A felejtés betegsége és az emberi kapcsolatok

Ritkán használjuk a mindennapi beszédben azt a kifejezést, hogy a felejtés betegsége. Ha beszélünk róla, Alzheimer kórt vagy Demenz-et mondunk, néha suttogva csak, mert a rokonként érintetteket egyfajta fölösleges szégyenérzés gyötri. A mindennapi használatban gyakran összemosódik a kettő, az orvostudomány különbözteti csak meg őket, definiálva az Alzheimer kórt, mint a Demenz egyik fajtáját, amely leggyakrabban csak idős korban, hatvanöt éves kor után jelentkezik.
Remélem elnézik nekem ezt most az orvosok, de a jelenlegi szempontomból ez mindegy. Arról szeretnék beszélni, elgondolkodni s elgondolkodásra késztetni, amit a mindent-elfelejtés betegségének neveznék. Hol van a határ, a mindenkit érintő, s mindenki által átélt elfelejtések és a felejtés, mint betegség között? Tudjuk-e, lehetséges-e pontosan meghúzni a határvonalat?
Vajon a mindent-elfelejtés csak korunk betegsége? Vagy mindig volt, legalább olyan gyakorisággal, mint ma, volt, csak amíg a nagycsaládok voltak a társadalomban az általánosak, addig kevésbé éreztük társadalmi problémának?
Mit jelent az, hogy társadalmi probléma? Olyasmit, ami problémaként kikerült a családi fennhatóság köréből, s mindannyiunkat érint. Éppenúgy, ahogy társadalmi kérdésnek tekintjük például a gyermekek iskoláztatását. Az emberek kifejlődésének életszakaszához, a gyermekkorhoz és az ifjúkorhoz jobban kialakultak a felelősség megosztásának a szintjei: mit várunk el a családtól, és mit a társadalomtól. Az idős korra nézve, a halál felé haladás életszakaszára nézve, ez sajnos messze nincs így.
Mit jelentett régen a nagy családmodell, a több generáció együttélése az idős embereknek? Az idősödő, egyre többet felejtő ember ott totyogott, téblábolt a családja között; körülötte az ifjú, életerős felnőttek tették a dolgukat, s néha rászóltak a szaladgáló gyerekekre: Vigyázzatok a Papára! Vagy a Mamára, természetesen, hiszen az elfelejtés nem válogat férfi és nő között, éppen úgy nem, mint a halál sem. Nyilván nem ilyen idilli volt a kép régen sem. Problémát jelentettek a megváltozott képességek, az érintettnek is, és a környezetének is. Néha sokáig tartó, súlyos problémát.
Mint probléma megnőtt a számunkra, mindannyiunk számára, s az egész társadalom számára problémává vált az általános családmodell megváltozásával. Sok-sok idős ember manapság egyedülálló, faluban is, városban is egyaránt. Bár a tapasztalataim és az olvasmányaimból szerzett erre vonatkozó ismereteim a fejlett országokra vonatkoznak, azt hiszem a világ más országaiban is hasonló a helyzet.
A sok-sok egyedülálló, idős ember előbb-utóbb mind ápolásra, gondozásra szorul, s a családi fészek hiányát lelkileg is, fizikailag is megérzik. A fészekhez tartozás érzése legalább olyan fontos lenne a számukra, mint a csecsemőknek.
Csak másképp érzékeli a fészekhez tartozását vagy annak hiányát az ember az öregedés korában. Az idős ember, amellett, hogy szenved belül a felejtés miatt, az egykori képességei elvesztése miatt, még nagyon is érzi ember mivoltát, emberi méltóságát, s annak tudatát, hogy valaha mennyi mindent tudott. Van-e erre szemük, megérzésük a környezetükben lévőknek, hogy odafigyeljenek rájuk? Egyedülállók, egyedül élők esetében igen kicsi erre az esélyük.
Egy nagyon jó könyvet olvastam erről a témáról nemrégiben, Arno Geiger Der alte König in seinem Exil című könyvét. Személyes tapasztalatait írja meg a szerző, s azt, hogy hogyan változott meg az évek során az édesapjához való viszonya, ahogy felismerte, hogy a betegség mögött is ott van az ember. Két kis beszélgetésüket idézném példaként arra, hogy mennyire öntudatlanul is érzékeli a felejtés betegségétől szenvedő ember, hogy empátiával vagy sem, és mennyi empátiával fordulnak őfelé:
— Már sok mindenben megöregedtem.
— Akármennyire is megöregszik az ember, mindig tanul még valamit az élettől.
— Én már nem, sajnos. Bennem már semmi sincs. S én már örülnék, ha én már hamarosan, hamarosan, hamarosan …itt már semmit sem kellene tennem. Csak egy kicsit menni, és semmit sem csinálni.
— Olyan sokat csinálhatod a semmit se csinálást, amilyen sokat csak akarod.
— Ó, ha te azt tudnád! Állandóan különböző dolgokat kell rendberaknom. De, hamarosan abbahagyom.

