Üresnek tűnő nyári napok

Ennek a kis bejegyzésnek az Uborkaszezon címet akartam először adni, mert úgy érzem néhány napja, hogy igazan nincs miről írnom. Nincs miről? Kérdezhetné meglepetten valaki, hiszen háború van Ukrajnában, az ujgurok Kínában még mindig szenvednek, a környezetszennyezésről csak beszélnek, de másképp cselekednek, kormányválságok vannak itt-ott, a Covid nem múlt el és mindenki fél, mi lesz a télen és meddig emelkednek még az árak – hogy-hogy tehát „uborkaszezon” ? Erről a sok problémáról mind írnak a különféle sajtótermékekben, és többé-kevésbé mind eredménytelenül. Egyik sem oldódik meg a sok beszédtől. Miért mondjam hát még én is?
Azonkívül utánanéztem itt a blogon, már kétszer sikerült Uborkaszezon címmel bejegyzést írnom, egyszer 2020 nyarán, egyszer pedig 2017-ben.

Szóval, nem tudván eldönteni, hogy miről írjak, úgy döntöttem, hogy két kicsi, régebbi írásomat csatolom ide. Az egyik egy kis tűnődés egy készen kapott címről (valaha régen a Holnap Magazin Tollforgató történetei között), a másik pedig egy régi emlék Magyarországról. Mire ez a mostani évtized a végére ér, ez az emlék is fél évszázados lesz már.

Sorsfejezet

Boldog májusi nap! Ragyogó napsütés, tiszta ég, szellő nélkül is üdítő levegő. Egy ilyen napon külön öröm a kirándulás. A fiatalember már korán elindult otthonról. Tíz óra körül már fent bandukolt a hegyekben, és alig lett dél, mikor letelepedett egy nagy rét szélén. Vadvirágok, pillangók, csupa gyönyörűség vette körül, de a fejében egy szó nem hagyta nyugodni, nem hagyta az öntudatlan élvezetbe elmerülni. Sorsfejezet — ez volt a szó, amin töprengett, erről kellett volna írnia valamit, de sehogyan sem volt kibékülve a feladattal. Sorsfejezet. Mennyire össze nem illő két szó! Sors és fejezet. Mintha a sors darabolható lenne, mint egy nagy kenyér szeletekre! Ledőlt a fűben, s félhangosan ismételgette: sorsfejezet, sorsfejezet…
Felkapta a szót egy kismadár, aki épp arra szállt, s ő is csivitelte tovább: Sorsfejezet! Sorsfejezet! A sok apró döngicsélő szúnyog, darázs adták a kórust hozzá: Sorsfejezet, sorsfejezet! A kismadár berepült az erdőbe, ahol sokan meghallották, s hamarosan már a lombok is susogták: Sorsfejezet, sorsfejezet!
Mit jelentettek ezek a mágikus szavak, egyikük sem értette talán. A bagoly mondta csak úgy, mintha tudná: Sorsfejezet, s közben csóválta a fejét, mintha csak azt mondaná: Hogy mit ki nem találnak ezek az emberek!
Az erdő mellett a lápon a békák már kánonban énekelték: Sorsfejezet, sorsfejezet, s közben a sors szót erősebben megnyomták. A békáktól a széllel a magasban szálló vadludakhoz is feljutott a szó: Sorsfejezet! Az egész természet ezt suttogta már. A vadludak előtt még hosszú út állt, repültek fel északra, haza, abba a honba, ahol minden nyáron laktak. Egy fiatal lúd nem tudta elfelejteni ezt a szót: Sorsfejezet. Mi az a sorsfejezet? Még akkor is ezen töprengett, mikor a tengert átrepülve leszálltak pihenni egy sziklán. Mintha még a sziklához csapódó hullámok is mind ezt zúgták volna: Sorsfejezet!
Hazaérve, a régi otthonukkal való boldog viszontlátás után megkérdezte a fiatal lúd este a csapatot vezérlő bölcs öreg vadlúdat: Mi az a sorsfejezet?
Sorsfejezet? — töprengett el az öreg vadlúd. — Fiam, az minden. Az maga az élet. Te is egy fejezet vagy, én is egy fejezet vagyok, az emberek, a virágok, a tengerek, minden-minden egy-egy fejezet. Mindannyian ugyanannak az egynek a részei vagyunk. Mikor meghalunk, akkor egy új fejezetet kezdünk, de akkor is ugyanannak az egynek a részei maradunk.
S utána csöndesen figyelték együtt a tiszta kora nyári égboltot.

Hogyan értsük helyesen a nagyvilág történéseit?

Az 1970-s évek végén, közvetlen az egyetem elvégzése után, Budapesten dolgoztam egy kutatóintézetben. Sok frissen végzett egyetemistát felvettek egyszerre, akkor kezdett el rohamosan növekedni az igény a számítástechnikai alkalmazásokra, és azzal együtt a programozókra.
Aki egyetemet végez, elvégez, az általában értelmiséginek tartja magát. S amíg egyetemista, különösen valamilyen műszaki vagy természettudományi ágon, addig van esélye rá, hogy még nem találkozik az úgynevezett „politikai realitásokkal“. A nagyvilágban zajlottak az események, sok helyen, például Kambodzsában is, embereket gyilkoltak tömegesen, másutt, például Csehszlovákiában, értelmiségiek tiltakoztak a rendszer ellen, amiben éltek. Ők voltak a Chartá-sok.
Az ellenzékinek nevezett értelmiségi kör egy szűk kör volt általában, Magyarországon is. Talán pár százan lehettek, akik egy tiltakozó levelet intéztek a Chartások védelmében az akkori magyar vezetéshez, személy szerint Kádár Jánoshoz.
A levél elkerült a Szabad Európa rádióhoz. Ahol felolvasták, az összes aláíróval együtt.
A mi kutatóintézetünkből ketten szerepeltek ezen a listán. Az egyik volt az intézetünk párttitkára, mellesleg annak a részlegnek a vezetője, ahol én dolgoztam.
Egyik nap az összes fiatal egyetemistát felrendelték a felettes hatóságunkhoz. Senki sem tudta, hogy mit akarnak és miért, mi nem voltunk az aláírók között, bár lehet, hogy egyetértettünk volna, s szívesen lettünk volna, de valószínűleg túl zöldfülűnek, éretlennek tartottak minket, és ezért nem kerestek meg.
ĺgy aztán körülbelül tizenöt – húsz egyetemista hallgatta a miniszterasszony feddő szavait. „Micsoda disznóság ez! Mi ellen tiltakoznak? Tudnak csak egy nevet is mondani azok közül, akiket védenek?“ A beszéde olyan hatásos volt, hogy a végére már biztosan az is tiltakozott volna, aki addig nem gondolt rá. Teljesen alaptalan feltételezései — mármint, hogy mi az ellenzékiek közé tartozunk és védjük őket — pont az ellenkezőjét érték el: kezdett kinyílni a szemünk, és kezdtünk elgondolkodni azon, amin addig nem. Nem tudni, miért tartotta hatásos argumentumnak annak a kihangsúlyozását, hogy mi egyet se ismerünk a Chartások közül. Talán azt akarta vele kifejezni, hogy magunk se tudjuk, kik tévesztenek meg minket.
„ — Szóval, tudnak nekem akárcsak egy nevet is mondani?“ — diadalmas hangján tette fel a kérdést.
Meglepetésére valaki jelentkezett. Egy fekete hajú lány állt fel.
„– Nevet én sem tudok mondani, s úgy látom mások se. De, nem értem, miért fontos ez. Néhány hónapja, amikor volt egy hivatalos szolidaritási akció, akkor egyetéreztünk a kambodzsai gyerekekkel, de én nem tudok egyetlen kambodzsai gyereknevet se mondani. Nem tudom egyetlen áldozat nevét sem, mégis szolidáris tudok lenni …“
Néhány perces dermedt csend következett. Azt hiszem, önmagában minden diák egyetértett a felszólalóval. De a miniszterasszonynak ez természetesen olaj volt a tűzre. Még sokkal nagyobb kirohanások, támadások következtek a beszédében.
ĺgy alakult ki sokakban a saját termésű „csak-semmi-politika“ ketrec.

