Hangulatok a Wörthi-tónál
2017 július 14 -17
Nem akarok itt útikönyvet írni, inkább egy kis naplórészlet
15-dikén
Az útiélmények mindig vegyesek, bosszúságból, örömből egyaránt jut.
Reggel van, még 7 óra sincs. Ha kinézek az ablakon, hegyeket látok, és a fák felett felhőket. Szemben alacsony épület, ázsiai, távol-keleti házakra emlékeztet. Hegyekre, melyek között nyugalom van, mintha csak természeti törvény lenne, hogy az élet ritmusa ott egészen más, mint a nagyvárosban. Nyugalmat és harmóniát, az életünknél sokkal hosszabb távú, sokkal nagyobb hullámhosszú harmóniát árasztanak a hegyek, nem barátságosan befogadót – ahhoz az egy nap, vagy néhány nap kevés –, de nem is ellenségeset.
Tegnap, nem sokkal a megérkezésem után rögtön bevásárolni indultam, hogy a hűtő ne álljon üresen. Kocsim nem lévén, viszont biciklit a szállodában adtak, biciklivel mentem a kocsi nélkül kissé messze fekvő Intersparba. Aztán, mikor befejeztem, és a teli kosárral kimentem a boltból, szakadó eső fogadott. De olyan igazi, amelyikre azt mondják, mintha dézsából öntenék. Ázott a bicikli, ázott minden. Behúzódtam egy kis tető alá. Nem volt nálam se esőkabát, se semmi eső elleni védekezés. Ha elindulok, biztos, hogy csuromvizes leszek egy percen belül. Csak álltam, álltam, mint a Rashomon hősei, és idegenül éreztem magam. A többi embert nem zavarta az eső. A pár méternyi eső a kocsijuk és a bolt kijárata között. Chester jutott az eszembe, a mai vidéki Anglia, ahol az emberek ugyanolyan lehetetlennek érzik az autó nélküli életet. Mi mindennek rabjai a mai emberek? Nyilván mindenki tudja a választ, annak a sokféle technikának, tehnológiának, amit létrehoztak. Autó, telefon, internet. Mennyire alakulna át egy-egy ember, ha néhány hónap „civilizáció elvonás”-ban lenne része?
A nap, a tegnapi nap fénypontja az úszás volt a tóban. Meleg, lágy, simogató, tiszta víz. A Balatonra emlékeztetett, a gyerekkorom Balatonjára, mely messze már nagyon. A víz, a természetes víz mindig rokoni érzéseket ébreszt bennem, mintha valami archaikus ősidőben a víz lett volna az otthonom. Egy elszakadt kapcsolat, egy felidéződött jó érzés, ami néha a tengerben is előjött, ha nem voltak sokan körülöttem ott, ahol úsztam. A tó körüli látvány más, mint a Balatonnál, felpillantva a környékre, a környező hegyekre, ott nincsenek havas hegycsúcsok, melyek elvesznek a felhőkben. (itt vannak, a Karawanken)
A természet túlél minket. Sokan, sokszor mondták már ezt. Számomra megnyugtató és nem nyomasztó ez, hogy a természet az embernél sokkal erősebb.
17-dikén reggel
Szombaton sétáltam Klagenfurtban, vasárnap hajókáztam a Wörthi-tavon.
Klagenfurt belvárosában egy nagy plakáton állt egy Ingeborg Bachmann mondás: A történelem egy tanár, aki sohasem talál tanítványra. Erre persze rengeteg példát lehetne felhozni, de a legjobb talán maga ez a tábla: ha jól emlékszem, Ingeborg Bachmann nagyon nem volt kibékülve a szülőföldjével, Karintiával, ahol felnőtt, és úgy gondolom, hogy az emberek mit sem változtak azóta sem. Aki nem rendelkezik egy jó nagy adag lokalpatriotizmussal, az ma sem maradna itt, hanem elmegy.
Nem azt akarom fejtegetni, hogy jó-e ez vagy rossz. Hanem, csak azért jegyyzem fel, mert úgy érzem, hogy világjelenség. Az emberek elvándorlása a nagyvárosokba, az egyre nagyobb városokba legalább olyan mértékben ezen is múlik, mint a munkalehetőség kérdésén. A világ maga túl gyorsan változik, mondhatnám felpörögtek a változások, nemcsak a technikaiak, bár nem függetlenül attól.
Ingeborg Bachmann Karintiában egy címke maradt. Egy híresség, de lelkületükben ugyanolyan idegen, mint volt. Vice versa? Ha Ingeborg Bachmann él valahol egy másik létben, az alapbeállítottsága megmaradt?
Pedig, vendégként itt járva, sok minden vonzó Karintiában. Talán, mikor az ember vendég valahol, nagyobb időszakot lát, mint akik benne élnek. Jobban hat a táj – vagy csak velem van így? Amit Ingeborg Bachmann az itt élők túlzott lokalpatriotizmusának érzékelhetett, az nekem a táj makaccsága? A természet, a táj masszív ellenállása a világon sok helyen látható rombolás, természetrombolás ellen? Érzések ezek, nyilván nem tudományosan megalapozott állítások.
Más.
Már három nap eltelt úgy, hogy nem néztem az internetre. Hiányzik? Azt hiszem, hogy sokkal kevésbé visel meg ez az elvonás, önmagam elszakítása, leválasztása a netről, mint egy fiatalt tenné. Tegnap este vacsora közben jutott először eszembe, hogy jó lenne megnézni annak a halnak a nevét, amit ettem; valamilyen keszeg féle volt, sok szálkával, de frissen fogva a tóból.
Más.
Van bennem egy egyre erősödő, egyre fokozódó hazavágyás érzés: haza Bécsbe, a megszokott környyezetbe, a könyveim, a növényeim közé, le a kertbe. Valószínűleg többször írtam már, hogy minden utazásban a legjobb a hazatérés.
Tegnap reggel egy kicsit azon töprengtem, hogy így van-e vajon a lélek vándorlásával is. Tudom, sokszor előjött ez már a verseimben, az írásaimban, de válaszom, azt hiszem, ma sincs igazán. Hol van a léleknek az Otthon? Itt, az életben, a létezés világában, vagy Ott? Vagy egy állandó vágyakozás van, innen oda, onnan ide, és a legrosszabb választ azok adják, akik se itt, se ott nincsenek igazán? Ami két pólus, azt nem lehet csak úgy tessék-lássék összerakni? Mert csak hamis látszatok lesznek belőlük, de nem Maya-hab, nem az élet játéka, hanem egy fajta környezetszennyezés.
time2life 