő volt, aki az esküvőjére készült gondosan: gyönyörű ruha, megfelelő virágok, fényképész, stb. — éppen csak vőlegény nem volt hozzá. Mintha az is csak egy lenne a tartozékok közül. Állítólag egyre több az ilyen egyszemélyes esküvő Japánban.
Csak én érzem mindezt nagyon szomorúnak? Túlságosan régimódi lennék?
Nem, azt hiszem, nem. Az emberi kapcsolatok minden korban, minden világban nagyon fontosak. Az itt felsoroltak szerintem csak egy fátylat borítanak az emberek magányára, azért, hogy ne tudatosuljon bennük a magány, ne érezzék a jó emberi kapcsolatok nagyon is fájni tudó hiányát. De mint általában sok gyógyszer, ezek is csak felszíni kezelést nyújtanak, nem segítenek hozzá az igazi probléma-megoldáshoz.
Egy régebben írt rövid novellám jutott az eszembe a régi emberi kapcsolatokról, amely nekem sokkal jobban tetszik. Idemásolom, hogy ne kelljen keresgélnie az Olvasónak itt a blogon, bár már fent van.

Életmese

Alaposan elfáradt ezen a hétvégén. De már pénteken tudta, előre tudta, hogy ez így lesz, amikor betette a táskájába az összes dolgozatfüzetet, hogy hazavigye kijavítani.
Fáradt volt már, szinte mindig. Hiába, elérte a nyugdíjaskort, és csak ez az egy, az érettségi előtt álló osztálya tartotta még vissza. Még egy hónap, aztán a gyerekek leérettségiznek, ő pedig boldogan elmegy nyugdíjba. Előveszi majd sok, kedves, régen olvasott könyvét, most lesz majd rájuk ideje. Meg arra is, hogy jókat sétáljon a napsütésben.
Ravasz dolgozat volt ez a mostani, mert kicsit egybekombinálta a magyar meg a német feladatot: egyrészt fordítaniuk kellett, másrészt pedig egy történetet írniuk a fordítás után, amelyik valamilyen módon kapcsolódott a fordított szöveghez. Így egyszerre volt a számukra felkészülés a magyar és a német érettségire.
Ausztria mondavilágáról szóló könyvet kapott minden diák. Abból választhattak ki a tetszésük szerint egy-egy mondát, aminek az az előnye is volt, hogy senki nem leselkedett a másik feladatára, mert mindenki el volt foglalva a magáéval. Figyelte az osztályt, mialatt írtak, az volt az érzése, hogy komolyan vették a feladatot. Talán az érettségi közelsége is hozzájárult.
Szombat délelőtt elővette már az első füzetet. Csukott szemmel választott, nem akarta tudni, kinek az írását olvassa. Mindig igyekezett arra törekedni, hogy soha ne éreztesse, ki a kedvence, mert persze, voltak kedvencei, ezt senki sem tudja elkerülni. Az is önbecsapásnak bizonyult, hogy a füzetet csukott szemmel választotta ki, mert az írásból már rögtön sejtette, hogy kié.
Nem volt saját gyereke, de ezt a hiányérzését valamelyest csillapította, hogy tanított. Irodalmat és nyelvet tanított, amely mind a kettő olyan, hogy sok alkalmat ad a gyerekek megismerésére. „A tanuló nem bögre, amit meg kell tölteni, hanem fáklya, amit fel kell gyújtani.” Már nem emlékezett rá, hol olvasta ezt. Talán egy régi ókori bölcsesség volt, a tanrend és a tananyag nem ebben a szellemben készült.
Jól elfáradt szombat estére, pedig csak alig többel, mint a füzetek felével készült el, és vasárnap délután lett már, mire az utolsó füzetet a kezébe vette. Egy fiúé volt, egy hallgatag, bezárkózott fiúé, akiről a legkevesebbet tudta az egész osztályból. Tudta, hogy az anyja egyedül neveli, hogy van két testvére, de a gyerek gondolatairól, érzéseiről nem sokat. A fiú fogalmazásai általában rövidek voltak, szinte olyan szófukarok, mint ő maga, a fordításai viszont általában precízek és hangulatukban is jól eltaláltak. Az ausztriai mondák közül „A bányász jegyese” mondát választotta a fiú.

A bányász jegyese

Salzkammergutban egy fiatal bányász egy szorgos és csinos fiatal lánnyal volt eljegyezve, és már ki is tűzték az esküvő napját. Az esküvő előtti napon még leszállt a tárnába, mialatt a menyasszonya már a másnapi ünnepnap előkészületeivel volt elfoglalva, és örült előre az esti viszontlátásnak.
A nap már lement, és a fiatal bányász nem tért haza. Lehet, hogy pont ma tovább tart a műszak? Kérdezte magától a lány, és arra készült, hogy elémegy a vőlegényének. Hirtelen felhangzott a bánya vészharangja, és a hangja mélyen a lány lelkébe vágott. Egy szerencsétlenség, mondta a baljós előérzet, és nemsokára meg is kapta a rettenetes hírt, hogy a hegy pont azon a pontján omlott be, ahol az ő kedvese dolgozott. Szinte eszét vesztette a fájdalomtól.
Ennek az órának a fájdalma sötét árnyékot vetett a szerencsétlen menyasszony egész életútjára. A szerencsétlenség minden évfordulóján felvette az esküvői díszét, és úgy ment a templomba, hogy a meghalt kedvese lelkének üdvösségéért imádkozzon. Így fogyott el több, mint ötven év, a bányász menyasszonyának aranyszőke haja ezüstszürke lett, egykori sudár tartása meggörbült, tejfehér és pirospozsgás bőre elfonnyadt. Megint eljött a napja, mikor a vénséges anyóka sietett a vőlegényéhez a templomba. Akkor hirtelen a távolból zaj hallatszott, és látta, hogy az egész falu népe összefut: egy régóta lezárt tárnarészből egy halott bányászt hoztak fel. Bár a holttest már sok-sok éve a hegy mélyén feküdt, teljesen hibátlannak látszott, a sós iszap a hegy mélyén megóvta a széthullástól, a rothadástól. Így ott feküdt az ifjú piros arccal és szőke hajjal, még fiatalnak és erősnek tűnve. Senki sem ismerte a halottat, senki sem tudta, hogy ki volt a szerencsétlenül járt, és hogy hívták.

Akkor jött arra az öreg anyóka. Ahogy megpillantotta a halottat, egy éles kiáltással lezuhant melléje. Az ő vőlegénye volt az, akit a kihirdetett esküvő előtti naptól kezdve nem látott többet, és akire oly sokáig várt. Letérdelt a holttest mellé, és átkarolta. Amikor fel akarták egy idő után emelni onnan, akkor vették észre, hogy meghalt.
Egy sírba temették őket, a szőke fürtös vőlegényt, és az ezüsthajú menyasszonyt. A halálban egyesültek, és a pap megáldotta őket, ha már nem is erre az életre, de az örökkévalóságra.

Mikor idáig jutott az olvasásban, lehunyta a szemét. A fordítás jó volt, pontos és szép. De nem tudott csak a szövegre gondolni, a saját élete idéződött fel benne. Zajlott a világháború, amikor ő egykor az esküvőjére készült. Behívták a párját, és elvitték a frontra, pedig a pap már kétszer kihirdette őket a templomban. Soha többé nem látta egykori szerelmét, és soha többé nem hallott felőle. Kerestette pedig sokat a Vöröskereszten keresztül. Talán ez is hozzájátszott, hogy a háború után eljött a falujukból, feljött Pestre. Tanult, egyetemre járt, így lett végül tanárnő a gimnáziumban. Férjhez nem ment soha, pedig talán akadt volna, kihez. Csendesen, visszahúzódva élt mindig. Az az egy szerelem, az igazi, az nem múlt el belőle soha. Eltemetődött őbenne mélyen, hogy a mindennapokban ne gondoljon rá, de soha sem múlt el. Élt. Belül, a szívében, a sejtjeiben élt. Egy idő után már nem ment a Vöröskereszthez, oly sokan haltak meg ismeretlen katonaként a frontokon, akik sorsát sohasem tudták meg a hozzájuk tartozók! Csendes imáiban gondolt a szerelmére, és csendes fájdalmat érzett, ha néha kisgyerekes anyákat látott.
Beletellett egy jó félórába, mire vissza tudott kapcsolódni a dolgozathoz, és nekilátott a fiú dolgozatának a fogalmazás részéhez.

