Homályos évezredek. Ezzel a címmel jelent meg 2023 októberében a leghosszabb regényem, amelyik majdnem 800 oldalas. A szereplői egy részét megismerhették az Örök keresők olvasói.
Homályos évezredek. Össze lehet fogni egy regényben néhány, talán nem is kevés évezredet? Eloszlik attól a homály? A homály, ami mindig borítja a múltat, hiszen az ember, a mai ember nem tud évezredekre visszaemlékezni.
Novalis írta egyszer a költészetről, hogy annak értelme az, hogy megjelenítse azt, ami megjeleníthetetlen, a láthatatlant, az érzékelhetetlent, az ismeretlent, a titokzatost, a megnyilvánulásra várót. Hasonlóan látom én ezt a fantázia regényekre is, olyan nem mese mesék, amelyek a nem ismert múltból és a lehetséges jövőből szövődnek össze.
A könyv az epublinál jelent meg, ezenkívül a német amazonon keresztül is kapható. Az ISBN száma 9783758412646, a nyelve természetesen magyar.
Október végén megjelent a puha kötésü, paperback változat. Ennek oldalszáma 736, kapható az epublinál, és remélhetöen hamarosan a német amazonon is.
https://www.epubli.com/shop/homalyos-evezredek-9783758412646
Idemásolok bemutatásként egy rövid részt az utolsó, a tizedik fejezet elejéről. Ennek a címe: Az utolsó ember.
Pandóra és Pallas közös feladatot kaptak a hétre. Egy felszámolás előtt álló területre kellett ellátogatniuk, egy utolsó ellenőrzésre azelőtt, mielőtt megkezdődik annak a résznek a teljes átformálása, vagyis beillesztése a civilizáció világába. Alig-alig volt már ilyesfajta terület a Föld felszínén, olyan hely, ahol egy vagy több száz évvel korábban még a régi emberek települései húzódtak, mint ahogy nemigen voltak már régi típusú emberek sem. Ők maguk, Pandóra és Pallas ugyanazon a keltető állomáson lettek létrehozva, és a finom formálódásnak nevezett korszakukban is gyakran találkoztak egymással különféle tanfolyamokon. Ugyanis nem minden tudnivalót plántáltak beléjük a megteremtésük során, voltak olyan ismeretek és készségek, amelyeket később kellett megtanulniuk, elsajátítaniuk. Ekkor választhattak maguknak valami nevet is a szériaszám és a verziószám mellé, amit az elkészülésükkor kaptak. A névválasztásban nem voltak kötöttségek, más információforrásuk nem lévén, általában amit a hálón olvastak, tanultak, abból választottak ki maguknak egy nevet.
Pandóra és Pallas örültek a közös munkának, bár ezt nem mondták ki. A világuk nem támogatta azt, hogy bármelyik két android túl szoros kapcsolatot alakítson ki egymással a Gép által felügyelt és nyilvántartott párkapcsolatokon kívül, sokkal inkább az volt a szabály, hogy mindenkinek mindenki mással egyformán jó viszonyban kellett lennie. Az Ellenőrző – Felügyelő Program a tulajdonságaik alapján választotta ki pont őket, elmúlasztva az ellenőrzését annak, hogy dolgoztak-e már együtt. Igaz, nem szerepelt az egyéni bejegyzéseikben semmi, ami az együtt dolgozásuknak ellentmondott volna.
Az ő örömük abból is fakadt, hogy mind a kettőjükben több kíváncsiság volt, mint a társaik legtöbbjében, szívesen vállalkoztak kereső-kutató feladatokra, és különösen olyankor, ha ezt nem a gépen és benn a Városban, hanem túl a civilizált zónán kellett elvégezniük. Pedig látszatra nem különböztek semmiben android társaiktól, nem számítottak különcnek, mint az olyan egyedek, akik szívesen csináltak valami olyat, amit csak a régi emberek csináltak, az androidok már nem. Egészen mindennapi dolgok lehettek olyanok, ami különccé váláshoz vezettek, például az, ha valaki szeretett sétálni. Az androidok sohasem sétáltak, hiszen a Város tele volt mozgójárdákkal, és egyébként is mindannyian rendelkeztek antigravitációs gombbal, ami lényegesen gyorsabb mozgást tett lehetővé. Tulajdonképpen a Város falain való kilépés is a különcséghez vezetett, ha nem a kapott feladata miatt tette ezt valaki többször. Egy egyszeri kíváncsiság még tolerált volt, de úgy tartották, hogy az bőven elég ahhoz, hogy mindenki megértse, kijárni fölösleges. A Város elég hatalmas területen terjedt szét ahhoz, hogy mindenféle felüdülésre alkalmas létesítménynek bőven legyen hely benne. Szépen rendezett ligetek voltak bőségesen, természetesen a génlaborban tervezett és készített növényekből. Lehetett itt sportolni, társalgást vagy meditációs gyakorlatokat folytatni. Persze ezek, mármint a sportolás, a társalgás vagy a meditációs gyakorlatok, mind mást jelentettek már, mint egy-két száz évvel korábban.