Európa és Ukrajna

Szívesen mondanám, hogy ez lesz az utolsó bejegyzésem Ukrajnával kapcsolatban, mert tudom, hogy az emberek már gyakran átlapozzák az erről szóló cikkeket – minek foglalkozzanak valamivel, ami csak a magatehetetlenség érzését erősíti. De azért nem merek ilyen ígéretet tenni, ez a háborús konfliktus még sokáig elhúzódhat.
Múlt vasárnap délben a Volksoperben voltam egy Gemeinsam für Ukraine (Együtt Ukrajnáért) címet viselő jótékonysági koncerten, ukrán művészekkel. A konferensziét éreztem a legrosszabbnak az előadásból, nagyon viccesnek tarthatta magát – én idétlennek láttam, a viccelődése nem passzolt a komoly témához . Az énekesek olyan közepesnek tűntek, talán egy-két kivétellel. Aki kiugró tehetség, azt már elszívta volna Európa vagy Amerika?
Ami a koncert közbeni gondolataimat illeti, abban két dolog dominált. Az egyik egy nemrég újraolvasott Jókai regény, a Szeretve mind a vérpadig. A másik pedig Európa és Ukrajna viszonya, illetve az európai fejlődés. Tulajdonképpen ez a kettő összefonódott bennem.
A Jókai regény, a Szeretve mind a vérpadig a Rákóczi kornak egy kicsit mélyebb betekintést nyújtó képe, mint amit a történelem könyvek mutatnak. Már az olvasás közben felidézte bennem a most folyó háborút, mert azt hiszem, hogy sok hasonlóság lehet a háttérben.
Vajon a Rákóczi féle harcok hogyan készítették akaratlanul is elő Trianont, Magyarország sokkal kisebbé válását? Tanúságot tettek magukról a vezetők, politikaiak és katonaiak egyaránt, az un. nemesség, arról, hogy voltaképpen a felszín alatt, a hazafias jelszavak mögött mit is akarnak?
Mit értek ezalatt, milyen felszín mögötti érdekeket? Ideírok egy példát a regényből.
Voltak olyan történések, és biztosra veszem, hogy nemcsak a regényben, de az élet színpadán is, amit Jókai úgy jellemzett, hogy ez is jól járt vele, meg az is; mármint a két szembenálló félre értve. A példa röviden:
Ocskay – főszereplő, eleinte kurucvezér, később átállt a labancokhoz — elrabolt, összeterelt a felégetett parasztudavarokból egy nagyobb csordányi marhát, hogy legyen mivel etetnie az embereit. Azután nem sokkal parancsot kapott, hogy sürgősen indulnia kell máshová a csatába, ahová természetesen a marháit nem vihette magával. Azokat gyorsan eladta olcsón a pozsonyi mészárosoknak, a pénz jól jött neki a zsoldok kifizetéséhez. Ő és a katonái jól jártak ezzel, a pozsonyi mészárosok jól jártak az olcsón vett hússal, amit hamar jó pénzért el tudtak adni az osztrák hadseregnek. Azok is jól jártak, mert friss marhahúst kaptak. Mindenki jól járt? A tönkretett, kirabolt, részben feltehetően megölt parasztok biztosan nem.
Ennyit a „mi van a felszín mögött” témához.

Ne felejtsük, Ausztriával együtt álltak a mérlegen. És Ausztria is sokat kisebbedett a Saint-Germain-i békeszerződéssel.
Miért?
Az igazi európai integrálódási folyamat nem a II-dik világháború után kezdődött, hanem már több száz éve zajlik? Előre és hátra lépésekkel, harcokkal és „békés diplomáciával”, de zajlik. Nemcsak a német és francia nagyhatalmak, és vegyem hozzájuk még Spanyolországot és Olaszországot, fogadták el egymást, látták többé-kevésbé be, hogy egymás nélkül mindnyájan gyengébbek a földi porondon, és így-úgy-amúgy, s amit ebből kiemelnék, nem homogenizálással, hanem a sokféleség valamelyest megőrzésével, ebbe az integrációs folyamatba belevonták a kisebb államokat (Belgium, Hollandia, stb.), Kelet-Európát és a Balkánt is.
Sok ellenszél van ehhez a folyamathoz? Igen. Azt hiszem, hogy az utóbbi évtizedek állandó válságai ezt jól mutatták.
Honnan jön ez az ellenszél? Az olyan nagyhatalmaktól, akik az erőszakban – katonai erő és homogenitás – látják az egyedüli és biztos utat egy nagy állam megteremtéséhez és fenntartásához. Az USA előbb kiirtotta az észak-amerikai kontinens őslakosságát, hogy azután felépítse az „egységes” Coca-Cola kultúráját. Hogy Kìna milyen durván jár el a saját állampolgáraival szemben, azt talán mondanom sem kell.
Oroszországban lejárt a Gulag kora? Oroszország vajon mennyire homogén? A soknemzetiségű Szovjetunió nem maradt fenn sokáig, 70 év a történelem mérlegén szinte semmi. A szibériai őslakosságból vajon mennyien vannak, akik őriznek még valamiféle identitást?
Európa lenne az összes többi nagyhatalommal szemben a „másik út”? A békés, a kulturális identitásokat fenntartó, a toleráns, a nem-homogén társadalmakra törekvő. Csak lenne? Vagy lehetett volna? Vagy lesz is? Nem tudom. Az utóbbi években mintha felerősödtek volna a lappangva előretörő, de sokasodó negatív jelenségek és törekvések: a Big Brother tendencia, az intoleranciák, stb.
Az ukránok Európa felé törekvésében nem csak jót látok, de látok valami jót is: felhívják a figyelmet arra, hogy bár benne élve a problémák súlyosbodását észleljük, kintről még mindig nagyon vonzóak vagyunk. És nem csak azért, mert ott náluk most háború zajlik.
Egy apróság, az operáról és az operettről. Azt hiszem, hogy Mozart és Lehár (és nyilván még mások neveit is említhetném) nagy szolgálatot tettek a német nyelvnek azzal, hogy németül énekelnek az operáikban, illetve operettjeikben. Sokkal nagyobb területet hódítottak meg ezzel, mint a katonaság a fegyvereikkel.