Anyám testvére néhány hónapja halt meg, az ősszel temettük el lent, a falunkban. Egyedülálló ember volt, ami ritkaság falun, de ő nem akart megnősülni. Nem volt könnyű élete. A világháborúból csak évekkel később tért vissza, amikor elengedték a hadifogságból. Keveseknek sikerült hazakerülniük. Nem mesélt arról, amiket átélt, szomorú, keserű ember volt, aki szinte soha nem beszélt. Minket, a húga gyerekeit, nagyon szeretett. Apánk helyett apaként szeretett minket, hiszen mind a hárman nagyon kicsik voltunk még, mikor apánk egy balesetben meghalt. Sokat segítette anyát, mi pedig rengeteg időt töltöttünk vele. Én legjobban pecázni szerettem vele, órákon keresztül ültünk egymás mellett a vízparton. Egyszer segítettem neki kirámolni a szekrényt a házában. Akkor került a kezembe egy régi fénykép. A képen egy fiatal lány volt, palóc népviseletben, egy gyönyörű vállkendővel. Megkérdeztem őt, hogy ki az. Akkor elmesélte, hogy volt egy nagy szerelme a háború előtt. Már az esküvőre készültek, amikor őt elvitték katonának, és egyenesen ki a frontra.
S mikor hazajöttél? Kérdeztem. Csak a fejét ingatta, majd halkan mondta: Nem tudom, mi lett vele. Eltűnt a falujából. Talán elvitte, elvette valaki más.
Olyan szép volt az a lány, és úgy sajnáltam akkor a nagybátyám! Szerettem volna vigasztalni, de nem tudtam, mit mondjak. Ha igaz az, hogy a halálban még egyesülhetnek, akiknek az életben nem adatott meg, szeretném, ha ők is egymásra találnának.

Lehunyta a szemeit, de folytak belőle a könnyek. Látta egykori önmagát a nagyanyja palóc ruhájában, ott volt a karosszékén az a gyönyörű kendő, azt simogatta ráncossá vált kezével.
Talán áldott volt a pillanat, amikor a szíve megállt.

Itt a novella vége.

Visszatérve a látott filmhez és a ma világához. Mit láthatunk a Földön? A legdurvább erőszaktól az általánossá váló félénkségig és kapcsolatra képtelenségig túlságosan sok mindent.
Zsákutcában vagyunk? Vagy, ha Japánt csak egy előttünk, a világ nagyobb része előtt járónak tekintem: zsákutca felé haladunk?
Szeretnék idetenni egy idézetet James Churchward Mu, der verschollene Kontinent könyvéből.
„Eine Nation verliert den Platz, den sie einst in der Weltgeschichte innehatte, wenn Geld für die Seelen der Menschen wertvoller wird als Ehrlichkeit und Ehre. Eine universelle, weit verbreitete Gier nach Gewinn ist die Vorwarnung für einen großen Umbruch und eine Katastrophe.“
(Magyarul: Egy nemzet elveszti a világ történelmében betöltött helyét, ha a pénz az emberek lelkei számára fontosabbá válik, mint a tisztesség és a becsület. Egy általános, az egész világunkra szétterjedt haszonszerzési vágy az előjele egy nagy változásnak és katasztrófának.)
Egy ősrégi korról szóló könyvben írta le a szerző ezeket a sorokat. De úgy érzem, nagyon találó a mai világunkra nézve is. Az emberi kapcsolatok elsorvadását is ilyen figyelmeztető jelnek kellene tekintenünk.
Nem tudom, mennyire derül ki a novellámban felhozott példákból az, hogy én a magányt nem tartom mindenképpen, mindenkire nézve mindig rossznak. Ellenkezőleg. Úgy érzem, hogy van jó, gyógyító magány is. De erről majd talán valamikor máskor.

BigGPT — rádióadó emberi szerkesztőség nélkül

Nemrég láttam egy néhány perces riportot arról, hogy Németországban már van egy rádióadó, amelyik — leszámítva egy utólagos felügyelő – ellenőrző embert — teljesen ember nélkül működik. Az inputja az összegyűlt beérkezett hírek, híranyagok; a szerkesztési munkálatokat teljes mértékben a mesterséges intelligencia végzi. Minden nap a nagyobb témakörökben — nemzetközi politika, belpolitika, kultúra, sport, mindennapi események, stb. — összeválogatja azt, ami adásra kerül. Elkészíti a kísérő szövegeket, amit azután egy avatar géphangja elmond.
Hányan tudják vajon ma megkülönböztetni, hogy ember vagy nem ember aki aktuálisan beszél? Hányan fogják tudni tíz év múlva, amikorra a technika még sokkal többet fejlődik? Már ma sem tudja mindenki. A mindennapokban egyébként is annyira megszoktuk már a géphangokat — pályaudvar, metró, telefon, stb. –, hogy a fiatal generációnak egészen természetesek.
Persze egy teljesen automatizált, kizárólag a mesterséges intelligenciákra bízott feladat nemcsak ember-gép kommunikációs problémákat rejt, de sok jogi problémát, előre megoldandó vagy legalábbis tisztázandó kérdést is. Például. Ha egy másik mesterséges intelligencia, egy hacker mesterséges intelligencia becsempész valamit, ami komoly károkat okoz — ki a felelős a károkért? Ez lehet egy automatikusan működő rádióadó esetében egy álhír, egy operáló robotnál egy rossz mozdulat, egy autószerelő robotnál egy nem megfelelő alkatrész, és így tovább, sorolhatnám a végtelenségig.
MIndegyik komoly károkat okozhat, súlyos következményekkel járhat.
Az erről szóló riport érdekes volt, de azt hiszem, hogy a hatása nem biztos, hogy pozítiv: lehetséges, hogy tovább növeli az emberekben már amúgyis meglévő félelmeket. Ha a mesterséges intelligencia mindent jobban fog tudni csinálni, mi marad az embernek? Csak a nagyon piszkos, nagyon rosszul fizető munkák, amire nem érdemes már mesterséges intelligenciát, robotot gyártani? Kvázi az ember lesz a gép rabszolgája?
Amikor a fiam még egészen kisgyerek volt és az apjával éltünk Budapesten, meglátogatott egyszer minket egy indiai matematikus professzor. Amikor körbevezettem a lakásban, a fürdőszobába is eljutottunk, ahol valami ilyesmi mondattal mutattam a mosógépre: „s ez itt persze a mosógép, nyilván nálatok is ilyen van“. Meglepetésemre nem bólintás, hanem ellentmondás következett: „Ó, nem! Nálunk az emberi munka sokkal olcsóbb, nekem is olcsóbb, ha jön egy mosónő, és az is örül, hogy kap valami munkát“.
Mit lehet erre mondani?
Ma úgy érzem, hogy még jobban felgyorsultak a változások, mint akkoriban, közel negyven éve. Változások, amikről beszélve ugyan a legtöbbször csak a technikai fejlődésre gondolnak, de legalább ilyen mindent felforgatóak a részben még nem is belátható társadalmi változások. Ezeknek azt hiszem, sok negatív vonását is láthatjuk manapság, például az ifjúság és a közösségi médiák — social media — kapcsán, amiről talán majd egy másik alkalommal írok.
Megpróbáltam elképzelni magam körülbelül száz év múlva. Milyen lesz — ha lesz — a világunk? Már mindannyian bio-robotok, azaz androidok leszünk? Vagy vegyesen élünk majd, androidok és a „mai típusú“ emberek együtt? A költészetet vajon csak a „régi emberek“ fogják tudni érteni, értékelni, vagy a mesterséges intelligenciával készültek ugyanúgy?
Néhány napja van egy új számítógépem, mert a régi tönkrement és szükségesnek látszott egy új — egyébként nagyon nehezen válok meg az „öreg“, „elhasználódott“ dolgaimtól. Az új géppel új software is érkezett, egy fejlettebb ChatGPT. Adtam neki egy feladatot, majd az itt látható válasz, eredmény után még azt, hogy mindezt fordítsa le németre és magyarra. (ezeket is idemásolom).
Különösen az angol (az eredeti feladat) gondolkoztatott el: lehet, hogy ezt a verset egy android ember legalább olyan jónak vagy még jobbnak érzi, mint valamelyik „régi ember“, neves költő által írt szonettet?
Szeretném aprócska rejtvényképpen most nem leírni, hogy pontosan hogy írtam be a feladatot a mesterséges intelligencia számára, hanem hagyni egy hétnyi találgatási időt annak, aki szeretne eltöprengni rajta. A megfejtést megírom egy hét múlva.