Pandóra és Pallas két kis nem-emberi segítőtársat vittek magukkal: egy drónt és egy kutyát. A drónnak, bár repülni tudott, egyáltalán nem volt madár formája, ugyanis nem volt már hosszú-hosszú évtizedek óta senki, akit ezzel becsaphattak volna. Az igazi madarak majdnem teljesen kihaltak, és az androidok többsége nem is látott másképp, csak régi filmeken madarakat. A drónban nem volt semmi élő anyag, csak fémek és mesterséges intelligencia. A kutya viszont éppen úgy génlabor terméke volt, mint ők maguk. Neki is adtak nevet, Mirzamnak hívták. A saját nyelvükön tudtak beszélgetni vele, és amolyan harci-védelmi feladatokat látott el mellettük, arra az esetre gondolva, ha netán valamilyen ismeretlen vadállat megtámadná őket odakint a Vadonban. Az ilyesmi nagyon-nagyon ritkán fordult elő, egy évben talán egyszer vagy kétszer az egész Földön. A vadon élő állatok túlnyomó többsége ugyanúgy kihalt már, mint a madarak.
A Központi Gép által vezérelt irányítás mellett az antigravitációs gombjaikkal kevesebb, mint egy félóra alatt odaértek a kijelölt területre. Leszálltak, és egy pár pillanatig szokták a látványt és a hangokat, ami körbevette őket. Kétszer jártak már felszámolás előtt álló területen, és mind a két alkalommal más és más kép fogadta őket. Ez a mostani is különbözött mind a kettő előzőtől.
Az egyik alkalommal egy ki tudja, hogy milyen módon életben maradt, elvadult kutya támadott rájuk, pontosabban csak készült rájuk vetni magát, de amikor Mirzamot megpillantotta, megdermedt és nem ugrott. Pillanatokig döbbenten nézte a vadkutya Mirzamot, és Pandóra Pallassal sajnálták, hogy nem tudnak az állat fejében olvasni. Emberi szavakkal türelemre intették Mirzamot, aki korántsem izgatta úgy fel magát, mint az idegen állat, majdnem ugyanannyira higgadt maradt, mint Pandóra és Pallas. Amikor az ismeretlen állat vad csaholásba kezdett, Mirzam olyan közönyösen fogadta, mint aki tisztában van valamiféle felsőbbrendűségével. Azt azért látták rajta, hogy nem lazult el, egy pillanatig sem engedte el a figyelméből a vad kutyát, hogyha az támad, reagálni tudjon. De erre végül nem lett szükség. Egy jó negyedórás jelenet után, ami alatt a két állat óvatosan kerülgette és megfigyelte egymást, a vad kutya hirtelen megfordult, elszaladt, és eltűnt a közeli erdőben.
A másik alkalommal egy olyan helyre vezényelték őket, ahol a települést az emelkedő tengervíz miatt hagyták el az emberek, még a régi típusú emberek. Az egykori építményekből már csak romok maradtak, amelyeket gyorsan benőtt a hínár és a vízi moszat, és apróbb halak, rákok és kagylók vették birtokukba a területet. Pandóra és Pallas itt sokat filmeztek, akkor láttak először nem a Városban készített vízi állatokat, és lenyűgőzte őket a látvány.
Most nem láttak semmilyen élőlényt maguk körül. A városkával, ahol jártak, már előbb végezhetett valami, semmint a Nagy Beköltözés elkezdődött. Ez a Nagy Beköltözés volt a hivatalosan elfogadott terminológia, mintha csak azt akarta volna a vezérlőprogram elérni, hogy ne az tudatosuljon, hogy a szép, új, fejlett civilizáció úgy kezdődött, hogy a felszínt érő gyors katasztrófák miatt úgy menekültek oda le az emberek. Természetesen abban nem volt semmi különös, hogy a felszín különböző részei más és más módon mutatták a pusztulást. A régi emberek településeivel szinte mindenhol történt valami, mielőtt végleg elhagyták. Volt, amelyiket a tengervíz emelkedése néptelenített el, volt, amelyiket egy lávafolyam öntött el, és volt, ahol maguk az emberek miatt vált szennyezetté a környezet. Annak alapján, amit a Központi Gép Adattárában előre elolvastak, amikor ezt a feladatot megkapták, itt valamilyen robbanás történt a városkát energiával ellátó erőműben, és az okozott olyan környezetszennyezést, ami veszélyt jelentett minden élőre nézve.
