Miért tart manapság az embernek oly sokáig a gyermekkor? Mi a kvázi hosszított gyermekkor szerepe az emberré válásban?
Azt hiszem, hogy a válasz nem egyszerűen a tanulás, hiszen egész életünkben tanulhatunk, hanem a Prägung. A bevésődés. A minták öntudatlan felvétele egy-egy alapvetően meghatározó minta alapján.
Az emberi kapcsolatok tanulása jórészt a Prägungon, a bevésődésen keresztül történik. Amikor a kisgyerek egyéves, öntudatlanul tárolja el a magatartásmintákat: hogyan beszélnek egymással apa és anya, hogyan fordulnak a saját szüleik a gyerek nagyszülei felé, mennyire félve, aggályoskodva hagyják vagy sem, hogy a nagyszülő is foglalkozzon a kicsivel, és így tovább. Ő is hasonlóan bánik majd, ha már neki gyereke lesz, a saját szüleivel? Komoly esély van rá.
Egyetlen példa alapján írom mindezt? Nem, úgy érzem, hogy nem. Nagyon-nagyon sok példa alapján. Irodalmi példák alapján is, és a látott, hallott, átélt mai valóság alapján is.
Ha az idősek kiszolgáltatott sorsára gondolok, az irodalomból elsőként Fukudzava Hichiro elbeszélései jutnak az eszembe, melyekből egy-kettő olyan hosszú, hogy talán kisregénynek is nevezhetőek. Nagyon kegyetlen világot mutatnak be. Emberi jogok? Humanitás? Részvét? Mintha tejesen ismeretlen fogalmak lennének.
Zarándokének, Narayama dalok. Aki öreg, annak készülnie kell a hegyre. Felviszik, otthagyják, a hó, a fagy meg a madarak elintézik a többit. Öregek ápolása? Minek? Fel sem merül. Hiszen az öreg csak teher. Ha a fogai véletlenül épek maradtak, kigúnyolják és meggyanúsítják, hogy az ördöggel cimborál.
Azt mondanák erre, mindez régen volt. A mai kor, a mai Japán más. Biztos? Hogyan lehet mindezt olvasva a XIX és a XX századról, és olvasva azt a statisztikát is, hogy Japánban van a legtöbb százéves ember – hinni abban, hogy jó nekik?
Nézzük most a saját környékünket, nézzük Európát. Itt hogy állunk az idősek kérdésével?
A televízióban rendszeresen lehet látni kihasznált, kicsúfolt időseket, akikkel itt vagy ott – a saját lakásukban vagy valamilyen otthonban – rosszul bánnak, nem megfelelően ápolnak, megaláznak, bántanak. Vannak, akik hónapokig, esetleg évekig fekszenek magatehetetlenül, elszenvedve nemcsak a testükkel, de lelkükkel is mindazt, miben részük van, és nap mint nap nem tudnak már másra gondolni, mint arra, Istenem, mikor küldöd már el a megváltó halált?
Magyarországon az internetes híradásokat olvasva, szinte divat lett az ifjúság egyes köreiben: lefényképezni az utcán vagy a közelekedésben az idős embereket, aztán a világhálóra feltöltve a képet gúnyolódni rajtuk. Vannak, akiknek még rosszabb: kirakták őket a lakásukból, kifosztották az életükből, és valahol hajléktalanként várják a telet, a megváltó fagyhalált. Megtörtént eset, hogy volt, ahol fiatalok felgyújtottak egy ilyen szerencsétlen öreget.
Mindez Európában, a fejlett világban. Mert hogy milyen az öregek sorsa a fejletlen országokban, az ismeretlen. Lehet, hogy arról még beszélni se akar senki?
Ez az egész világ így jobb, mint az a régi volt, amiről a Narayama dalok szóltak? Lehet, hogy papíron vannak emberi jogok, de a valóságban sokkal, de sokkal kevesebb a humanitás és a részvét, mint kellene legyen.
És ez a fiatalság? Miféle fiatalság ez? Akik nemcsak nem tisztelik az időseket, de csak a problémát látják bennük. Mi lesz velük, ha megöregszenek? Vagy azzal hitegetik magukat, hogy velük ez nem fordulhat elő?
Azt mondják, hogy minden korban az öregek nem értették meg a fiatalságot. Nem hiszem, hogy ez az általánosítás igaz. De szememre vethetné valaki, hogy ez az én általánosításom se jó, vannak manapság boldog idősek is, akiket tisztelnek, becsülnek, szeretettel ápolnak, és nemcsak addig kellettek, amíg pénzt adni tudtak. Igen? Hol vannak? Hol vannak annyian, hogy az tekinthető általánosnak, és nem ritka kivételnek? Lehet, hogy az ilyen szerencsések gyerekeinek szégyenkezniük kell szinte a többség előtt?
Azt írtam egyszer valamikor régen, hogy egy társadalom jóságát, minőségét az mutatja, hogy hogyan bánnak a gyengékkel: az öregekkel, a gyerekekkel, a betegekkel. Az emberiség minőségét mutatja ez, és az emberét, akinek meg kellene tanulnia többnek lenni, mint egy biológiai faj.
De nem úgy néz ki, hogy efelé haladnánk, éppen ellenkezőleg. A kis családok modelljének preferenciájával a társadalom tette családon kívüli problémává az idősek kérdését. Az idősek „leválasztásáról” maguk a fiatalok „gondoskodnak”, az élet minden szintjén.
Ha egy fiatal olvasná ezeket a sorokat, könnyen rávágná: ezek az öregek csak nyafogni tudnak, nem érdemes foglalkozni velük. De én remélem, hogy olyanok olvassák majd, akik belátják, hogy ez kórkép. Szomorú kórkép. Jó lenne tenni tudni valamit, hogy megváltozzon. Mert nem kívánom ezeknek a mai fiataloknak, hogy esetleg még szomorúbb öregséget éljenek majd meg.
time2life 