As when the autumn leaves the green boughs fall,
And the warm sun is chilled by cold and frost,
As when the fire consumes the glowing coals,
And the bright light is dimmed by darkness lost,

So do you see me in this state of mine,
Which is the last stage of my life’s decay,
Which is threatened by death’s shadowy sign,
And which will soon end in the final day.

But still you love me in this condition,
Which does not match your former taste and will,
And though you know that I will soon be gone,
And leave this life, and with it, your love still,

You cling to me with such a strong embrace,
And thereby increase my sorrow’s measure and pace.


Wie wenn der Herbst die grünen Zweige rauft,
Und die warme Sonne wird von Frost gekühlt,
Wie wenn das Feuer die glühenden Kohlen schauft,
Und das helle Licht von Dunkelheit verhüllt,

So siehst du mich in diesem Zustand mein,
Der ist die letzte Stufe meines Lebens Schwund,
Der ist bedroht vom Schatten des Todes Schein,
Und der bald endet in der letzten Stund.

Doch liebst du mich noch in dieser Lage,
Die nicht entspricht deinem früheren Sinn und Wunsch,
Und ob du weißt, dass ich bald muss von hinnen tragen,
Und lassen dieses Leben, und damit, deine Liebe auch,

Du hältst mich fest mit solchem starken Druck,
Und mehrest damit meinen Kummer und mein Glück.


Mint ahogy az ősz a zöld lombokat
Lecsüggeszti, s a meleg napot hideg,
Mint ahogy a tűz a parazsat
Felfalja, s a fényt sötétség leple,

Úgy látod engem is, ki életem
Utolsó szakaszában járok már,
Melyet a halál árnyéka fenyeget,
S melynek a vége nem sokára vár.

De mégis szeretsz engem ebben az állapotban,
Mely nem hasonlít a régi kedvedhez,
S bár tudod, hogy hamarosan elhagyhatom
Az életet, s vele a szerelmedet,

Te mégis ragaszkodsz hozzám erősen,
S ezzel növeled a búmat mértékén.

A három változatból úgy vélem, hogy nemcsak nekem szembeötlő a minőségi különbség. Magyarul sokkal kevesebben tanítják a mesterséges intelligenciát? Hiszen egy mesterséges intelligencia nemcsak algoritmusokból, előre lefektetett szabályokból tanul, hanem, akárcsak egy csecsemő vagy egy kisgyerek, a tapasztalataiból is. Ha megtanulta volna már azt a sok magyar klasszikusnak számító verset, amit egy magyar diák az iskolában és a középiskolában megtanul, már biztosan a magyar változatot is nívósabbnak éreznénk.
Mire figyelmeztet mindez? Arra, hogy a mesterséges intelligenciák tőlünk tanulnak. Lehetséges, hogy hamar eljön az idő, amikor a tanítvány túlszárnyalja a mesterét — de a lényeges ebben az, hogy milyen morált kap tőlünk. Jót vagy rosszat. Mi vagyunk — még? — a példakép, akárcsak a kisgyermeknek a szülei. Neveljünk felelősséggel.

Adminisztráció

Adminisztráció — mit jelent a szó ? Németül Verwaltung-ot mondanánk, magyarul talán nyilvántartást. Nyilvántartani, kezelni valamit. Az nincs benne a fogalomban, hogy kinek, minek az érdekében történik egy adminisztráció.
Mi a jó adminisztráció? Magában foglalja-e, hogy azoknak jó, akiket adminisztrálnak?
Egy kicsit elgondolkodva ezen a kérdésen, úgy tűnik, hogy egyáltalán nem könnyű a válasz, talán nem is lehetséges mindenféle adminisztrációra egyértelmű és egységes választ adni. Miért?
Nézzük például az egyént, az embert. Az emberi szervezet is rengeteg adatot gyűjt a környezetéből, mindazt, amit érzékel feldolgozza és felhasználja. Kinek az érdekében? Elsősorban a saját maga érdekében. Ha úgy érzi, hidegre fordult az idő, jobban felöltözik, ha tudja — mert már sok éven keresztül gyűltek az információi hozzá –, hogy jön a tél, tüzifát és más egyéb tartalékokat gyűjt, és így tovább. A természeti népek, amelyeknél általában fontos volt a környezet, a hegyek, a folyók, a természet szeretete, azt is természetesnek vették, hogy az „adminisztrációjukat“, a megfigyeléseiket, a tapasztalataikat nemcsak a saját maguk hasznára, de a környezetük javára is igyekeztek fordítani.
Igaz ez ma is?
A fejlettségi szintünknek megfelelő adminisztrációs rendszerek léteznek, de a nagyobb fejlettség jelent-e jobb adminisztrációt? Jelent-e több segítséget az embernek, és több segítséget a környezetnek? Azt hiszem, hogy mindazon sok baj és probléma hallatán, amiket a klímaváltozást figyelők adataiból megtudtunk, sokan válaszolnak így: Nem. Adminisztráljuk a bajokat, de segíteni nem segítünk.
Nagyon sokféle adminisztrációs rendszer létezik. Az embert magát adminisztrálják kvázi az állam érdekében. Amikor ezt elkezdik, az emberek többségének még úgy tűnik, hogy ez a javukra van. Hiszen ilyen sok ember mellett, ahányan ma a Földön élünk, már nem is lehetne jó állam jó adminisztrációs rendszerek nélkül, amelyek segíteni tudják az életünk megszervezését a bölcsődétől a temetőig. Ezek mind olyan szükséges jók, amiket már annyira természetesnek érzünk, hogy amikor jól funkcionál, fel sem tűnik.
Manapság az adminisztráció erősen összekapcsolódott a digitalizációval. A fejlettség elérte azt a fokot, hogy már nemcsak azonosító számokként ismernek minket az adminisztráció rendszerei, de a fizikai paramétereink alapján is: az arcfelismerő rendszerek az arcunkat, az ujjlenyomat alapján azonosítók az ujjlenyomatunkat, a szemünk alapján a szemünk íriszét, és így tovább.
Jó ez nekünk? Tényleg segít, avagy segít még? Hová haladunk ?
Azt hiszem, hogy sokan vagyunk, akik nem örülünk a privát szféránk nagy mértékű elvesztésének, és annak a veszélynek, hogy a technika, a mesterséges intelligencia fejlődésével, valamennyien rabokká válunk. Az adminisztráló rendszerek rabjaivá.
Ezek a rendszerek már ma is sokat tudnak rólunk, gyakran sokkal többet, mint szeretnénk. Most még csak „okos órák“ tudják figyelni a vérnyomásunkat, a vércukorszintünket és egyéb belső, testi paramétereinket és „bölcs tanácsaikkal“ segíteni, hogy mit tegyünk (együnk) vagy ne tegyünk (ne együnk). De mi lesz akkor, ha ebből a segítségből kényszer lesz? Ha már nem magunk dönthetjük el, hogy mit csinálhatunk? Ha jobban feltűnik majd, mert következményei lesznek, hogy az alexák nemcsak hallgattak a lakásunkban, de mindent, olyat is, amit nem nekik szántunk, meghallottak és megjegyeztek?
Ide fejlődtek az egykori nyilvántartási rendszerek? Ami néhány éve még csak néhány scifi novella fantazmagóriájának tűnt — például, hogy egy nő partnere sérelmezi, hogy a társalgásukban őt a párja ugyanúgy becézi, mint a hűtőszekrényt, amikor azzal beszélget — az már széles körben lehetséges valóság.
Mi késztetett a mindezeken való elgondolkodásra? A halálom körüli adminisztráció.
Idős és sokféle testi bajjal küszködő lévén nyilván foglalkoztat a halál. Amikor ez a fiammal egyszer szóba került, megkért, hogy csináljak egy listát arról, hogy milyen elintéznivalói lesznek a halálom után. E kérés nyomán a listakészítés közben álmélkodtam el azon, hogy milyen sok helyen vagyok „nyilvántartva“. És részben azon is, hogy bár vannak már számítógépes rendszerek, még mindig sok papír kell az ügyintézésekhez-
Több, mint egy tucatnyi helyre kell majd a fiamnak elmennie ügyintézni, és minden digitalizálás ellenére rengeteg papírra lesz szükség. Csak egy példa: lassan negyven éve, hogy elváltam. Miért kell még a temetésemhez is a hivatalos válási papír? Ráadásul hivatalos fordítással? Hiszen mindez már számtalan számítógépes rendszerbe bekerült, miért kell mindig, újra és újra a papír?
Ennyit ér egy civilizáció? Adminisztrálni tud, de adni? Adni békét, békességet, hogy az embert ne akarják állandóan becsapni (most már a neten keresztül is), mérgezni, kihasználni (stb.) a „sötétség figurái“ (a maffiosókat és azok kiszolgálóit szoktam így nevezni) — nem, erre ez a világ képtelen. Az embervadászokat támogatja és adminisztrál. Az adminisztráció végtelenbe fokozása is része a total controllnak, avagy az arra vezető felkészülésnek?
Néhány száz éve még azt mondhatta valaki, hogy ha ez a világ ilyen, ellenséges velem, akkor majd madár leszek vagy fa leszek. De ma? A madarakat felkarikázzák vagy felchip-pezik, a fákat is adminisztrálják, és ez azoknak ugyanúgy nem segít, mint az embereknek sem.
És ha csillag leszek? Azt adminisztrálhatják akármennyit, legfeljebb csak szomorúan mosolyog vissza erre a Földre. Jaj, jaj, mikor tisztul meg szegény?

