A természet tisztelete és szeretete — a nagy hőség napjaiban

Megviselt nagyon az erős hőség, ami ezen a héten volt, és azt hiszem, hogy nem csak engem, és nem csak a velem egyidőseket, vagyis az időseket. Hová lehet menekülni a hőség elől? A vízpartra? Kint a napon hőség van, és sokszor már a víz sem hűt eléggé, viszont gyorsan elszaporodnak benne különféle melegkedvelő baktériumok. Az erdőbe? Egyre csökkennek az erdők, a fák szenvednek a szomjúságtól és sok helyen erdőtűz pusztít a szárazság miatt.
Régen a természeti népek között sok volt az olyan, amelyiknek természetes volt a vándorlás: máshol laktak télen, máshol laktak nyáron, kvázi flexibilisebbek voltak az időjárás változásaival kapcsolatban. Az indiánok is és más népek is. És nem csak azért vándoroltak – ha jól emlékszem, az iskolában úgy tanították –, mert az állataiknak mindig friss legelőre volt szükségük.
A fejlődés jelének tartjuk a letelepedést, pedig a nehezen elviselhető hőség napjaiban inkább fogságnak tűnik. Kevesen tudják megengedni maguknak az olyan két lakhelyet, ahol az egyik a nagy melegben biztosít kellemes, könnyen elviselhető napokat. S akik igen, azoknál is kérdéses, hogy mennyire passzol ez össze a munkájukkal.
Nyilván sokan igyekeznek a nyári szabadságukat a tenger mellett tölteni. Ez nemcsak túl rövid – azt hiszem, hogy a többségnél átlag egy hét –, de alaposan megnövekedtek a bosszúság-faktorok is, amelyek teljesen tönkretehetik a régvárt pihenést, ráadásul növelik a hőségben a bizonytalan egészségűek számára a veszélyt. A gyakran órákig tartó várakozások a repülőtereken, a bizonytalanság, hogy egyáltalán repül-e a gép és oda, ahová menni szeretnének, a medúza invázió egyes tengerpartokon, amely lehetetlenné teszi a fürdőzést, lehűlést, az erdőtüzek nagyon sokfelé – die Zeit ist aus den Fugen. Avagy a természet szabadult ki?
Miért nem építettünk inkább olyan civilizációt, amely kezdettől fogva és végig az idők folyamán magas prioritást adott volna a természettel való összhangnak? Lehet, hogy ma kiegyensúlyozottabb, szebb képet mutatna a földi élet.
Egyik nap láttam a neten néhány képet egy indiai gyaloghídról. Az egész híd él – ugyanis egy hatalmas fa gyökerei hozták létre egy patak felett. Nagyon szép, legalábbis nekem tetszik. Kár, hogy kuriózum, ritkaság. Lehetne sok ilyen, számíthatna egészen természetesnek is.
Az a baj, hogy manapság sokat beszélünk / beszélnek a környezetvédelemről és a természetvédelemről, de a gyakorlatban nem történik semmi, vagy csak nagyon kevés. És ami történik, annak jórészt tűzoltás jellege van: hogyan lehetne a már létrehozott károkat mérsékelni, a negatív folyamatokat megfordítani vagy legalább lassítani.
Mi az, amit például teljesen hiányolok? Egy alapos, mélyreható szemléleti változás. Mindenben, a társadalmi értékrendszerben (ahol továbbra is a pénz az egyetlen értékmérő de facto) és nem utolsósorban a nevelésben. Valamelyik nap a Wasserparkban üldögélve láthattam, ahogy egy fiatal fickó a tó túloldalán egy kiürült műanyag üveget egyszerűen belehajított a tóba. Odahaza is így szemetel? Ott volt mellette néhány méterre egy szemétláda. Miért nem tudunk úgy nevelni, hogy a természet tisztelete és szeretete olyan mélyen rögzüljön a gyerekekben, hogy fel sem merüljön a rongálás, a szemetelés?
