Halloween

Közeleg a Halottak napja, a Mindenszentek ünnepe és a manapság egyre jobban terjedő ünnep, a Halloween. A mindennapokban sokan úgy élik meg, hogy a Halloween Amerikából „jött át” Európába, s talán nem is tudják, hogy eredetileg Európából, Íroszágból került Amerikába, és vele rokon ősei Európa más területén is megtalálhatóak.
Mi valójában a Halloween? Mi a szó jelentése és mi a története?
A halloween szó a Wikipediában található értelmezés szerint az All Hallows Eve-ből származik, vagyis magyarul a Mindenszentek ünnepe előtti estét jelenti, és az október 31-dike és november elseje közötti éjszakán zajló ünnepet, ami minden szentnek az ünnepe. Ez az időszak sok vallásban ünnep, több szakkönyv vissza is vezeti a Halloween ünnepét a régi kelta halotti ünnepre, a Samhain-ra, amely egyben a nyár végét és a tél kezdetét is jelentette. Nemcsak a kelták, de a keltákat követő sok-sok kisebb európai nép is megőrzött a szokásai között egy hasonló ünnepet, amelyek csak külsőségekben tértek el egymástól – például a német nyelvterületen répaszellemről beszéltek, míg Stájerországban ugyanúgy tökről, mint Írországban – de valójában ugyanarra vonatkoztak. Ezt a népi ünnepet az ír bevándorlók honosították meg a XIX-dik században Amerikában. Ugyanakkor az amerikai indián törzseknek is megvolt a maguk Halottak Napja ünnepe, sőt, több helyen voltak a halottaknak saját szellemfalui is.
Miért jár a Halloween ünnep sok helyen egyfajta tombolással és rombolással, pusztítással? Rosszul értelmezett jelképességről lenne szó? Mert jelképként nyilván könnyen érthető: a tél, a közelgő fagy elpusztítja a nyarat, a nyár terméseit, mindent, ami zöld volt, majd érett és virágzott. A tél a sivárság kora, legalábbis a felszínen. Az ezt bevezető ünnep nagy tüzei elégettek mindent, aminek el kellett pusztulnia.
A kereszténység is átvette ennek az időszaknak az ünneplését, és a minden szentek ünnepe mellett van egy minden (eltávozott) lélek ünnepe is, ahol az ábrázolt képek gyakran mutatnak egy olyan jelenetet, amelyben egy angyal kiszabadít néhány szenvedő lelket a tűzből, a szenvedésből.
A lelkeknek is van virágzó koruk és olyan időszakuk, amikor kvázi alszanak? Minden bizonnyal.
Ugyanakkor attól tartok, hogy azok a fiatalok, akik vad tobzódásban, értelmetlen rongálásban vélik megtalálni a Halloween megfelelő ünneplését, alaposan tévúton járnak. Sajnos, ez is elterjedt, nemcsak az alapvetően a kereskedőknek kedvező új szokások: jelmezbe öltözés, különféle Halloween-specifikus tárgyak és édességek hordozása, stb. Van, ahol egy kör illetve lánc menettel körbejárnak a házak között és becsengetnek a kapukon, hasonlóan ahhoz, mint a Háromkirályok ünnepe előtt szokás, csak néha agresszív fellépéssel kísérve.
Örülök, ha kimaradok belőle, biztosan nem adna több megértést a szellemekkel kapcsolatban, mint amennyi a meditációkból jön. De ez személyes megjegyzés.
Lenne mit megértenünk a szellemvilág kapcsán? Én úgy gondolom, hogy igen. Bőségesen. S talán a Halloween ünneplés mai negatív jelenségeinek az is az oka, hogy hosszú időn keresztül nem lehetett a szellemekről beszélni. Csak az egyháznak. De aki a mindennapokban a szellemekről beszélt, azt bolondnak tartották, vagy legalábbis furcsának. Nem minden korszak volt ilyen, mint ez a mai, felvilágosult korunk. Voltak idők, amikor egészen természetesnek tartották a szellemek létét, és azt, hogy időnként szeretnének részesei lenni az emberi világnak. Ha jó szellemek, akkor úgy, hogy segítik azt.
Konzultálni a szellemekkel, konzultálni az őseinkkel. Furcsán hangzik? Azt hiszem, hogy csak a mai embernek.

All Hallow Eve

Minden szellemek,
Fehérek, feketék és
Sok még szennyezett,
Gyertek közös asztalhoz,
Békülésre igyatok.