Mindketten, Pallas is és Pandóra is igyekeztek minél alaposabban felkészülni. Talán volt ebben egy kis önmagukban fel nem ismert versengési vágy, amit egyébként a világuk nem látott szívesen. Az egymással való kooperációt sulykolták beléjük a nevelésük különböző fázisaiban más és más módszerekkel, nem a versenyt. Egyébként is, honnan jöhetett volna egy androidban valamiféle vágy, hiszen hivatalosan semmilyen tudatalattival nem rendelkeztek, mint a régi típusú emberek. Ha nincs tudatalatti, nincsenek ösztönök, csak beprogramozott és továbbfejlesztett tudás van, nincs forrása az ismeretlen vágyaknak. Avagy mégis van még más is? Tiltott kérdések voltak ezek, de létező problémák bújtak meg mögöttük.
Mindketten utánakerestek a hálón sok régi hasonló esetnek. Atomkatasztrófáknak, amelyekről konkrét tények maradtak fent és olyanoknak is, amelyiknek csak a híre, mint egy legenda kísértett a későbbi évszázadok, évezredek során. Pandóra képzeletét különösen megragadta az egyik film, amit látott. Először majdnem otthagyta és nem akarta végignézni, mert egy tucatnyi öregasszonyról szólt a film, és azok az öregasszonyok bizony csúnyák voltak. Valószínűleg csúnyáknak tartották őket a maguk idejében is, de még sokkal jobban elborzasztották Pandórát, aki ilyen megöregedett „igazi” embert még sohasem látott. Az első pillanatban még arra is gondolt, hogy talán a szerencsétlenség miatt váltak ilyenné, de később megértette, hogy nem. Az öregedés látszott rajtuk, és a világban, ahol Pandóra és Pallas éltek, már nem volt öregkor. Pandóra talán még sohasem gondolt akkora szeretettel a saját világára, mint amikor azokat az öregasszonyokat meglátta: milyen jó, hogy ez már nem lehetséges! Hogy neki ilyet már nem kell megélnie!
A film egyfajta régi dokumentumfilm lehetett. Azt mutatta be, hogy hiába igyekeztek a hatóságok mindenkit kitelepíteni a mérhetetlenül elszennyeződött területről, mégis akadtak olyanok, akik ott maradtak a tiltott zónában, ahogy azt a területet akkor nevezték. Ott maradtak annak ellenére, hogy azon a helyen megszűnt minden, ami akkoriban a civilizációt jelentette: nem volt áram, nem volt vízszolgáltatás, nem volt egészségügyi ellátás, iskola – egyszóval nem volt semmi. Egy elszennyezett vadon volt mindössze. Ehhez képest meglepő módon az öregasszonyok, akárcsak a természet, még sokáig eléltek.
Ez volt a legmegdöbbentőbb Pandóra számára az öregasszonyok csúnyaságán kívül. A pusztulás képeit várta, sivár, kiégett, lehetetlenül tönkrement vidéket, és ehelyett mást látott. A film egy burjánzó vadont mutatott, ahol jóval több volt a zöld, a növény, mint az ő városukban, és egy rakás olyan állat mozgott benne, amilyet ők, az android kor gyermekei, sohasem láthattak élve. A természetnek nem ártott meg a pusztító erejű robbanás? A sugárzás, amiről azt tanulták, hogy az minden életre káros? Vagy az ártalom sokkal rövidebb ideig tartott, a természet hamarabb regenerálódott, mint ahogy gondolták. Pandóra nem tudta tisztázni magában ezt a kérdést. A film melletti szöveg szerint azon a területen minden olyan szennyezetté vált, hogy az emberi fogyasztásra alkalmatlan lett. Nem volt szabad ott még a bokrok bogyóit sem leszedni. Az a néhány öregasszony pedig mégis ezt tette. És éltek. Vadon éltek. Egy android ember számára az ambivalens érzések ritka élményt jelentettek. Az, hogy valami egyszerre vonzó és taszító tud lenni, nehezen elfogadható dolog volt a számukra. Pandóra valahogy így volt ezekkel a filmen látott öregasszonyokkal. Titokban önmagában még abban is reménykedett, hogy egyszer sikerül összetalálkoznia egy ilyen régi emberrel, de ezt a kívánságát még önmagának sem foglalta szavakba.
