Tavaszáldozat

Ezen a héten kezdődött el a „hivatalos“ tavasz. Pontosan ezen a napon, azaz szerdán koncerten voltam a Konzerthausban — hosszú idő óta megint először, mert kicsit jobban éreztem magam — és mint az gyakran előfordul, ha arra járok, sétáltam egy kicsit a Stadtparkban. Nem lehetett volna letagadni sem, hogy tavasz van: az egész Stadtpark tele volt emberekkel, és nemcsak a padokon, de már a füvön is sokan ültek, élvezték a meleget és a napsütést. És: most láttam először az életemben már márciusban virágzó orgonát! Nem jegyeztem fel, hogy mi volt eddig a legkorábbi időpont, de azt hiszem, hogy már az áprilisi orgonavirágzás is korainak számított eddig.
A tavasznak nincs külön ünnepnapja manapság, mint volt régen a természethez közelebben élt népeknél, bár a tavasz nekünk is nagy öröm. Hosszabbodnak a napok, tovább van világos, színesedik a világ: kinyílt az aranyeső, többféle gyümölcsfa virágzik és sokféle színben pompáznak a különféle apró virágok az ibolyától a krókuszokig.
Tavaszáldozat? Mi ez a cím? Valamilyen régi szokás volt, ami mára feledésbe merült? Netán valami olyan, mint amikor egy sámánt feláldoztak azért, mert sokáig nem jött az eső?
A franciául tudó és a klasszikus zenét kedvelő Olvasóimnak talán még Sztravinszkij is az eszükbe jutott a címről, az első előadásán nagy botrányt kavart alkotása a La sacre du printemps.
A találgatások közül többeknek kell igazat adnom: valóban, voltak helyek a Földön, ahol a régmúltban előfordultak emberáldozatok azért, hogy kegyessé tegyék Tavaszistent, és valóban, Sztravinszkij balettje is egy tavaszáldozatról szól.
Ennek a balettnek a mondanivalójával szeretnék egy kicsit foglalkozni. A tavaszt és a fény istenét köszöntő, táncoló lányok karából választják ki — avagy választódik ki? — az, aki az áldozat lesz. A kiválasztott lányt egyre vadabbul táncoló férfiak fogják közre, és neki is egyre gyorsabban, egyre felpörgetettebben kell táncolnia — egészen addig, amíg a végén holtan rogy össze.
Valakinek áldozattá kell válnia azért, hogy eljöhessen a természet megújulása, a fényt és virágzást hozó tavasz?
Bár első pillanatra talán kissé meghökkentő a mai embernek, ha belegondolunk, a ránk maradt legendák között több hasonló történettel találkozhatunk, amikor valaminek a teremtéséhez, az elkészültéhez egy ember feláldozására van szükség.
A magyar irodalmat ismerőknek például eszükbe juthat Kőmíves Kelemenné balladája. Akik nem ismerik, azok számára röviden egy-két mondatban leírom. Néhány kőművesnek egy várat kellett felépíteni, de többszöri próbálkozásuk sikertelen maradt, a fal újra és újra leomlott. Megállapodtak, hogy amelyikük felesége elsőként jön el a férjéhez, azt befalazzák az épülő falba, hogy az állva maradjon. Kőmíves Kelemen felesége lett az. A fal így nem dőlt össze és a vár felépült.
Egy hasonló és mégis különböző történetet ír le egy kínai mese is. Ennek a címe magyarul: A hűséges asszony, aki bánatával megindította a köveket. Az asszonyt Meng Csiangnak hívták, a férjét pedig Van-nak, ami tízezret jelentett. Amikor a Nagy Kínai Falat építették, ott is mindig leomlott a fal. Egyszer a császár egyik tanácsadója azt tanácsolta az urának, hogy mérföldenként falaztasson be egy embert, és annak a lelke majd összetartja a falat. Ezen tanács hírére nagy félelem és pánik tört ki az országban, mire egy bölcs figyelmeztette a császárt: Ha így bánsz a népeddel, abból baj lehet. Hallottam arról, hogy él egy Van (tízezer) nevű alattvalód. Elég, ha ezt az egyet falaztatod be, az elég lesz tízezer helyett.
Így is történt. Van éppen a lakodalmát tartotta Meng Csianggal, amikor elfogták és elhurcolták a császár emberei és befalazták őt a Nagy Falba.
Meng Csiang sokáig sírt, majd útra kelt megtalálni a férjét. A Nagy Fal tövében sok napon át zokogott, a bánata megindította a köveket, a fal leomlott és kiadta Van csontjait. A történet befejezése még szomorúbb: az asszony csak úgy tudott megmenekülni a császártól, hogy leugrott egy hatalmas torony tetejéről.
A halálunk árán megmenekülünk valakitől, valamitől — és ez sokaknak hoz Tavaszt, megújulást?
Mi a közös mondanivaló ezekben a történetekben? Valami újnak a megteremtéséhez, eljöveteléhez két dolog elengedhetetlen: az egyik a lélek, a másik az áldozat. Amit lélektelenül végzünk, abban sohasem lesz összetartó erő. Attól tartok, hogy ezt a régi igazságot mára sokan elfelejtették. Mint ahogy azt is, hogy néha áldozatot kell hoznunk — másokért. Mert az áldozat a születő Tavaszt, újat már nem éli meg, de nagyon sokaknak jót tesz vele.
Igen „viharos“ éjszakám volt egyik éjjel. Kifelé valószínűleg nem látszott semmi belőle, a vihar valahol a mélyben zajlott, nagyon mélyen a felszíntől. Mintha különböző erők küzdöttek volna egymással, és ebből még az a kérdés is maradt reggelre, hogy vajon, ha a lány (az áldozat) meghal, biztos, hogy Tavasz jön utána? Lehet, hogy az őrült fergeteg, amit azok az egyre jobban megvadultak elszabadítottak, elpusztít mindent és csak egy hosszú, kietlen tél jöhet utána?
Adja Isten, hogy ne így legyen. Mert ez a mai világ is olyannak tűnik néha, hogy egyre vadabbul táncoló őrültek forgatják a Világ Kerekét.

Tavasztündér hívó

Bimbót fejlesztő
Időtlen fény! Jöjj, növessz,
Milliónyi lényt!
A pusztulás mezején
Virágozzon mindig lét!

Az ismeretlen kezdetek

Volt-e kezdetben
Élettelen, vagy minden,
Mi létezett, élt,
Friss, kíváncsi erő-ár,
Terjedt az anyagban szét.

Hol alszik a kikelet

Csak a szívemben
Hordozom-e a reményt,
A jövőt hozót,
Avagy vannak még szívek,
Ugyane fényt hordozók.

Virágzó orgona márciusban

Ma volt először
Virágzó orgona már
Márciusban, jól
Eltolódott a naptár,
Ez a klímaváltozás.