Közös a Föld, hol
Ember s szellem él, együtt
Vagy egymás ellen,
A kérdés, a választól
Függ mindnek a túlélés.

PCB

Egy nemrég nézett dokumentumfilm kapcsán írok néhány szót. A dokumentumfilm a PCB-ről szólt.
Mi az a PCB? Mivel nem tudom tesztelni, hogy hányan ismerik magyarázat nélkül is, inkább ideírom. A PCB, polychlorierte Biphenyl, kémiai anyag, pontosabban több, mint 200 hasonló jellegű kémiai anyagok összessége. A rövidség kedvéért nevezik egyszerűen PCB-nek.
A PCB mérgező anyag, amit először 1929-ben állítottak mesterségesen elő, és az azt követő évtizedekben több millió tonnányit termeltek belőle, mert széleskörűen felhasználták az elektronikai iparban és a gépiparban, hűtőanyagként, izoláló anyagként, lakkokban, színező anyagokban, festékekben, csomagolóanyagban, stb. A PCB tulajdonságai közé tartozik, hogy szaporodni tud, viszont nagyon lassan bomlik le. PCB-t mindenhol lehet találni, a levegőben, a talajban és a vizekben egyaránt. Bekerült már régen a tápanyag láncba, és ilymódon természetesen bennünk, az emberekben is bent van. 1976-ban kezdték el nyitott rendszerekben betiltani a használatát, 1983-ban állították le például az NSZK-ban a gyártását, és 1989-ben lépett életbe a PCB-t betiltó törvény. Aláhúzhatnám, hogy Németországban, mert egyrészt ma is vannak helyek, ahol gyártják, másrészt az a szomorú tendencia figyelhető meg, hogy sok helyen, sok új kereskedelmi szerződésben lazítani vagy teljesen ignorálni igyekeznek a környezetvédelmi határokat. A mai nap aktualitása erre a Brexit, amelyről ma szavaz ismét az angol parlament, és a szerződésterv legújabb változatából már teljesen kimaradtak az EU környezetvédelmi szabályaira vonatkozó passzusok.
Környezetvédelem? Vannak, akik csak legyintenek erre. Pedig, mint gyakran, a környezetvédelem itt embervédelmet is jelent. A fent említett dokumentumfilmben példákat lehetett látni emberekről, akik nagy valószínűséggel attól lettek rákbetegek és abba haltak bele, hogy egy bizonyos épületben egy adott szobában dolgoztak. A szobában kimutatható volt, hogy a PCB szennyezettség magasan meghaladta a megengedettnek megállapított értéket. Ki tudja azt ellenőrizni, hogy a munkahelye mennyire szennyezett? A PCB-t az 1950-1970 években széles körben felhasználták lakóházak, iskolák, kórházak, stb. építésénél, és lehetséges, hogy annak ellenére, hogy ma már tiltott, sok helyen ma is felhasználják. Így állandóan mérgez minket, az embereket, azért, mert az épület ahol élünk vagy dolgozunk PCB szennyezett. De nemcsak azok érintettek, akik ilyen házban laknak vagy dolgoznak, s talán mondanom sem kell, többségében úgy, hogy mit sem tudnak róla. Mindenki más is érintett, mert a szél a PCB-t messzire elfújja, rá a mezőkre, és a PCB már néhány évtizede benne van mindabban, amit megeszünk. Vagyis a táplálékunk jó része is PCB szennyezett.
Ezt ugyan állandóan ellenőrzik – legalábbis a legtöbb európai országban – de a PCB veszélyessége éppen abban is van, hogy nem bomlik le, hanem felhalmozódik a szervezetben, állandóan gyengítve a szervezetünk immunrendszerét.
És ki tudja, hogy mi mindent eszünk még meg, olyat, ami kimarad az ellenőrzésből. Nemcsak a hobbi halászokra vagy vadászokra gondolok. Nemrégiben lefülelt itt Bécsben a rendőrség néhány illegális kínai konyhát, akik pincékben, nehezen leírható higiéniai körülmények között készítettek félkész élelmiszert. Étteremláncokba vagy közvetlen eladásra, nem tudom, de egészen biztosan minden ellenőrzés nélkül.
Már írtam arról — lásd például a blogbejegyzést 2016 márciusában –, hogy Stockholmban hallottam, hogy 1986-ban Svédországban sokan Geiger-Müller számlálóval jártak étterembe. (Akinek nem ugrik be miért: Csernobil éve.) Hány mindenféle műszerrel kellene manapság bevásárolni mennünk, ha mindig biztosak szeretnénk lenni abban, hogy nem ártalmas élelmet veszünk?