Nyilván ez nem „illik” a macho szemlélethez, amit manapság sok fiú gyereken meg lehet figyelni, sajnos. Nemcsak az unokáim miatt sajnálom, általánosságban is nagyon rossznak tartom.
Tudatosítani kellene minél szélesebb körben, hogy a természet „elfordulása tőlünk”, „elszabadulása” jórészt a mi szemléletünk és magatartásunk következménye. Rajtunk múlt és múlik, hogy „szétverjük a hajót, amin utazunk” – vagyis lakhatatlanná tesszük a Földet.
Legalábbis egy időre. Kipiheni magát, azután talán újraindul az élet. Nélkülünk.
Azt hiszem, hogy e tekintetben a legtöbb állatfaj intelligensebb az embernél. Melyik hangyaboly olyan, hogy beleszemetel a bolyba? Melyik méhraj visz szemetet haza?
Miért pont csoportban élő állatok jutnak eszembe példáként? Talán amiatt, mert úgy érzem – bár nem biztos, hogy igazam van –, hogy a természettől való elfordulása az embernek a városiasodással kezdődött. A városi léttel, a csak a várost ismerő és megélt gyerekekkel. Nekik az a „civilizáció”, a többi nem számít.
A városok tették az embert nagy szemét termelővé. Tanyán, falun sokáig igyekeztek tartani a természet ciklusát, és főleg olyat használni, ami újrafeldolgozható az ember vagy a természet által.
És mi vár még az emberre – nem csak magamra gondolva, de mindenkire? Pokoli hőség az egész lepusztult földfelszínen? Sok szenvedést hozó lassú halálok? Milyen gyenge az emberi test!
Van értelme ennek a szenvedésnek? Ebből már nem tanul senki. Az új faj, ami az élet újraindulásakor jön, ugyanilyen tudatlan lesz. Védtelen. Nem a természettel szemben, a saját hibáival szemben.
Azt írtam az egyik könyvemben, hogy a judaizmus és a kereszténység a szenvedés vallásai.
Talán a tiszta öröm vallásait kellene megteremteni? A tiszta jelzőt azért tettem az öröm elé, mert manapság az öröm szó is eléggé szennyezett. Sokan nem tudnak másra gondolni, mint „örömházakra”, tobzódásra, vad, érzéki örömökre. Nyilván nem erre gondolok. Hanem arra az örömre, ami a nem szennyezett, nem szenvedő, virágzó természetben tudja megszállni az embert. Amikor magyarázni sem kell az élet szépségét. Van. Öntudatlan.
Más témának tűnik, de a természetbe történő emberi beavatkozások közé tartozik a genetikai beavatkozások kérdéscsoportja is. Frank Herbert Revolte gegen den Unsterblichen (Lázadás az időtlenek ellen) könyve kapcsán az előző, a Helix című blogbejegyzésem jutott az eszembe. Ott valami olyasmit írtam, hogy a genetika „csak” eszköz (bár fölöttébb erős), amit jóra és rosszra egyaránt lehet használni. A Revolte gegen den Unsterblichen könyvben egy olyan példa van, ahol rosszra, elnyomásra használják a fejlett genetikai tudást. Lehet, hogy ha az ember képes lenne sokkal nagyobb téridőnyit áttekinteni, mint amennyire képes, akkor megállapíthatná, hogy a genetikai beavatkozást többször használták rosszra, mint jóra. Ez lehet, hogy igaz lenne – de nem érv amellett, hogy eleve lemondjunk egy útról, ami jó is lehetne. Talán még azt is lehetne a természettel összhangban csinálni.