A drónjuk felrepült magasra, hogy nagyobb látószöggel, nagyobb területrészt egyszerre belátva segítse őket, ők pedig Mirzammal elindultak az ilyen ismeretlen helyeken szokott, az átlagosnál lassabb tempójukban az egész terület körbejárására. Pontosabban ez sem volt járás abban az értelemben, ahogy a régiek mondták, mert most is az antigravijukkal repültek, alig egy-két méterre emelkedve fel a talajtól, csak ahol valami akadály állt, ott jobban. Az egyik udvarban Pallas sok szerszámot, régi dolgot fedezett fel, és intett Pandórának, hogy szálljanak le, mert szeretné közelebbről megnézni azokat. Valamilyen műhely lehetett ott régen, csak a véletlenen múlhatott, hogy az abban használt dolgok még megvoltak, nem vesztek el vagy mentek teljesen tönkre. Ámbár ezt nem tudták pontosan megállapítani, így csak filmfelvételeket készítettek, amelyeket rögtön elküldtek a Központi Gépnek. Ítélje meg a Felügyelő Program, hogy van-e ezek között valamilyen megőrzésre érdemes, amiért ideküldenek egy szállító drónt, hogy elvigye a Régi Idők Múzeumába.
Amíg a válaszra vártak, ott maradtak abban az udvarban és a környékén. Azt csinálták, amit a Városban nem lehetett: gyalogoltak. Minden irányban elindultak egy kicsit körülnézni. Bár a házak tönkrementek, még ilyen lepusztult formájukban is volt bennük Pandóra és Pallas számára valami meseszerű. Ilyen egyszerű kis házacskákban éltek a régi emberek, gondolták, és próbálták elképzelni magukat egy-egy házikóba.
Úgy látszik, hogy a séta és a régi emberekre gondolás még több olyan reakciót kiváltott belőlük, ami az androidokra nem volt jellemző, csak a letűnt korok embereire. Például elkezdtek hangosan beszélgetni. Ezt általában azért nem használták, mert a hangtalan információátvitelük lényegesen gyorsabb volt, és ritkán adódott olyan helyzet, hogy a hangos beszédre szükség lett volna.
-Nézd csak, milyen piros bogyók! – mutatott Pallas egy szederbokorra mellettük. – Mit gondolsz, ehetőek?
Pandóra kicsit csodálkozva nézett rá, részben a szokatlan megszólalás, részben a bogyók miatt:
-Tudod, hogy nem tanácsolják, hogy itt kint bármit is együnk. Vigyünk belőle? Vagy kérdezzek rá a Központnál?
Pallas nem válaszolt, hanem odalépett az egyik bokorhoz, letépett egy kis piros gyümölcsöt és megkóstolta.
-Érdekes. Egész jó.
Pandóra nem akart lemaradni, benne is nagyobb lett a kíváncsiság, mint az óvatosság. Ő is leszedett egy szedret és beleharapott: Tényleg jó.
Szedtek még néhány szemet, de nem ették meg azonnal, hanem betették egy kis tarisznyafélébe, ami az övükön lógott.
-Nekem tetszik ez a hely – mondta Pallas. – Tegnap olyan képeket láttam a hálón, hogy azokhoz képest ez gyönyörű, ami itt van.
Pandóra elmosolyodott, tulajdonképpen ő is úgy érezte, hogy sokkal kedvesebb helyre kerültek, mint amire lélekben felkészült.
-Milyen képeket láttál? – kérdezte.
-Egy nagyváros képeit, egy olyan városét, amely úgy elrondította a tengert, ami mellett feküdt, hogy egy nagy bűzlő kloáka volt az egész.
-Kloáka? – Pandóra nem találkozott még ezzel a szóval, ami nem csoda, hiszen az android világban nem volt ilyen.
Most Pallas mosolygott némi büszkeséggel:
-Én is tegnap láttam először ezt a szót. Képzelj el egy nagy bűzös mocsarat, amely csak egyre nő, mert sokmillió élőlény ürüléke mind odakerül.
Pandóra megborzongott, nem volt kellemes érzés ilyet elképzelni.
-De miért? Miért csináltak ilyet?
Pallas megvonta egy picit a vállát: Ki tudja. Butaságból, nemtörődömségből, nem emlékszem, mit írtak. Csak arra, hogy utána ez az egész bűzlő nagy valami elöntötte a városukat.
Nem volt kellemes gondolat. De szerencséjükre valami elvonta a figyelmüket.
-Nézd csak! – mondta Pandóra. – Ott!
