Die Recyclinglüge

Ment a napokban a TV-ben egy korábban már egyszer játszott dokumentumfilm, amelynek a címe: Die Recyclinglüge. Miről szólt? Arról, ami a címe: Lüge magyarul hazugság, tehát arról, hogy a recycling a valóságban hazugságnak bizonyult. Bár igen sok terméken, amit a boltban megveszünk rajta van a nemzetközi recycling jel — ami magyarul azt jelenti, hogy újra feldolgozható műanyagból készült — valójában az újrafeldolgozás nem történik meg. Az újrafeldolgozhatónak kategorizált műanyagoknak egy felmérés szerint csak maximum 7 %-a kerül feldolgozásra.
Oly sok szomorú képről írtam már mostanában! Bármerre, bármit nézek, csak a romlást, a pusztulást és a pusztítást látom? Sajnos, így van. Azt hiszem, hogy nem az én szemüvegem teszi, az egész világ lett ilyen — és rossz érzés lenne nem írnom, olyasmi, mintha nem próbálnék legalább segítségért kiáltásokkal segíteni egy bajbajutottnak. A bajbajutott itt a Föld és mi magunk.
Pedig erről a témáról, egy kicsit máshonnan indulva, egyszer írtam már, itt a link hozzá:

https://time2life.wordpress.com/2019/01/26/a-szemetmaffia/

A recycling eredetileg egy angol szó, a szemét újrafelhasználását, újra feldolgozhatóvá tételét jelenti. Mit csinálnak a szeméttel? A múltban, egy néhány száz évvel ezelőtti parasztgazdaságban nyilván egyszerűen válaszolták meg ezt a kérdést: ami komposztálható szervesanyag volt, az visszakerült a földbe, a nem sok egyebet pedig elégették.
Ma nem ilyen egyszerűen válaszolható meg ez a kérdés. Miért? Alapvetően legalább két okból. Egyrészt azért mert óriási mennyiségű szemetet „termelünk meg“, másrészt azért, mert a szemétbe — részben a technikai fejlődés következtében — nagyon sok káros anyag is kerül.
A háztartási szemét jó részét a fejlettnek nevezett országokban jórészt elégetik, másutt csak „kidobják“ valahová, ahol azután magasra nőnek a szeméthegyek. Elkeserítő képeket lehet látni ilyenekről a világ sok pontjáról.
A szemétégetés, ha nem is igazi újrafelhasználást jelent, de valamelyest újrahasznosítást, ugyanis a szemétégetőkben ezáltal megtermelt energiát fel lehet használni fűtésre például egy nagyváros háztartásaiban vagy energiaforrásként cementgyárakban. De mindez csak akkor tekinthető jónak, ha a szemétégetők olyan modern technológiával, kémiai szűrőkkel és egyebekkel vannak felszerelve, hogy a szemételégetés nem okoz további bonyodalmat, azaz környezetszennyezést a levegőszennyezés által. Egy ilyen magas szintű technológiával felszerelt szemétégetőre mutatott a film egy példát Koppenhágából. Ennek csak egy „baja“ van: nagyon drága beruházás. Ki finanszírozza? A legtöbb város és helység költségvetése általában igen szoros és itt lépnek be az „egyéb megoldások“, akik olcsó szemételtakarítást ígérnek.
A szemetet exportálni a legolcsóbb — ez volt több évtizede a gyakorlat Európában és Észak-Amerikában és ez a szemétexport, mint üzlet nagy üzlet a maffiáknak, mára már nagyobb üzlet, mint a leánykereskedelem vagy a kábítószerkereskedelem. „Felvásárolják“ a szemetet, ami nem azt jelenti, hogy ők fizetnek a szemétért, hanem a települések a drága beruházasok helyett nekik fizetnek, hogy elvigyék. Általában még igazolást is adnak arról, hogy a recycling megtörténik. A valóságban nem, a valóságban a szeméthegyek nőnek, esetleg valahol elégetnek belőlük és beforgatják a földbe. Így is, úgy is nagyon szennyező. Tönkremegy a talaj, tönkremennek a folyók. Az illegális műanyag szemét ca. 10-11 milliárd dollár forgalmat jelent évente a becslések szerint.
A problémákat a műanyagszeméten keresztül mutatja be a film. Csak Németországban évente 6 millió tonnányi műanyagszemét van. Mi a baj ennek a recycling-jével? Laborban kicsiben elvileg lehetséges valami, de: egyrészt óriási beruházásokat igényelne és orbitális összegekbe kerülne ha tényleg csinálnák — ez így hangzik el a filmben. Azonkívül az is, hogy a higiéniai előírások olyanok, hogy csak új, azaz tisztának számító műanyagot lehet felhasználni az élelmiszerek csomagolásához. A műanyag olcsó, az új, a friss, a tiszta műanyag. Miért használnának akkor a gyártók a csomagoláshoz drága és nem eléggé tiszta újrafeldolgozott műanyagot?
Mindezek következtében a valóság az, hogy az elvileg újrafeldolgozhatónak minősített műanyagoknak csak kb. 5-6%-a kerül ténylegesen újrafeldolgozásra.
Mi lesz akkor az emberek által szépen szétválogatva kidobott műanyag szeméttel?
Jobbik esetben — lásd például Európában Koppenhága — egy, a környezetvédelmi előírásoknak megfelelő szemétégetőben elégetik; egy kicsit rosszabb esetben pl. cementgyárakban elégetik (azoknak ingyen energia), végül a legrosszabb esetben és ez a legnagyobb rész sorsa, a műanyag szemét elkerül az üzletelő maffiához, akik a szegényebb országokban — ahol nincsenek környezetvédelmi szabályok — egyszerűen a földön szétszórják vagy elégetik, van ahol már három méter mély, hosszú fekete hamurétegből is szedtek ki azonosítható műanyag csomagolás maradványokat.
Azonkivül feltételezem, hogy a legtöbb olvasóm látott már nagyon szomorú képeket arról, ahogy folyók és tengerek óriási műanyagszemét szigetekkel vannak tele.
Egy-két éve Kína leállította a szemétbehozatalt. Jelenleg az európai szemét elszállításához Törökországban vannak a főimportőrök. Az európai illetve amerikai cégeknek igazolják a „szabályos recyclinget“, de valójában marad az elégetés vagy szétszórás — vagyis környezetszennyezés.
A filmben szereplő példa egy Terracycle nevű amerikai cég, amelynél végig tudták követni, hogy igazolást adtak a recyclingről és utána Bulgáriában elégették a szemetet. (Mint általában minden maffiával kapcsolatos felderítő tevékenység, ez is életveszélyes.)

