A Dune Korai krónikák sorozat három könyvéről.
Nem tudom, hogy manapság is szokásban van-e Magyarországon, jó félévszázada az én iskoláskoromban az volt, hogy legalább évente egyszer kellett olvasónaplót írnunk egy adott könyvről. Lehet, hogy gyakrabban is, mert több olyan regény van a magyar irodalomban, amelyekre úgy emlékszem vissza, hogy az kötelező olvasmány lehetett. Például említeném Gárdonyi Géza Egri csillagokát vagy Jókai Mórtól a Kőszívű ember fiait.
Nem ezekhez hasonlító iskolás olvasónaplót szeretnék itt most közretenni, hanem csak néhány gondolatomat azon három könyv kapcsán, amelyeket az utóbbi néhány hétben újraolvastam. A Dune sorozatot azt hiszem, hogy nem kell bemutatnom, sokan ismerik, és remélhetően nemcsak a filmek, de a könyvek alapján is. Nem tudom, hogy lefordították-e a Dune szót magyarra (Dűne), azért inkább így hagyom, bízva benne, hogy így is ismert az olvasóimnak. A Dune alapsorozata, a Frank Herbert által írt hat könyvről most nem kívánok szólni, az utóbbi hetekben az un. Korai krónikák sorozat három könyvét — Haus Atreides, Haus Harkonnen, Haus Corinno — olvastam újra, és ezen olvasás közben felmerült néhány gondolatomat osztom meg. Ezek olyanok, mint a puzzle darabkák, nem feltétlenül függnek egymással össze; és néhányat közülük egy az egyben átvettem a naplómból.
Amikor belekezdtem az olvasásba, a Dune sorozatból a Die frühere Chroniken-be, ezeket a sorokat írtam a naplómba: „Úgy tűnik, hogy akárcsak az egyének reinkarnációinál, egy-egy nagyobb egységnél is hasonlóan van: a múlt nem valami általunk vélt szekvenciában, sorrendiségben bukkan fel, hanem látszólag random, néha talán meglepetésszerű módon. Feltehetően az van mögötte, hogy nem ismerjük a törvényszerűségeit, ezért tűnik randomnak. Kvázi nem látjuk a Rubik kocka belsejét, csak azt, hogy a felszínen ilyen-olyan színek tűnnek fel. Vajon a bolygó geológiájával is így van? Milyen törvényszerűségek határozzák meg, hogy mikor melyik földdarab kerül valamilyen oknál fogva — a Föld tektonikus lemezeinek a mozgásai, vulkánkitörés, etc. — a Föld felszínére? Mennyit lát ebből a mai tudomány? Kizárólag fizikai okokkal megmagyarázható-e ez mindig, vagy valamilyen módon az is befolyásoló tud lenni, hogy egy-egy adott „föld-darab“ milyen emlékeket őriz a múltból? (A befolyásolás alatt nem olyat értek, hogy az adott civilizáció éppen háborúzik, robbantgat, stb.)“
Amiket a naplóban leírtam ezután, azt nem akarom megismételni, mert a két hete, a Mesterséges és a természetes intelligencia blogbejegyzésben már szerepeltek azok a kérdésfelvetések, amik az újraolvasás felé hajtottak.
Hogy valamit hogyan ítélünk meg, az gyakran attól is függ, hogy mihez viszonyítunk: egy elképzelt, megálmodott ideálhoz vagy a valóság adta alternatívákhoz. Ez a megjegyzés a nők helyzete kapcsán szűrődött le bennem összevetve a jelent az éppen olvasottakkal, a Korai krónikák második könyvével. Úgy érzem, mind a kettő, a jelen is és az ott bemutatottak is nagyon messze állnak attól, amit én ideálisnak tartanék a nők élete, fejlődése szempontjából. S bár ez szomorú, a Dune-t olvasni mégis jó érzés. Mert a Dune-t olvasni olyan érzés, mintha az ember egy kis ablakon át rá tudna nézni az egész univerzumra. Lásd a részben az egészet, azokból a részekből is, amelyek rejtve vannak a látásunknak. Meddig tudjuk „elviselni“ ezt a növekedő látást? Hol vannak a pszichikai határaink, vagy előbb-utóbb „ránk zúdul“ az egész? Nem lehet végtelen látás, ha nincs hozzá végtelen feldolgozás. Egyáltalán, meddig képes az ember, egy véges lény a végtelenben haladni?