Lezárásul a koncert kezdetéről. Az ukrán himnusszal kezdődött, amely egy hazafias dal a XIX-dik századból. Lembergben, az akkori Osztrák-Magyar Monarchiában adták elő először, a címe és kezdősora: Még nem halt meg Ukrajna.

Minden Egy

Minden Egy – a saját bőrünkön tanuljuk meg ezt a régi, időtlen bölcsességet. A saját bőrünkön, tartja a mondás, de valójában még a bőrünk alatt is. Az egész testünkben, annak minden kis sejtecskéjében. Amit a környezetünkön szennyezünk, az mind visszajut hozzánk, és bekerül az élet körforgásába, és előbb-utóbb az emberi testbe is.
Jaj, ne! Kiált fel képzeletbeli Olvasóm, már megint a környezetszennyezés! Mikor annyi „komolyabb”, aktuálisabb bajunk van: a háború itt Európában, a véget érni nem akaró járványhullámok, a sok okból elszabadult infláció, az egész élet bizonytalanná válása – és akkor még mindig a környezetszennyezésről olvassunk?
Igen. Mert ami az egész Földet érinti, valamennyi élőt érinti, az befolyásolja legjobban a jövőnk.
Több olyasmit olvastam az utóbbi napokban, amit érdemesnek tartok megosztani, és emlékeztetőül itt megőrizni.
Az egyik cikk arról szólt, hogy már a korallszigeteken is találtak nanorészecskéket, és kimutatható, hogy ezek gátolják az ott élő lények fejlődését és szaporodását. Szóval: nanotechnológia és szaporodás-, illetve fogamzásgátlás. Lehet, hogy vannak országok, ahol már az emberekkel is ez történik? Akarva, akaratlan? A nem-tudva belénk került parányi részecskék negatívan hatnak a szaporodásra?
Nem akarok „álhíreket” kelteni, ki tudja, hogy milyen hosszú az út a koralloktól az emberi szervezetig. Inkább írok egy másik hírről, amelyben a tudósok pozítivumot is láttak.
Német környezetbiológiával foglalkozó tudósok megállapították, hogy a pókháló nagyon sok szennyező anyagot, többek között mikroplasztikot, kiszűr a levegőből. A vizsgált pókhálók körülbelül 10 százaléka ilyen idegen anyag volt.
Ennek persze önmagában nem kell örülnünk – hiszen ez azt jelenti, hogy a levegőnk szennyezettsége egyre nő –, ők viszont azért örültek neki, mert ez lényegesen egyszerűbb, olcsóbb – és talán természetbarátabb? – módja a levegő szennyezettség vizsgálatának, mint amit eddig használtak.
Nekem ezután egy csomó kérdés jött elő a fejemben, részben olyanok, amelyek az „intelligencia a természetben” kérdéskörhöz kapcsolódnak, amely sokféleképpen érdekel. Például. A pókok intelligenciája, az, hogy mi mindenre képesek. Vajon csak kémiai orientáltságú az inelligenciájuk, tehát például meg tudják azt állapítani, hogy ami a hálóba került, az szerves anyag-e vagy sem, ehető-e vagy sem, stb., és ha igen, akkor fel tudják dolgozni. De lehetséges, hogy van bennük „informatikai feldolgozás” is. Mit értek ezalatt? Körülbelül olyasmit, hogy ha nanobotok (nano robotok) akadnak a hálójukba, azt fel tudják-e tudatosan használni. Egy mindennapi hasonlattal: egy zsák LEGO kockával bármelyik gyerek el tud játszani a saját fejlettségétől függően. Ha a nanobotokkal is így lenne, tehát találnánk olyan élőlényeket, amelyek meg tudják tanulni tudatosan felhasználni őket – akkor mi, az emberek tanulhatnánk tőlük. Mindazok, akiknek a szervezetébe akaratlanul jutott ilyen, és nem egyszerűen kiválasztanánk és kiürítenénk (ha tudjuk), hanem a szervezetünk felhasználná a maga belátása szerint, éppen úgy mint bármi mást, amit megeszünk, magunkhoz veszünk , stb.
Egy másik csoportja a kérdéseimnek – amelyeket a pókháló indított el – megmaradt a környezetszennyezésnél. Ha ilyen sok mikrorészt képes a pókháló felvenni, nem teszi-e ugyanezt például az emberi bőr is, avagy például a kibontott haj. A kibontott hosszú haj némileg hasonló lehet egy pókhálóhoz – legalábbis a mikrorészecskék szemével nézve. Ha ezután hajat mosunk, a részecskék jó része bekerül a csatornavízbe, ahol azután lehet, hogy kimutatható, de az már nem – gondolom –, hogy melyik milyen úton érkezett: a beleinkből, mert például a táplálékkal vettük magunkhoz, a hajunkról, mert a levegőből, és így tovább.
Pedig talán az sem mindegy.
Mindazoknak, akik még nem untak rá ide-oda szálló gondolataimra, még egy példa. Találtak olyan apró kukacokat (férgeket?), melyek megeszik, és ezáltal feldolgozzák a Styroport. Örültek neki – de biztosan jó ez az öröm? Ami a kukacokkal továbbkerül, az már nem árt az élet körforgásának?

Még sok mindenről lehetne és talán kellene is írni: arról, hogy a kozmetikumokban, például a napozás közben használatos krémekben milyen sok nanorészecske van, és ezek a tengerbe bemosódva hogyan hatnak a kagylókra, arról, hogy már az Antarktiszon is találtak mikroplastik-ot, arról, hogy ezek a szabad szemmel nem látható mikrorészecskék milyen jó szállítóeszközök különféle betegségek vírusainak … és így tovább.
Lezárásul a bejegyzés címéhez szeretnék visszatérni. Minden Egy. Egy indián vers szól erről, a „Wakan Tanka szól hozzám”. Szeretném, ha ezt minél többen elolvasnák.