Élő anyag, mit tudástár

Hányszor pusztult már
El könyvtárakban őrzött
Tudás, és mennyi
Veszett erdőtűz miatt,
Mely gyilkolt millió fát.

A bios, a lét
Élő anyagban őrzi
A tudást, esélyt
A jövőnek, értelmes
Lényeknek feltámadást.

A víz és a fák

A víz és a fák
Túlélnek minket, látnak
Majd tán nem is egy
Utánunk jövőt, legyen
Őket jobban szerető.

Ember, aki nem
Átalakító akar
A természetben
Lenni, de egy jóbarát,
Érző szívű útitárs.

Helix

Nem tudom, hogy hányan ismerik Magyarországon Marc Elsberg Helix című könyvét, a bookline-on csak németül találtam meg. Nagyon röviden arról szól, hogy a genetika fejlődése milyen lehetőségeket teremtett az emberi szervezetbe, a géneinkbe való ”beavatkozásra”, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy újfajta ember teremtésére.
Ha a Helix-et nem scifinek tekintem, hanem valóságnak, a függöny mögötti realitásnak, ami már van, akkor irreverzibilisek ezek a folyó változások. Függöny mögött, írom, mert a nagy nyilvánosság elől jórészt elhallgatva és eltagadva zajlik ez a folyamat.
Azt, hogy a gyorsan zajló folyamatok nem visszafordíthatóak már, tudomásul kellene vennünk, és nem szélmalom harcot folytatni ellenük, ami úgysem használ. A tudomásul vétel azt jelenti, hogy rohanunk a szakadék felé, egy rossz világ felé, ezt vegyük tudomásul?
Nem, szerintem nem feltétlenül ezt jelentené. Hanem?
Egyfajta józan és nyilvános, vagyis széleskörű és széleskörben ismertté váló ténymegállapítást és felmérését a lehetséges alternatíváknak.
Ha az érintetlen természetbe már nincs visszaút, mert nem csak az emberi szervezetet génmanipulálják és génmanipulálták már egy jó ideje, hanem a növényeket, az állatokat, stb., az egész élő világot, mit lehet tenni, lehet-e még valami tenni, hogy ebből valami pozítiv fejlődhessen ki. Ahol a pozítivet természetesen a sokféleség virágzó lelkülete szellemében értem, nem egy konszern vagy néhány maffiózó pénztárcája szerint.
Azt gondolom, hogy lehet?
Igen. És azt hiszem, hogy a könyv írója is erre utal a két „felturbózott” fiatal – Jill és Gene – alakjaival. A génmanipuláció is „csak” eszköz, akárcsak egy asztalláb. Lehet jóra is, lehet rosszra is felhasználni, rajtunk múlik.
Ezt a könyvet nem most olvastam először, már néhány éve megvan, most újraolvastam. Nem gyakran, de előfordult már, hogy egy könyv az első olvasásnál csak felszínesen fogott meg, nem gondolkodtam el mélyebben rajta. Azután az újraolvasásnál sokkal nagyobb mélységeket, problémafelvetéseket láttam benne.
Így vagyok most Elsberg Helix-jével. Az első olvasásnál – talán azért, mert harmadikként olvastam gyors egymásutánban a Blackout és egy másik könyve után – az egész együtt egyfajta közös címkével tárolódott el bennem, valahogy így: „jó, modern scifik, melyek figyelmeztetni akarnak az ajtókon, a civilzációnk ajtaján kopogtató, vagy már be is jött problémákra”.
Most az újraolvasásnál ennél sokkal többet éreztem belőle. Mint azt néhány nagy scifi klasszikusnál lehet látni, vannak alkotások, amelyek kinőnek abból a kategória dobozból, amelybe szorítódnak és időtlen klasszikussá válnak. Azért, mert a műfaj, a scifi csak keret, egy modern forma, az aktuális világ formája ahhoz, hogy valami mélyebbet, valami filozófia színtűt közvetítsenek. Az emberről, az emberiségről, az egészről, az egész egységéről illetve annak hiányáról. Azoknak az örök kérdéseknek a kutatásában, hogy mi az ember, miért nem sikerül a sok igaz emberi akaratnak egy harmónikus egésszé kovácsolódnia, avagy az emberiségnek, mint egységnek megszületnie.
A testvérek problémája a könyvben valamiképp hasonló azoknak a problémájához, akik őket genetikailag módosították, az átlagnál nagyobb tudással, képességekkel ruházták fel, és még hasonló lenne egy olyan politikus réteghez is, amely nem korrupt, nem romlott, egyfajta moralitás talaján áll és él — de ilyen politikus manapság nagyon kevés van. Sajnos.
Ez a probléma pedig a következő. A nagyobb tudásunk, a nagyobb képességeink, a nagyobb erőnk megadja-e a potenciált ahhoz, hogy az emberek jó egységét meg tudjuk teremteni. Csak az intelligencián, a tudáson múlik-e az emberiség sorsa avagy nem csak azon.
Valahogy úgy érzem, nincs meg az igazi válasz a könyvben, csak válaszok, többfélék. Az egyik azé az orvosé, aki a genetikailag felturbózott gyerekeket hozza létre. Legyen egy elit. Melyik szülő ne akarná, hogy a gyereke az elithez tartozzon – és „győzzön az evolúció versenyében és a társadalmi versenyben”. És ha van hozzá több, mint egy millió dollárja, megteheti. (Kínában nem tudom, hogy mennyibe kerül.)
Ez a jelen morálja, amiről látszik már a gyakorlatban, hogy mennyire hamis, mit hoz létre valójában. Olyan vezető réteget, amelyik pénzért mindenre képes és amelyet előbb vagy utóbb biztosan csak a teljes romlottság jellemez.