Adminisztrálnak minket

Papírhegyek, ily‘ s
Olyan igazolások,
Bénítják bennem
A versíró hajlamot,
De ez a mindennapok.

Boldog Karácsonyt 2023!

Boldog Karácsonyt!
Azt hiszem, hogy minden évben leírtam, és mégis, valahol belül mindig egy kicsit másképpen hangzott. Az őszintén érzett jókívánság mögött, valahol a háttérben, ott lapultak az aggodalmak is. Talán néha egy kicsit szóhoz is jutottak: hol az, hogy a lélek teljesen háttérbe szorult a világunkban, hol az, hogy mindent ellep a kommersz, a vásárlási láz az advent idején, hol az, hogy … de minek is soroljam, elolvashatóak a régi bejegyzéseim mind itt a time2life-on.
Használtak valamit ezek az aggályok? Vagy pusztába kiáltott szó maradtak, mint oly sok minden más?
Ha a világ képét nézem, azt, ahogyan most látom, úgy kell válaszoljak, hogy nem, nem használtak, pusztába kiáltott szó maradtak. De ez talán természetes is, hiszen tudjuk, hogy egy fecske nem csinál nyarat, egy valaki nem tudja egy egész bolygó képét megváltoztatni. Mégis reménykedem abban, hogy nem maradtak teljesen elveszett szavak. Valami kicsit talán hozzájárultak ahhoz, mint ahogyan minden egyes egyedüli hang hozzájárul ahhoz, hogy úgy érezzük, nem halt ki teljesen a melegség, a meghittség, a szeretetvágy a világunkból. Háttérbe szorult, de állandóan növekvő hiányként őrizzük magunkban.
És a Ma problémái sem kevesek. A mai aggodalmakról, a globális félelmekről gondolkodva kérdeztem magam: írjam, ne írjam? Nem akarok írni róluk, éppen elég olyan téma szerepelt már a blogomon ezen az ősszel, amelyek aggodalomra adnak okot, nem akarom még karácsonykor is ezeket felemlegetni.
Azt hihetnénk, hogy az emberek többségét csak a lokális gondok, bajok érintik, csak azok miatt aggódnak. Meddig tart még a drágulás? Meddig bírom fizetni a lakbért? Mit mondok a gyereknek, ha megint valamit be kell az iskolában fizetni és már semmi pénzünk sincsen? Mi lesz velünk, ha megbetegszem? Ilyesfajta kérdések. De biztosan érzem, hogy emellett lappangva, sokak által nem kimondva, de megvannak a többször leírt globális félelmek is az emberekben valahol. Mit hoz a jövő? Békét? Újabb háborúkat? Mi lesz Európa sorsa? Mi lesz az egész Földünk sorsa?
Mi lesz mondjuk százötven év múlva, az unokáink unokái idején?
Olyan lesz-e a kép, mint ahogy a Homályos évezredek utolsó fejezetében próbáltam elképzelni a közeli jövőt, amikor a karácsonynak már csak az emléke él?
https://time2life.wordpress.com/homalyos-evezredek/
Amikor múzeumba kerül nemcsak sok étel, ami nekünk még gyakori táplálék, de azok a fogalmak is, hogy apa, anya, testvér, család.
Vallási ünnep vagy a család ünnepe a karácsony? Szerintem mind a kettő.
Néhány évvel ezelőtt történt, hogy egy gyorsétteremben, amikor vásároltam valamit, az eladó megjegyezte, hogy van karácsonyi szolgáltatásuk is, lehet rendelni elkészített halat és egyéb ételeket. Kicsit sajnálkozó megjegyzésemre, hogy „ezek szerint ünnepnap is dolgoznak“, büszkén rávágta: „mi muszlimok vagyunk, nekünk nem ünnep a karácsony“.
Bosszantott a jó szándékú megjegyzésem ilyen félresikerülése.
Miért nem lehet mindenfajta felekezettől, vallástól függetlenül is a család és a szeretet ünnepének tekinteni a karácsonyt? Akkor még jobban fájna az egyedüllét azoknak, akiknek (már) nincs senkijük?

Ilyen értelemben szeretném, ha minél több embernek ünnep lehetne a karácsony. Ünnep, melegség, szeretetre vágyás és szeretet adás, mindannak a keresése, ami embert emberrel összeköt és nem szétválaszt.
Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek! Fröhliche Weihnachten, alles Gute und alles Liebe!

Karácsonyi készülődés

Ajándékokat
Csomagolok ünnepre s
Megértem a Kis
Herceg rókáját, nagy-nagy
Öröm maga e várás.

Várakozás a
Szerettekre, család és
Gyerekek téli
Ünnepére, a meghitt
Együtt töltött estére.

Talán utolsó
Karácsony lesz ez nekem,
A betegség már
Felfalta amúgy öreg
Ruhám, kínlódott testem.

Nem baj. Legyen meg
Isten akarata, ha
Menni kell, megyek.
Valahol újra látom
Majd a szeretteimet.

Klímaváltozás és néhány milliárdnyi ember táplálása

Két inspiráló tényező indított ennek a blogbejegyzésnek a megírásához. Az egyik a most lezajlott COP28 klímakongresszus, a másik pedig egy krimi filmsorozat a német TV-ben a vetőmagról. (Die Saat).
A COP28 a 28-dik kongresszus a klímavédelemért, legalábbis a meghirdetett célja és neve szerint, mert a valóságban nem keveseknek úgy tűnik, mintha pontosan az ellenkező irányban haladnának ezek a klímavédelmi konferenciák: a problémák ignorálása és szőnyegalásöprése felé. Miért?
Magatehetetlenség ez az olajtermelő országokkal szemben?
COP28 színhelye Afrikában volt. Minden kontinensnek megvannak a maga sajátosságai és éppen úgy a múltja is. Emlékek a régmúltból, amelyek fennmaradtak különböző formákban. Van-e még gyökere, kapcsolata a mai afrikai embernek a régi afrikai bölcsességekhez? Kijárnak-e néha a sivatagba, hallgatni a sivatag, a tábortűz, a bokrok hangjait? Erről olvastam évekkel ezelőtt, amikor a Föld különböző pontjain élt természeti népek fennmaradt kulturális emlékeiről olvastam:
Höre nicht nur auf die Stimme der Lebewesen.
Lausche ebenso der Stimme der Dinge:
Der Stimme der sich ausbreitenden Feuers,
dem Murmeln des Wassers,
dem Rauschen des Windes,
dem Schluchzen des Busches —
dann hörst du den Atem der Ahnen.
Magyarul:
Ne csak az élők hangjait hallgasd,
Figyelj a dolgok hangjaira is:
A terjedő tűzére,
A víz csobogására,
A szél zúgására,
A bokrok fel-felcsukló hangjára —
Akkor fogod hallani az ősök lélegzetét.