Egy kis reklám

Nem tudom, mennyire illik – nem illik dolog az önreklámozás, pontosabban a saját alkotásaink „reklámja“, az azokra történő figyelemfelhívás. Úgy érzem, régebben nem volt szokás, de manapság minden álláskeresőnek azt tanácsolják, hogy reklámozza jobban önmagát.
A nemrég, októberben megjelent új könyvemet a Homályos évezredeket szeretném reklámozni egy kicsit. Ugyan már rögtön a megjelenés idején elkészítettem egy ismertető oldalt róla itt a time2life-on, íme a link hozzá: https://time2life.wordpress.com/homalyos-evezredek/ ; mégis, most, hogy már több online boltban felfedeztem az epublin és a német amazonon kívül, szeretnék még ebben a blogbejegyzésben egy pár szót szólni hozzá.
Homályos évezredek. Mit takar ez a cím? Egy bolygó néhány évezredéről szól a könyv. A miénkről, a Földről. Néhány évezred nekünk, az embereknek soknak tűnik, de egy bolygónak? Földanyának? Az ő életéhez képest talán annyi, mint nekünk öt perc valamelyik napból.
Mit tudunk mi néhány ezer év történetéről?
A következőket írtam borítószövegként hozzá, de ez csak a paperback változaton került fel a könyv hátsó borító oldalára:
„Homályos évezredek. Össze lehet fogni egy regényben néhány, talán nem is kevés évezredet? Eloszlik attól a homály? A homály, ami mindig borítja a múltat, hiszen az ember, a mai ember nem tud évezredekre visszaemlékezni.
Novalis írta egyszer a költészetről, hogy annak értelme az, hogy megjelenítse azt, ami megjeleníthetetlen, a láthatatlant, az érzékelhetetlent, az ismeretlent, a titokzatost, a megnyilvánulásra várót. Hasonlóan látom én ezt a fantázia regényekre is, olyan nem mese mesék, amelyek a nem ismert múltból és a lehetséges jövőből szövődnek össze.
A regénynek van egy előzménye is, amely Az örök keresőkben van leírva. De a Homályos évezredek ennek ismerete nélkül, önállóan is érthető és élvezhető.“
Tényleg fantázia terméke lehet csak mindaz, amit évezredek történeteként egy író kitalál? Meghagyom az Olvasónak ennek a kérdésnek az eldöntését.
De úgy hiszem, nem kevesen vagyunk a Földön, akik úgy vélik, lényegesen régebben is éltek már emberek a Földön, semmint azt a tudományok tanítják nekünk. Sok példát lehetne erre felhozni, többek között megmagyarázhatatlannak nevezett tárgyi emlékeket. Ezek közül egyet emelnék itt és most ki, amelyet én nemrég fedeztem fel magamnak a neten. Akit ez a téma jobban érdekel, látogasson el a time2life „Régi civilizációk“ oldalára, találhat ötleteket a továbbkeresésekhez. Itt a link hozzá: https://time2life.wordpress.com/regi-civilizaciok/ Remélem, talál olyan ötleteket, amelyek nyomán elindulhat.
1968-ban történt, hogy egy hobby archeológus, William J. Meister az USA-ban egy igen érdekes leletet talált. Egy olyan cipőlenyomatot, amelybe egy trilobit nyomódott bele, mint amikor például sáros úton az ember mondjuk egy csigára rálép, és a szerencsétlen állat maradványai beszorulnak a bakancs redői közé. A bakancs lenyomata megfelel egy mai 41-s méretnek, és feltehetően fejletlen civilizációkban még nem tudtak ilyeneket készíteni. (Nem volt se Nike, se Adidas, se stb.) Viszont a trilobit egy olyan állatfajta, amely a tudomány szerint ca. félmillió évvel ezelőtt a kambrium korszakban élt, és a tudósok biztosak abban, hogy 260 millió évvel ezelőtt teljesen kihalt. Hol a probléma? A darwini evolúció elmélet szerint 260 millió évvel ezelőtt a mai embernek — egyáltalán ilyen fejlettségű lénynek — még nem volt se híre, se hamva.
Természetesen a leletet alapos vizsgálatoknak vetették alá, hogy nem valamiféle csalásról, fake-ről van-e szó. De a lelet kiállt minden próbát: tényleg a kambrium idejéből származik ez a lenyomat.
Volt néhány geológus, akiket ez komoly lelki váltságba döntött, állítólag akadt egy, aki még 250000 dollárt is ajánlott a megtalálónak, hogy adja neki, hogy megsemmisíthesse. Más geológusok pedig felkeresték a lelet megtalálási helyét és újabb emberi lábnyomokra bukkantak.
Nem akarom tovább folytatni ezt az egyébként érdekes lelet történetet. Csak azért hoztam ide, hogy érzékeltessem, nagyon is elképzelhető, hogy sok civilizáció fejlődött már ki, virágzott, majd pusztult el a Földünkön.
A Homályos évezredek néhány civilizáció története. Mint fantázia regény, nyilván keverednek benne a megtörtént és a megtörténhetett volna dolgok. Ilyen az élet is.
Mihez kell nagyobb fantázia: egy fantázia regény megírásához vagy némely fizikai-kémiai kísérlethez?
Egyik este valamelyik TV adón egy dokumentumfilmet néztem, amelyik azt próbálta bemutatni, hogy milyen módokon próbálnak a fizikusok, kémikusok manapság „életet” csinálni. Nem a szexre kell gondolnunk. Nem. Szervetlen molekulákat laboratóriumban addig igyekeznek „ütköztetni” egymással, amíg élő anyag nem lesz belőle. Azt hiszem, ehhez nem kell comment. Az ilyen kísérletek — amiket én rossz felfogásból fakadó megközelítésnek tartok — még nagyobb fantáziát igényelnek, mint egy egyszerű kis fantázia regény néhány ezer évről a Homályos évezredekben.
Azt, hogy civilizációk születnek majd elpusztulnak, azt hiszem Földanya már természetesnek tartja. De élteti a remény, hogy lesz majd egy a gyermekei közül, amelyik megéri a „felnőttkorát“:
Örülnék, ha akadna, akinek tetszene és örülnék az esetleges visszajelzéseknek.

A Föld halála ha eljött

Nem rázza fákat
A szél, mert nincsenek, se
Törzs, se ág, se egy
Levél, üresen dühöng
A vihar, bármerre néz.

Kihűlő Földön
Megszűnt a felszínen az
Élet, orkánok
Vágtatnak bús komoran
Csupasz sziklák honában.

Eltávolódtak
Egymástól az elemek,
Harmóniát az
Ember ölte köztük meg,
Ki hálátlan gyermek lett.

Nyugszik e remény
A kihalt Föld mélyén, hol
Gyökerek s parány
Egysejtűek még élnek,
Lesz-e fejlődő élet.

A Kali Juga vége

Olimposz ledőlt
Rég. Morál nélküli, vad
Önjelölt urak
Embert játszva ártanak,
Mindent elpusztítanak.

Meddig még, kérdem,
Mikor jön el Sötétség
Korának vége,
Hitre, erkölcsre talált
Ember új kort nyit végre.

Ember és sors

Ajándéknak vagy
Büntetésnek tekintjük
Éltünk, rajtunk áll,
Mit készítünk mindabból,
Amit a Sors nekünk ád.

Örök körforgás

Kapu mellett észrevétlen állok,
Jönnek, egyre jönnek, szakadatlan,
Időtlen se itt, se ott nem vagyok,
A kapu már feneketlen katlan.

Néhány ezer év, s a kapu nincs már,
Hiába állok egykori helyén,
Minden élőlényt végtelen csönd vár,
Hallgatom őket ma a csöndben én.

A halállal elmúlik-e minden,
Vagy őriz a változás valamit,
Kőben, fűben, fában, nyugodt csendben,
Minden apró életből egy picit.

Újrateremt a szereteterő,
Az életforrásból részegítő.