Wakan-Tanka szól hozzám

Nem könyvek lapjain
Rögzített gondolatokon keresztül.
Nem szavakat mond,
Nem hitvallást,
Nem dogmát.
Nem azért szól, hogy
Hozzákössön egy klánhoz.
(hanem szól)
A madarak reptével,
Melyek szememnek láthatatlan országokat járnak be,
Fákkal, melyek gyökeret eresztenek és
Kifejlődnek hatalmas nagyságra,
Virágokkal, melyek virágzásukban
Megőrzik finom illatukat,
Minden állattal, mely
Átérzi léte lényegét,
A hajnalban kelő nappal,
Mely az újat hirdeti,
A holddal, mely kezében tartja
Az apályt és a dagályt,
Venussal, Jupiterrel, Marssal és a csillagokkal,
Mindennel, ami
Lélegzik,
Mozog,
Mászik,
Repül,
Áll,
Mindennel
Wakan-Tanka szól hozzám.

A CosmoSapiens és az UFO-k

Ha van az elhatározásaim között olyan, amit magam sem veszek egészen komolyan, akkor az az, amikor elhatározom, hogy „olyan sok könyv várakozik itt körülöttem, hogy elolvassam, addig nem veszek újat, amíg ez a sor le nem ürül”. Természetesen, ha meglátok valamit, ami érdekesnek tűnik – akkor azt gyakran megveszem.
Ilyen a mostanában érkezett új könyv is, John Hands CosmoSapiens könyve. Nem tudom, hogy mi lenne a szép fordítás a címre, magyarul azt jelenti: a Kozmosz Ember.
Alapvetően elsőre a címe fogott meg: végre valaki, aki a „Mi az ember” kérdéstől odáig jutott, hogy az Embert nemcsak ennek a bolygónak, a Földnek a lényének tekinti, hanem sokkal nagyobb egység, a kozmosz, az univerzum részeként! Igaz, ez a fogalom, ha nem is így kimondva, de előjött már régebben is – például Donovan dalában –, de inkább csak művészeti megfogalmazásokban, és nem egy tudományos könyvben.
Természetesen kapásból nem tudtam elolvasni a jó néhány száz oldalt – hogy önmagamat idézzem, (mint egyszer régen, hogy az ujjam nem USB Stick) nem vagyok computer, amelyiknek az input egy gyors feltöltést jelent. Szép lassan, ember módjára emésztve kell olvasnom. De ez korántsem baj, sőt. Az input egybekötődik a gondolkodással, s így egyfajta „első emésztés”.
Egyelőre csak belelapoztam és több helyen beleolvastam a könyvbe. Van néhány nagyon érdekesnek tűnő fejezet benne. Például, valamikor régen, úgy 1982-83 környékén hallottam már a Big Bang elméletről, de ennek az inflációsnak nevezett módosításáról még nem.
Csak egy fél percig jelentett röpke csalódást, hogy az első 200 – 300 oldal tömény fizika és kozmológia, kvázi élőlény nélkül. Ez teljesen érthető, a szerző eredetileg fizikus és nem biológus, mindenki a saját sarkából indul el. Nekem kell(ene) leszoknom arról, hogy minden újra (új könyvre) kivetítem a saját elvárásaimat.
A könyv második fele az már biológia, mikrobiológia. Ha lesz hamarosan esős, borús idő két, három napig, akkor remélem, hogy hozzájutok. Sokan úgy próbálják beállítani manapság az öregedést, hogy az a „butulás kora”; ilyen könyveket olvasva én a bölcsesség felé haladás korának érzem.
Nem sokkal később, talán másnap megnéztem egy rövid dokumentumfilmet, riportfilmet az ausztriai UFO-król. Érdekes volt. Mint kiderült belőle, itt ugyanolyan sok észlelés volt és van, mint a világ összes többi pontján. A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben még sokkal szabadabban beszéltek róla és írtak az újságok is, mint manapság, de mostanában is vannak UFO észlelések. Valamikor az 1970-s években még az is előfordult, hogy riasztották a légierőt, de mire a Luftwaffe felszállt, az UFO-k már elmentek.
Különösen érdekes volt hallgatni a megnyilatkozó embereket. Itt a legtöbb emberben van egyfajta józan paraszti ész, akár több diploma mellett is, amelyik segít nekik abban, hogy mindenféle csúfolódás vagy negatív propaganda ellenére ne tartsák önmagukat bolondnak, hanem higyjék, amit láttak.
Az is érdekes volt, hogy a sok olyan hollywoodi film ellenére, amelyek azt akarják az emberekbe sulykolni, hogy a földönkívüliek eleve valami rosszak és ellenségesek, a többség hozzáállása más volt. Pozítivabb, nyitottabb. Persze lehetséges, hogy csak az ilyenek vállalták a megszólalást egy riportban. Nyilván senkinek sem lenne könnyű kapásból megállapítania egy földönkívüliről, hogy az jó vagy rossz szándékú-e. Hogyan is lehetne, amikor még a politikusokról sem tudják, az is csak utólag szokott kiderülni.
A dokumentumfilm után a CosmoSapiens-re gondoltam, és arra, hogy hogyhogy annál nem gondoltam én erre? Hiszen ez a téma már régen benne van a köztudatban! Hiszen a földönkívüliekben az emberek automatikusan embert, egy másfajta embert látnak! Tehát a kozmikus ember korántsem új fogalom, itt van már rég, csak talán a tudomány nem nevezte még a nevén. Az pedig, hogy a forma más, már szinte természetes, amióta tudjuk, hogy az emberi test egy egészen rövid, például néhány hónapos orbiton tartózkodás alatt is már jelentős változásokon megy át – a mikrobiom megváltozásától az izomsorvadásig sok mindenen.
Jó lenne megtalálni a neten annak a Zwettl-i templomnak a belső faláról a filmben mutatott freskót a középkorból, ahol a templomtorony körül keringő négy „gömböt” UFO-ként is tudták interpretálni. Halványan van egy olyan érzésem, hogy nem UFO-nak, hanem vimanának nevezve valamilyen indiai képen is láttam hasonlót.
Szóval, amíg a mindennapokban az emberek gondolatait a drágulás, a háború és a Covid kötötték le, nekem ilyesmik jártak a fejemben.

Az Univerzum lélek

Hol születik meg
Az Univerzum lelke,
Melyben családdá
Lesz sok Bolygó lélek, a
Földnek a jó testvérek.

