Az előző blogbejegyzésben Húsvét kapcsán írtam már egy mostanában olvasott könyvről, amelyik a sámánvilágról és a sámánokról szól, és tudom mindenkinek ajánlani, akit a téma érdekel és németül tud. A könyv címe Die Kraft der Schamanen. Néhány éve, amikor az amerikai indián törzsekkel foglalkoztam — alapvetően az észak-amerikaiakkal — lehet, hogy már írtam egy keveset a sámánizmusról. Ez a könyv három, az utolsó száz évben élt, illetve még élő írók tollából készült novellákat tartalmaz. Ők mind a hárman ázsiaiak. Ajtmatovot feltételezem, hogy nem kell az Olvasóimnak bemutatnom, mert széles körben ismertek az írásai, a két további író közül az egyik csukcs származású, a másik pedig mongol.
A csukcs író neve Juri Rytchëu. Egy Csendes-óceán mellett élő törzs tagja. Az ő írásai közül választottam ki kettőt, amelyekről ízelítőül egy keveset írni szeretnék, és amelyek közül az egyikben egy fontos téma a „segíteni a meghalásban“.
Egy apró kitérő még előtte. Minden Olvasó rögtön tudta azonosítani, hogy kik azok a csukcsok, hol élnek, hol van Csukcsföld? Röviden annyit mondanék, hogy az egykori Beringia része, azé a földé, amelyikben az ázsiai és az amerikai kontinens Kamcsatka és Alaszka között összeértek, és amelynek egy jó része ma nyilván víz alatt van. A Csukcsföld tehát Àzsiában van, és ma Oroszország része. Nagyságát illetően körülbelül nyolcszor akkora, mint Magyarország. Meglehetősen északon terül el a Csendes óceán partján. További részleteknek utána lehet nézni a Wikipediában.
Az egyik elbeszélés, amiről írni szeretnék, a Die Schule der Schamenen Mletkin, vagyis magyarul Mletkin sámán iskolája. A Mletkin sámán iskolája alatt azt kell érteni, ahol ő maga tanult. Ez az iskola az ősök, az előző sámán és elsősorban az élet. Egy egészen más alapokon, mind fizikai, mind pedig erkölcsi értelemben, nyugvó élet, mint amit mi, a XXI-dik század városlakói itt Európában ismerünk. Amivel a másságot szeretném kihangsúlyozni anélkül, hogy bármelyiket is a másik fölé állítanám. Mletkin egy csukcsföldi törzs tagja és sámánja, Szibériában, tehát sok ezer kilométerre tőlünk.
Vajon a mai Szibéria őriz-e még valamit abból, amilyen a ca. 100 évvel ezelőtti korban ott élt természeti népek élete lehetett? Nem tudom. A földi globalizáció, a „civilizáció nagy kohója“ igyekszik sok mindent egybeolvasztani, egy tésztává összegyúrni, és ennek jelenleg több negatív, semmint pozítiv hatása látszik.
De maradjak a sámánnál. A legmegdöbbentőbb és a számomra új motívum az az volt, hogy a sámán feladatai közé tartozott a halálhoz segítés is annál, aki ezt kérte. (Más népekről olvasva nem találkoztam ezzel, pedig jó néhány indián, stb. természeti nép kultúrájáról olvastam.) A halálhoz segítés, vagyis az ölés. A korunkban oly gyakori általános öldöklésekkel szemben ezt itt nálunk — aktív Sterbehilfének hívják — tiltja a törvény és a morál. Ott nem. Sőt, kívánatos jónak látszik, hogy segítsen valaki. Az indián népek köréből még leginkább ahhoz tudom hasonlítani, hogy volt, ahol az öreget magára hagyták a vadonban, amikor nem tudott már a törzzsel vándorolni. Vagy a japánoknál, ahol az öreget a tél kezdetén felvitték a hegyre, jó magasra. A természetre bízták, „intézze el“ a halált?
A csukcsoknál — vagy legalábbis ennél a törzsnél — a sámán általában úgy segített, hogy egy hosszú zsinórt tekertek a halni vágyó nyaka köré. A sámán kinn maradt a kunyhóból, kvázi nem látta a haldoklót. Nem lépett kapcsolatba a kiszálló szellemlélekkel? Avagy?
Az itt leírt történetben az öreg sámán kés — vagy kard? — által kíván meghalni, és ő maga mutatja a fiatalnak meg, hogy hová kell szúrnia. Mit szól a törzs, amikor a feladat elvégzése után a fiatalember kilép a kunyhóból? „Mostantól te vagy az új sámán.“ A törzs sámánja, aki egyébként előtte már bizonyította, hogy gyógyítani tud. A gyógyításhoz szükség van — feltehetően a kilépéshez is — a páciens bizalmára. Olvasás közben eszembe jutott Ferdinand von Schirach GOTT című írása és az abból készült flm a Sterbehilféről, a halálba átmenésben segítésről, amelyről írtam már egyszer a time2life-n.
https://time2life.wordpress.com/2020/11/27/sterbehilfe-es-gott/
Abban a filmben az orvosok képviselője azzal az érvvel veti el a halálba való átmenetel segítését, hogy az emberek nem bíznának meg az olyan orvosban, aki a halálban is segít. Ez itt, ebben az ősi korokból fennmaradt sámánvilágban pont az ellenkezője. Én úgy vélem, hogy a bizalom nem ezen múlik. Vagy lehet bízni valakiben, életben is és halálban is, vagy nem lehet, se itt, se ott.