A biodiversity és az ember

Bár manapság nagyon sokan értenek angolul, azért ideírom magyarul is a címet: a fajok sokfélesége és az ember. Azért használom gyakran szívesebben az angol változatot, mert öntudatlanul szélesebb körű asszociációim kapcsolódnak hozzá, mint magyarul.
A fajok sokfélesége illetve ennek elszegényesülése is egy mutatója egy élő rendszer, egy civilizáció állapotának. Természetesen ez szorosan összefügg a klíma változásának a kérdéseivel, de nem beszélnek róla eleget, mert a klímaváltozás kapcsán elsősorban az emberet közvetlenül érintő problémákról esik szó. Az emberek többsége ezt szinte természetesnek tartja, és egy komikus azon is élcelődött, hogy mit izgatna minket az, hogy itt vagy ott kihalnak a fajok, ha már az sem izgat sokakat, hogy az emberek elpusztulnak.
Tartok tőle, hogy ez a jellemzés – mert én annak fogom fel, és csöppet sem tartom viccesnek – egyrészt igaz, másrészt azt mutatja, hogy a biodiversity és az ember viszonya rossz. Miért? Milyen lenne a jó viszony? Nem tudom, hogy csak én vagyok-e így vele, de én úgy tartom, hogy a sokféleség a priori jó lenne.
Ezzel szemben a Földnek azon a részén, ahol a fejlett országokról beszélünk – elsősorban Èszak-Amerika és Európa – a biodiversity, vagyis a fajok, az élőlények fajtájának a sokfélesége sokat szenvedett azalatt és attól, amit az ember fejlődésnek nevez. A sokféleség egyre kevesebb fajt jelent. Vajon csak a bűntudatunk mondatja, hogy a sokféleség jó? Már akinek egyáltalán van ilyesfajta rossz érzése és elgondolkodott egy kicsit ezen a kérdésen.
A monokultúrák rosszak, ezt senkinek sem kell magyarázni, azok is tudják, akik hasznot húznak belőle. De milyen mértékű diverzitás jó? Felelhetné valaki, hogy „bízzuk a természetre”, de ez csak féligazság lenne. Mert a természet mintha jó darabig rábízná a fajokra. Alakítsák maguk az életterüket, a függőségeiket. Ez történt az ember esetében is. Rá lett bízva a természethez, a más fajokhoz való viszony. Az eredmény látható, az eredmény ma lehangoló.
Vajon csak a nyereségvágy, a mindenen való uralkodni akarás vezetett a mai helyzethez? Mi formálta az ember szemléletét olyanra, ami ma jellemzi? Véleményem szerint az a felfogás is, amely a természet és a fajok szemléletében csak a versenyre helyezi a hangsúlyt. Azt hiszem, ha jobban odafigyelünk, az ellenkezőjére, a fajok közti kooperációra, békés együtt élésre is találunk bőségesen példát.
Mondjak egy-két példát? Több természetfilmben láttam már ilyeneket. A krokodil fogait pucoló madár, amely így szerzi saját táplálékát, és közben fogorvosként jót tesz a krokodilnak is, a kányazsombor (Knoblauchsrauke) és a hajnalpír (Auróra) lepke egymást segítő, kiegészítő szimbiózisa, stb., stb., valószínűleg nagyon sok példa mutatja, hogy a természetben a priori nemcsak vadászat és verseny van a fajok között.
Hol lenne az embernek sürgős feladata?
A természetben levő sokféleség megőrzésének támogatása, megóvása, a fajok közti (jó) kooperációk feltérképezése, megértése (például a kialakulásuk), stb. stb. – ez lenne egy sürgős feladat. A fák és a gombák is ide tartoznak, ami az egyik „kedvenc területem” a biológia tudományának sokféleségében. Nem vagyok sajnos ebben szakember, de remélem, hogy a szakemberek egyetértenek velem abban, hogy még nagyon sok a megértenivalónk. Ami rombolással nem megy.