Földönkívüliek

Sokan beszélnek
Földönkívüliekről,
Nagy szakértő mind,
Csak felismerni, ha kell,
Nem tudják, mely test mit rejt.

Cseresznyevirágzás

Az előző években ilyentájt mindig az orgonavirágzásnak szoktam örülni. Amíg megvolt a marcheggi kertem, szinte minden évben írtam egy kis blogbejegyzést az általam igencsak kedvelt orgonák virágzásáról, lent a kertben, de itt Bècsben is. Ez az első tavasz, hogy csak távolból gondolok a kert orgonáira, itt Bécsben viszont felfigyeltem a japán cseresznyefák virágzására.
Ugyanis egyik nap a séta közben a Wasserparkban bosszankodtam három kamaszlány miatt, akik durván rángatták az egyik gyönyörűen virágzó cseresznyefa ágát, csak azért, hogy hulljanak rájuk a levelek, miközben fényképezik magukat.
Hazajöve itthon a neten utánanéztem és ott tudtam meg, hogy ezek a cseresznyefák Japánból származtak ide, és van a neten néhány alkalmazás –Cherry Blossom Tree — , benne térképek, hogy melyik európai városban hol találhatóak ilyen japán cseresznyefák. Érdemes rájuk nézni, több helyen vannak képek is. Ideteszem a linket azon fákhoz, melyek nálunk a Wasserparkban élnek:

https://www.arcgis.com/apps/webappviewer/index.html?id=bbaf32a97f4d4a209056d1b23efe273d

Bárcsak fákat terjesztenének mindenhol és nem fegyvereket! Gondoltam, miután kigyönyörködtem magam.
Megkerestem a több, mint tíz évvel ezelőtt készített japán tanka fordításaimat (németből), és ideteszek néhányat a cseresznyevirágzásról.
Mellesleg néhány tankafordításom kapható Magyarországon is:

https://bookline.hu/product/home.action?_v=Muller_Marta_A_termeszet_es_az_ember_J&type=20&id=1152557

Müller Márta A természet és az ember Japán tankák fordítása

Cseresznyevirágok

Szívükben a csönd, s
A cseresznyevirágok
A csendes esőt
Hallgatják, egyedül csak
A csalogány a hangos.

Fujiwara-no-Toshiyuki
Kokinwakashu

Cseresznyevirágok

A hegy csúcsáról
Cseresznyevirágokat
Figyeltem, teljes
Szívvel adták a szélnek
Beteljesült szirmaik.

Ki-no-Tsurayuki
Kokinwakashu

Cseresznyefavirágzás

Sosem volt talán
Cseresznyefavirágzás?
Ha nem lett volna,
Akkor szívem tavasszal
Érintetlen maradna.

Arihara-no-Narihira
Kokinwakashu

Tavaszi zápor

Tavaszi zápor
Ne ess oly hevesen!
Cseresznyevirág
Még nem látott szirmai
Nem akarnak lehullni.

És a néhány, évekkel ezelőtt általam fordított régi japán tanka után most egy frissen írt tanka tőlem:

A cseresznyevirág

Cseresznyevirág,
Amely nem hoz gyümölcsöt,
Nem eszik, nézik,
S elmerengve a lélek
Táplálékkal megtelik.

Húsvét 2022

Nagypéntek van, amikor ezeket a sorokat írom. Szeretettem volna valami nagyon életörömmel telit kikürtölni a világba a húsvét kapcsán, de sajnos, meg kellett állapítanom, ehhez üres a tarisznyám. Mit mondhatnék jót, hitet segítőt, amikor háború van, és bár vannak hivatalos ünnepségek a húsvét kapcsán, nem tudom, hány ember lelkében tud zavartalan ünnep lenni.
Eszembe jutott, hogy a blogom az idén tízéves, tehát nyilván már írtam valami szépet húsvét kapcsán, elkezdtem tehát ihletadónak elolvasni az előző évek jókívánságait. Ezek közül egyet tudnék most ajánlani azoknak, akik nem ismerik az itt, Ausztriában fennálló kedves szokást, a gyerekek tojáskeresését a kertben:
https://time2life.wordpress.com/2018/03/31/a-husvet-es-a-tojas/

A többi húsvéti bejegyzésem sajnos ugyanúgy televan a világ ilyen-olyan bajaival, mint ahogy az idei lehetne. 2019-ben a Notre-Dame égésének a képei szomorították el sokak lelkének húsvéti ünnepbe öltözését, én pedig otthontalan öregekről írtam a húsvét napján. 2020-ban, a Covid vírus beköszöntő évében a vírus és a karantén határozta meg a lelkek döbbenten dermedt hangulatát, és azt hiszem, kevesen gondolták akkoriban, hogy a vírus és az általa okozott félelem még két év múlva is a „vendégünk” lesz.
2021-ben az euthanáziáról írtam a húsvét kapcsán, és mellette egy olyan témakör foglalkoztatott, amelyik mostanában sok különféle aspektussal jelentkezik a gondolataimban: az istenhitünk (mindenkinek a saját személyes Isten hite) viszonyulása az univerzum-lélekhez, egy önmagunknál és a Földünknél összehasonlíthatatlanul nagyobb egészhez. Erről megosztottam néhány gondolatomat Lem és Sagan bennem összecsengő könyvei alapján: https://time2life.wordpress.com/die-stimme-des-herrn-es-contact/
Ebből talán egyet emelnék most ki: a feltámadás és az újraalkotás nem ugyanaz.

Végül szeretnék idetenni egy személyes megjegyzést. Junius vége felé belépek a hetvenedik évembe, és a gyakran igencsak gyenge egészségi állapotom miatt talán nem csoda, ha sokat gondolok a saját halálomra. Nem úgy, hogy félek-e tőle avagy sem, ez utóbbit senkinek sem hiszem, sokkal inkább úgy, hogy meddig tart vajon a halál utáni állapot. A kilépést mikor követi a belépés. Ehhez egy most írt tankámat másolom ide:

Van-e halál

Nincs abszolút csönd, s
Nincs abszolút halál sem,
Kieső idők
Lehetnek számunkra a
Végtelen téridőben.

Gondolataimban visszatérve az élethez: kívánok mindenkinek boldog húsvétot, amennyire csak lehet, találjon vigasztalást az életében az életéhez!