Távolabb tőlük egy kisebb folyó mentén hirtelen feltűnt egy alak.
Először azt hitték, hogy valamilyen vadon élő állat, és érzékelték, hogy Mirzam már készenléti állapotban áll mellettük. De nem vadállat volt, és hamar megértették, hogy nem is veszélyes.
Egy ki tudja mennyire vén öregember baktatott a réten, lassan, komótosan, talán az öregség miatt, talán csak azért, mert amúgy sem volt hová sietnie. Nem kopaszodott a korral teljesen meg, ritka, de hosszú ősz hajszálai egybefonódtak az ősz szakállával. A ruha, amit viselt, legalább olyan öreg lehetett, mint ő maga, erősen megkopott, de nem volt piszkos. Az egyik kezében egy vödröt vitt, a másikban pedig egy botot, amit az ő saját gyerekkorában minden kisfiú azonnal felismert volna, hogy az egy pecabot, de Pallas és Pandóra ezt nem tudták. Azon töprengtek, hogy mit csináljanak. Mind a ketten most láttak életükben először régi típusú embert, nem civilizált embert, és bármennyire is ábrándoztak titkon ilyesfajta találkozásról, fogalmuk sem volt, hogy mi lenne a helyes magatartás. Nem akarták rögtön jelenteni a Központnak, mert féltek, hogy akkor visszarendelik őket, és nem engedik, hogy megközelítsék a „felfedezésüket”, ők pedig azt akarták. Ebben hangos szavak nélkül is azonnal egyetértetttek. Felkészülésképpen Pallas bekapcsolta önmagán azt a tolmácsrészt, amelyik több ezer régi nyelvet tudott, és bizton remélte, hogy ha sikerül szóba elegyedniük a vademberrel, akkor meg fogják érteni egymást. Ebben Pandóra is reménykedett, és nem akarta elmulasztani, hogy megpróbáljanak kapcsolatot teremteni az öregemberrel, de azt mondta, hogy előbb figyeljék meg, hogy hová megy és mit csinál. Ő elirányította a drónt az öregember fölé, hogy a nagy felbontású kamerával felszerelt drón néhány képet készítsen minél közelebbről. Ez meg is történt, bár az öregnek nyilván nem tetszett a dolog, mert amikor észrevette a feje fölött a drónt, mérgesen hadonászott azzal a kezével, amelyikben a botot tartotta, és kiabált valamit, amit Pandóra és Pallas nem értettek meg. A képeken viszont jól látszott a vödör és a bot, sőt még a vödörben úszkáló három kis hal is. Ebből a számítógép megkérdezése nélkül is kitalálták, hogy az öreg a botot a halfogásra használhatta, és most feltehetően hazafelé tartott a folyótól.
Ügyelve arra, hogy ne nagyon csökkenjen a köztük levő távolság, követni kezdték az öreget. Egy körülbelül negyedórányi gyaloglás után – ami az ő számukra lényegesen szokatlanabb volt, mint az öregembernek — a férfi beért egy másik hasonló helyre, mint ahol az előbb ők leereszkedtek: kis házak romjait lehetett látni, és mindegyiket erősen benőtte sok-sok vadon növő kisebb fa és bokor. Az egészben a rendezetlensége ellenére is volt valami szép. Amire Pallas és Pandóra odaértek, az öregember már bement az egyik kis házba, de mivel annak tárva-nyitva volt az ajtaja és a két ablaka, hamar meglátták őt. Megálltak néhány lépésnyire a háztól, és figyelték, ahogy az öreg tesz-vesz odabent. Újdonságot jelentett a számukra mindaz, amit láttak. Az öreg tüzet gyújtott egy kis vaskályhában, ami egyszerre szolgált neki arra, hogy azon készítse az ételét és fűtésre. Fűtésre ugyan most nem volt szükség, részben azért, mert a melegebb évszakban jártak, de részben azért sem, mert az utóbbi évszázad felmelegedése annyi változást hozott a bolygó klímájában, hogy sehol sem volt olyan igazi tél, amilyet a régiek ismertek. Havat az androidok sohasem láttak, csak régi filmeken, az általuk gyakorolt sílesiklás mesterséges terepen, nem havon történt.
Az öregen látszott, hogy észrevette őket, többször kitekintett feléjük, de egy jó darabig nem szólt semmit. A mérge úgy látszik elmúlt, odapislogott néhányat a kis fenyőfájára, amit még reggel, mielőtt a folyóhoz indult volna, állított fel magának a sarokba. Úgy látszik, mégis lesznek karácsonyi vendégeim, dörmögte magában, és miközben erre gondolt, elővett néhány darab édesgyökeret a raktárul szolgáló ládájából, és odatette őket a halak mellé sülni.