Velük szemben áll a testvérpár, Jill és Gene. A prototípusok, akiket elsőként szereltek fel extra képességekkel. Az ő válaszuk nagyon idealistának tűnik – segíteni a nagyobb tudással ingyen mindenkinek. Kérdés marad, hogy ez megállja-e a gyakorlat próbáját. Többféleképpen is. Egyrészt, hogy mielőtt még tehetnének valami olyat, ami megállíthatatlanul jó változásokat indít be, nem „nyeli-e el” őket a környezet – például egy nyereségéhes konszern formájában –, másrészt, ha valóra válna is Gene ideája a mesterséges beavatkozásokkal egy intelligensebbé tett széles réteg létrehozása, az emberek intelligensebbé tételének a felgyorsítása – kérdés, hogy ez önmagában elegendő lenne-e a visszaszorítására, megakadályozására annak, hogy ezek a nagyobb képességüek ne akarjanak önkényt gyakorolni, eluralkodni az emberek tömegei felett.
A lélek az ember három alapösszetevője – lélek, intelligencia, anyag – közül a legfontosabb, de teljesen háttérbe szorul úgy a könyv, mint a mai világ válaszaiban. A valóságban ezért láthatjuk azt, hogy a felgyorsult technikai fejlődéstől messze elmaradt a társadalmi fejlődés. A társadalmi együttélés problémái olyan szinten mozognak, amely alig haladja meg az állatvilág szintjét.
A könyvben a testvérek ráéreznek erre, és arra, hogy magányossá, kívülállóvá teszi őket a „freak”-ségük (azt hiszem, hogy ez a mai, modern kifejezés a valamiféle extra tudásból fakadó kiszorítottságra), a másságuk.
De nem hiszem, hogy jó irányban keresik a megoldást. Éppen úgy nem, mint ahogy nem tartom jónak azt, amilyen erősen erőltetik a bölcsődét és óvodát manapság a kicsiknek. Sok Mißbrauch-hoz, a kicsiknek rossz élményhez vezetett ez, és nem ahhoz, amit sokat hangoztatnak: „szociális kapcsolatok, a kortárs kapcsolatok korai tanulása”. Nekem az első öt évem a nagyanyám mellett telt, és azt kaptam tőle, ami szerintem a legfontosabb: a végtelen szeretetet. Ennek a hiányát, a kimaradását érzem a világunkból és a könyvből egyaránt.
Még a könyv végéhez tennék néhány megjegyzést. Nagyon letörő a könyvben az utolsó körülbelül 100 oldal. Nemcsak azért, mert scifiből átmegy thrillerbe, ahol egy állam – önmagát a világ legerősebb államának tartó állam — vadászik kíméletlenül gyerekekre, de a történet vége is. A testvérpárt – akik valójában gyerekek még — lelövik, megölik, bioterror címke mögé bújva; hogy azután ugyanazt a bioterrort az állam, a hadsereg folytathassa. A főgenetikus orvost és az egész projektet átveszi a hadsereg, és ezzel vége a könyvnek. Ami azután jön, homályban marad.
Óhatatlanul is a Covid jut az ember eszébe. Mi mindenre akarhatják felhasználni a vírusokat? Nagyon nem szeretném, ha bárki is azt próbálná állítani, hogy valamiféle „összeesküvés – elméleteket” gyártok. Nem. Mindössze „hangosan” – vagyis írásban – gondolkodom. Èspedig, ha állam, illetve hadsereg által meghatározott rejtett célok lennének az új vírusok mögött, akkor a kérdés úgy helyes: a vírusokat és a hozzájuk adott oltások kombinációit. Együtt.
Ami különösen elgondolkodóvá teheti az embert, az a kínaiak null-Covid politikája. Óriási károkat okoznak ezzel a gazdaságuknak, holott az utóbbi évtizedekben az volt náluk az Aranyborjú, a mindenek felé helyezett cél, a magas gazdasági növekedés. És most egyszerre lett valami, ami fontosabb. Null-Covid. Megakadályozni, de mit? Ugyancsak évtizedeken keresztül érvényes volt Kínában az egy-gyerek politika. Mostanában hivatalosan feloldották. Lehet, hogy találtak vírussal elvégezhető megoldást? Azután menet közben rájöttek, hogy hátrányai is vannak, lesznek, lehetnek? Ha a szellem kiszabadul a palackból, azt már nem lehet oda visszazárni?
Null-Covid. A hosszútávú következmények beláthatatlansága indokolná ezt. Gazdasági válságokon túl lehet jutni, genetikai belepancsolások sok generáción keresztüli következményei feltehetően ismeretlenek.
Ha cinikus lennék, hozzátehetném: visszajutunk oda, ahonnan elindultunk – mindannyian Isten kezében vagyunk. De korántsem ilyen derűs a helyzet. A hadseregek ritkán szokták belátni a hibáikat, annál gyakrabban tetézni azokat.
A Helix-hez még egy utolsó gondolat. Ahogy a könyv zárul, annak a figyelmeztetése talán nem tudatosul eléggé. Arra gondolok, hogy hajlamos vagyok néha – és azt hiszem, hogy nem csak én – úgy tekinteni a mai világra és a közeljövő világára, hogy a konszernek uralnak mindent. Ezt cáfolja talán a történet vége. Ugyanis a megjelenő konszernnek nem volt érdeke, hogy a testvérpár meghaljon. Az a főgenetikusnak volt érdeke, és annak a háttérben maradó sötét tömbnek, amelyik már hosszú-hosszú évezredek óta mindig csak egy „elitet” akar létrehozni – nyilván a maga irányítása alatt – és akiknek a tömegek a „rabszolgák”, ilyen, olyan, amolyan módokon.
A konszern az intelligensebb fejlesztőivel milyen irányokba tudott volna elmenni, az homályban maradó kérdés.