Megjegyzések Marc Elsberg Celsius című könyvéhez

Már megint egy könyvről írok és már megint a klímaváltozáshoz kapcsolódóan. Hiába, az idősödő ember élete már jórészt az olvasmányaiból áll; olvasmányokból és elgondolkodásokból.
A legfrissebben általam elolvasott könyv Marc Elsberg Celsius című thriller regénye. Ehhez szeretném most megosztani a gondolataimat. De előtte még egy rövid fogalom magyarázat.
Nem tudom, hogy olvasóim közül hányan vannak tisztában a geoengineering fogalmával. Mivel a magyar nyelvű Wikipédiában a címszón kívül semmi nincs, azt ajánlom, hogy aki részletesebben akar olvasni róla, az a német vagy az angol nyelű Wikipedián keresse meg.
Itt most csak nagyon röviden:
A geoengineering azt jelenti, hogy technikai eszközökkel változtatják meg az időjárást vagy a klímát. Ennek több ágazata van, mint például a Solar Radiaton Management (a nap sugárzásának a kezelése; gyakran leárnyékolást értenek alatta) vagy a Carbon Dioxide Removal (a káros gázak — pl. széndioxid, de nem csak — eltüntetése a levegőből). Az ilyen beavatkozásoknak természetesen rengeteg ismeretlen hatása és veszélye van.
Három nap alatt, három nagyobb adagban olvastam el Elsberg könyvét. Ezek az adagok véletlenül alakultak így — egyéb teendők és fáradtság befolyásolták — és mindig másnap írtam le a naplómban frissen a benyomásaimat. Nem lustaságból szeretném ezeket a feljegyzéseimet így bemutatni — és nem egybedolgozva — ,hanem azért, mert úgy érzem, hogy jól tükrözik, hogyan változott bennem a könyv megítélése.
Első nap.
Elsberg Celciusával szemben nem voltak elvárásaim — „hiszen csak thriller” — és a kissé pejoratív kategorizálás elrejti, hogy valójában milyen jól szól a korunkról. Körülbelül a 125-dik oldalnál tartok most és reményeim szerint 1-2-3 nap alatt befejezem.
Miért szól jól a korunkról? Nemcsak a jó helyzetkép bemutatás és a sok aktualitás miatt, bár ez sem kevés. Nekem különösen a friss, a más látásmód tetszett meg benne, egy olyan kérdés feltevése, amelyik a korunkon túlmutatóan általános filozófiai jellegű.
Lenni vagy nem lenni — ez Hamlet kérdése Shakespeare-nél. Elsberg kérdése: tenni vagy nem tenni? Mivel okozunk nagyobb kárt, mi emberek és kiemelve természetesen a politikusokat: azzal, ha nem teszünk semmit a fenyegető veszélyek, a rossz jelenségek ellen, vagy azzal, ha tenni próbálunk úgy, hogy fogalmunk sincs a cselekedeteink hatásáról. Vagyis, ha még többet ártunk, mint egyébként is bekövetkezne.
Ez a könyv fő kérdése és bár nem tudom még a válaszát, emiatt tetszik. Ez a kérdés is az időtlen kérdések közé tartozik, amelyek minden korszakban előjönnek, akármilyen külső körülmények váltják ki őket. Nem tolhatjuk csak a politikusokra a struccpolitikájukért a felelősséget a klímaváltozással kapcsolatban, a természet, a külvilág, a nagyobb Egész minket egy emberiségnek tekint, akár egységesek vagyunk, akár nem. Hiába érzik magukat magatehetetlennek az „átlagemberek”, hiába próbálnak — többnyire rossz módszerekkel — tiltakozni a klímaváltozás ellen tenni próbálók, mindez egy kupacba kerül a külvilág megítélésében a politikusokkal.
Akkor mi jöhet még? Valakik eldöntik, hogy „ők tudják a megoldást”? Nem azt, amit jónéhányan szerettek volna már régóta elérni, hogy az erőforrásokat vadul pusztító és a környezetet, a természetet tönkretevő élet- és termelési mód megváltozzon, ami talán egy fél évszázaddal korábban még segített volna, nem, egy olyan „probléma megoldó” lép fel, aki erőszakos megoldásoktól nem riad vissza.
Nem ismeri a módszerei következményeit vagy nagyon is jól ismeri?

Második nap.
Erősen hajnalba nyúlóan elolvastam egy nagyobb adagot az Elsberg könyvből; több, mint a kétharmadánál tartok, ca. 150 oldalnyi van még hátra a 600-ból.
A tegnap oly lelkesen feltett kérdéshez, tenni vagy nem tenni, van-e válaszom? Most erősen hajlok a „nem tenni” felé: ha már jót nem tudnak tenni, ha minden beavatkozás csak még nagyobb károkozást okoz és a pusztulás felgyorsulását, akkor talán a „nem tenni” a kisebb vétek, mint a rosszat tenni.
Erős az érzésem, hogy bár thrillerként, potenciális jövőképként van megírva, a közvélemény számára háttérben maradt valóságban az igazság az lehet, hogy már évtizedek óta kísérleteznek a geoengineering-gel, az időjárás és a klíma befolyásolásával, manipulálásával. Ennek az emberiségnek a Kontrollwahn-ja (mindent kontrollálni akarás őrülete), meg a verseny-Wahnja (minden verseny őrülete), meg a másik legyőzésének az őrülete lesz a sírásója.
Amíg ezek a kísérletek folynak, nemcsak a természet pusztul el, de az az emberi világ is, amire ez a civilizáció felépült vagy talán helyesebben épülni kezdett.
Már írtam valószínűleg, hogy ez az emberiség azáltal indult el a saját elpusztítása útján, hogy elszakította magát a gyökereitől, attól, amiből kinőtt, a természettől. Ez az egyik tartóoszlop, váz, amit ledöntött. A másik szilárd alap, még ezen elszakadás ellenére is, egy egységes, de nem diktatúra által egységes emberiség kialakítása és megszilárdítása lehetett volna. Ez nem történt meg. Az ENSZ csak egy vékony cukormáz, amelyik egy csöppnyit elfed a problémákból, de messze van attól, hogy problémamegoldó lehetne.
Ha az emberi világban ennyire domináns a kaotikusság, hogyan lehetne azt várni, hogy bármilyen technológia segíteni tud a problémák megoldásában? Nekem nagyon nyilvánvaló, hogy nem tud. Semmilyen engineering: se geo, se bio, stb.
Merre visz akkor a jövő útja? Nem tudom.
A thrillerben vázolt közeljövő képe szerint az folytatódik, aminek a jeleit ma is láthatjuk: Európa erősen lefelé halad, a hanyatlás útján van. A „két rend” határai az itt leírt kép szerint nem Kelet és Nyugat között lesznek, hanem Észak és Dél között. Nem távolról jövők migrációja lesz a következő konfliktus, hanem a dél-európaiak akarnak tömegesen elvándorolni északra az életre alkalmatlanná vált területeikről: spanyolok, olaszok, a Balkán népei.
A pólusokon és környékeiken lesz az emberiség számára élhető világ? Egy megtizelődött, alaposan lecsökkent számú emberiségnek?
Ausztria megint a határon lesz? Csak ezúttal nem Kelet és Nyugat, hanem Észak és Dél határán? A kiszáradások, az árvizek, a földcsuszamlások őt is érintik, de mindezek ellenére élhető terület marad?

Harmadik nap.
Amíg az első 150 oldalt némi lelkesedéssel, a „tud-e a környezeti problémákra valami megoldást javasolni” kérdés kíváncsiságával olvastam, addig az utolsó 150 oldalt már csak elkeseredéssel: nem tesz boldoggá, ha beigazolódik az, amit sötétnek látok, nem tesz boldoggá, ha más is sötétnek látja, amit én. És itt a „sötét” természetesen nem a bőrszínre vonatkozik.
Hanem egy beteg agyra, amely a „realitás” nevében mindig csak haszonra és mások kihasználására, illetve elpusztítására tör akármilyen aljas eszközökkel.
Ez már nem a klímaváltozás problémái, ez már az emberi világé. Amelyik képtelen megküzdeni a gonosszal. Mert az erkölcstelenség az alap? A korrupció és a maffia a földi élet „rendezői”?
Kik a kihasználtak és kik az elpusztítandók itt?
Kezdem a másodikkal, azzal, akik létét és mindazt, ami ebben a civilizációban felépült, tönkre akarják tenni. A pusztításra törekvők „elmélete” szerint a klimatikus körülmények határozzák meg a jólétet. Tehát szerintük Délen és Afrikában a túlzott hőség miatt volt nyomor és nem a korrupció, a maffiák és a rossz vezetők miatt. Északon viszont — és itt egybefogják Európát, az USÁ-t és Kínát — kizárólag a kedvező klimatikus viszonyok miatt volt jólét, virágzó civilizáció. Ezt akarják tönkretenni és a helyébe Afrikában jólétet létrehozni. Hogyan? A klímabefolyásolás, a geoengineering eszközeinek az oly módon történő felhasználásával, hogy túlzott hűtést hoznak létre: Északon, a ma mérsékelt övezetben nyáron is tél legyen, hideg és fagy, és nem működő fűtés és infrastruktúra — mert a déli államokból jövő olaj és gáz szállítást leállítják. Az emberek fáznak, energia hiányában nem működik semmi — nemcsak fűtés nincs és a benzinkutak zárva, de az élelmiszer ellátás is akadozik, stb. — a növekvő elégedetlenség növeli a káoszt.
Itt már Dél és Észak alatt nem Dél-Európáról és Észak-Európáról van szó. Nem, itt Dél a déli félteke, Észak az északi félteke. És amíg a könyv beállítása szerint a migráció iránya eddig délről északra mutatott, Afrikából menekültek Európába az emberek, addig a regény sötét „főrendezője” szerint ez meg fog fordulni: Európából akarnak Afrikába menekülni majd és európaiak tömegei fognak menekülés közben a fagyos vizű Földközi tengerbe fulladni.
Itt térnék vissza a „Kik a kihasználtak” kérdésre. Milyen sokszor fordult már elő a történelemben, hogy valamilyen emberi közösséget, legyen az vallási, népközösség vagy bőrszín szerinti, a tudatalatti bosszúvágy felheccelésével akartak felhasználni? „Eddig nekünk volt rossz, mostantól legyen rossz nekik”, kvázi igazságtételnek beállítva.
Mennyire hamis ez! A bosszú szinte sohasem igazságtétel, sohasem az igazi vétkeseket éri, azok már rég „átöltöztek”, más formát öltöttek. Feltehetően a további haszonlesésüknek kedvezőt.
Micsoda naivitás az „igazságtételre” áhítozók részéről azt hinni, hogy ettől majd náluk jobb lesz! Maradnak a korrupt, a maffiákat kiszolgáló vezetőik, marad ugyanaz a rendezetlenség és káosz, amiben addig éltek.
Marad? Egy rövid ideig talán. Ha a klímaháború — mert ez már az, háború a geoengineering eszközeinek a felhasználásával — átfordul egyéb fegyverekkel vívott globális háborúba (az Ég ne adja atomháborúba), akkor nagyon-nagyon rövid ideig.
Utána marad egy hosszú időre halott bolygó, elpusztultság, ahol ki tudja mikor vagy egyáltalán újrakezdődik-e még az élet.
A földi atmoszféra nagy kincs. Ha az őrültek ezt tönkreteszik, megszüntetik, mit csinálnak? Továbbmennek egy másik bolygóra? Azt is tönkretenni?
Szóval, ez már igazi thriller.
Csak annyit lehet kívánni, hogy ne valósuljon meg. Legyen még száz, kétszáz, ezer és még sokkal több éven át egy, a sötét szándékokkal megküzdeni tudó emberiség és egy virágzó, egészséges bolygó.