Van benne valami szép. Szép, de a mai világunktól nagyon távolálló. A zajban, amit a civilizációnk kelt, még az élők hangját is gyakran nem hallani. Különösen azok nem hallják meg az emberek hangját, akik pedig igen komoly hasznot húznak maguknak az emberi világból.
Sokan mondják: így volt ez mindig. Én bosszankodni szoktam ezt hallva: mi ez? Egy természeti törvény? Hogy mindig akad egy kevés, aki a maga hasznáért nem riad vissza a természet és az emberek, a többség tönkretételétől?
A COP28 konferencia végetért, olyan felemás kompromisszummal: vannak, akik jónak tartják az eredményt, és vannak, akik semminek, mert semmi jelentős eredményt, intézkedést, korlátozást, kötelező és számonkérhető szabályozást nem hozott. Nem mondták ki, hogy teljesen abba kell hagyni a környezetszennyezésért alapvetően felelős energiaforrások használatát, csak annyit, hogy fognak pénzt fektetni az átállásba, a „tiszta“ energiákra.
Mit hoznak az évek? Nem tudjuk, meglátjuk. A következő ilyen találkozó, a COP29 Azerbadzsanban lesz. Megint egy kétségeket ébresztő helyszín: él még a Kaszpi tenger? Nem jártam arra, de tartok tőle, az ottani olajkitermelés már sok mindent elpusztított a Kaszpi tenger egykori élővilágából.
Lehet egy bolygón szép élet, ha mindent a pénz határoz meg, a minden rosszra képesek vágtája a minél nagyobb haszonért?
A Die Saat (A vetőmag) című filmsorozat a kategorizálása szerint ugyan „csak“ egy krimi volt, de valójában ugyanezt a kérdést vetette fel, amit a klímakongresszus. Nem először, úgy érzem, már olvastam, hallottam róla néha, de sajnos, a tényleg lényegbevágó problémákat mintha mindig gyorsan besöpörnék a szőnyeg alá.
Ami nem jelenti azt, hogy nem egy fontos kérdésről van szó. Igen sok múlik a talaj tisztaságán kívül a vetőmagokon, azon, hogy tudunk-e kellő mennyiségű élelmet megtermelni annyi milliárd ember számára, ahányan vagyunk. Ehető és tápláló, és nem beláthatatlan következményekkel járó módosításokkal terhelt élelmet. Az ezzel foglalkozó konszernek számára természetesen ez a nagy üzlet. Ezért sok helyen — Ázsiában, Afrikában — „felszámolták“ a kistermelőket, kvázi kikényszerítve, hogy lehetőleg mindenütt az ő vetőmagjaikat használják. Az elején olcsó árakkal, majd később felemelve úgy az árakat, hogy sokan tönkrementek, és elvesztették az egész egzisztenciájukat.
Mit jelentenek a „beláthatatlan következményekkel járó módosítások“? Olyan kezeléseket, amelyek a szép reklámok szerint ellenállóvá teszik a növényt mindenféle bajjal szemben, de a hosszútávú és továbbmenő hatásaik (emberre, állatra) általában nem ismertek, nem kiteszteltek.
Szabad ezt? Lehet ezt? Hogyhogy a politikusok mindezt engedélyezik?
Mert különben nem maradnak azok?
Az élelmiszertermelés és ellátás kérdése pedig ugyanolyan fontos, és sok problémát felvető kérdés, mint az emberiség által használt energia kérdése. Hány milliárdnyi embert bír eltartani a bolygónk? Van erre jó válasz?
Azt hiszem, hogy nem kell ahhoz túl óvatosnak lenni, hogy ne akarjunk még csak becslést sem adni arra a kérdésre, hogy hány milliárd embernél van az a határ, amennyinél többet nem bírna a Földünk eltartani. Egy biztos csak: nem végtelenül sokat. A Föld egy véges rendszer, az eltartottjainak a száma sem lehet végtelen — legalábbis ha a materiális, az anyagi lét az, amiről gondolkodunk.
Tehát valamilyen felső határ biztosan van. Hiszen az erőforrásaink is végesek, még ha van is olyan közöttük, amelynek az élettartama nagyságrendekkel nagyobb, mint a mienké, az embereké. (Például a Nap). Miért nem tartjuk ezt mindig szem előtt? Miért viselkedik az ember gyakran úgy, mintha végtelen erőforrásai lennének? Felelőtlenség, haszonlesés, nem gondolkodás, mi a fő ok?
Ahogy már írtam körülbelül egy évvel ezelőtt, 2022 októberében, az Earth for All blogbejegyzésemben, a Római Klub tudósai elkészítettek egy Survivalguide-t, egy túlélési útmutatót a Földünk számára. A baj csak az, sem az olajsejkek, sem más olyanok, akik az intenzív környezetszennyezésért vagy a lakosság élelmiszerellátásáért felelősek, nem szokták az ilyen tanulmányokat olvasni, és eleresztik a fülük mellett a Földért kiáltó, síró hangokat.
Ideteszem a linkeket a tavalyi bejegyzéseimhez:
link:
https://time2life.wordpress.com/2022/10/21/earth-for-all-megjegyzesek-a-club-of-rome-uj-konyvehez/

Pedig a két probléma, a klímaváltozás és a növekedésünk határai, nagyon szorosan összefüggnek.
Hogyan függ össze a két probléma, a klíma és az emberiség élelmiszerellátása? Azt hiszem, hogy ehhez nem kell tudósnak lennünk, hogy láthassuk: egy tönkretett Föld sokkal kevesebb embert tud majd eltartani. Az lenne az olajsejkek célja, hogy ne tízmilliárd ember legyen, csak mondjuk maximum tízmillió? Akkor egészen biztosan az ő hasznuk is jóval kisebb lenne, mert olajra is jóval kevesebb szükség lenne. Ha egyáltalán.
Miért vannak mégis olyanok, akik képtelenek belátni, hogy ezek a problémák mindannyiunk problémái?
Lehetséges, hogy első olvasásra a Római Klub válaszai a valóságtól túlságosan elszakadottnak tűnnek, mert nem veszik figyelembe azt, hogy a gyakorlatban milyen mechanizmusok, érdekek érvényesülnek jelenleg a világon. De talán pontosan ezekben rejtőzik a problémák oka. És amíg ezen nem tudunk változtatni, addig semmilyen égető, súlyos problémára nem találunk jó megoldást. Amíg nem válik írott és íratlan, de mindenki által szigorúan betartott törvénnyé, hogy verseny csak olyan lehet, amely nem áll szemben az Egész, az egész bolygó, az egész élővilág érdekeivel — addig bukdácsolunk vagy rohanunk tovább az önelpusztítás útján.

Élünk az itt és mostban

Élni itt kell, a
Mostban, mit elődeink
Ránk hagytak, s tenni
Úgy, hogy az utódaink
Még szebbet kaphassanak.

Tenni a tiszta
Földért, friss levegőért,
Iható vízért,
Tenni kell az önfeledt
Kisgyermek mosolyokért.