Minden ellentétes törekvés ellenére a műanyaggyártás és az élelmiszerek csomagolásában a felhasználás egyre intenzívebben nő. Miért? Több egymást erősítő ok van. Már fent említettem a higiéniai előírásokat és azt, hogy az új műanyag jóval olcsóbb, mint a feldolgozott. De vannak még más okok is. Például Indonéziában nagyon sok a napi bérért (Tagelöhn) dolgozó ember, akik nem tudnak nagyobb adagokat vásárolni, mindig mindenből csak valami kicsit. A műanyag csomagolást egyszerűen a szabadban eldobják vagy elégetik.
Nincsenek pozítiv törekvések? Tartok tőle, hogy amik vannak, azok többségükben csak a látszatot szeretnék javítani, ténylegesen nem problémamegoldások. Nagy multicégek, amelyek intenzív műanyag felhasználók, létrehoztak egy műanyagszemét szövetséget. A filmben megpróbáltak utánajárni egy.két olyan projektnek, amiket ez a szövetség indított el és finanszirozott. A többségük vagy egyáltalán nem működött vagy csak a szemét volumen minimális ezrelékét érintették.

Ami különösen elkeserítőnek találok, az az, hogy ez a „szemét probléma“ korántsem egyedi eset. Azt hiszem, sok minden másra igaz még a mai világunkban, hogy a tényleges megoldások helyett egyfajta látszatmegoldások születnek, amelyek a hivatalos papírokon talán azok, de a valóságban nem.
Valószínű, hogy a műanyagszemétre is lenne megoldás — csak a befektetésekhez szükséges közös akarat nincs, mert a szemétmaffia akkor nem tudna milliárdokat keresni.

Az apeva egy néhány éve született magyar versforma: egy szótag, két szótag, három szótag, négy szótag és öt szótag. Ìme egy példa:

Szem.
Mit lát?
Szemetet.
Egyre többet.
Míg mindent elnyelt…

Nano

Nano. Ha Magyarországon e szót kimondom, talán sokan körbenéznek, hol van a kisgyerek? Mert sok kis apróság becézi ma is még Nanonak a nagymamát.
Most egy sokkal kevésbé barátságos, inkább potenciálisan veszélyessé válható nanoról szeretnék beszélni: röviden a nanotechnológiáról és annak megítéléséről. A nanok olyan aprócska részek, amit nemcsak a szemünkkel nem tudunk látni, de hosszú-hosszú időn át az ember el sem tudta képzelni.
A nanok a molekulák világában élő csöpp kis részek és bármennyire is csöppségek, a nanotechnológia nagyon erős képességeikre mutat rá. A nanok képesek strukturákat felbontani és másféle strukturákat felépíteni, a nanogépek képesek önmagukat reprodukálni. Másképp, mint a sejtek vagy mint az ember. Aki bővebb ismereteket szeretne a nanotechnológiáról, ajánlom, hogy a német vagy az angol Wikipediában nézze meg.
A Nanokkal való gondolatbeli foglalkozásomat egy néhány napja olvasott thriller váltotta ki, amelynek a címe Nano, az alcíme: Jede Sekunde zählt. (Minden perc számít.) Szerzője Philip Peterson, egy német író, aki hosszú időn át kutatóként dolgozott, joggal feltételezhetjük, hogy az e területre vonatkozó fizikai-kémiai ismeretei megalapozottak.
Nem szeretném még röviden sem leírni a könyv sztoriját, ne rontsam el azok örömét, akik még nem olvasták, de el akarják olvasni. Jellemzésül csak annyit mondanék, hogy a Nano azon könyvek sorába passzol, amelyek valamilyen potenciálisan reális veszélyre akarják felhívni a figyelmet. Ilyen volt például a Blackout, a Helix, a Celsius és még sok más könyv. A szerzőnek a könyv fülszövegén található megjegyzése szerint a nanotechnika még veszélyesebb, mint az atomtechnológia. Az atomreaktorokkal történő balesetek vagy az atomfegyverek által okozott pusztítások még mindig sokkal lokálisabbak — akkor is, ha nagy területre terjednek ki — mint egy „kiszabaduló” nanotechnológia.
Az emberiség egy csomó olyanba kezd bele, amit nem is ért teljesen és még kevésbé tud kontroll alatt tartani. Nem tiszta őrület?.Lehet, hogy ez az kérdés, amin leginkább el kellene gondolkodnunk, mert manapság sajnos sok példa van rá.
A könyvben több odafigyelésre érdemes mozaik van. Azért írok mozaikot, mert az egész valójában egy thriller, annak szabályai szerint, hogy egyre fokozza a feszültséget. Egészen a happy end-ig — ami sokkal valószínűtlenebb, mint maga a katasztrófa. Miért? Mert egy soha ki nem próbált, ki nem tesztelt, kvázi ismeretlen valami hozza a megoldást, a megmentést?
Igen. És ezzel ugyanúgy az itteni, jelenlegi rendszerek fonákságaira mutat rá, mint jónéhány más dolog. Ezek közül hármat emelnék ki:
N1. A földi általános felmelegedésekhez milyen arányban járulnak hozzá a nanotechnológiai kísérletek. Lehet, hogy ez egy sokkal nyomósabb ok, mint amikről beszélnek?
N2. A bürokrácia és a politika. A bürokrácia, mint sok pozítiv dolognak — a fejlődéstől a mentésig — az akadályozója; a politika ezzel hasonlóképpen egy, a hirdetett elvei ellentétébe forduló eszköz. (Minden csoportocskának csak a maga érdekei a fontosak, stb.)
N3. Tényleg ilyen vékony máz ez a civilizáció? Milyen hamar lehullik és csak szétesett államrend és elvadult emberek maradnak.
Minderről egy kicsit részletesebben itt a továbbiakban.
N1. A Föld általános felmelegedése és a nanotechnika felhasználása.
„Die Nanomaschinen beinflussen jetzt schon die globalen Wettersysteme und heizen die Atmosphäre auf.” Magyarul: a nanogépek már most befolyásolják a globális időjárási rendszereket és felforrósítják az atmoszférát.
Tartok tőle, hogy ez nem a thriller szerzőjének a kitalálása, hanem egy jó ideje elhallgatott, a közvélemény számára nem kommunikált igazság. Aki beszélne róla, az „ezoterikus”, „mindenfélét kitaláló”, stb. megbélyegzéseket kaphat, mint ahogy hasonlókra láttunk már példát a közelmúltban.
Lehetséges, hogy a megállíthatatlan felmelegedést a nanotechnológia okozza, a többi, amiket mondanak, csak hozzátesz egy kicsit? Lehetséges. Tartok tőle, hogy az igazat sohasem fogjuk megtudni — így vagy úgy, ilyen vagy olyan oknál fogva.
Minek kísérletezik az ember egy csomó olyasmivel, amiről alig-alig tud valamit? Tudom, ezt a kérdést már feljebb feltettem. És tudom, hogy a standard válasz erre az, hogy ha nem lennének „kísérletezők”, akkor még mindig barlangokban laknánk.
Megtévesztő válasz. Az akkori kísérletezők nem tudták még veszélybe sodorni az egész Földet. A mostaniak következtében viszont lehetséges, hogy se élet, se barlang nem lesz.
N2. A bürokrácia és a politika, mint akadályok.
Nem tudom, hogy leírták-e már valahol, bemutatták-e már ilyen jól, mint ebben a könyvben, hogy úgy a bürokrácia, mind pedig maguk a politikusok milyen gyorsan és milyen könnyen válnak valamilyen pozítiv cselekvés akadályozójává. Pedig mind a kettő elvileg azért van, hogy a közös emberi cselekvést segítő, támogató állam számára adjon alapokat jelentő szabályokat, rendezettséget.
Rosszak a szabályok, túl bonyolultak a rendezések? Nem feltétlen. Csak sok mindent, sokféle lehetséges esetet nem vesznek figyelembe, egyrészről túlszabályoznak, másrészről viszont nem hoznak létre vészhelyzetekre jó kivételeket.
Vagy, ahol létrehoznak, ott bejön az „akadálymonstrum” másik oszlopa: a politikusok. „Jaj, csak ne kelljen egyéni felelősséget vállalni!” — milyen sokszor és milyen sokakat determinál ez a hozzáállás. A sikert a maguk számára könyvelik el, valaminek a sikertelenségét a környezetre igyekeznek hárítani avagy a fejedelmi többesbe burkolódznak („mi”).
N3. Az államiság, ha megmarad a felszínen…
„In den Wochen der sich ausbreitenden Nanomaschinen hatten die Leute einen Blick darauf werfen können, wie ein Land aussah, in dem Recht und Ordnung zusammenbrachen.” Magyarul: Azokban a hetekben, amikor a nanogépek egyre gyorsabban egyre nagyobb területekre terjedtek szét megállíthatatlanul, az emberek megláthatták, hogy milyen az, ha egy országban összeomlik a jogállam és a rend.
Hogy nézett ki ez az anarchia? Ijesztően, nagyon-nagyon ijesztően. Elszabadult az erőszak, kifosztották az üzleteket, megtámadták az utcán a gyengébb embereket, a nőket, a gyerekeket, az időseket, mintha az emberek soha nem lettek volna civilizáltak, csak valamilyen köntösbe bújt vademberek.
Mit jelent a számomra az igazán civilizáltság?
Elsősorban belső morált, tartást. Nem azért nem lövök le valakit, nem állítok csapdát egy másik embernek, stb., mert azt az állami jogszabályok tiltják, hanem mert belülről, magam így érzem helyesnek. Ilyen értelemben a civilizáltság a természeti népek embereinél is megvan, meglehet. A vadság nem a technikai fejletlenség vagy fejlettség függvénye, legalábbis az én felfogásom szerint.