S egy másik beszélgetés.
— Nem tudom, mi lesz ezután.
— Gondoskodom majd én mindenről.
— Nem szabad, hogy elfelejtsetek. Az igazságtalan lenne.
— Nem felejtünk el.
— Te, az csöppet sem könnyű!
— Egészen biztosan nem fogunk Téged elfelejteni.
Nem tudom, hogy mennyire gyakori vagy ritka, de nagyon szép, emberségről szóló történet. Kamaszként elszakadni akarunk a szülői befolyás alól, fiatal felnőttként meg, talán a sok rohanás, munka, saját gyerekeink miatt is, gyakran türelmetlenek vagyunk egyre idősödő szüleinkkel. Valahogy nem jut rájuk elég a figyelmünkből, nem vesszük észre az őket foglalkoztató kisebb-nagyobb bajaik. Elszakadni sikerül tőlük, de visszatalálni hozzájuk nem?
Valahogy így. Nem jut időnk és energiánk arra, hogy odafigyeljünk rájuk, megpróbáljunk beleérezni abba a világba, érzésvilágba, mely az övék. A felejtés betegségében szenvedők esetében pedig egy olyan érzésvilágba, melybe a valóságtól, a mindennapoktól való eltávolódás, a felejtés helyezte el őket. Nem általános sajnos az a gondolat még, hogy a gyereknevelésnél mennyire fontos az odafigyelés, a gyerek belső igényeinek a megértése, a jelenségek mögötti okok megértése; az idősekkel kapcsolatban pedig ez a hozzáállás még nagyon-nagyon ritka.

Megint csak az előbb említett könyvből mesélnék el egy mozzanatot.
A Papa otthon van, saját maga által épített házában, s mégis állandóan haza akar menni. Logikus, mindennapi érvekkel nem lehet meggyőzni. Az egyik lánya megpróbálja. Megkérdezi tőle a címét, s utca is, házszám is stimmel. Aztán kiviszi a kapu elé, s elolvassák a háztáblát: ugyanaz a cím, utca, házszám. A lányban kimondatlanul is a „na, ugye, megmondtam“ tartás van, de a Papa csak úgy érzi, hogy ellopták a ház tábláját.
Valójában, a lelke mélyén, a hazamenetel vágy mögött más van. Mit jelent a számunkra a benső haza, az otthon? Valami védettséget, meleget, ahol jól érezzük magunkat, ami a fészkünk. Még a költöző madarakban is van fészek utáni vágy, még inkább az emberben. Hogyan válhat idegenné számunkra a saját házunk, a sokáig volt otthonunk? Csak a betegség teszi ezt, vagy ebben más is szerepet játszik? Az emberi kapcsolatok, melyek nem tudnak megnyugtatóan alakulni együtt az idősödő emberrel?

Miért neveztem ezt akkor társadalmi problémának, ha pszichológiai, emberi problémákról beszélek, melyek mindig az adott egyéneken múlnak? Mert ezt is társadalmi problémának tartom. Nemcsak a betegek, az ápolásra szorulók fizikai ellátását, amivel persze azt sem akarom lebecsülni.
A társadalom a megfelelő intézményrendszer mellett még két alapvetően fontos dologgal segíthetne. Az egyik a szemlélet, a hozzáállás, a másik az idő.
Hozzáállás és szemlélet helyett talán mindkettő megváltozását kellene írnom. Szemléletváltozásra lenne társadalmi méretekben szükség, a szemléletváltozásra sok tekintetben a ma uralkodó felfogással szemben. Az ember alapú, az embert, mint becsülendő értéket alapnak tekintő társadalom legfőbb mozgatója lehet-e csak a gazdasági érdek? A nyereségre-orientáltság? Tudom, mindenféle végletekbe esés nagyon káros lehet, s a pusztán ideológiákra épülő társadalmakban is mindig felülkerekedtek az érdek alapon meghatározottak. Talán éppen ezért hangsúlyoznám ki az idő szerepét. Időt kellene a társadalomnak az emberek számára többet biztosítania, időt a jó emberi kapcsolatokhoz. Időt az idősekre való odafigyeléshez éppúgy, mint a gyerekekre való odafigyeléshez is. Nem ebbe az irányba haladunk: a nyugdíjba menés korának egyre messzebbre tolásával az embereknek a saját magukra figyelésből is kevesebb adatik meg. Kevesebb a nagyszülő létre, kevesebb az ápolásra szorulók ellátására, s kevesebb egyszerűen a másokra odafigyelésre. A családi odafigyelés helyett minden intézményesül: mobil ellátó szolgálat és idősek otthona, amelyek természetesen nagyon jó, hogy vannak, de az érzelmi odafigyelést nem tudják pótolni. Sem egészséges idős emberek — van ilyen egyáltalán? — sem a felejtés betegségében szenvedők esetén. Azok az 55 és 65 éves kor közöttiek, akik még egészségesek, s akikre nézve ma sokan azt szeretnék, hogy minél tovább munkaviszonyban maradjanak, sok ilyen családi feladatot ellátnak: nagymamákként és nagypapákként besegítenek a kicsik ellátásába, akár óvodából elhozással, akár másképp; s ha van 80 évet megélt ember a családban, akkor a róla való gondoskodás is nekik marad.
Azt hallom a televízióban, hogy a Demenz, az Alzheimer kezd népbetegséggé válni. Indoknak azt adják meg, hogy kitolódik az életkor, egyre több lesz a 80 év fölötti ember, s azoknál ez gyakori.
Nem akarom megkérdezni, hogy mennyire gyakori; talán annyira, hogy természetes velejárójának tekinthetnénk ennek az életszakasznak? Hogy egy bizonyos kor után már a leépülés folyamatai a természetesek az emberi szervezetben? Nem kifejlődött lényként jövünk a világra, miért tartjuk azt természetesnek, hogyha úgy távozunk?
Talán kicsit provokálóak ezek a kérdések. Szeretném, ha minél többen elgondolkodnánk ezeken. 25 – 30 év múlva sokkal több lesz az idős ember, mint ma, s nem segít, ha addig nem gondolunk a problémákra.
Jó lenne, egy emberséges emberiség felé haladni.