Gaia

Ha az ember mostanában bekapcsolja a televíziót, nagy eséllyel a legtöbb csatornán a jelenleg zajló háborúról hallhat. Ez tudom, hogy szükséges, rosszabb lenne a nulla információ, de néha úgy érzem, az emberi pszichének a túl sok is ártalmas néha. Nem tudunk vele mit kezdeni, csak a magatehetetlenségünket érezzük, és megbénít.
Kvázi ennek ellensúlyozására kezdtem egy olyan könyv olvasásába, amiről reméltem, hogy legalább egy kis időre eltereli a gondolataimat máshová. Ez a könyv Lynn Margulisnak a Symbiotic planet című könyve. De először talán a blogbejegyzés címéről.
Nem tudom, hogy az Olvasóim közül hánynak mond valamit az, hogy a Gaia elmélet. Lehet, hogy sokan vannak, akiknek a Gaia szóról a görög mitológia jut először az eszükbe. Valahányszor az életem folyamán – kamaszként, majd felnőttként egyaránt — ha Gaia és Uranos szóba kerültek, hamar témát váltottam magamban. Az olyan megfogalmazások, hogy például: „Gaia megfosztotta a nemzőképességétől Uranost …” nagyon zavartak. Az egész szöveg nagyon anthropomorph, „emberszabású” volt. Pedig hol volt még akkor az ember! Legalábbis ez a mai.
Mi is történt valójában? Talán pontosan akkor történt ez, amiről azt írta nagyon sok millió évvel később Rudolf Steiner, hogy „régen a csillagok beszéltek az emberekhez” – ma már az emberek el vannak zárva tőlük.
Ki csinálta ezt az „elzárást”? Gaia kérésére talán Kronos / Saturn? Miért kért volna Gaia ilyet? Túl sok volt az „üzenet” a csillagok felől, amit a lényei már nem tudtak feldolgozni? Szándékosan írok lényeket és nem embereket. Senki sem tudja ma, mennyire voltak mások azok az ősök.
A mai tudomány nevén nevezve Gaia akkoriban egy szimbiotikus bolygó volt? Összhang és harmónia uralkodott, ez volt az Aranykor? Mitől romlott el? Talán pont ettől az elzárástól, elzárkózástól?
Hogyan születhet majd újjá? Amit a mai tudáson, tudományunkon keresztül megértünk, az hogyan lehet ennek a folyamatnak a segítője és nem gátlója?
Hogyan kezdődött Gaia nevének a szimbiotikus bolygóval való összekapcsolódása? Asimov névadásával az egyik könyvében? Avagy Lovelock elméletével, ahol korunkban először megfogalmazódott bolygónk élő volta? (Nem tudom, hogy e kettő közül melyik történt előbb.)
A fent említett könyv, a Symbiotic Planet – magyarul kapható Az együttélés bolygója címmel – ennek az elméletnek a biológiai lehetőségét mutatja be, azt, hogy a fejlődésünk ebbe az irányba is elmehetett volna. Nem a háborúk, az örök rivalizálások, hanem a harmónia és a béke irányába. Mert úgy hiszem, hogy a társadalmi problémák és a biológiai problémák sok tekintetben hasonlóak. Állam és állam mindkettő; az egyik az emberek közötti, a másik pedig az ember belső univerzuma, ami a nagy egésznek a természetnek a része.
Azon töprengtem el, hogy hogyan alakultak ki az élőlények közötti szimbiózisok, amelyekre a fent említett könyv sok példát bemutat, és egyet leírok ide közülük a bejegyzésem végén. Amit az ember tudatosan próbál „valami hasonlót” teremteni – állati szerv beoperálása az emberbe, fémek beépítése az emberi szervezetbe, stb., stb. – azt én a priori rossznak érzékelem. A természetben a szimbiózisokat a tudatalatti teremti. Ha a saját belső szimbiontáinkkal (~mikrobiom) sem tudunk békében és harmóniában élni, előbb talán azt kellene megértenünk, hogy az miért lenne fontos. Lehetséges, hogy sok minden olyan gyógyításához hozzá tudnának járulni bennünk, amihez mi más utakat keresgélünk.
Befejezésül egy példa Lynn Margulis könyvéből szimbiótikus lényekre.
Convoluta roscoffensis (S9) –nek nevezi az írónő, a hivatalos mai neve: Simsagittifera roscoffensis.
Egy zöldalgával elválaszthatatlan szimbiózisban élő giliszta fajta, amelyet a kinézete miatt – teljesen zöld és tengeri moszat szerű, nagy csoportokban él — gyakran növénynek tekintenek. Növény? Állat? Felborulnak a kategóriák. Fotoszintézisre képes, amit ugye a növények tulajdonságának tartunk, és valójában a giliszta belsejében élő nagy tömegű algák végzik ezt. De a kettő, az algák és a giliszta, egymástól elválaszthatatlanok.
A Franciaországot és Angliát elválasztó csatorna mentén találtak rájuk – van Bretagne-ban egy Roscoff nevű város – és az első publikációt róla a felfedezője Plant-Animals címmel látta el. Ezek a giliszták áttetszőek és teljesen zöldek a bennük élő, szaporodó, dolgozó (fotoszintézis) és meghaló algáktól. Nem tudnának egymás nélkül élni: az algák készítik el a giliszta táplálékát, ők maguk pedig a giliszta anyagcsere termékeit dolgozzák fel. Az alga és a giliszta így egy kis miniatür ökoszisztémát alkot miközben együtt úsznak a napsütésben. Olyannyira összefonódottak, hogy még mikroszkópikus vizsgálatokkal is gyakran nehéz megmondani, hogy hol végződik az alga, és hol kezdődik a giliszta.

Gaia

Gaia volt s lesz,
Szimbiótikus bolygó,
Hol minden egyén
És a teljes Egész jó
Összhangban egymással él.

Már önmagában
Minden lény többféléből
Keverék, mint az
Ember univerzuma
Saját mikrobiomja.

Tudomány és lelkiismeret

Mivel nemrégiben újraolvastam a Glasperlenspiel-t (Hermann Hesse), nem csoda, hogy sok gondolatom ahhoz kapcsolódott mostanában. Vagy talán pontosabb lenne úgy fogalmaznom, hogy a manapság látott és érzékelt problémák azon keresztül fogalmazódtak meg bennem.
Kezdeném mindjárt egy érdekes félmondattal: „… weil wir gewohnt sind uns darauf halten, den Geist in erster Linie als Willen zu Wahrheit zu betrachten…” Vagyis magyarul: mert mi megszoktuk, hogy a szellemet úgy teintjük, mint az igazság felé törekvő akaratot. Milyen szép gondolat! Az az igazi szellemiség, amelynek elválaszthatatlan lényege az igazságkeresés. Igaz, ezt Hesse is Kastalien-nel kapcsolatban írja le, mert a valóság világára a Glasperlenspiel-ben sem ez a jellemző. Mint ahogy a mai világunkra sem. Miért fontos ez? Ehhez kapcsolódóan már írtam néhány éve, 2018-ban, ideteszem a linket:

A tudomány mai helyzetéről

ès egy keveset az ott idézettekből is:
„Man weiß oder ahnt: wenn das Denken nicht rein und wach und die Verehrung des Geistes nicht mehr gültig ist, dann gehen bald auch die Schiffe und Automobile nicht mehr richtig,dann wackelt für den Rechenschieber des Ingenieurs wie für die Mathematik der Bank und Börse alle Gültigkeit und Autorität, dann kommt das Chaos.”
Vagyis, ha nem a gondolkodás tisztasága az, ami meghatározza a kutatást és a fejlesztést, akkor előbb-utóbb az autók sem fognak működni, jön a káosz. Márpedig a mai állapotokban sok mutat arra, hogy a káosz felé haladunk, pontosan azért, mert a tudományt is, a fejlesztéseket is a pénz és a kommersz határozza meg.