Munkatáborok Kínában és olcsó áru a nyugati világban

Egy körülbelül egyórás dokumentumfilm ihletett arra, hogy írjak a kínai kényszermunka táborokról. Írjak azért, hogy lehetőleg minél több emberben tudatosuljon, hogy Kína jelenlegi gazdagságához mi is hozzájárultunk és mindennap hozzájárulunk a sok olcsó kínai termék megvételével. Írjak azért, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy a „csak a pénz számít“ és a „haszon bármi áron“ felfogásra épülő világgazdaság milyen embertelen világhoz vezet.
A film maga egy elmenekült kínai nő kutatásai és könyve alapján készült. Megvettem a könyvet és nekiláttam elolvasni, a címe: Made in China: A Prisoner, an SOS letter and the Hidden Cost of America’s Cheep Goods. A szerző neve Amelia Pang.
A munkatáborok kapcsán sok szó esett a filmben a Falung Gong hitről is, ami nem véletlen, mert a politikai foglyok jó része — csak becslések vannak, de minimum egyharmada — közülük került és kerül ki. A Falung Gong hitről, felfogásról és mozgalomról, valamint arról, hogy a kezdeti támogatás után miért tekinti őket a kínai rezsim az ellenfeleinek, erről egy külön blogbejegyzésben szeretnék írni, feltehetően nem a jövő héten, mert még legalább két hosszabb könyvet is szeretnék elolvasni hozzá.
Most tehát „csak“ a munkatáborokról. A kényszermunka nem újdonság Kínában, a történelem a Ming dinasztia idejére visszanyúlva említi már a rabszolgaságnak ezt a formáját, és bár én nem jártam Kínában, feltételezem, hogy a Nagy Fal látogatói is tudják ezt. Ugyanakkor azt is figyelembe kell vennünk, hogy nem Kína az egyetlen nagyhatalom, amelynek fejlődése rabszolgamunkára épül és épült. Történelem tanulmányainkban mindannyian hallottunk már az egyiptomi, római rabszolgák sorsáról, sőt, még az USA történelméből is. A kínai munkatáborok jórészt a szovjet gulagok mintájára jöttek először létre, körülbelül 100 évvel ezelőtt. A korábbi rabszolgatartó államokkal összehasonlítva egy jelentős és nem pozítiv különbség, hogy a kínaiaknál a fizikai erőszak legdurvább formái mellett intenzív agymosás — brainwashing — is folyik.
Mielőtt a kínai munkatáborok igen leröviditett történetét felvázolnám, egy bekezdésnyit megemlítenék a fenti könyv első fejezetéből, amire a könyv címe is utal: egy fogoly és egy SOS levél, amely kvázi mintha palackpostával érkezett volna, olyan bizonytalan volt, hogy elér-e valahová, meghallgatásra talál-e és él-e még a küldője, amikor ez bekövetkezik.
Egy kislány születésnapi ünneplésére készült Amerikában a családja, és ehhez különféle, a lakást és a kertet díszítő tárgyakat vásároltak a közeli supermarketben. A tárgyak kicsomagolásánál esett ki egy kézzel írt apró cédula a csomagból. A cédula egy segélykérő kiáltás volt angolul, mellette egy amerikai segélyszervezet neve és néhány kínai írásjel. Bár a megtaláló mama egy darabig nem tudta eldönteni, hogy nem fake-kel, valamilyen hamisítással van-e dolguk, a lelkiismerete azt súgta, hogy utána kell járnia.
Így kezdődik a történet. Vajon hány ilyen cédula lehetett, amelyet ignoráltak, nem vettek figyelembe vagy észre, és kidobásra került a csomagoló papírral együtt? Valószínűleg sok. A látott filmben szerepel még néhány példa. Az egyik Párizsból, ahol egy patikában kapható terhesség teszt papírja mellől hullott ki egy csak kínaiul írt SOS levélke. Mint tudjuk, az utóbbi 2-3 évben rengeteg egészségügyi segédeszközt — például maszkokat — kellett fogyasztanunk, és ezek túlnyomó többsége Kínából érkezett.
Bár azon foglyokra, akiket be tudtak azonosítani a kínai őrők a helyszínen megtalált esetleges cédulák alapján, feltehetően kegyetlen kínzás és halál várt — az ember mindig reménykedik. Hátha. Hátha meghallja valaki a segélykiáltását.
Kína történetétől és különösen a mai Kína történetétől elválaszthatatlan a munkatáborok története. A kezdeti időszakban, az első ilyen kínai munkatáborok a hadsereg számára dolgoztak. A második világháború után készült egy felmérés, amelynek alapján Kínában legalább annyi kényszermunkás volt, mint ahány dolgozó ember Bulgáriában — nem tudom ellenőrizni ezt az adatot, de remélem, hogy a könyv szerzője hiteles forrásból merítette. Amellett az idő múlásával bekövetkezett változások sokak számára Kínában nem jobb, de még nehezebb sorsot hoztak. A Mao korszakot erős értelmiség ellenesség jellemezte, és feltételezem, hogy sok szadista őrnek már az is élvezetet okozott, hogy költőket állandó WC pucolással „foglalkoztathat“.
Mao halála után volt egy rövid enyhülés és reménykedés korszak. Legalábbis a távolból úgy tűnhetett. A munkatáborok számára a „nagy változást“ az 1978-s év hozta meg. Addig ugyanis Kína elszigetelt maradt a nemzetközi porondon — nem ismerték el a kínai kommunista pártot legális vezetőknek, részben amiatt, hogy fegyverrel támogatták Észak-Koreát. 1978-ban Jimmy Carter, amerikai elnök elismerte a kínai kommunista pártot, mint Kína legális vezetőit, és ezután Kína visszatérhetett a nemzetközi porondra, vagyis többek között üzleteket köthetett.
Miért volt ez „nagy változás“ a munkatáboroknak? Ekkor váltak a kényszermunka táborai üzleti modellé. A gyakran ártatlanul és szinte mindig bírósági ítélet nélkül nagyon embertelenül fogvatartottakat kínzásokkal és szinte teljesen ingyen dolgoztatták és dolgoztatják ma is, a nyugati — elsősorban amerikai — konszernek megrendelésére, és a pénzt ezért a kínai állam kapja. (Vagy helyesebb lenne azt mondanom, hogy a vezető réteg?)
A jelenlegi állapotokra megadott adatok szerint körülbelül 1,7 millió embert dolgoztatnak a kényszermunkatáborokban.
Miért írtam azt, hogy gyakran ártatlan emberek ezek? Mert valóban azok. A többségük nem bűnöző. A kényszermunkatáborokban pedig állandó, mindennapos megaláztatásnak és kínzásoknak vannak kitéve. A külföldiek is, ilyenekből is mutatott be példákat a film.
A foglyokat a fenti könyv alapján a következő nagyobb csoportokba lehet osztani.