Üresnek tűnő nyári napok

Ennek a kis bejegyzésnek az Uborkaszezon címet akartam először adni, mert úgy érzem néhány napja, hogy igazan nincs miről írnom. Nincs miről? Kérdezhetné meglepetten valaki, hiszen háború van Ukrajnában, az ujgurok Kínában még mindig szenvednek, a környezetszennyezésről csak beszélnek, de másképp cselekednek, kormányválságok vannak itt-ott, a Covid nem múlt el és mindenki fél, mi lesz a télen és meddig emelkednek még az árak – hogy-hogy tehát „uborkaszezon” ? Erről a sok problémáról mind írnak a különféle sajtótermékekben, és többé-kevésbé mind eredménytelenül. Egyik sem oldódik meg a sok beszédtől. Miért mondjam hát még én is?
Azonkívül utánanéztem itt a blogon, már kétszer sikerült Uborkaszezon címmel bejegyzést írnom, egyszer 2020 nyarán, egyszer pedig 2017-ben.

Szóval, nem tudván eldönteni, hogy miről írjak, úgy döntöttem, hogy két kicsi, régebbi írásomat csatolom ide. Az egyik egy kis tűnődés egy készen kapott címről (valaha régen a Holnap Magazin Tollforgató történetei között), a másik pedig egy régi emlék Magyarországról. Mire ez a mostani évtized a végére ér, ez az emlék is fél évszázados lesz már.

Sorsfejezet

Boldog májusi nap! Ragyogó napsütés, tiszta ég, szellő nélkül is üdítő levegő. Egy ilyen napon külön öröm a kirándulás. A fiatalember már korán elindult otthonról. Tíz óra körül már fent bandukolt a hegyekben, és alig lett dél, mikor letelepedett egy nagy rét szélén. Vadvirágok, pillangók, csupa gyönyörűség vette körül, de a fejében egy szó nem hagyta nyugodni, nem hagyta az öntudatlan élvezetbe elmerülni. Sorsfejezet — ez volt a szó, amin töprengett, erről kellett volna írnia valamit, de sehogyan sem volt kibékülve a feladattal. Sorsfejezet. Mennyire össze nem illő két szó! Sors és fejezet. Mintha a sors darabolható lenne, mint egy nagy kenyér szeletekre! Ledőlt a fűben, s félhangosan ismételgette: sorsfejezet, sorsfejezet…
Felkapta a szót egy kismadár, aki épp arra szállt, s ő is csivitelte tovább: Sorsfejezet! Sorsfejezet! A sok apró döngicsélő szúnyog, darázs adták a kórust hozzá: Sorsfejezet, sorsfejezet! A kismadár berepült az erdőbe, ahol sokan meghallották, s hamarosan már a lombok is susogták: Sorsfejezet, sorsfejezet!
Mit jelentettek ezek a mágikus szavak, egyikük sem értette talán. A bagoly mondta csak úgy, mintha tudná: Sorsfejezet, s közben csóválta a fejét, mintha csak azt mondaná: Hogy mit ki nem találnak ezek az emberek!
Az erdő mellett a lápon a békák már kánonban énekelték: Sorsfejezet, sorsfejezet, s közben a sors szót erősebben megnyomták. A békáktól a széllel a magasban szálló vadludakhoz is feljutott a szó: Sorsfejezet! Az egész természet ezt suttogta már. A vadludak előtt még hosszú út állt, repültek fel északra, haza, abba a honba, ahol minden nyáron laktak. Egy fiatal lúd nem tudta elfelejteni ezt a szót: Sorsfejezet. Mi az a sorsfejezet? Még akkor is ezen töprengett, mikor a tengert átrepülve leszálltak pihenni egy sziklán. Mintha még a sziklához csapódó hullámok is mind ezt zúgták volna: Sorsfejezet!
Hazaérve, a régi otthonukkal való boldog viszontlátás után megkérdezte a fiatal lúd este a csapatot vezérlő bölcs öreg vadlúdat: Mi az a sorsfejezet?
Sorsfejezet? — töprengett el az öreg vadlúd. — Fiam, az minden. Az maga az élet. Te is egy fejezet vagy, én is egy fejezet vagyok, az emberek, a virágok, a tengerek, minden-minden egy-egy fejezet. Mindannyian ugyanannak az egynek a részei vagyunk. Mikor meghalunk, akkor egy új fejezetet kezdünk, de akkor is ugyanannak az egynek a részei maradunk.
S utána csöndesen figyelték együtt a tiszta kora nyári égboltot.

Hogyan értsük helyesen a nagyvilág történéseit?