Kilátástalanul

Mit tud még tenni a
Kapitány, hajójához
Ha jéghegy közel
Van már, elkerülni nem
Lehet a nagy csattanást.

Összegyűlt hibák
Hozzák az elpusztulást,
Későn meglátott,
Ignorált problémák, nincs
Mit tenni, időnk lejárt.

A Föld a hajónk,
Van-e még Kapitány vagy
Egy kísérlet sem
Jelent már mást, mint meddő,
Fejvesztett, bús kapkodást.

Earth for All — megjegyzések a Club of Rome új könyvéhez

Feltételezem, hogy nem kell az Olvasóimnak magyaráznom, hogy mi az a Római Klub. Az idén ünnepli az első kiadványuk a növekedés határairól az ötvenéves születésnapját.
Earth4All. Ez a kiadvány a Római Klub 50 éves fennállása alkalmából kiadott legújabb helyzetmegállapítás és koncepció kidolgozás a Földünk előtt álló következő évtizedekre. A cím maga mintha mottó lenne: az Earth4All azt jelenti, hogy a „Winner take all” (a győztes elvisz mindent) kapitalizmus helyett a „Föld mindenkiért” gazdálkodás legyen a jövőnk, ha túlélni akarunk.
Sajnos az első benyomásom az első „átlapozás” alapján nem volt pozítiv, nem adott jó érzést. A Római Klub tudósainak a terve inkább csak szép álomnak tűnik, semmint olyasvalaminek, ami alapján haladni lehet.Miért? Elsősorban azért, mert a világot nem a tudósok irányítják, és azok, akiknek akár politikai, akár gazdasági hatalmuk van, egészen másképp gondolkodnak és más vezérli a cselekedeteiket. Teljesen közömbös nekik, hogy mit írnak le a tudósok, ők biztosak abban, hogy az emberek manipulálásában sokkal hatékonyabb eszközeik vannak, mint a tudomány embereinek, legfeljebb nem zavarja őket, ha ilyen könyvek megjelennek. Talán még ötletet is próbálnak kiszedni belőle, arra nézve, hogy miből tudnának hasznot húzni – ők.
Mégis elkezdtem alaposabban is elolvasni az Earth4All-t, és utána nézni a könyvben található néhány weblinknek. Ezek közül egy magához az Earth4All modellhez vezet, amellyel bárki eljátszhat (paraméterek beállításával lehet figyelni mit ad, stb.). A többi link pedig további irodalmakhoz vezet, olyanokhoz, melyek leírásai nem fértek bele a könyvbe.

Az Earth4All modell kipróbáláshoz: http://www.earth4all.life
További, a könyvből kimaradt témákról szóló publikációk: http://www.earth4all.life/resources
A Római Klub: http://www.clubofrome.org

El tudom képzelni, hogy mint ahogy „az ördög a részletekben van”, ugyanúgy sok minden fontos dolog ezekben a háttérben hagyott anyagokban van. Például a robotok és a mesterséges intelligencia milyen hatással lesznek arra, hogy milyen lesz ötven év múlva az emberiség.
Lehetséges, hogy a könyv alapos elolvasása után majd visszatérek még hozzá egy blogbejegyzésben. Most inkább szeretném egy kicsit azt érzékeltetni, hogy miért vannak aggályaim annak tekintetében, hogy vajon tényleg a jó megoldások felé haladunk-e.
Egy érdekes dokumentumfilmet láttam valamelyik nap az E-autókról, azaz az árammal működő autókról, amelyeket napjainkban a hivatalos propaganda az egész Földön úgy állít be, mintha az lenne a megoldás a környezetszennyezés ellen és részben az „energiaválságra” is, amennyiben az energiaválság alatt a kőolaj hiányt és a drágulást értjük.
Ez a film szembement a mainstream-mel és bőségesen szolgáltatott adatokat az ellenkezőjére: az E-autók nem megoldást jelentenek – legalábbis ha globálisan, az egész Földet tekintjük és nem csak kis területeket rajta – hanem könnyen válhatnak a következő nagy energiaválság okozójává.
Miért? És miért nem figyeltünk fel erre, ha így van?
A második kérdésre könnyebb a válasz: azért, mert az erre vonatkozó tanulmányokat elhallgatták, nem engedték nyilvánosságra hozni. Körülbelül húsz évvel ezelőtt kezdte el az autóipar – nyilván anyagi érdekből és nem jótevő környezetbarát szellemből – az elektromos autókra való átállás propagálását. Komoly pénzeket kaptak ehhez, például Franciaországban a francia államtól. Ami nem felelt meg ezen lobby érdekeinek, azt nem lehetett nyilvánosságra hozni.
Az első kérdésre, arra a miértre, hogy miért nem jelentenek az E-autók megoldást sem az energiaválságra, sem a környezetszennyezésre, már nehezebb a válasz. Rögtön felhozzák ugyanis Norvégia példáját, ahol Norvégia a minta-tanuló, ahol már a forgalomban levő autók közel fele elektromos autó.
Csak két dolgot nem tesznek hozzá. Az egyik az, hogy az elektromos autókkal az elektromos energia iránti igény ugrásszerűen megnő és azt valamiből elő kell állítani. Norvégia hatalmas olajmezőkkel rendelkezik, nem gond a számára az olajból az áramelőállítás. De ettől még az olaj és nem „zöld energia”.
Azonkívül az elektromos autók eleméhez és más digitális technológiákhoz elengedethetetlen a lithium, és több, úgy nevezett ritka elem. Ezen ritka elemek lelőhelyei a Földön többnyire olyan országokban találhatóak, ahol egy cseppet sem törődnek azzal, hogy mennyire környezetszennyező körülmények között történik a bányászat: a kitermelés során rengeteg, az élő szervezetre, az emberi szervezetre káros anyag kerül a levegőbe és a nem tisztított szennyvizen keresztül a talajba és a talajvízbe, azon keresztül pedig a megtermelt növényekbe és a táplálékba. Ha globálisan nézzük, lehet, hogy azokban az országokban, ahol elektromos autókat használnak majd, csökkenni fog a széndioxid kibocsátás, de aránytalanul megnő ott, ahol az ehhez szükséges anyagokat kibányásszák. Ahogy a filmből is kiderült, ezeken a helyeken szignifikánsan megugrott a rákos betegségek, a tüdőhöz kapcsolódó betegségek, a fiatalon halállal végződő betegségek száma.
És vannak még olyan meg nem oldott problémák is, melyekről nem esett szó. Ilyen például, hogy mi történik majd a tovább már fel nem tölthető elemekkel. A meg nem oldott atomhulladék probléma mellé újabb hulladék problémánk lesz az elhasznált elemek miatt?
Környezetvédelem? Tiszta energia? Vagy újból becsapjuk magunkat, becsapnak minket?
Az energiára vonatkozó részt még nem olvastam el az Earth4All könyvből. De amit a könyv elolvasása előtt már írtam, az az érzésem megerősödött: hiába bármiféle tudomány és jószándékúnak tűnő javaslatok, amíg ezt a Földet csak a pénz vezérli („money makes the world go round”), addig a civilizáció önmaga és a környezete elpusztítása felé halad.