  1. A politikaiak. Ezek közé tartoznak értelmiségiek, leggyakrabban újságírók és ügyvédek, ezenkívül pedig a legnagyobb számban valamilyen tiltott valláshoz tartozók. Gyakran valamilyen más ürüggyel tartóztatják le őket, hogy ne számítsanak politikaiaknak. A vallások közül a foglyok között a legnagyobb számban vannak a Falun Gong hívők, a keresztények, a muszlimok (ujgurok és kazahok) és a tibeti buddhizmus hívei.
    Idemásolok egy bekezdést egy másik könyvből, amelyik a Falun Gong gyakorlatát folytatók elleni erőszakról szól, az 1999 és 2007 decembere közti időszakban. A látott film és más források alapján a helyzet még ennél is sokkal rosszabb.
    „Az utóbbi nyolc év alatt lefolyt, az egész országra kiterjedő üldözés alatt a Falun Gong híveinek millióit tartóztatták le, zárták munkatáborokba bírósági tárgyalás nélkül. Ezreket vittek pszichiátriai intézményekbe és kényszeroltották be őket drogokkal. Asszonyokat rendőri felügyelet alatt erőszakoltak meg. Néhányat abortuszra kényszerítettek akaratuk ellenére. 2007 decemberében 3100 bizonyítható olyan eset ismert, ahol a Falun Gong miatt letartóztatott személy a rendőrségen halt meg, feltehetően kínzások következtében. Nagyon valószínű, hogy a tényleges számok ennél sokkal magasabbak.“
  2. A valamilyen etnikai kisebbséghez tartozók, mint már a vallások kapcsán is említettem, például az ujgurok, a kazahok, a tibetiek, akik nem akarják feladni ősi hagyományaikat és szokásaikat, és a sok agymosás ellenére is őrzik ezeket. Mint már Sayragul Sauytbay története kapcsán talán említettem, a kínai hatalom szereti jól látható dolgokkal demonstrálni, hogy ők az „urak“: például az ujgur férfiak kötelező szakáll levágása, stb. Aki szakállas maradt, mehetett börtönbe. (Ha éppen több ingyen munkaerőre van szükségük.) Sayragul történetéhez a link, aki már nem emlékszik rá:
    https://time2life.wordpress.com/a-koronatanu-sayragul-sauytbay-menekulese/
  3. Az un. kérvényezők. Nem jutottam el még ahhoz a részhez, ahol ezt taglalja. Ezért először azt feltételeztem — közép-európai tapasztalatok alapján — hogy amiket a hatalom nem szeretett és nem szeret azok olyan jellegű kérvények, mint például Magyarországon volt a Chartások ügyében vagy Bős-Nagymaros kapcsán, stb. Ugyanakkor valószínű, hogy valami még ártatlanabb dologról van szó, mert a fent említettek már politikainak számítanának. Valahol olvastam, hogy minden nagyobb kínai városban vannak úgy nevezett kérvény irodák, feltehetően egészen mindennapi ügyekhez.
  4. Az úgy nevezett migráns munkások. Senki se gondoljon itt más országból bevándorolt munkásokra a migráns szó kapcsán. Nem, Kínában engedély kell ahhoz, hogy valaki elhagyja a személyi igazolványa szerinti lakhelyét. A dolgozó emberek jelentős része migráns, mert a kevés vidéki munkalehetőség miatt sokan igyekeznek a városokba munkát találni.
  5. Fiatalkorú bűnözők, köztük olyanok, akiket valami egészen minimális vétségért (pl. nem volt nála személyi igazolvány) vittek el egy évre munkatáborba. Feltehetően gyakran az ilyet észre sem veszik, de ha szükséges — valamelyik táborba kell több munkaerő — akkor felhasználják.
  6. Felnőtt bűnözők.
  7. Szex munkások.
    Mint említettem, nem fejeztem még be a könyvet, elképzelhető, hogy valamikor visszatérek itt még rá. Mindenesetre úgy vélem, a kép így is igen elborzasztó. Ilyen lehetséges a XXI-dik században? Azon naivak közé tartozom, aki sokáig azt hitte, hogy nem. Aki azt hitte az ezredforduló előtt, hogy egy szebb, jobb világ felé haladunk.
    Átlapoztam az egész könyvet és előre elolvastam még két fejezetet, amelyeket röviden megemlítenék.
    Az egyik egy Falun Gong hívő, Sun Yi életéről szól, gyerekkoráról, kifejlődéséről, a szerelméről, a házasságáról és végül a Falun Gonghoz eltalálás után a szenvedés, a kényszermunkatábor korszakáról. Az egész fejezet olyan, hogy önmagában is egy regény lehetne, kibővítve a „kívül” és „belül” -lel, a környezet, a társadalom még sokkal részletesebb bemutatásával és a fiatalember lélekfejlődésével. A környezet bemutatásából itt is van egy kicsi, aprócska szociográfia, a kínai társadalom képébe bepillantás. A kép egészen más, mint amit a TV csatornákon látható reklámfilmek sugallnak. Sun lélekfejlődése pedig azt mutatja, amit mostanában már sokszor leírtam: az ember egy-egy pillanatban talán aprónak tűnő döntései kovácsolják ki mégis az útját. Még ha ez az út a szenvedésekbe vezet is, ez a jó út, ahol az ember nem elveszíti, hanem megtalálja önmagát, és ez sokkal hosszabban meghatározza az útját, mint amekkora út az egy-lét útja.
    A másik fejezet, amit még teljesen elolvastam, azt tükrözi, amit már minden gondolkodó ember sejthet, aki egy cseppet a propaganda függönye mögé kukkant: a kínai és az amerikai (USA) uralkodó réteg szoros összefonódását. Az USÁ-ban is és Kínában is a pénz határoz meg mindent. A kínai kényszermunkatáborok legnagyobb haszonélvezői az USA óriáskonszernjei. A fejezet azt is tükrözi, hogy az utóbbi évtizedek USA elnökeinek a politika szintjén meghozott intézkedései kvázi Kína ellen mennyire csak látszatintézkedések maradtak, a valóságot a monopóliumok érdekei diktálták.
    Elfogadod ezt, része akarsz lenni — prosperálhatsz, ha beszállsz ebbe a fölöttébb mocskos versenybe. Ha nem fogadod el, nem akarsz ilyenné válni, mint a lagerek urai és haszonélvezői — lehetsz rabszolga, lehetsz robot.
    S milyen ma a jövőkép? Kína gazdaságilag is, és katonailag is a világ vezető nagyhatalma akar lenni, és úgy vélem, hogy sok millió kínai úgy érzi, hogy már ma is az, hogy hatalmas léptekkel folyik az a folyamat, amivel teljesen leváltják az Amerikai Egyesült Államokat.
    Milyen áron, milyen eszközökkel? Rabszolgamunkával, milliók megnyomorításával és a többiek „szemmel tartásával“. Kínában körülbelül 2,76 billió megfigyelő kamera van, igen fejlett arcfelismerő mesterséges intelligencia programokkal összekötve. Ezek segítségével mindenkinek minden tevékenységét állandóan követni tudják. A mobiltelefonokról és az egyéb, az emberi testhez kötődő jogokról (belépés ujjlenyomat segítségéel, stb.) nem is beszélve.
    És a kínai hatalom hataloméhsége ezzel messze nincs kielégítve. Azt hiszem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem örül az olyan jelenségeknek, amelyek azt a feltételezést támasztják alá, hogy „kínaivá“ készülnek tenni az egész bolygót.
    Milyen naivnak tűnnek azok a politikusok — bár nem sok van, de azért egy kevés akad belőlük –, akik azt hitték, hogy határozatokkal a fejlettnek tekintett világ majd fel tud lépni Kína ellen! Nem vették észre a saját környezetük korrumpáltságát, azt, hogy a politikusok már régóta csak szépnek tűnő jelszóként használják az „emberek érdekeit”. Például itt Európában is. A valóság más.
    Éppen úgy naivitásnak bizonyult az, amit egy másik dokumentumfilmben láttam: a néhány tudós, tudománnyal foglalkozónak a hite, akik a környezetvédelemmel foglalkozva és a klímaváltozást kutatva azt hitték és hiszik talán még ma is, hogy elég adatokkal bizonyított jó érveket felmutatni a politikusoknak.
    A naivitások abban gyökeredznek, hogy sokan nem látják, nem tudják vagy nem akarják észrevenni, hogy a világunkat régóta, jó ideje már csak a pénz vezérli. A haszonra épülő nagy gazdasági társulások, nevezzük őket bárhogy, monopóliumoknak, konszerneknek vagy maffiáknak. A morál fogalmát már rég elvesztették, semmi más nem vezérli őket, mint a hatalomvágy és a haszonvágy. Politikusok azok tudnak hosszabb távon maradni, akik őket, az ő érdekeiket képviselik, és tisztában vannak vele, hogy saját hangzatos beszédeik mögött valójában mivel törődjenek.
    A jövőkép az, hogy ez uralja az egész Földet hamarosan? Biztosan vannak, akik úgy látják, hogy ez nem jövő, hanem jelen: már most is ez jellemzi az egész Földet. Nemcsak Kína és az USA összefonódása tükrözi ezt. Európa és az egykori gyarmatosító hatalmak „lemaradtak”, háttérbe szorultak? Vagy hamarosan azt láthatjuk majd — részben már most is –, hogy az európai szép elvekből alig maradt valami, a monopóliumok már itt is „kilépnek a függöny mögül”?
    Ámbár. Hm. Mi lesz a jelen üzleti modelljéből, ha már sehol sem lesz igazán kereslet, pénz, mert mindenütt csak rabszolgák lesznek?
    Nem folytatom. Sötét gondolatok ezek, elkeserítőek és nagyon szeretném, ha nem ilyen jövő várna a ma még gyerek, felnövekvő generációra. Sehol a Földön.