Az 1970-s évek végén, közvetlen az egyetem elvégzése után, Budapesten dolgoztam egy kutatóintézetben. Sok frissen végzett egyetemistát felvettek egyszerre, akkor kezdett el rohamosan növekedni az igény a számítástechnikai alkalmazásokra, és azzal együtt a programozókra.
Aki egyetemet végez, elvégez, az általában értelmiséginek tartja magát. S amíg egyetemista, különösen valamilyen műszaki vagy természettudományi ágon, addig van esélye rá, hogy még nem találkozik az úgynevezett „politikai realitásokkal“. A nagyvilágban zajlottak az események, sok helyen, például Kambodzsában is, embereket gyilkoltak tömegesen, másutt, például Csehszlovákiában, értelmiségiek tiltakoztak a rendszer ellen, amiben éltek. Ők voltak a Chartá-sok.
Az ellenzékinek nevezett értelmiségi kör egy szűk kör volt általában, Magyarországon is. Talán pár százan lehettek, akik egy tiltakozó levelet intéztek a Chartások védelmében az akkori magyar vezetéshez, személy szerint Kádár Jánoshoz.
A levél elkerült a Szabad Európa rádióhoz. Ahol felolvasták, az összes aláíróval együtt.
A mi kutatóintézetünkből ketten szerepeltek ezen a listán. Az egyik volt az intézetünk párttitkára, mellesleg annak a részlegnek a vezetője, ahol én dolgoztam.
Egyik nap az összes fiatal egyetemistát felrendelték a felettes hatóságunkhoz. Senki sem tudta, hogy mit akarnak és miért, mi nem voltunk az aláírók között, bár lehet, hogy egyetértettünk volna, s szívesen lettünk volna, de valószínűleg túl zöldfülűnek, éretlennek tartottak minket, és ezért nem kerestek meg.
ĺgy aztán körülbelül tizenöt – húsz egyetemista hallgatta a miniszterasszony feddő szavait. „Micsoda disznóság ez! Mi ellen tiltakoznak? Tudnak csak egy nevet is mondani azok közül, akiket védenek?“ A beszéde olyan hatásos volt, hogy a végére már biztosan az is tiltakozott volna, aki addig nem gondolt rá. Teljesen alaptalan feltételezései — mármint, hogy mi az ellenzékiek közé tartozunk és védjük őket — pont az ellenkezőjét érték el: kezdett kinyílni a szemünk, és kezdtünk elgondolkodni azon, amin addig nem. Nem tudni, miért tartotta hatásos argumentumnak annak a kihangsúlyozását, hogy mi egyet se ismerünk a Chartások közül. Talán azt akarta vele kifejezni, hogy magunk se tudjuk, kik tévesztenek meg minket.
„ — Szóval, tudnak nekem akárcsak egy nevet is mondani?“ — diadalmas hangján tette fel a kérdést.
Meglepetésére valaki jelentkezett. Egy fekete hajú lány állt fel.
„– Nevet én sem tudok mondani, s úgy látom mások se. De, nem értem, miért fontos ez. Néhány hónapja, amikor volt egy hivatalos szolidaritási akció, akkor egyetéreztünk a kambodzsai gyerekekkel, de én nem tudok egyetlen kambodzsai gyereknevet se mondani. Nem tudom egyetlen áldozat nevét sem, mégis szolidáris tudok lenni …“
Néhány perces dermedt csend következett. Azt hiszem, önmagában minden diák egyetértett a felszólalóval. De a miniszterasszonynak ez természetesen olaj volt a tűzre. Még sokkal nagyobb kirohanások, támadások következtek a beszédében.
ĺgy alakult ki sokakban a saját termésű „csak-semmi-politika“ ketrec.