Nem ezt látjuk ma is és mindenütt?
Legfeljebb az a kérdés, hogy a politikusok avagy a pénz emberei határozzák meg, hogy mit mond, mit mondhat a tudomány. A szellem embereinek a lelkiismerete szintén nem új kérdés a történelemben. Ha eladják, fizikailag megmenekülnek, de mégis végük. Sok példát mutatott rá a történelem, és sajnos ma is sokak előtt áll ilyen próbatétel. Egy rövid idézetet kiírok ide megint csak a Glasperlenspielből: „…die meisten Vertreter des Geistes ertrugen den Druck jener Gewaltepoche nicht. Die einen ergaben sich, und stellten ihre Gaben, Kenntnisse und Methoden den Machthabern zu verfügung. Bekannt ist der Ausspruch einer damaligen Hochschulprofessors in der Republik der Massageten: „Was zweimal zwei ist, hat nicht die Fakultät zu bestimmen, sondern unser Herrn General.”
Vagyis magyarul: sokan nem bírták a nyomást, és rendelkezésére álltak a hatalom birtokosainak. Ismertté vált egy mondás az egyik főiskola professzorától: azt, hogy kétszer kettő mivel egyenlő nem a fakultás határozza meg, hanem a Tábornok.

Folytatva az idézetet: „Andere wieder machten Opposition… …die meisten aber lernten das Scweigen, sie lernten auch das Hungern und Frieren, … .. sie starben vorzeitig, und wer gestorben war, wurde von den Überlebenden darum beneidet.” Mások ellenzékivé váltak, és a legtöbben megtanulták a hallgatást. A hallgatással együtt megtanulták az éhezést és a fázást. Meghaltak idő előtt, és nem ritkán a túlélők irigyelték őket emiatt.

Miért múlik sok a tudósok lelkiismeretén? Mert a mai mindennapi ember már alig-alig lát bele abba, amit ők csinálnak. Megint csak hivatkoznék egy korábbi blogbejegyzésemre:
https://time2life.wordpress.com/2021/12/29/nanotechnologia/

Szomorú kép, de sajnos ilyennek látom a mai tudományt is. Igaz, sejtem, hogy nem vagyok egyedül, és ami ma csak elrejtve megfogalmazható vélemény, annak igazságára majd fény derül.
„Was werden die Leute in zweitausend Jahren von deiner „Wissenschaft” sagen? Hm? Sie werden sie primitíven Hokuspokus nennen.”
Mit mondanak majd kétezer év múlva az emberek erről a tudományról? Primitív hókuszpókusznak nevezik majd. (Ez az idézet nem a Glasperlenspiel-ből van.)

De zárásképpen ideírok még egy verset a Glasperlenspiel-ből, amelyik jól passzol ide:

Entgegenkommen

Die ewig Unentwegten und Naiven
Ertragen freilich unser Zweifel nicht.
Flach sei die Welt, erklären sie uns schlicht,
Und Faselei die Sage von den Tiefen.

Denn soll es wirklich andre Dimensionen
Als die zwei guten, altvertrauten geben,
Wie könnte noch ein Mensch sicher wohnen,
Wie könnte da ein Mensch noch sorglos leben?

Um also einen Frieden zu erreichen,
So laßt uns eine Dimension denn streichen!

Denn sind die Unentwegten wirklich ehrlich,
Und ist das Tiefensehen so gefährlich,
Dann ist die dritte Dimension entbehrlich.

Nem találtam rá magyar műfordításra, így csak a magam nem-vers fordítását írom ide:

Előzékenység

Az örökké tántoríthatatlanok és a naivak
Nem tudják elviselni a kételyeinket.
A világ lapos, sekély, magyarázzák nekünk,
Üres beszéd a mendemonda a világ mélységéről.

Hiszen ha tényleg több dimenzió lenne,
Mint a régóta jólismert kettő,
Hogyan élhetne az emberben biztonságban,
Hogy lehetne még gondtalan?

Ahhoz, hogy a békét elérjük,
Le kell számolnunk egy dimenzióval!

Hiszen ha a tántoríthatatlanok tényleg becsületesek,
És a mélyen látás valóban olyan veszélyes,
Akkor nélkülözhető a harmadik dimenzió.

A mesterséges intelligencia és a lélek

A mesterséges intelligencia és a lélek. Azt hiszem, hogy több könyv és film volt már, amelyik ezzel a kérdéssel foglalkozott: támad-e, életre kel-e valamiféle lélek „önmagától”, például attól, hogy az intelligencia szintje, bonyolultsága erősen megnő. Két film jut kapásból eszembe, Kubricknak a 2001 űrodyssea-ja és egy Asimov könyvből készült film, az Én, a robot, ahol egy Vicky nevű szupercomputer veszi át a hatalmat (Kubricknál a computer neve HAL). Ha a hatalomra törést, a negatív érzelmek megnyilvánulását léleknek lehet nevezni, akkor azt lehet rájuk mondai, hogy megjelent bennük a lélek.
Valószínűleg ez is jellemző a mai, nyugati civilzációra, ez a kérdésfeltevés így. A régi keleti filozófiák szerint – legalábbis néhányuk szerint – mindenben van lélek, a dolgokban is. Felébredésre képes lélek.
Ezekre a filmekre azt lehet mondani, hogy egy generációnyival a mai kor előttiek – bár mivel jók, időtlenek. Miért? Mert ma már másképp állnak a kérdések. A robotokat nem élettelen, hanem élő anyagból tervezik, készítik. Vagy a kettő olyan összeötvözéséből, amit nem lehet szétválasztani. Az élő anyagban pedig nyugszanak lélekdarabkák.
A különböző kódokból mesterségesen „összeeszkábált” – különféle genetikai módszerekkel szupertulajdonságokkal felszerelt – szuperintelligenciában milyen lélek lesz? Törődnek vele? Nem hiszem. Tudnának törődni vele? Nem tudom. Képes lenne a mai ember olyan szuper-android (~biorobot) embert létrehozni, amelyik jó? Nemcsak technikailag jól funkcionál, de mentalitásában jó, a természetet, az élőlényeket szerető? Pozítiv érzelmek által determinált.
Elképzelni lehet(ne) ilyet. De az első tapasztalatai egy ilymódon, ilyennek létrehozott lénynek nagyon negatívak lennének. Hogyan reagálna? Hogyan reagálna a rosszra, amit maga előtt lát, érzékel, átél? Jó szándékai és jóra programozottsága ellenére rosszul?
Az ember sincs, nem lehet, nem tud mindenre felkészülve (lenni). Az elvileg elképzelt jók a valóságban gyakran csődöt mondanak. Keresnie kell újból és újból a jó utakat, amelyek tényleg jóhoz vezetnek. És nem úgy kell keresnie, mint egy gép keres: nem csak intelligenciával.
Mindez, azt hiszem, a távoli jövőnek szól. A közeljövőt egy rossz felé vivő hatalom készíti, sajnos. Olyan, amelyik meg akarja fosztani az embert attól, ami emberré teszi. A szabad akaratától, és ezáltal a lelkétől.