Rossz tendencia

Egy kis ízelítő a heti apró bosszankodásaimból.
Rossz tendencia – már megint miféle cím ez? Nem találtam jobbat, az alcímként ideírt „egy kis ízelítő az e heti apró bosszankodásaimból” sem árul el sokkal többet. Sokféle rossz tendencia van, tudom, én itt most olyan példáról szeretnék írni, amelyik azt mutatja, hogy a sok technikai újdonság korántsem olyan áldás a számunkra, mint készítőik elhitetni szeretnék.
Ez a blog, a time2life a WordPress felhasználásával készült és készül. Ugyanakkor a WordPress jelenleg nekem sok kis bosszúságot okoz. Elsősorban azzal, hogy szinte hetente jönnek olyan kisebb-nagyobb változtatások a keretrendszeren, melyek az én számomra kényelmetlenebbé teszik a használatát, de ugyanakkor feltehetően ezekért a módosítók valamilyen prémiumokat zsebelnek be.
Már emlegettem régebben a most itt következő hasonlatot. Képzeljük el, hogy egy autót is olyan könnyű módosítani, mint egy szoftvert. Mit akarok egy autóval? Vezetni és menni vele valahová, amikor szükséges. Ehelyett olyan „fejlesztéseket” kapok akaratom és kívánságom ellenére kéthetente – havonta, hogy például hirtelen másutt van a fék, vagy egy gombot, amelyet addig egy kézzel meg lehetett nyomni, ahhoz most két kéz kell, és így tovább. Ugye, hogy csupa bosszúság? Amíg régen a WordPress blogról való kijelentkezéshez elég volt egy virtuális gombot megnyomni, amelyiket bárhonnan, bármelyik oldalról fel tudtam hívni, most előbb egy másik oldalt kell felhívnom, hogy ki tudjak szállni. És így tovább, több ilyen kényelmetlenség példám van.
Ez engem szomorúvá tesz. Annak a folyamatnak a részének tartom, mely igyekszik fenntartani a látszatot, hogy fejlődünk, de csak üres szélhámoskodás van mögötte. És ne érveljen senki nekem azzal, hogy megvan a lehetőség, hogy magam módosítsam. Egy autót sem azért vesz az ember, hogy szerelje állandóan, hanem hogy használja. Probléma nélkül, kényelmesen, és változtatások nélkül mindaddig, amíg ő maga nem akar változtatni. Még akkor is, ha ért az autószereléshez.
Így vagyok vele én. A blogomat nem programozni szeretném, hanem irodalmi és egyéb élményeim rögzítésére használni, és fölöttébb elkeserít, hogy úgy érzem, egyfajta idióta divat, hogy attól érzik magukat egyesek „többnek”, okosabbnak – meg még ki tudja minek – hogy ők programozzák a blogjukat. S közben valami fontos elvész.
Már leírtam ezeket a sorokat, amikor még érzésben hozzájuk csatlakozott egy másik kis berzenkedés a neten. Egy cikket olvastam arról, hogy az osztrákok „Gewohnheitstiere sind”, (magyarul a szokások rabjai), ahogy az újságíró gúnyosan nevezte.
Vagyis az itteni emberek szeretik a megszokott dolgokat. A hasonló napi ritmust, a megszokott tevékenységek rutinját, a mindennapokhoz szükséges bevásárlásokban ugyanazokat a dolgokat. Èn is szeretem.
Nem tudom, hogy miért kell ezt gúnyosan kezelni. Egyrészt semmiképpen sem tartom jónak kigúnyolni mások szokásait, másrészt én jónak tartom ezt a habitust, a mindennapi megszokott ritmushoz és a jól bevált dolgokhoz való ragaszkodást. Miért lenne baj ez? Szerintem ellenkezőleg. Minden, amit rutinból végzünk, kevésbé stresszel bennünket, mondhatnám, hogy egy kicsit megnyugtató hatással van a lelkünkre. Amellett a megszokás összekapcsolja az öntudatlanság szintjén a napokat, kialakítja a karakterüket. Én ezt egy természetes és egészséges állapotnak tartom.
S bennem ez a kérdés összekapcsolódik a technikai fejlesztések kérdésével. Az állandó új technikai „fejlesztések” inkább zavaróan hatnak az emberi pszichére, amit ritkán kompenzál egy-egy tevékenység ténylegesen kényelmesebbé válása időnként. (Ebben a mondatban azért tettem idézőjelbe a fejlesztések szót, mert bár lehet, hogy annak nevezik őket, csak apró módosítások általában.)
És ez megint elvezet egy korábbi témámhoz, az ember és a robot kommunikációjához. Jó lenne, ha jó pszichológusok is foglalkoznának ezzel, talán közelebb kerülhetnénk egymás megértéséhez.