Tempora mutantur

Tempora mutantur, nos et mutamur in illis. Változnak az idők, és mi is változunk bennük.
Régi kérdése, témája ez a filozófiának. Hogyan változik a mindennapok arculata, mi az, amit a változás nagyobb folyamából naponta érzékelünk. Erre biztosan gyors választ kapnék ma sokaktól: manapság a drágulás az, amit a leginkább érzünk.
Ez igaz, de én most másról szeretnék írni. Az emberi kapcsolatok változásáról először egy mindennapi kis példával. Vajon a mindennapjainkban az emberi kapcsolatok barátságosabb, vagy barátságtalanabb arculatot öltenek-e, elgépiesednek-e, és hivatalossá, szárazzá válnak, avagy sem. Az ötletet ennek gondolati megvizsgálásához az adta, hogy valami baja esett az egyik falilámpámnak, és hogy biztonságos legyen a jövőben is, jobbnak láttam kicserélni. Igen ám, de én a villanyszerelői tevékenységhez nem értek, az új lámpát meg tudtam venni, de a régi leszereléséhez, és az új felszereléséhez szerelőt kellett hívnom. Van a lakásomhoz közel egy kis elektromos üzlet, jó sok éve már, hogy minden nagyobb új elektromos berendezés vásárlásával és minden kisebb-nagyobb szerelendő ügyében hozzájuk fordultam.
Így tettem most is. Az ügyfeleket fogadó pultnál egy új alkalmazott állt, szemmel láthatóan nem itt született Európában, és most gyakorolta be a megtanultakat. Ennek megfelelően kérdezgette végig amit az ügyféltől az előírás szerint meg kellett kérdeznie, és fel kellett jegyeznie.
Elképzeltem hirtelen, mi lett volna hasonló helyzetben, mondjuk száz évvel korábban. A kis boltban régi ismerősként fogadnak, nevemen szólítanak, és nem elküldik valahová a szerelőhöz az igényt, hanem azonnal megbeszéljük a mesterrel vagy a segédjével. Barátságosabb? Mindenesetre innen az évek távlatából annak tűnik. Kevésbé automatizált, kevésbé gépies. Kevésbé adja az érzést, hogy a vásárló is csak egy kísérleti alany, akin az alkalmazott betanításának a sikere dől el. Mint sok egyéb másban, ahol például számítógép intézi már a dolgainkat, gyakran nem elég jól kitesztelt software-kkel. Akkor is mi vagyunk a kísérlet alanyai, nem kiszolgált vevőnek érezhetjük magunkat, hanem azon példányoknak, akiken kiderülnek a program hibái. (Jó esetben nem repülőről van szó.)
Azután a másik irányba ugrottam az időben száz évet. Mi lesz akkor? Még jobban elgépiesedettnek érzi majd az egyszerű ember a környezetét? Vagy lehet valami barátságos arculata annak is? Lehet. Száz év múlva bemegyek egy ilyen kis boltba, ahol egy barátságos mesterséges intelligenciával rendelkező robot fogad. Udvariasan mosolyogva nevemen szólít, hiszen ő nem betanítandó tanuló, hanem évtizedeken keresztül hibátlanul funkcionáló, sőt önmagát állandóan fejlesztő robot. Már a második ottjártamkor megismer, semmiesetre sem kérdezi százszor el ugyanazokat az adatokat, és hamar tud jó megoldást minden problémára. Barátságosabb, mint egy ember?
Nem lehetetlen. Egészen addig, amíg az ember nem formálja teljesen a „saját képére” őket.
És bár nem lehetetlen egy ilyen változat, lehetséges, hogy a változás egy, a jelenleginél még sokkal barátságtalanabb változatot hoz létre.
Mit mutat ez a kis példa három különböző korban? A címben leírt igazságot, mint trivialitást: hogy változnak az idők, változnak az emberek, vagyis változik a környezet.
Hozzájárult vajon még egy olvasmány élmény is, hogy a változásainkról, önmagunk változásairól eltöprengjek? Nem, most nem egy könyv, most egy film.
Éspedig a Sunset Boulevard című film, amit én még sohasem láttam, pedig azt hiszem, hogy egy híres, régi film – a héten valamelyik este először néztem meg. Mélyebbnek tűnik, mint amennyit felszínesen nézve láthatunk belőle. Két főhőse van, Norma és Max, akiknek az életét megmérgezi, hogy nem tudnak szabadulni a múlttól. Méreg-e ez valójában?
Ez az, ami érzésem szerint, sokkal nehezebb kérdés, mint ahogy a film bemutatja. Már írtam valamikor régebben, hogy jó szónak tartom németben a Gift-t. Azért, mert önmagában egyesít két látszólag ellentétes fogalmat: azt, hogy ajándék, és azt, hogy méreg.
Ilyen az ember számára a múlt. Hogy a múlt mivé válik egy ember számára, az életét tönkretevő méreggé vagy az életét megvilágosító ajándékká, az jórészt az emberen önmagán múlik. Ez is, az is lehet. És valami harmadik is?
A harmadik lehetőség a múlt ignorálása. Nem törődni vele. Ez teszi felületessé az embert és az embereket. Ez a legrosszabb, szerintem.
A múlt mély szakadék, örvény, ha úgy tesz az emberiség, mintha nem lenne sok-sok ezeréves múltja, önmagának árt vele. Azt hiszi, hogy megkönnyíti a dolgát, valami újat épít, de előbb-utóbb egy földrengés vagy lavina elsodor mindent.
Így nézve Norma és Max tragédiája, az, hogy megkísérlik az időtlent integrálni a végesbe, valamiképp jelkép. És önmagán túlmutatóan jelkép az egész filmgyártás. Minek a jelképe?
Az egyes korszakok „isteneinek” a változásáé. Ahogy a régi imádottak, nagyon tiszteltek akarva-akaratlanul eltűnnek, kiszorulnak a világból, és valami más lép a helyükre. Az állandóan és egyre gyorsabban változók, a hol ilyen, hol olyan alakot magukra öltő zeuszok, akikben már semmi állandóság nincs.
Akik már semmi mások, mint az egyre gyorsabban cserélődő köntös.
A sok változás éppen úgy méreggé válik, mint ahogy a változni nem tudás vált méreggé Norma és Max számára. Belezuhantak a végtelenül mély örvénybe (Thomas Mann írja a József és testvéreiben, hogy: mérhetetlenül mély a múltnak a kútja), és bár Max és Norma nem tudták a múltat integrálni a jelenbe, mégis, átélték azt a tragédiává váló mélységet, és ez erősen elválasztja őket a felszín lényeitől, a környezetüktől, amelyik az ellaposodásával teszi tönkre önmagát.