A továbbra is a ház előtt álldogáló Pandóra, Pallas és mellettük Mirzam hallották, hogy az öreg mond valamit, de nem értették.
-Lehet, hogy neki is van a házban egy Mirzamja? – kérdezte Pandóra hangtalanul Pallast.
-Nem hiszem – felelte a fiú, de bizonytalanul ingatta közben a fejét. – A régiek nem tudtak beszélgetni a kutyáikkal, én úgy olvastam.
Természetesen ezt Pandóra is tudta, de amióta itt voltak, már több dolog megkérdőjeleződött mindabból, amit addig tanultak. Mirzam nem szólt hozzá a beszélgetéshez, csak azt vették észre rajta, hogy úgy mozgatja az orrát, mint aki kellemes illatokat észlel.
Egy jó félóra telhetett el így. Ők hárman békésen álldogáltak a ház előtt, és figyelték, hogy mit csinál az öreg odabent. Nem történt tulajdonképpen semmi, és mégis olyan lenyűgözve álltak, mint talán soha egyetlen filmet nézve sem otthon, a Városukban. Ha éltek volna egy-két száz évvel korábban, lehetséges, hogy akkor éltek volna át hasonlót, ha élőben hallgatnak olyan zenét, amit addig csak felvételről ismertek.
Az öreg mindenfélét mormogott magában, miközben tett-vett a házban, és egyre gyakrabban nézegetett kifelé. Végül elszánta magát és kilépett az ajtaja elé.
-Jó napot! – a köszönése nem volt barátságtalan, inkább csak a bizonytalanság érződött rajta, az, hogy közeledni is akart az idegenekhez, de tartott is tőlük.
Pallasnak a fordítóprogram azonnal jelezte a köszönés jelentését, és kiválasztotta a nyelvet a beszélgetéshez. Pallas megörülve, bár kissé akadozva válaszolt:
-Jó napot!
Úgy látszott, hogy Pandóra és Mirzam is megértették miről van szó, mert utána mondták: Jó napot!
Az öreg először megdöbbent, hogy a kutyát is beszélni hallja, majd egy cseppet elmosolyodott, mintha elszállt volna az egyébként sem túl nagy félelme. A karjával intett, hogy jöjjenek beljebb, lépjenek be a házába. Pandóra és Pallas egymásra néztek, azután mind a hárman bementek a házba.
A ház berendezése igen egyszerű volt, egy szimpla faágy állt valamilyen pokróccal letakarva az egyik sarokban, a tűzhelyül szolgáló kályha előtt egy kis asztal egy székkel és a fal mellett egy lóca. A néhány edénynek meg szerszámnak volt egy-két polc a falon, és a lóca mellett szabadon maradt falrészen még két láda állt. Villany nyilván régóta nem lehetett itt, de két kis gyertyatartót felfedeztek Pandóra és Pallas kutató szemei, és érdekes módon rögtön fel is ismerték az általuk addig csak képeken látott tárgyakat. Valami jóleső belső megelégedettséget éreztek ettől, ami rátelepedett arra a kezdeti érzésükre, hogy minden olyan, mintha egy múzeumban járnának.
Az öreg felemelte a lócát, az asztal másik oldalára állította, mint ahol a szék állt és intett a vendégeinek, hogy üljenek ott le. Mirzamnak nem mondta senki sem, hogy mit csináljon, így ő az orra „szavát” követte, és letelepedett a kályha mellé.
Érződött, hogy zavarban voltak mindannyian. Az öreg azért, mert nem tudta, hogy milyen itallal kínálja meg a vendégeit, hiszen a régi beidegződései szerint valamilyen pálinkával kellett volna, de olyanja már évek óta nem volt. Ugyan megpróbálkozott néha a környék bokrain szedett növényekből különféle italokat készíteni, de semmi sem sikerült olyanra, amilyennek ő egykor ismerte. Azonkívül nem is volt kettőnél több pohara, azt is fölösleges luxusnak tartotta az utóbbi években, hiszen már évek óta nem találkozott senki emberrel. A mostani vendégein meg látta, hogy azok olyan másfélék, és ilyenekkel ő nem beszélgetett még soha. Azon idő előtt, amikor ő egyedül maradt itt, mert az utolsó olyan ember is meghalt, aki még rajta kívül a környéken élt, gyakran küldtek errefelé drónokat a Városból. Azt mindig ellenségnek tekintették, valami leskelődőnek, aki-ami talán még megmérgezni vagy meggyilkolni is tudná őket, ezért igyekeztek elbújni, ha hallották vagy meglátták, hogy drónok közelednek. Azután az utóbbi néhány évben már azok sem jöttek, úgyhogy ő gyakran úgy érezte, hogy egyedül van a Földön.