Ugyanakkor szerintem a Dune-nak ezek a Korai krónikák könyvei kicsit olyanok, mintha nem standard történelemkönyvek lennének. Történelemkönyvek, mert legalább annyi csúsztatás van bennük, mint a hivatalos történelemkönyvekben, de nem standardok, mert sok különböző nézőpontból — köztük sok szenvedő, szenvedést átélt szemével — nézik a világot. (Elképzelhető, hogy néhányan felhorkannak a történelem szóra, mondván, történelem csak az, ami biztosan megtörtént; minden egyéb legenda. A legendák korszaka sokkal nagyobb időintervallumot ölel fel, mint az így értelmezett történelemé, ezért nevezem itt ebben a kis bejegyzésben az ősmúlt legendáit is történelemnek. Nézzék el nekem.)
A hatalom tönkretesz mindenkit. Ez is ősrégi igazság. De talán túl egyszerű fogalmazás. Mi az, ami valójában nem sikerül, gyakran nem sikerül az embereknek a felnőtté válás folyamatában?
Megőrizni önmaguk? Ez megint valamelyest leegyszerűsítés. A gyerekkorból, a mindennapi emberből való kinövekedéssel egyre nőnek a felnőtté válás felé haladók erejei, egyre többet értenek — vagy vélnek érteni — a világból, és ritkán tartanak szem előtt egy fontos kérdést. Mi az? A következő: Mit vár el Isten az embertől, milyen interakciót, vele összhangban cselekvést, és miben akarja, hogy az ember maga találja meg a helyes utat? És mikben várja azt, hogy nem teljesen megértve is engedelmeskedjen neki az ember és fogadja el a sorsát.
Mindennek az elfelejtése, a háttérbe szorítása gyakran viszi és sokféleképpen viheti a rossz útra a kifejlődő embert. Elsősorban úgy — ez tűnik általában a legjobban fel, de másoknak — , hogy elragadja a hatalomvágy. Az érzés, hogy joga van másokon uralkodni, mások helyett és felett dönteni. Ez lehet „tiszta hatalomvágy“, azaz uralkodni az uralkodás érzéséért, és lehet amiatt, hogy valakit elragad egy idea, és a fixa ideájává válik. Ilyenkor maga is mélyen hisz abban, amit másoknak mond, hogy „azért kell így történnie, mert Isten így akarja, mert csak így a helyes.“ Ez gyakran együttjár egyfajta perfekcionizmussal, minél tökéletesebbnek lenni akarás érzésével, ami általában a szellemet a lélek fölé helyezi. Nem a szeretet, az együttérzés a fontos, hanem legjobbnak lenni valamilyen területen; egy szaktudástól a kardvívómesterségig mindegy, mi az. Az úgy nevezett arisztokratákba (a szó eredeti jelentése mára elveszett) pedig csecsemő koruktól fogva belenevelik, pregnálva fixálják a tudatot, hogy nekik „joguk van“ és „küldetésük van“ másokon uralkodni.
Nagyon-nagyon ritkán fordul elő, hogy valakinek azt mondják, hogy „hör auf Gott zu spielen“, ne tedd magad Isten helyébe — s ha lenne is, aki mondaná, szinte biztosan hiába.
Az embernek magának kellene állandóan szem előtt tartani Istent, úgy, ahogy a fenti kérdésben leírtam. A baj csak az, hogy a „fixa idea“ esetben ez csak tovább erősíti a torzulást, a morált rég elvesztett, bármi áron hatalomra törőknél pedig eleve reménytelen.
Mit jelent a torzulás? Eltérést a fraktáltól, a mintától, az elképzelt hittől, ideától, és az illető számára észrevétlenül egyfajta szörnyeteggé válást? Nem Glossu Raban az egyetlen szörnyeteg a Dune-ban.
A kifejlődésben az embernek egyfajta egyensúlyt kellene tudni állandóan tartani. Mi lehetne egy talán jó checkpoint ezen az úton? Lehet, hogy az a kérdés, hogy őrzőm-e még önmagamban a gyermeket, azt a gyermeket, aki elindult. Vagy az már elveszett.