Egy mondatot különösen megjegyzett az emlékezetem: „…wahre Ruhe kommt nur mit dem Tod.“ (Az igaz i nyugalom csak a halálban jön meg.) Kíváncsi vagyok, hogy Onnan nézve nem érzem-e majd ezt itteni önáltatásnak.
A másik most olvasott elbeszélés a Die Völkerschau. Nem tudom, hogy mi lenne magyarul a jó fordítás erre a szóra. A chicago-i világkiállításról szól, ahová összegyűjtöttek sok élő „kiállítási tárgyat“, azaz a Földön található sokféle, különféle természeti népek képviselőit, és ezeket, mint egyfajta „állatkerti látványosságot“ igyekeztek bemutatni a nagyközönségnek. Ez már önmagában is rettenetesen barbár dolognak hangzik, és csak növeli bennem mindazt a rossz attitüdöt, önkéntelen rossz érzést, ami Chicagohoz kapcsolódik. Chicagohoz, de mondhatnám mindahhoz a rosszhoz is, amit a civilizáció és a civilizáltság nevében embereken és emberek ellen elkövettek.
Itt tennék még egyszer egy kis kitérőt. Chicago és a világkiállítás. Aki még nem hallott róla és talán nekilát most utánakeresni a Wikipediában, rögtön láthatja, hogy ezideig már kétszer is volt világkiállítás Chicagoban. Amelyikről a novella szól, az az első, amelyik 1893-ban volt. Egy új kor kezdeteként dicsérték magasra ezt a kiállítást, amelynél nagyobb előtte nem volt. Mindezt a bemutatott technikai újdonságok és azok alkalmazásai miatt, és a természeti embereket mint „vadakat“ bemutató „show“, mint ellenpontozás még jobban fokozni kívánta ezt. Nem a népek, a különféle felfogások egymás közti megértése volt azok bemutatásának a célja. Miért is lett volna? Egy olyan világban, ahol csak a profit számít, nem az ember?
Itt már a „segíteni a meghalásban“-t egészen más szinten értelmezhetjük. Segíteni abban, hogy az egész emberiség homogenizálódjék, hogy meghaljanak, kihaljanak az ősi kulturák és szokások, és legfeljebb csak múzeumok őrizzenek belőlük valamit. Mert egy „állatkerti show“ jellegű rendezvény nem visz közelebb a megértéshez, ellenkezőleg, egyesek megalázásával mások hamis fennsőbbségtudatát növeli. (Miért nevezem „állatkerti show“-nak? Mint az állatkertekben a ketrecekbe, ugyanúgy dobáltak be a különféle törzsekből elhozott embereknek mindenfélét a kiállítást látogató gyerekek.)
Ezt a fajta „segítést“ én nagyon rossznak tartom. Lehetséges, hogy én túlságosan „egyedi példány“ vagyok, aki nem illik a mainstreambe, de mindenesetre egy jó civilizációt én úgy képzelek el, hogy az nem a sokféleség elpusztítására, hanem a sokféleség harmóniájára épül. Azaz, épülhetne, ha a civilizáció szemlélete, az új teremtésére ható felfogása ezt mint szilárd alapelvet tartalmazná. De ennek legfeljebb csak papíron látni nyomait, a történelemben és a mai valóságban sajnos nem.
Írásaim sorsa
Félreértik vagy
Félremagyarázzák majd
Soraim, ettől
Most keserűn borzadok,
De nem ezeknek írok.
A halálból az életbe
Sokfelé szakad
A halálban mi most egy,
Kis magok földbe
Kerülnek, lélek részek
Szállnak tovább, kicsi árny.
Új egységeket
Teremt az élet és mi
Magunk, örülünk,
Hogy tudatlanul az új
Teremtés része vagyunk.
Új út, új tudat,
Az új lény új nevet kap,
Felfedez, keres,
Összerakosgat néhány
Régi építőkövet.
Utolsó hullám
Vajon mint mindent
Elöntő hullám ér el
A halál? Kint s bent
A világ feltornyosul,
Egy perc, s a ma lesz a múlt.
A Világ Malma
A Világ Malma
Nem áll meg soha, hajtja
A mindennapok
Nem szűnő hordaléka,
Mit ad, mindenki kapja.
Halál és élet
Az igaz embert
A jók világa, a gazt
A gazemberek
Szippantják fel, a lelkek
Világa törvénye ez.
Hosszan nem marad
Egy lélek sem Ott, új út
Várja, visszatér,
Új próbák, új küzdelmek
Erősítik a lelkét.
Megszelídült erők
Sámánok az ős
Szüléim, felhők, szelek,
Természettől nem
Elszakadt, tobzódó vad,
Nagy útra kelt rengeteg.
Nem akartak más
Lenni, bár nem félték az
Örök változást,
Megfogta lelkeik a
Szelídség, s odaadás.
time2life 