Az élet művészet

Vaskarikát egy
Fából vagy molekulát
Fényből, miben van
Művészet, bölcsebb, többet
Tud minálunk az élet.

Kísérletek a
Másolásra hamvába’
Holt utak, előbb
Vagy utóbb egy globális
Visszaállítást hoznak.

Szabad lelket ad

Szabad lelket ad
Isten az embernek, ki
Ettől megfosztja,
Az Isten szolgája se
Most, se máskor nem lehet.

Great Reset – bevezető gondolatok egy könyvhöz

A röviden megemlíteni kívánt könyv: Klaus Schwab és Thierry Malleret 2020 júliusában megjelent könyve, angolul: The Great Reset, németül Covid-19: Das große Umbruch. A szerzők nem „összeesküvők” – ahogy manapság sok helyen divat nevezni a gondolkodókat – hanem például Klaus Schwab a Világgazdasági Fórum elnöke.
A szerzők kétségbevonják az állítást, miszerint a bolygó élhetőségének a megmentéséhez életeket kell feláldozni, amit az önmagukat a világ vezetőinek érzettek között többen komolyan megfontolásra érdemesnek tartanak.
A könyv tartalomjegyzékét azért írom ide le, mert egyfajta vázlatnak is tekinthető. Vázlata annak az ismertetésnek, hogy milyen hatalmas változások előtt áll a világunk, illetve jónéhányban már benne is vagyunk. A könyv 2020 tavaszán, nyár elején íródott, közvetlenül azon WEF (World Economic Forum) tanácskozás után, ahol ezek a kérdések szóbakerültek. Azóta eltelt másfél év, amelynek a valósága azt mutatta, hogy rajta vagyunk a változások útján.
Tekintettel arra, hogy az angolt elég sokan ismerik manapság, itt hagyom az angol változatát a szövegnek, és melléírok egy általam készített fordítást. Nem tudom, hogy például van-e általánosan használt szó a reset-re, amit úgy hiszem, sokan ismernek a számítógépes játékokból és technológiákból, a szótár „visszaállítás”-t ad rá, de néhol az újrakezdés talán jobb lenne.

Bevezetés

1. Macro Reset Makro szintű visszaállítás
   1.1 Three definitions Három definíció (interdependence, velocity, complexity)1
   1.2 Economic Reset Gazdasági visszaállítás
   1.3 Societal Reset Szociális visszaállítás
   1.4 Geopolitical Reset Geopolitikai visszaállítás
   1.5 Environmental Reset Környezeti visszaállitás
   1.6 Technological Reset Technológiai visszaállítás
2. Micro Reset (Industry and Business) Mikro szintű visszaállítás (Ipar és üzlet)
   2.1 Micro Trends Mikro irányzatok
   2.2 Industry Reset Ipari visszaállítás
3. Individual Reset Az egyénre vonatkozó visszaállítások
   3.1 Redefining Our Humanness Újra definíálása annak, mit jelent embernek lenni
   3.2 Mental Health and Well-Being Mentális egészség és jólét
   3.3 Changing Priorities Változó prioritások
4. Conclusion Következtetések

1
A három definíciót a pontosság kedvéért angolul hagytam benne, röviden az első a világunk különböző részeinek kölcsönös függőségét jelenti, a második a változások gyorsuló sebességét, amit például a Covid kapcsán átélhetünk, a harmadik pedig a problémák bonyolultságát amiatt, hogy nemcsak földrajzilag nagy a kölcsönös függőség, de a különféle módokon jelentkező problémák is sokféleképpen függnek össze.

Tekintettel arra, hogy nem olvastam (még?) a könyvet, csak egy rövidített változat van a kezemben, és azt is csak felületesen néztem még át, nem vállalkozhatok sem alapos ismertetésre, sem valamiféle „végső ítélkezésre, megítélésre”. Egyelőre mindössze az első benyomásomat szeretném leírni.
Az első érzés, ami bennem feltámadt, az volt, hogy itt úgy beszélnek az emberiségről, a ma élő emberek sorsáról, mintha egy csirkefarm gazdái beszélnének a csirkéikről, és nem mint emberek emberekről. Így tekintenek le a világ vezetői az emberekre? Ebből a pozícíóból állítják egyesek – ha nem is nyilvánosan, de egymás között vitatva –, hogy „áldozzunk fel 90 százalékot, és akkor a maradék 10 százalék egy kellemesen élhető bolygón élhet”? S mivel a haláluk híre nyugtalanítóan hatna a csirkékre, más módszereket kell találni?
Kiért, miért van ez a földi civilizáció? Eddig azt hihettük, mindannyiunkért, a természetért, és az emberért. Most kiderül, hogy ezek mind csak ki tudja, hányadik helyen álló szempontok? Ezek a gondolataim azt jelentik, hogy bennem a tartalmi vázlat és a felületes olvasás is az első benyomást erősítette. Ha megnézzük a listát, túlnyomórészt gazdasági kérdésekről van szó. Fő a haszon, a kezelhetőség. Akárcsak a csirkefarmon. Ritkán érdekli a csirkefarmok gazdáit, hogy érzik magukat a kiscsirkék, meg a nagyobbak. Az talán érdekelte régen, néhány száz éve a parasztnénit, akinek az udvarában ott totyogtak, és adott mindegyiknek szépen nevet.
Ezt jelenti vajon a visszaállítás?