A környezet, az egész nagy globális környezet ritkán segíti ebben az embert, szinte soha. Inkább akadályokat támaszt, még olyankor is, ha valaki nem kifejezetten ellenszélben növekedik. De lehet, hogy a gyakori „hátszél“, a sok látszólagos „segítség“ még rosszabb, még nagyobb veszélyeket rejt.
Hogyan vezet a sok elrontott egyéni út az egész romlásához? Ezt jól mutatja be Idaho és a vívómester iskola epizód. Az emberek úgy indulnak, hogy szeretnének valamilyen elvekhez ragaszkodni, azokhoz tartani magukat — és nyilván ez a helyes. Vagy pontosabban ez lenne a helyes. Manapság különösen érdemes lenne ezen elgondolkodni, amikor a civilizációnk mesterséges intelligenciákat akar létrehozni. Mert a konfliktus úgy jelentkezik, hogy mi lesz az elvekhez való ragaszkodással, ha olyanokkal kerülünk szembe, akiknek nincsenek semmilyen elveik? Akiknek csak a győzelem, csak a hatalomra törés a fontos, és nem riadnak vissza semmilyen aljasságtól — az ilyenek akkor előnybe kerülnek?
Rengeteg példát lehet látni erre az élet minden területén. Hogy lehet ezt kivédeni? Megtanuljuk ezt? Ehhez a megtanuláshoz segíthetne hozzá a kifejlődés folyamatában feltett kérdés.
Abulurd Harkonnen is jó példa a felvetett problémára. Csak úgy tud jót tenni az embereknek, hogy megszegi az egyik alapelvét („ne lopj“). Felmenti-e az embert a rossz mód — ~ rossz út –alól a jó cél érdekében tevés? „A cél szentesíti az eszközt“. Sokan mondták már ezt a történelem folyamán, de én ebben az életemben csak tiltakoztam ellene, nem tudtam elfogadni.
További puzzle darabkák, azaz megjegyzések a naplóban.
N1. Nekem a Dune olvasás olyan, mint másnak a Melange, nagy mennyiségben mérgező.
A Dune olvasás sem jó töményen, egyszerre sokat. Intenzíven vezet ki a jelen világából, elkóborolni a múltban. Néha — vagy talán nem is csak néha — feltevődik a kérdés: igaz lehet az, amit ír? Csak az én gondolataimmal nem egyezik vagy hamis Melange? Mesterségesen készült szándékos torzítás? Ez is, az is lehet. Általánossságban és az egészre nem tudom megválaszolni ezt. Leginkább az a véleményem, hogy sok zsákutcába jutott törekvést, emberformáló kísérletet látunk: a Bene szervezetek, a Gilde navigátorok, a különféle cyborg formák, stb., stb., tulajdonképpen mindegyiket a házakkal együtt ebbe a gescheitert (~ kudarcot vallott) kategóriába sorolom magamban. Miért? Mi a közös bennük? Az, aminek sok jelét a jelen világban is látjuk, a szemlélet, hogy lélek nincs, a lélek nem fontos, csak a szellem, az intelligencia és az anyag, a gének, mint az intelligencia „projekciója“ az anyagban.
N2. „Semmi sem úgy tér vissza, ahogy egykor volt.“
Nem emlékszem, hogy kit idézek — az is lehet, hogy csak magamat — néha erősen előjön bennem ez a mondat. Milyen súllyal adjunk szerepet a múltnak, a múlt megértésének, feldolgozásának és milyen súlya legyen a jelen tapasztalatainak? Azt hiszem, hogy ez egy fontosabb kérdés, mint gondoljuk, és nem jó, hogy ignoráljuk. Az idők folyamán, mint sok mindennel, ezzel is az lehetett, hogy az emberek a végletekbe estek: vagy igyekeztek teljesen ignorálni a múltat (egyénit, közöst, mindent), vagy túl nagy szerepet kapott — és rosszul. Mit értek ezalatt? Vegyünk egy negatív példát a Dune-ból. Például a Rabban. Tegyük fel, hogy valaki rámondja egy ma élő személyre, hogy ő az. Minek alapján? Egy genetikai klón? Mivel a lelket ma sokan tagadják, ez valószínű. De egy genetikai klón igen-igen messze lehet az eredetitől, az embertől. A genetikával sok mindent meg lehet határozni, elsősorban fizikai paramétereket — de a lényeg, az essence, az ember hiányzik. Egészen addig, amíg a klón nem próbál kialakítani egy „önmagát“ — de akkor már egészen másmilyen is lehet, mint a „génforrás eredeti“ volt.