Tönkretesszük a környezetünk

Csak ha semmit sem
Eszem, nem kerül ártó
Anyag belém, így
Hinném, de levegőt is
Vennem kell, s szomjazom én.

Tiszta levegő,
Tiszta víz és táplálék,
Adta egykor ezt
A Föld, ki tette tönkre:
Az ember, bolond csődör.

Gyerekek, akik
Születnek ma, holnap s még,
Mit isznak-esznek,
Ha megnőnek, szennyezett
Vizet s mérgezett földet?

Jolanthe és a Diótörő

Egy jó előadást láttam az elmúlt vasárnap a Volksoperben. Jolanthe és a Diótörő. Amikor megértettem rögtön az elején, hogy (nem olvastam el előre, mi lesz), hogy nem az egyik darab a szünet előtt és a másik a szünet után lesz, hanem egy „összeturmixolt” valami, valami új ez, egy darabig fanyalogtam magamban. Jöhet jó ki ebből? Abból, hogy jók az alkotórészek – külön-külön a Jolanthe, mint opera és a Diótörő, mint balett jók, és mind a kettő Csajkovszkij alkotása – következik-e már, hogy ez is jó lesz? Azután, ahogy világos lett a koncepciója, a fanyalgásom, a kételkedésem hamar elszállt, egy rövid ideig még csak ez a kérdés maradt: a Diótörőt értik a kisgyerekek, de ez vajon nem túl nehéz nekik?
Végül már ez a kérdés sem maradt. Nem szabad lebecsülnünk a kisgyerekeket, ők egy más szinten, mint a felnőttek, de nagyon sokat megértenek.
Az olyasfajta aggodalmaskodás is elszállt belőlem, hogy szabad-e így hozzányúlni egy klasszikushoz. Hiszen válaszként jött bennem a kérdés: és én mit csináltam az ugyanígy klasszikusnak számító Adyval, amikor a két istenes versét elemeztem?
(lásd https://time2life.wordpress.com/az-isten-es-az-ember-ket-ady-vers-kapcsan/ ) Ugyanezt. A kettőt egyben láttam, mert a kettő összetartozik.
És valami nagyon hasonló igaz a Jolanthe és a Diótörőre is.
Elmorogtam már néha, hogy nekem gyakran egyfajta féloldalasság nem tetszett és nem tetszik a fejlődéstörténetekben. Egy-egy olyan pár történetében, ahol csak az egyikük kifejlődésének a történetét látjuk, és a történet végén kvázi ott a párja. Talán le is írtam már, hogy szeretnék olyan kifejlődés történetet látni, amelyik kvázi tandem, a páros mind a két felének a fejlődése benne van. Úgy érzem, hogy a kettő összefonódásával, a Jolanthe és a Diótörő szoros egybekapcsolódásával pontosan ez van a darabban benne.
Jól sikerült előadás – és ha ez lenne az utolsó előadás, amit ebben az életemben látok, akkor jó útravaló lenne, jó búcsúajándék az élettől.
A Diótörőt önmagában nem azért szokták megnézni, hogy szuper primaballerinákat lássanak benne. Azt hiszem, hogy erre az előadásra is igaz az, hogy a koncepció jó megvalósítása a lényeg, nem az, hogy egy-egy sztár szereplő (akár primaballerina, akár operaénekes) „tündököljön”. Így nívós és jó előadás volt.
Egy apróságnak tűnő, de a mai kor miatt „érdemes kihangsúlyozni” jellegű dolog. Ott, ahol alapvetően a lélekről volt szó, egyformán jelentek meg a férfiak és a nők, például fehér lepelben, vagy olyan fehér ruhákban, ami a hattyúk (Hattyúk tava) tülljére hasonlított.
Ez lényeges, és jó. A férfiakban is van – kellene, hogy legyen – lélek, csak elnyomják, igyekeznek kiirtani magukból, csalfa módon azt hívén, hogy attól férfiasak.
Szerencsére a darabban ez nem így van. Kivéve az Apa figuráját, aki megkeményítette önmagát, elhitetve önmagával, hogy így tudja „védeni” a lányát (hogy becsapja, hogy hazug álomvilágban tartja, stb.) Csak a darab végén jelenik meg az Apa mellett egy kis lélek, amikor már lemondott az uralkodásvágyáról, arról, hogy ő akarja meghatározni más sorsát.
Jolanthe alakjában nagyon jól látszik a kettősség – két szereplő játssza Jolanthet, egy balett táncos és egy operaénekes – és mindkét szinten láthatjuk a kifejlődést.
Talán a párjánál az összekapcsolódás nem ilyen sikeres, Jolanthe párjának és a Diótörőnek az azonosságát néha mintha csak a hasonló színű kosztüm jelképezné, jelezné – de lehetséges, hogy nem figyeltem minden részletre alaposabban oda. Szerencsére játszani fogják ma este a az ORF2-n, meg tudom nézni még egyszer.
Még valami, ami előadás közben jött elő. A Dobjátok le a maszkokat című szabadversem jutott az eszembe (lassan már tíz éves lehet), amikor a lány ébredésének, látásának a jeléül sok szereplő, mint például a Diótörő egerei, levették a maszkjukat. Ez még azt is hozzáadta a darab sokszintű mondanivalójához, lám, lám, mindenben lélek van, a természet valamennyi lényében, a virágokban, az állatokban, stb.
Persze, az a szép benne, hogy Jolanthe már a „sötétségben is látott”, a lelkével látott jól. Ahogy Saint-Exupery mondja: a lényeges a szemnek láthatatlan. Csak a szívével lát jól az ember.
Az igazat a belső látásával láthatja meg valaki, ha nem elnyomja, hanem kifejleszti ezt a belső látást. Ehhez nem kell fizikailag vaknak lenni.

Vagyok az utam

Ki csak látszatot
Épít, nem készíti el
Soha önmagát,
Egyre kevésbé érti,
Hol veszett útja során.

Dobjátok le a maszkokat!

dobjátok le a maszkokat!
vágjátok le magatokról
ha hozzátok növekedett!

hol vagytok,
maradt még valami
belőletek
ha
a sok-sok álcát
eltüntetitek?