A bodzaszirupból töltött végül a két pohárba, felöntötte vízzel, és úgy állította a vendégei elé az asztalra:
-Tessék.
A tolmácsgép jelezte, hogy ilyenkor ezen a nyelven „köszönöm”-t szoktak mondani, ezért Pandóra is és Pallas is azt felelték:
-Köszönöm.
Az öregnek volt még egy csorba bögréje, abba magának töltött az innivalóból és azt mondta:
-Szívesen. Nemsokára megsül az estebédünk is – mutatott a kályhára. A vendégei enyhe bólintásából látta, hogy azok megértették őt, bár fogalma sem volt, hogy honnan ismerhették pont az ő nyelvét. De mégis, egyre jobban örült, hogy legyőzve a félelmét behívta őket, mert barátságosnak látszottak, annak ellenére, hogy érezte rajtuk, hogy ismeretlen nekik itt minden. Legalább egyszer nem vagyok egyedül karácsonykor, gondolta magában.
-Kicsit szegényes karácsonyi vacsora, de azért csak jó lesz — mondta az öreg, és közben rámutatott a sarokban álldogáló kis fenyőre. – Már nincs mivel feldíszítenem, csak néhány tobozt szoktam ráaggatni.
Pandóra és Pallas kicsit meg voltak akadva. Nem igazán értették, hogy mit jelent a karácsony, és miért kell a kis fára tobozokat aggatni. A tolmácsgépük ugyan jelezte, hogy a karácsony egy régi ünnep neve volt, de magyarázatot nem fűzött hozzá.
Pandóra óvatosan megkérdezte:
-Karácsony? Az valamilyen ünnep, ugye?
Az öreg kissé meglepetten nézett rájuk és bólintott: Igen.
Ez a mai fiatalság még azt sem tudja, mi az, hogy karácsony – gondolta sajnálkozva magában.
-Mit ünnepeltetek? A fákat? – a kérdéseket Pallas tette fel, de látszott rajtuk, hogy ezek mindkettejük kérdései.
-Sok mindent jelentett nekünk a karácsony – fogott bele a mesélésbe az öreg. – Karácsonykor született Jézus, az Isten fia. Aki eljött az emberekhez, hogy segítsen a szegényeknek. Kis jászolokat építettünk még gyerekkoromban, és az is odakerült a fa alá.
Bár az androidoknak általában kevesebb érzelmet tükrözött az arcuk, mint a régi embereknek, most bizony úgy Pallas, mint Pandóra arcán látszott, hogy nem érzik, hogy okosabbak lennének a választól.
-Jézus? – kérdezte Pallas, és közben vele szinte egyszerre Pandóra is kérdezett: Isten?
Már csak az hiányzott volna, hogy Mirzam is feltegyen egy kérdést – például azt, hogy mi az, hogy jászol –, de az ő fantáziáját szemmel láthatóan a sülő halak kötötték jobban le, amelyek már lassan elkészültek.
-Ti nem hallottatok soha Jézusról? – kérdezte kissé szomorkásan az öreg. – De valamilyen Istent csak ismertek ti is, nem?
Pandóra és Pallas egymásra néztek, a hangtalan üzenetváltásukban megállapították, hogy valamilyen vallásról lehet szó, de hangosan Pandóra csak annyit mondott:
-Isten, aki mindent intéz, aki mindenről gondoskodik, ugye? Minálunk a Központi Gép az, aki mindent felügyel és megszervez.
Majdnem hozzátette még azt is, hogy az küldte őket ide, de azután úgy vélte, hogy arról talán jobb nem beszélni.
Központi Gép! Uramisten, gondolta magában az öreg. Ez borzasztó! Most már nem csodálom, hogy a fiam egyetlen karácsonykor sem látogatott meg az utóbbi évtizedekben. Mit érthetne a karácsonyból az, akinek Isten annyi, mint egy Központi Gép!
Hogy ne mutassa a belső háborgásait, felállt, és a kályhához lépett. Belekóstolt az ételbe, és megállapította, hogy úgy a zöldségek, mint a halak már megsültek.
-Elkészült szépen minden, akkor kezdhetjük a karácsonyi vacsoránk.
Tányérja szerencsére maradt több is a régi időkből, most gyorsan lepakolta mindazt, amit azokon tartott, és egy-egy tányért tett Pandóra, Pallas és önmaga elé. Mirzam úgy látszik, attól félt, hogy ő kimarad, ezért felült a lócára Pallas mellé, és szemrehányóan nézett az öregre.
