Ennek a blogbejegyzésnek a címét Kornai János önéletrajzi könyvétől kölcsönzöm, de most nem az ő könyvéről akarok írni. A mostanában általam nagyjából egyszerre olvasott könyvek valamilyen módon mind ezt a gondolatot fejezik ki, éspedig azt, hogy a gondolatainknak ereje, teremtő ereje van.
Az indiánok felfogásáról olvasok több érdekes könyvet. Ezek között szerepel egy írás a Hanblecheyapi rítusról. Miért fontos a Hanblecheyapi rítus, vagyis a látomás kérés? Mert érezhető ennek a rítusnak a leírásából, hogy nagyon fontos volt azon emberek szemében, akik gyakorolták. Talán az egyetlen, talán a legfontosabb rítus volt a felnőtté válás, az igazi érés útján. Miért? A mai, a modern kor embereinek többsége értelmetlen babonának, bolondságnak tartaná, ha egyáltalán hallott volna róla, de miért? A ma emberének csak placebo-i vannak látomások helyett?
Mit adtak a Hanblecheyapi látomások? Egy-egy olyan víziót, amely ezután meghatározta a látomáskérő további útját? Egy-egy elemet ahhoz a képi nyelvhez, amely lehetővé tette a szellemvilággal való kommunikációt?
Azt hiszem, hogy a válasz igen, igen, ezt is, azt is, és még mást is. Egy másik olvasott könyvben, a szibériai sámánról szólóban (Dankbarkeit des Wolfes) van egy általam nagyon helytállónak érzett megfogalmazás: a mai ember úgy viszonyul a világhoz, hogy szavakkal megfogalmazni, leírni akarja a valóságot; míg a sámán mélyen beleivódottan tudja, hogy az ember a gondolataival, az álmaival, mindennel, amit tesz, teremti a valóságot.
Ez egy nagyon lényeges különbség, és mélyen igaznak érzem. A gondolataink is teremtenek, bár leggyakrabban ezt nem észleljük, vagy nem rögtön.
A rítussal látomást kérők tudták, hogy a látomásuk, a vízióik teremtőek, ezért is szerepel gyakran a fohászok végén a kérés: „legyenek termékenyek a követői (utódai)”. Mindazok majd, akik ennek a víziónak a nyomán hatnak, élnek, alkotnak.
[Mint ugyanezt más kultúrkörökben is olvashattuk más írásokban: „…s gyümölcsözőek lesznek a magjaik”.]
Ismertem vajon olyanokat, akiket a látomásuk határozott meg?
Az életben keveset. De még egy most olvasott könyvben, úgy érzem, nagy szerepe van ennek.
A Dag Hammarskjöldről (az ENSZ első főtitkára volt), az életéről szóló könyv egy olyan emberről ír, akinek volt egy látomása, egy megvalósítani akart szép víziója, és azt követte az életével.
Egy tisztaságra vágyó ember, aki pozitíven hatni, alkotni akart, mégpedig nagyot: a világ, a Föld egységének a létrehozását akarta segíteni.
Mi a bajom vele? Nem olyan nemes cél-e ez, olyan nemes vízió, amellyel én is egyet tudok érteni? De igen. Teljesen. Csak…
Csak a „hogyan”-ok fontosabbak, mint általában gondoljuk. A megvalósítás rögös útjain már sok szép idea bukott el. Miért?
Nem látta DH, hogy kikkel „szövetkezett”?
Lawrence of Arabien-t juttatta az eszembe, őt is hősnek, nemesnek mutatja a róla szóló film, és hihető, hogy olyan volt – de milyen ma Arábia? Merre haladtak az arab országok? Vagy, DH-re visszatérve: merre haladt, milyen ma az UNO (ENSZ) ? Közelebb jutottunk a Föld egységéhez, vagy csak a korrupt vezetők kéz kezet mos politikájának lett egy újabb szervezet a színpada? Min múlik, hogy a jó törekvéseink gyümölcsözőek lesznek-e? Azon, hogy kikkel kötünk szövetséget? Ez is része a „hogyan”-nak, az egyik fontos része.
Nem tudom, hogy nem vagyok-e nagyon igazságtalan LA-nel és DH-del, hogy olyat vetek a szemükre, amit talán soha senki nem tud kivédeni. Tehet-e egy vallásalapító arról, ha néhány száz év múlva egészen kiforgatják, felszínnek, színpadnak használják az egyházát?
time2life 