gondolkodtok-e
néha
azon
mit jelent
embernek lenni

nem nő és nem férfi
ember
nem ember fölötti
ember

magadban keresd
ha úgy érzed
elveszítetted

Élet a határ szélén

Élet a határ szélén? Nem egyértelmű a cím. Hiszen mi mindenről lehetne szólni ilyen címmel? Lehetne poitikáról, például arról, hogy milyen az élet az egyes nagy államok vagy államszövetségek – Európa, USA, Kína, Oroszorság – határainál. Lehetne szociális problémákról szólni: milyen az élet a társadalom peremén, ott, ahol munka és fedél nélkül tengeti valaki az életét.
De itt most ezen gondok egyikéről sem lesz szó. Hanem egy könyvről, amely arról szól, hogy milyen a világ, milyen az élet az élet határainak a szélén, vagyis az olyan mikrovilágban, amely még a szerves molekuláknál is legalább eggyel lejjebbi szint.
Ott is van élet? Igen. Az a világ, amelyet nem is olyan régóta a kvantummechanikán keresztül kezdtünk megismerni, az a világ is az élet része. A kvantummechanika és a biológia kapcsolatáról szól a Life on the Edge könyv, és most erről szeretnék egy csöppet írni.
Szeretnék, de szépen összeszedettet és leszűrtet még nem tudok; talán majd ha befejeztem a könyvet. Most csak egy röpke ízelítőt adok ahhoz, hogy ezen a héten milyen gondolatok foglalkoztattak ennek kapcsán, és ehhez ideteszek két kivonatot az e heti naplóbejegyzéseimből.
Hétfő.
„Tegnap végre belefogtam a Life on the Edge olvasásába. Tetszik. Min múlik, hogy egy könyv mennyire tetszik nekünk vagy sem? Azt hiszem, hogy több dolgon, de ezek többsége szubjektív, vagyis egyénfüggő.
Az egyik az, hogy mik voltak az elvárásaink, amikor megvettük a könyvet. Például a szintén nem olyan nagyon régen vásárolt Bioinformatics könyv ott áll olvasatlanul, és nincs is sok kedvem nekilátni, mert amit az átlapozásnál – beleolvasásnál láttam, az messzire van attól, amit reméltem kapni, amikor megvettem. Ilyen tekintetben a Life on the Edge-gel – a kvantummechanika és a biológia kapcsolódása – kapcsolatban feltehetően kevésbé voltak elvárásaim, inkább csak kíváncsiságaim.
Egy másik dolog az ilyen könyveknél, hogy mennyire jól találja el a szintet a népszerű természettudományi ismeretterjesztő jelleg és a kizárólag a szakembereknek érthető mélységek között. Vagyis se túl sekély, se túl mély ne legyen; legalábbis szerintem. Ez a könyv, úgy érzem, eltalálta.
Végül egy harmadik dolog, ami megint csak szubjektív, akár az első kettő, hogy életünk melyik fázisában találkozunk egy könyvvel. Mik azok a problémák, kérdések, amelyek bennünk vannak, és amelyekhez „jól passzol” a könyv. Itt most olyasmire gondolok, amit néhány napja a „dinamikusság az emberi szervezetben” témát említve a Szent-Györgyi könyv kapcsán írtam. A mi emberi szemléletünkben minden túlságosan rögzített, túl körülhatárolt. Szűk kis ketrec a világunk, amiben élünk. Rengeteg világ van, ahol nem ez a jellemző, hanem például az áramlások, a pillanatnál tovább nem-tartós formák, stb. Azt gondolom, hogy az a világ is ilyen, ahol a kvantummechanika törvényei érvényesülnek, és abban a világban is van élet; sőt, abból a világból is van bennünk.
Life on the Edge.”
Csütörtök.
„Tegnap este, bár nagyon fáradt voltam, egy kicsit tovább olvastam a Life on the Edge-t. Egy nagyon érdekes résznél tartok, annál a kérdésnél, hogy mi az élet. What is Life? Senki sem tudja kikerülni ezt a kérdést, és bár sokan írtak róla és kutatták már – pl. E. Schrödinger, A. Szent-Györgyi, etc. – olyan igazából nem tud rá választ a tudomány. Ugyanazon alkotórészek – elemek, atomok – vannak az élő és az élettelen anyagban egyaránt. Mi teszi a különbséget?
Az ősrégi válaszokat – lélek, Qi, stb. – nem tudják a tudósok elfogadni, mert azok túlvannak a modern tudomány határain, és arra azt mondják, hogy „olyan nincs”.
Időnként felcsillan a remény, hogy ebből a megválaszolatlanságból valami kicsit mégis meg lehet majd fejteni a tudomány eszközeivel. Ilyen most a kvantummechanika területe, és azt hiszem, hogy nem téved, aki nagy jövőt jósol még a quantumbiológiának.
Lehet, hogy egy idő múlva rájönnek, hogy ez ugyanaz, mint amit egykor Qinek mondtak?”

Végül még annyit tennék hozzá mindehhez, hogy az ezzel való foglalkozás nagyon kikapcsol és ezáltal pihentett. Úgy érzem, hogy jelenleg sokkal jobban és sokkal tovább el tud vonni a mindennapi életben látható, halható, szomorúan tapasztalható kérdésektől, mint például egy krimi elolvasása tenné.

A kvantumrészecskék és mi

Kvantumrészecskék
Lebegnek élettelen s
Élő anyagban
Egyaránt, s azon túl is,
A kozmosz óceánján.

Ők a Folyó vajh’,
Hol mindannyian úszunk,
Formákat öltünk,
Járjuk az élet táncát,
Amíg fel nem olvadunk.

Jim Al-Khalili, Johnjoe McFadden: Life on the Edge The Coming of Age of Quantum Biology

Nem szeretem a statisztikákat

Nem szeretem a statisztikákat. Ha ezt így kimondom, csodálkozva néznek rám: nem? Hiszen azok olyan tárgyilagosak, sokat mondanak, nem mellébeszélnek, etc. – azt hiszem, mindenki el tudja képzelni, miért tartják manapság oly sokra a statisztikákat az emberek.
Ráadásul mostanában a járvány miatt túl vagyunk halmozva statisztikákkal, mást sem hallunk a hírekben, csak azokat. Segítenek ezek? Megnövelik az emberek érzékenységét, részvétét egymás iránt? Nem hiszem. Inkább, attól tartok, közömbösebbé tesznek. Elegünk van már a statisztikákból. A statisztikák mindenhatóvá válásából, abból, hogy mindent azok határoznak meg.
Az én statisztikák elleni ellenszenvem nem most kezdődött, hanem már sok-sok évvel ezelőtt. Egyszer megpróbáltam valakinek elmagyarázni, hogy miért nem tartom jónak azt, hogy a tudományunkban egyre több dolog épül a statisztikákra. A normalitás példáját hoztam fel erre. Mit jelent a normálisnak lenni a köznapi értelemben, de nemcsak ott, hanem a klinikai értelemben is? Bepasszolni egyfajta statisztikák által meghatározott átlagértékek közé. Például a normális testmagasság egy felnőtt számára (nem tudom, csak a példa kedvéért mondom így) 140 centiméter és 200 centiméter között van. Aki ennél alacsonyabb vagy magasabb, az már nem normális. Vagyis a nem normális azt jelenti, hogy eltér az átlagtól. Ha ez csak a testmagassággal vagy a kilókkal fordul elő valakinél, az sok kellemetlen tapasztalathoz vezethet, de még nincs feltétlenül teljesen kiközösítve az emberi társadalomból az illető. De az átlagtól való eltérés nagyon sok olyan tulajdonságban is jelentkezhet, ami láthatatlanul megbélyegzi az illetőt. Bolondnak vagy zseninek tartják, ami a köznyelvben majdnem egyformán kezelt kategória. Nem normális.
Mi volt az egykor elmesélt példámban? Egyszer volt, hol nem volt, képzeljük el, hogy volt a Földön a mainál fejlettebb civilizáció már. Ebben a civilizációban sokféle génbankot hoztak létre. (Génbank: adatbázis génekből.) Többek között volt egy „különösen veszélyes bűnözők” génbankja. Azután, mi történt, mi nem, az a civilizáció elsüllyedt vagy más módon végetért, megsemmisült, és egyedül ezeknek a különösen veszélyes bűnözőknek a génjei maradtak fenn. Cimke nélkül. Az ujonnan kifejlődő világ nem tudta, milyen alapon válogatták össze ezeket, ők statisztikákat készítettek, és azok alapján megszületett az új normalitás.
Nem hiszem, hogy normális vagyok. Ilyen alapon?
A statisztikákat kedvelők olyanná tették a statisztikákat, mintha azok mindenre felmentést adnának. Ezelőtt közel negyven évvel anyámmal történt, hogy nagyon gyorsan, körülbelül egy hónap leforgása alatt majdnem teljesen megvakult egy, a reumás lábára kapott gyógyszertől. Amikor ezt elmeséltem egy ismerősömnek, az megkérdezte, hogy milyen gyógyszerről van szó, és a válaszom után annyit mondott: igen, arról köztudomású, hogy minden tízezer ember közül egynél lehetnek ilyen mellékhatásai.
Nagyon felborzolódtam ezt hallva. Köztudomású? Az orvos tisztában volt ezzel a kockázattal? Anyám biztosan nem.
És manapság? Engem feldühít, amikor biológusok azzal érvelnek, hogy több tízezer emberből „csak” egy-kettő-három halt bele egy oltásba. Politikusok meg büszkén hirdetik magukról, hogy ők felelősséget vállalnak ezért. Igen? Mit értenek felelősség alatt? Felnevelik az árván maradt gyerekeket? Mert életet visszaadni annak, aki meghalt, már nem tudnak. Statisztikákkal indokolják a döntéseik helyességét, és néha egy-egy biológusnál az az érzésem, hogy fel sem tűnik nekik, hogy itt nem drosophilákról (legyekről), hanem emberekről van szó.