N3. Gestalten oder …– alakítani vagy hagyjuk, hogy vigyen az ár? Pro és contrák.
Ez is egy bennem már többször előjött kérdés. A Dune történet tele van olyan lényekkel, akik maguk (beleértve a szervezeteiket is) szeretnének formálni, alakítani, meghatározni mindent. Hogy végződik mindez? Sok kudarccal, zsákutcával. A hibákból vétkek lesznek, amelyek a karmáikon felhalmozódnak — szóval semmi jóval. Porszemek vagyunk az univerzumban, mégis azt képzeljük, hogy mi vagyunk a „fő“, az „uralkodásra hivatott“, stb. Ne tegyünk semmit? Ne legyünk soha aktívak?
Nyilván nem mondanék igent erre a két kérdésre. Csak másképp legyünk aktívak. Ne az uralkodásra törekvésre használjuk az erőnket, hanem a védelemre. A baj csak az, hogy nagyon-nagyon kevesen tudnak — tudunk — az e kettő közötti határnál megállni. Meddig mondhatjuk valamire, hogy védekezés?
N4. A „Paradicsom“ egyfajta elszigeteltség az univerzum egészétől. Kinek az érdekében?
Nem elsősorban a Visz az út elbeszélésemre gondolok ennél a kérdésnél. Hanem a Földünkre. Paradicsom lehetne, lehetett volna? Azért szigetelődött el? (Avagy szigetelték el.) Egy kísérleti terep lett, ahová idekerül minden kudarcba fulladt út: ghola gyártás, klón gyártás, cyborgok, a „mi az ember“ kérdésre adott millióféle válaszok „eredményei“.
A cyborgoktól a klónokig mindenfélével kísérleteznek ma is — de az univerzum egészébe csak akkor kerülünk vissza, ha jó választ találunk az emberre? Ez lenne az elszigeteltség „nem negatív szándékkal“ létrejött oka.
De lehet ennél sokkal rosszabb ok is: valami olyan erő, amelyik csak nyersanyagként kezeli az
embert, aki csak ilyen-olyan-amolyan módon rabszolgákat akar formálni belőle.
N5. A Wahrsager-ekhez.
Az un. Wahrsager-eket úgy használták az imperátorok, mint egy hazugságvizsgáló gépet: a sok hozzájuk fordulóból ki mond igazat, ki hazudik — milyen célokkal — azt kellett megállapítaniuk. Tulajdonképpen hasonlót végeztek az egyes „házak“ (maffiák) Mentat-jai is. Mi a különbség? A Wahrsagerek képességekben eggyel magasabb szinten álltak? Nem tudom.
A politikában való részvétel nagy általánosságban a legtöbb embernél minőségromláshoz vezet — képességben, morálban egyaránt. Hogy ez ne következhessen a Wahrsagereknél be, ezért voltak az ókorban — és még sokkal régebben — a jósdák függetlenek? Kezdetben valószínűleg igen. De az „idő vasfoga“ — és elsősorban a korrupció és a politikában való részvétel — utolérte ezeket is.
Gyakran vannak olyan kérdéseim is, amelyek ugyan aktuálisan a Dune kapcsán jönnek elő, de mégis, sokkal általánosabbnak érzem őket, minden valláshoz, filozófiához tartozónak. Például.