-Te is éhes vagy? – kérdezte az öreg, de nem várt választ, részben mert megértette a kutya pillantását, részben viszont azért, mert ő még sohasem látott beszélő kutyát. Egy kicsit öblösebb tálat tett a kutya elé, azután beemelte a tepsit a megsült halakkal és zöldségekkel az asztal közepére, hogy szépen elossza mindannyiuknak. Mialatt így tett és vett, egyfolytában beszélt, mint aki hosszú idő hallgatását akarja bepótolni.
-A család ünnepe is volt a mi egykori karácsonyunk. Karácsonykor összejött a család, papa, mama és gyerekek, és általában még szélesebb körben is, a nagyszülők és az unokatestvérek.
Pallas és Pandóra szótlanul hallgatták, és gyorsan igyekeztek a hallott szavak jelentéseit megkérdezni a szótáruktól. Család? Papa? Mama? Nagyszülők? Unokatestvérek? Tulajdonképpen tanultak minderről az iskolaéveik alatt, a finom formálódás során, de egészen más volt az filmen látni, és itt, ebben a kis házban maguk elé képzelni mindezt.
Milyen lehetett az, hogy papája meg mamája volt valakinek? És hogy kapcsolódott ez az Isten fiához? Miért volt ugyanaz az ünnep a családé is? Hirtelen megint telelettek kérdésekkel, de nem akarták ezeket az öregnek feltenni.
Az öreg közben szépen elosztotta a zöldségeket hármójuk között, és még Mirzamnak is tett egyet a tálkájára. A három halnak levágta a fejeit meg a farkait, ezeket mind Mirzam kapta, a három haltestet meg ők hárman.
Pallas, Pandóra és Mirzam most ettek életükben először nem biolaborban készült táplálékot. Bár az első falatnál még furcsa volt, mire befejezték, megállapították magukban, hogy nagyon ízlett. Még Mirzamnak is, akinek a számára szokatlan sok szálkás résszel kellett megbirkóznia. Pandórában és Pallasban volt egy kis zavartság – amit a régiek talán lelkiismeretfurdalásnak neveztek volna, hiszen megszegtek egy szabályt –, de remélték, hogy ez a vétség nem von súlyos büntetést maga után.
Éppen lenyelték az utolsó falatot és megköszönték az ebédet, amikor megjött a Központi Gép üzenete arról, hogy egy szállító drón körülbelül húsz perc múlva ott lesz, menjenek vissza a jelzett helyre, ha netán elmentek volna valahová.
-Mennünk kell – mondta Pandóra, miközben mind a hárman felálltak. – Értesítést kaptunk, hogy jön egy drón az elszállítandókért.
-Drón? – kérdezte elsötétült arccal az öreg. – Ide?
Gyorsan elmagyarázták neki, hogy régi szerszámokat találtak a közelben egy udvaron, és azért jön egy drón, hogy azokat elvigye a múzeumba.
-Talán nekem is jó lenne azokból a szerszámokból még valami – dünnyögte félhangosan az öreg, de a fiatalok meghallották.
-Jöjjön velünk és válassza ki, ami kell – javasolta Pallas.
Az öreg egy kicsit elbizonytalanodott. Félt a drónoktól, de ezt nem akarta elárulni. Azután mégis rászánta magát:
-Jó, de akkor menjünk gyorsan. Nem akarom, hogy az a drón meglásson.
Pallas és Pandóra rábólintottak, és sietve elindultak mindannyian. Pallas és Pandóra nem értették meg igazán az öreg félelmét, azt hitték, hogy az csak a technikától való idegenkedéséből fakad, nem voltak tisztában vele, hogy a drónokkal a régi emberekre vadásztak is.
Az öreg talált magának egy régi fejszét meg egy fűrészt, amiknek nagyon megörült. Amikor meghallotta a szállító drón érkezését, elbújt a közeli ház romjai között. Csak akkor jött elő, amikor a megpakolt drón már eltávozott.
Pallas és Pandóra nagyon kedves szavakkal búcsúztak el az öregtől, és kérték, hogy feltétlenül látogassa meg őket, ha eljön a Városba. Az öreg csak némán bólogatott, de nem válaszolt erre semmit.
Pallas és Pandóra még sokáig várták az öreg jelentkezését. Jóval később tudták csak meg, hogy az öreg soha nem ment el a Városba. Amikor meghallotta a közeledő felszámoló drónok hangját, öngyilkos lett.
time2life 