Felelősség

1.
A tévutakért s
Az elmúlasztottakért
Is mienk lesz a
Felelősség, tetszik vagy
Sem, a Sors mindig ítél.

2.
Senki sem ússza
A számonkérést végleg
Meg, felelősség
Elől aki elbújna,
Önmagát is becsapja.

Bolond e világ

Bolond e világ,
Régen sorsára hagyták,
Maga dönti el,
Tanul hitet épülhet,
Vagy a Végig íly beteg.

Hideg lett a világ

Hideg e világ,
Nagyon dermesztővé vált,
Nem a tél hozta
A fagyot, ember helyén
A rohanó robotok.

Ítélet itt és ott

Kit neveznek az
Emberek ma őrültnek,
Rajtuk múlik, meg
A politikán, de tudd,
Isten ítélete más.

A CoVid-19 mint a változások felgyorsítója

Bár heteken keresztül igyekeztem elkerülni azt, hogy a koronavírushoz kapcsolódó témáról írjak, most mégis ezt teszem. Miért igyekeztem elkerülni? Mert úgy éreztem, hogy még több beszéd itt nem segít. Amúgyis sok a lehangolt, elkeseredett ember, akinek nem tudunk segíteni a bajain, és amúgyis rengeteget beszélnek róla a mediákban – minek beszéljek akkor még én is? De azután egyik nap egy olyan cikket olvastam a neten – Das doppelte Gesicht der Krise, Covid-19 als Wende – amelyik arra késztet, hogy mégiscsak eltöprengjek egy-két ehhez kapcsolódó problémán egy kicsit. Elöljáróban csak annyit szeretnék mondani, hogy nem szeretném semmilyen „pártoskodásnak” beállítva látni amiket leírok, inkább csak kérdésfeltevéseknek.
Az egész válság, krízis alapvetően nem csak magát a betegséget, és annak kezelését jelenti, hanem ennél sokkal többet. Az egész életünk, az egész hosszú időn át kialakult és nagyon megszokott életünk van változóban, és a Covid katalizátora, felgyorsítója ezeknek a változásoknak. Változik minden és minden szinten: sokan elszegényednek, mások (kevesek) meggazdagodnak, felborulnak nemcsak egyéni életek, de a hosszú időn keresztül stabilnak tekintett struktúrák is. Azon részein a világnak, ahol az emberek eddig sem élhettek át sok egyéni szabadságot, kvázi „megszokhatták”, hogy egy autokrata rendszerben élnek, azok azt tapasztalhatják, hogy a rendszer technikai lehetőségei hihetetlen mértékben megnőttek. Ugyanezen lehetőségek ott is megvannak, ahol az emberek úgy érezték, már kivívtak bizonyos emberi jogokat – és most fájdalmas a felismerés, hogy ezekért megint és újra meg kell majd küzdeni.
A krízis tehát az egész emberiséget érinti, gazdasági, politikai, társadalmi szinteken egyaránt. A teológusok minden ilyen krízis alkalmával, amikor világvége hangulat uralkodott a történelem folyamán, az Utolsó ìtéletet, a Végítéletet szokták emlegetni, és ebben a fent említett cikkben is ezt sugallja néhány mondat, és az illusztrációként bemutatott kép, Luca Signorelli Ende der Menscheit (Az emberiség vége) című freskója. Igaz, az ilyen nagy és általános krízisek sem jelentették eddig általában a világvégét, hanem „csak” egy olyan történelmi pontot, amikor nagyon megváltozott minden. Így lesz most is? Ami azt illeti, hogy kihal-e az emberiség, én remélem, hogy nem. De hogy mi mindent hoznak a változások, azt senki nem tudja, nem meri megjósolni.
Csak néhány könyvre történik hivatkozás ebben a cikkben, olyan könyvekre az elmúlt évtizedekből, amelyek kvázi előkészítettek egy szemléletváltozást a hatalmat gyakorolni igyekvő rétegben. Itt elsősorban Michael Foucault Das Bio-Macht – vagy másképp Biopolitik – könyvéről és ideológiájáról van szó. Mit mond ez a filozófia? Azt, hogy az uralkodó réteg ezután arra helyezi a hangsúlyt, hogy az emberek minden életmegnyilvánulását kontrollálja: a születésszabályozást, a születési és halálozási arányt, az egészség fogalmát és normáit, stb. Magyarul egy kicsit kiélezve, de: ki mennyi gyereket szülhet, ki hány kiló lehet, ki hány éves lehet, stb. Olyan normákat, olyan átlagértékeket kivetni egy társadalomra, ahol a normától való bármilyen eltérés véteknek, bűnnek számít. Az ezen normák ellenőrzésének – napi és állandó figyelemmel tartásának – már ma megvannak a technikai lehetőségei.
Több scifiben olvastam már hasonló alapon felépülő világról, és nagyon nem örülök, ha tényleg efelé haladunk. De sajnos mutatnak jelek erre.
Mit tudunk mindezzel szembeállítani? Bizonyos változások már irreverzibilisek? Vagy át tudjuk még menteni a múlttá válni készülő világunkból azt, ami humán? Ami az embert igazából emberré teszi, és azt hiszem, hogy nem csak az én szememben. Jó lenne. Kellene.
Még egyet a „vírusunkról”.
Furcsa dolog, de úgy érzem, hogy az élet mindig teremt valami olyan új helyzetet, ahol már nem látjuk jónak, amit addig, azelőtt, más körülmények között jónak tartottunk. Mire gondolok? Most például arra, hogy az emberi megismerés sokáig halad azon az úton, amit úgy lehet jellemezni, hogy „try-and-error”. Úgy jutunk megismeréshez, hogy valami ismeretlent kipróbálunk, azután vagy jó lesz úgy – akkor azt tanultuk meg, vagy nem lesz jó – akkor meg a hibánkból tanulhatunk.
Ez a vírus talán arra kellene, hogy megtanítson bennünket, hogy a sokáig bevált megismerési út nem követhető tovább. Túl sokan vagyunk, így a túl sok hibánk már túl sok kárt okoz a környezetünkben, az élő és az élettelen világban egyaránt.
És most magunkon – mint emberiségen – kísérletezünk? Csütörtökön olvastam a neten, hogy most kezdik csak el tesztelni, hogy milyen hatással van az emberi szervezetre, ha a szükséges két oltásból az egyiket ilyen, a másikat olyan oltóanyagból kapja meg. Attól tartok, sok helyen előfordult már ez – csak nem hívták tesztnek.
Try-and-error. Vagy sikerül, vagy nem.

Kísérletező ember

Nem járhatunk csak
Jól bevált utakon, de
Azt nem szeretjük,
Ha a kísérleteink
Alanya magunk vagyunk.