Amikor a lélek elhagyja a testet, mi minden válik kétfelé vagy többfelé aszerint, hogy a Jó vagy a Rossz vonzásába tartozott? Amit kicsi-én-tudatnak nevezhetünk — nem a nagy Én tudat, amelyik a fraktál-fa, a lét kigenerálásában résztvevő, hanem az adott lét énje — az a legtöbb halál leírás alapján (az ilyesmivel foglalkozókra és nem a horror történetekre gondolok) „teljesen feloszlik, eltűnik“. Így van-e? Ami fennmarad, akármilyen formákban is, az mennyit hordoz ebből a „megszűnt“ én-tudatból? Vagyis: van olyan rész, amely visszatér a Fájához, van olyan, ami egy kvázi sötét, tisztulásra váró árny (része) lesz, és van, ami az öntudatlanságba süllyedve kőbe záródik? Ez minden? Vagy már ez is több, mint ami van, csak az évtizedek során létezett különféle felfogásokból ezek azok, amik fennmaradtak?
A Tleilaxuk, meg minden más klónkísérlet, azért „hagyták ki“ a lelket, mert nem tudták „megfogni“? „Amit nem tudunk, az nincs“ — elég általános szemlélet ez manapság is, sajnos.
Befejezve a Dune-nak ezt a hármas sorozatát, a Korai Krónikákat, ezeket írtam a naplómba:. „Egyrészt jó a vége, mert legalább néhány hamisságra fény derült, és rámutatott a szerző arra, hogy a csupa hamisításra épülő világ hamar összeomlik, mint egy kártyavár. Ebből ma is tanulhatnának sokan. Másrészt viszont úgy tűnik, hogy nemcsak máig hatóan nem tanultak, de akkoriban sem. Bár a hamis Melange készítés — az Amal projekt a könyvben — végetért, az nem látszik, hogy az ilyen törekvésnek nem lesz folytatása.
Ha egy társadalomban kipusztulnak az erkölcsök, akkor minden csak ingoványra épül, akár akarják, akár nem. Ilymódon szomorú is ez a vég. Ahogy Bob Dylan énekelte: „How many road must a man walk down, before you call him a man?“ Ugyanez igaz civilizációk hosszú sorára is. Hány utat kell az emberiségnek bejárni (hány tévutat, amelyből nem tanul), mire eljön egy igazán emberiségnek nevezhető emberiség, amely stabil és tartós civilizációt tud felépíteni?
Tanulni a hibáinkból. Ártatlan kifejezésnek tűnik ez, és mégis, azt hiszem, nem az. Mert az erőszakra, hamisságra építők, a diktátorok, csak a maguk kedvére értelmezik: nem azért akarnak tanulni a hibákból, hogy önmagukat valami jobb felé fordítsák, nem. Ez fel sem merül bennük. Azt akarják „megtanulni“, hogy legközelebb hogyan lopjanak, csaljanak, erőszakoskodjanak „ügyesebben“. Hogyan játszák ki a különböző népeket és embereket egymás ellen.
Végül egy utolsó gondolat még.
Nemcsak Anirul őrült meg a végére, de a fő Tleilaxu mester, Ajidica is. Miért? Ők is átléptek egy határt magukban a véges és a végtelen sokféle határa közül, egy olyat, amit már nem tudtak elviselni. Miért? Mert megkérdőjelezi az egész addigi életüket, szinte lehetetlenné teszi. Nincs már visszaút, csak a halálon át.
Azt hiszem, hogy korunk Ajidica féle „Forschungsmeistere“ kívánja minden sötét alak közül a legjobban, hogy végleg eltávozzanak erről a bolygóról — az eredetiek. Ha nincs eredeti, akkor nincs mivel összevetni. Úgy véli, könnyebben tudja majd a sok hamisítvány közül valamelyiket „elfogadtatni“, hogy az az „igazi“. Akár lesz szünet — időintervallum a civilizációk között — akár nem.
Végülis azt hiszem, a Dune is arról szól, vagy arról is szól, hogy a végesből kilépést a végtelenbe mennyire előzte meg az Én feltalálása, megtalálása, az összekapcsolódás igénye. Ez az igazi alap minden kiszálláshoz? Az elszigeteltségből kilépés oda, ahhoz az erőhöz, amelyhez csatlakozni akarunk. Ha jól emlékszem, az egyik Sappho töredék fordításánál valamelyest hasonlót leírtam már.
Ha az embernek van egy „fixa idea“-ja — mint nekem a gnoszi szauton –, akkor mindenben azt látja, azt találja?“
Nem szokványos olvasónapló
Hozzászólás
time2life 