Ecce homo

Jó is és rossz is,
Az emberben van minden.
Minden emberben
Öntudatlan. Rajta áll,
Mit keres meg, s mit talál.

tempora mutantur, nos et mutantor in illis

Aki nem akar
Változni, elvész, kővé
Mered, igazul
Változik az, ki újra s
Mindig önnön maga lesz.

Hőség és Európa

Ez a hét határozottan a hőség jegyében telt el, és még holnapra is azt ígérnek.
Ötven évvel ezelőtt csak a trópusokon (Afrika, India, stb.) volt olyan hőség, hogy egész nap elsötétített maradt a szoba, hogy minél kevesebb jöjjön be a forróságból. Persze olyan helyeken, ahol egyáltalán volt valamiféle szoba, a vándornépek sátrakba, vagy barlangokba igyekeztek húzódni a rettenetes meleg elől.
Mára már Európában is hőség van, és nem csak a déli részein. Azt hiszem, hogy még az enyéménél fiatalabb szervezet is csak mérsékelten képes hozzászokni ehhez a túlzottnak érzett forrósághoz.
Mi lesz száz év múlva? Ha 2122 juniusában visszajövök, eljövök Európába, mit látok, mit tapasztalok majd? Olyasfajta szomorúság fog el, ha erre gondolok, mint amit az 1980-s évek elején éreztem, amikor Selmecbányán jártam, nagyanyám egykori szülővárosában. Felrémlett annak a kisvárosnak a száz évvel korábbi hangulata, amiből a ’80-s évek elejére csak a lepusztultság érzése maradt.
Úgy szeretném, ha nem így lenne. Úgy szeretném, ha az unokáim is tudnák olyan nagyon szeretni Európát, mint én. A „Vén Európát”. Akit nemcsak azért fenyeget a sors, mert manapság nem szeretik az időseket.
Egyik este a TV-ben egy riportban a G7 keretében tanácskozók vendégeitől – vagy az azt interpretáló újságíróktól — hangzott el valami olyasmi, hogy nem lesznek kíméletesek Európával, mert az maradt bennük, hogy az sem volt az velük. Holott ezek csak féligazságok. Többféleképpen is. Nem azok az emberek öldököltek, kegyetlenkedtek ott, akikkel szemben itt, Európában hasonlóan járnának el. A lelkek vándorlása és a fizikai öröklődés nem azonosítható.
Másrészt az akkori európaiak sem csak rosszat tettek azokon a helyeken. Olyan infrastrukturát vittek sok helyre, amely ma is váza annak, ami ott felépült és funkcionál.
És valószínűleg még folytathatnám a sort, hogy mi minden szól pro és contra a mai európaiak mellett.
Lehetséges, hogy úgy is fogalmazhatnék, hogy a fehérek problémája ez. Az USA-ban, Èszak-Amerikában biztosan annak nevezhető. Túl sok minden van ott a szőnyeg alá söpörve, amiről nem tudni, hogy mi lesz, milyen lesz, amikor kikerül onnan.
A világ vezetői globalizálták a gazdaságot, globalizálták a Földet – és mindezzel a problémákat is. Ezt érzékelik még a legkevésbé ők maguk. Attól tartok, hogy a politikai vezetők fejében még csak olyasfajta mondatok léteznek, hogy „az Európa baja”, stb. Csak a másiké. Akikkel szemben akarnak erősek lenni.
Micsoda badarság! Mert az, annak ellenére, hogy az így gondolkodók agya oly mértékben átitatódott már a „versenyszellem”-mel, hogy valószínűleg reménytelenek. Reménytelen, hogy belássák ennek a hozzáállásnak, szemléletnek a káros, ártó voltát.

Siratom Európát

Siratom szívem
Európáját, álom
Maradt szép világ,
Sokat kínlódott öreg
Kontinens, siratlak már.

Nem szoktak élőt
Elsiratni, mondhatnád,
Hisz élsz még, hívő
Gyermekek növekednek
Rajtad, új reményt adnak.

Legyen. Legyen új
Remény új nemzedékben,
Bennem már nem, de
Eljövendőkben él az
Álom legyőzhetetlen.