Az NGO-k szerepe egy fejlett társadalom életében

Ezen a héten a Covid miatti Lockdown – vesztegzár – sokadik hetét éljük. Rövid kis napi sétákat leszámítva az ember korlátozva van a lakásra, a szoba levegőre, a benti tevékenységekre. Tehát írás, olvasás, tanulás. Mivel e héten kevés időm maradt a szépirodalomra, most nem tudok könyvajánlást írni. Részben a Gitát olvastam (Bhagavadgita), részben a sejtbiológiai, molekuláris biológiai tankönyveket.
Ezért most ide a blogra egy olyan témát választottam, amiről már régóta terveztem említést tenni, de mindig háttérbe szorult valami más miatt. Ez a téma pedig az NGO-k szerepe a mai fejlett világban.
NGO= non-governmental organisation, Nichtregierungsorganisation, nem a kormány befolyása alatt álló szervezet. Sok országban háttérbe szorult forma, lehetőség, olyan helyeken, ahol fél az uralmon levő réteg, hogy a hatalom kicsúszik a kezéből, ha ő nem ellenőriz a legszigorúbban mindent. Mint az a szülő, aki soha nem akar önállóságot adni a gyermekének, és ilymódon nem is hagyja felnőni.
Közel harminc éve élek Ausztriában, és kezdettől fogva tetszett az NGO szervezetek sokfélesége éppúgy, mint ahogy tetszett az emberek sokféle önkéntes – nem fizetett – szerepvállalása. Soha egy esetben sem éreztem azt, hogy ezeknek valamiféle kormányellenes jellege lenne, bár a történelemben erre volt több példa. NGO-k segítettek abban, hogy megakadályozták a Zwentendorf melletti atomerőmű üzembe helyezését, és Ausztria máig atomellenes maradt. Hála Istennek. (Sajnos a sugárzás a határoknál nem áll meg, és a közelünkben van néhány öreg atomerőmű.) Néhány évvel később a Hainburg mellé, természetvédelmi területre tervezett vizíerőművet is erős lakossági tiltakozással tudták megakadályozni.
Milyen NGO-k vannak, milyen olyan jótékonysági szervezetek, amelyek azért gyűjtenek pénzt, hogy valakiknek segítsenek? Rengeteg féle ilyen szervezet van. Az egyik nagy csoportjuk a valamilyen szempontból hátrányos helyzetű embereknek segít: a munkanélkülieknek, a hajléktalanoknak, a valamilyen állandó betegségben szenvedőknek (pl. MS vagy rák, stb.), az árván maradt vagy súlyos betegségben szenvedő gyerekeknek (SOS gyerekfalu, Leukémiás gyerekek, stb.) vagy egyszerűen a szegényeknek (Caritas, Volkshilfe, stb.) Egy másik csoportja az ilyen szervezeteknek az állatok védelmével foglalkozik (itthon és külföldön), egy harmadik csoport a természet védelmével (pl. WWF).
Melyik a jobb, ha az ember egy szervezetnek ad többet, vagy több szervezetnek egy kicsit? Nem könnyű kérdés, de természetesen mindenki maga dönti el. Csak a legelső időben merült fel bennem a kérdés, hogy vajon honnan tudhatom, hogy mi történik majd a pénzemmel? Ma már tudom, hogy ezen szervezetek többsége rendes elszámolást készít minden év (gazdasági év) végén, és ezekből egy kivonatot elküld az adakozóknak is, amivel informálja őket arról, hogy hol, milyen arányban, milyen konkrét projektekre használták fel a pénzt.
(Természetesen olyan lehetőség is van, hogy eleve egy adománynál valaki feltünteti, hogy mire kívánja, hogy fordítsák a pénzét és akkor csak arra megy.)
Boldogabbnak érezheti magát valaki, ha pénzt ad arra, hogy megmentsék Myanmarban az utolsó néhány elefántot vagy a Mekongban az utolsó néhány delfint? Nincs elég probléma, baj anélkül is? Minden bizonnyal van. Menekülők, betegek, sokféle rászorulók vannak. Ezért jó, hogy sok ilyen NGO van. Az emberek önmaguk nehezen tudnának segíteni, akárkinek, akármerre felé is akarnak. Túlságosan lefoglal mindenkit a „maga baja”, a saját mindennapi gondjai. De egy kicsit adni, valamennyit adni mégis tudnak. És a sok kicsit összegyűjtve már lehet valamennyire segíteni, ha nem is minden problémát megoldani, de enyhíteni a bajokat.

két kis nádbokor
beszélget a vízparton
fúj a szél, nagyon.

sirályok törik
fel a tél csendjét, a tó
vize hallgat még

Ha nem az uralkodó réteg, mint egyes országokban, akkor más veszély nem leselkedhet az NGO szervezetekre? De igen. Ugyanaz, ami a lakosság egészére. Az általános elszegényedés. Ijesztő mértékben megnövesztette a Covid a munkanélküliséget, és egyre több helyről hallani, hogy bezárják ezt vagy azt az üzemet. Vidéken sok helyen, és egy-egy kisvárosban gyakran csak egy nagy munkaadó van. Ott dolgozik a családok több generációja. Ha egyszerre munkanélkülivé válik az ötvenéves korosztály meg a gyermekeik, a huszonvalahány évesek, az nagyon komoly egzisztenciális problémákat fog jelenteni. Akkor sokkal több lehet a rászoruló, mint aki adni tud.
Remélem, hogy nem így lesz.

Istenről és a hitről egy kicsit

Egy kicsit? Igen. Azt akarom ezzel jelezni, hogy ez megint olyan hatalmas téma, hogy minden egyes blogbejegyzés csak egy apró adalék lehet. Itt a blogon talán az Ady versekkel kapcsolatos elemzésben írtam eddig a legtöbbet a hitről, talán az világít rá valamelyest arra, mit és hogyan gondolok erről.

Az Isten és az ember – két Ady vers kapcsán

A mostani bejegyzésnek a mindennapok folyamából két kis kiváltója van, az egyik egy újsághír, a másik egy vers.
Kezdem az újsághírrel. Ezt a hírt olvastam a neten egyik reggel: Lengyelországban el akarnak ítélni három fiatal lányt, mert szivárvány színű leplet festettek egy Mária ábrázolás mellé.
A sötétség védelmezői nem látnak Máriában sok fényt?
Nagyon szomorú hír ez, sok tekintetben. Egyrészt Ferdinand von Schirach-nak való téma: elítélhetnek-e egy embert azért, hogy megsérti mások vallási érzületeit, holott az elítéléssel éppen az övét sértik meg?
Másrészt rengeteg torzítás és torzulás van a világunkban a jelképek, a szimbólumok környékén. Mária fényben jön felénk, a millió színű szivárvány fényében – szerintem gyönyörű kép. Az eredeti hithez közelebb áll, mint sok minden más. Írtam ezzel kapcsolatban egy tankát.

A fénytagadók

Van egy tibeti
Kedvenc thangkám, fekete
Ruhát a fények
Tisztítják. Vannak, akik
Tagadják a szivárványt.

Közel tíz éve pedig egy szabadversemben írtam a hordozott fényeinkről:

oly sokféle fény van benned,
mint a szivárványban,
ha csak eszel – iszol,
a hordozó
gépezetet működteted,
nem kelnek életre benned,
és
ilyenek
az emberi kapcsolatok is,
ha mechanikus gépezetté lesznek,
melynek az önfenntartása
pusztítani akar minden
fényt,
akkor marad a sötétség

Az én hitem szerint fontos dolog az életünk útján rábukkanni a hordozott fényeinkre.

Ehhez kapcsolódik a bevezetőben említett másik kiváltó ok, egy William Blake vers, The Divine Image.

Azt mondtam egyszer, sok évvel ezelőtt egy beszélgetésben, hogy a véleményem szerint egy ateista is hisz Istenben, ha a jóban és a békében (a jó békés úton való érvényesítésében) hisz. Ùgy érzem, hogy Blake verse is ezt fejezi ki, csak sokkal szebben. Isten mindenütt ott van, ahol jól akarnak jót tenni, és kevéssé van ott, ahol csak szavakban hirdetik, de a tettek mást mutatnak.

The Divine Image By William Blake

To Mercy, Pity, Peace, and Love
All pray in their distress;
And to these virtues of delight
Return their thankfulness.

For Mercy, Pity, Peace, and Love
Is God, our father dear,
And Mercy, Pity, Peace, and Love
Is Man, his child and care.

For Mercy has a human heart,
Pity a human face,
And Love, the human form divine,
And Peace, the human dress.

Then every man, of every clime,
That prays in his distress,
Prays to the human form divine,
Love, Mercy, Pity, Peace.

And all must love the human form,
In heathen, Turk, or Jew;
Where Mercy, Love, and Pity dwell
There God is dwelling too.

A Divine Image-t sokan úgy értelmezik, hogy az az isteni képmás, amely szerint Isten a maga képére formálta az embert. Szeretnék hozzátenni még egy értelmezést.
Hogyan kapcsolódik össze a két gondolat, a fényről és Istenhez közeledésről?
Van egy fénylényünk mindannyiunknak – többek szerint, és szerintem is. Ez a fénylényünk időtlen, és ilymódon ez az „isteni képmásunk”. Ennek lehetősége van kapcsolatra találni a létünkkel, ha mi magunk, a létben lévő keresi ezt a kapcsolatot.
Igen, ez hit. Nem tudomány. A tudomány azokat a kapcsolatokat keresi, ami az állatvilág felé köti az embert. Ki melyik részét tartja fontosabbnak, az mindenkinek a saját döntése. A különféle hitek toleranciája manapság legalább olyan fontos, mint mindig volt. Mert:

all must love the human form,
In heathen, Turk, or Jew;
Where Mercy, Love, and Pity dwell
There God is dwelling too.

azaz magyarul (egy poet-s társ fordításából):

Mindenkinek szeretni kell társát,
Legyen pogány, zsidó vagy török,
Hol irgalom van, szeretet és béke,
Ott az Isten lakik, az igaz, az örök.