Rabszolgasorsok
Vádolják a Diktátort
Ezer éveken
Át, utoléri majd a
Büntetés, végzet-csapás.

Dinoszaurusz
Bűnhődik millió kis
Gyík létben, másik
Oldal sohasem múló
Sors ítélet tükrében.

A gépek észrevétlen hatalomátvétele

Nem egy mini scifit vagy horrort akarok ebben a blogbejegyzésben írni, nem azt, hogy milyen potenciális veszélyekkel kell majd szembenéznünk a mesterséges intelligencia térhódítása kapcsán. Pedig ezekből is van bőven, azt hiszem, hogy ez a téma már előjött több blogbejegyzésemben. Biztosan nem elégszer, hiszen a hírek között is van legalább hetente egyszer valami olyan, ami látens, „nem észrevett“ módon a mesterséges intelligenciához kapcsolódik, és általában elmaradnak a figyelemfelhívások ezek veszélyeire. Egy e heti példám erre: a munkanélküli irodákban (itt Ausztriában AMS), egy új software, egy új, „fejlettebb“ software, egy mesterséges intelligencia fogja megítélni és kategóriákba, osztályokba sorolni az embereket. Humánus ez még? Lehet majd tiltakozni a gép ítélete ellen? A válaszokat azok kapják meg majd, akik ezt átélik.
De most nem ezekről készültem pár sort írni, hanem sokkal ártalmatlanabbnak tűnő jelenségekről. Olyasmiről, ami mindannyiunk mindennapjairól szól: azokról a gépekről — telefon, iPad, PC, stb. — amelyeket mindenki mindennap aktívan használ.
Az egész gondolatsor azzal kezdődött, amit tulajdonképpen az „időskori egészség és gondolkodás megőrzése“ címmel gyakran reklámoznak. Vagyis, hogy a gondolkodásunk — a többes szám alatt itt a korosztályomat, a 70+ éveseket értem — frissen tartásához jó, ha naponta gyakoroltatjuk olyasféle játékokkal, fejtörőkkel, mint a Sudoku, Mastermind, stb. E nemes cél érdekében hónapokon keresztül azzal a jó érzéssel játszottam esténként az iPad-omon, hogy az nekem jót tesz. Hiszen az iPad-os játékaim olyan ártalmatlannak tűnnek: Mastermind, Malom, Sudoku, Solitär, stb., csupa ilyen, a logikai gondolkodást frissen tartó játék. Azután mostanában kezdtem mégis úgy érezni, hogy a szerencsejátékokhoz hasonlóan ezek is egyfajta szenvedélybetegséghez vezetnek, egyre több órányi időt elvesznek. Kezdtem úgy érezni, hogy talán az éjszakai alvás problémáimhoz is nem kis mértékben hozzájárulnak, például azzal, hogy néhány órányi játék után további néhány órán keresztül nem tudok elaludni. Lehetséges, hogy el kell határoznom, hogy ezután éjfél után se TV, se iPad, se PC?
A virtuális világ is harcol bennem a természet világával? A virtuális világ? Vagy az emberek által teremtett gépi világ? Nem volt-e már többször olyan civilizáció, ahol ez — vagy talán pontosabban: ez is — egy kulcskérdéssé lett?
Talán a túlzott eluralkodás ellen kellene harcolnunk, a gépek eluralkodása az életünk felett ellen. Nemcsak olyan értelemben, ahogy néhány scifi és horrorfilm bemutatja, hogy gépek uralkodnak az embereken és tartják rabszolgaságban őket, hanem olyan értelemben is, hogy észrevétlenül elfoglalják a mindennapjainkat. Egyre nagyobb részt kezdenek elvenni a mindennapi tevékenységeinkből, egyre több időt a napi 24 óra időnkből. Nem figyelünk oda mindennek a káros hatásaira.
Ha összeadom, hogy mennyi időt töltök egy nap a PC-n, a TV előtt és az iPaddal (a laptopot csak azért nem számolom bele, mert jelenleg csak Word-t használok rajta, mintha írógép lenne, és internet összeköttetés nélkül; mobiltelefonom pedig internet nélküli van), akkor azt hiszem, hogy kijön, hogy egy nap átlag 8 órányit. Nyolc óra a napi idő egyharmada. Iszonyúan sok. És nem tudatosult eddig eléggé ez az arány.
Tartok tőle, hogy sok ember van, különösen a fiatal generációban, mindazok, akik intenzíven használják a mobiltelefonjukat, akiknél ez az arány még ennél is sokkal rosszabb.
Miért nem vettük észre, hogy a gépek ennyire elfoglalnak minket? Avagy elfoglaltak bennünket lenne a jobb kifejezés? Hiszen a rabjaik lettünk azáltal, hogy nekik adjuk az időnk jó részét.
Azért, mert ez a mainstream, ez a „modern”?
Mindenesetre, ez alaposan megnövelte a sebességét annak, ahogy a „civilizáció embere” eltávolodik a „természet emberétől”.
Ez is hozzájárult vajon a természet gyors pusztulásához, nemcsak a haszon hajszolás? Az oda nem figyelés biztosan.
Mint ahogy az oda nem figyelésünk hozzájárult ahhoz is, hogy a saját időnkből — és ezáltal saját magunkból — milyen sokat „elrabolnak” a gépek.
Persze, lehet, hogy nagyon függ attól is, mit csinálunk a gépeken. Az egyik éjszaka például kizárólag olvastam és utána sokkal pihentebbnek éreztem magam. Az olvasás szenvedély nem bizonyult olyan károsnak, gyötrőnek mint a játékszenvedély? Ez talán túlzott leegyszerűsítés, de egy kicsi igazság biztosan van benne.
Valóban, el lehet gondolkodnunk azon is, az írásbeliséggel, a könyvnyomtatással nem egy hasonló eltávolodási folyamat kezdődött-e el. Csak az kevésbé tűnik már fel, mert az analfabetizmus felszámolásával a tömeges könyvnyomtatás és ennek kapcsán az olvasás már „asszimilálódott“ az életünkbe. Ez jó. Azt hiszem, hogy nagyon erős hiányérzetem lenne, ha hosszabb időn át nem tudnék mit olvasni — de ezt jónak érzem, és nem szenvedélybetegségnek. Lehet, hogy így kellene felfognom a géppekkel való gyakori interakciót is? Nem a „gépek hatalomátvétele“ történik az időnk, a napjaink felett, hanem egy idő után a gépek használata — tanulásra, kommunikációra, stb. — be tud majd állni egy, az emberi szervezetnek egészséges szintre? Az unokáim generációjának már az lesz a természetes?
Talán. Reméljük. Sokkal taszítóbb — legalábbis a számomra taszítóbb — lehetséges jövőképeket is lehet látni. Például, hogy nem azért nem használunk majd egy kalkulátort, mert olyan kitűnő fejszámoló lesz mindenki, hanem azért nem, mert a kalkulátorprogramok már genetikailag belénk lesznek ültetve. Isten ments, mondja rá a mai ember, de ha megvalósulna, az a generáció már azt érezné természetesnek.
Tehát? Bajnak érzem-e a sok gép használatot vagy mégsem? Nehezen tudom egyszerű igennel vagy nemmel megválaszolni ezt a kérdést. Oda kell figyelnünk. Önmagunkra, az egészségünkre, és akik gyereket nevelnek, azoknak a gyerekeikre. Sokféle veszélye, káros hatása van, ha a gyerekek már egész apró koruktól kezdve túl sok időt töltenek a gépekkel — remélem, hogy ezt a szüleik és a nevelőik is tudják.

Virtuális világ, igazi homály

Könnyen becsapja
Magát, ki virtuális
Világban él csak,
Nem látja, bábuk mögött
Szálak hogyan mozognak.

Ismeretlen könyv

Ismeretlen könyv,
Mint egy nem ismert növény,
Mérgez vagy gyógyít,
Elfogyasztva tied, él
Benned a hatása még.