Vadember

Vadember nem az,
Ki fejletlen világba
Született, hanem
Az, akiből az erkölcs
Teljesen el- s kiveszett.

A Földünk atmoszférája

Mehetünk a föld
Alá, ha elveszti a
Föld védőburkát,
Jelen atmoszférát, az
Életünk táplálóját.

A Föld halála

A Föld halála
Az Édenkert vége, az
Ember maga a
Tönkretevő s az innen
Elűzött, sors-üldözött.

Igen, üldözni
Fogja sokáig vesztett
Föld tudata, mi
Minden lehetett volna,
Pusztulást mi okozta.

Sírj, ember, csak sírj,
Könnyeid tanítanak,
Önhittségből nem
Lesz sem igazi tudás,
Sem virágzó almafa.

Gondolatok három film kapcsán

„Az ember a lehetőségek Krőzusa és a valóság kisemmizettje egyszerre.” Valamikor régen olvastam valahol ezt a mondást és előjött bennem egyik reggel. Az álmok miatt? Az előző este nézett filmek miatt? Talán minden hozzátett egy kicsit.
Egy cseppecskét eltöprengtem rajta: igaz ez? Nem úgy van-e, hogy csak látszat a Krőzusság és az „erők eredője” már előbb eldől, semmint meghoznánk a konkrét döntéseinket? Mi az erők eredője? A külső erők, a környezet, a látszólagos lehetőségek és a belső erők, a hordozott sors és értékrendszer más részről, amik minket meghatároznak.
A három film, amiket a megelőző este néztem, mind nagyon szomorú volt. A mondás második felére utalt, a kisemmizettségre.
A három filmből az első egy híres régi film volt, Vittorio de Sica rendezésében Sophia Lorennel és Belmondoval a II-dik világháború idejéből. A címét magyarul nem tudom, németül: „Und dennoch leben sie“, olaszul: „La Ciocara“, angolul: Two woman“.
Persze, egy háborús film mindig szomorú. Ritkán vannak „igazán hősök”, sokkal, de sokkal gyakrabban igazán áldozatok. Nem feltétlenül csak azok, akik meghalnak. Azok is, akik egész életükre szóló sebeket szereznek. Fizikaiakat, lelkieket. A szép ifjúság ígérete gyorsan elmúlik, visszamarad talán egy kifosztottság-érzés a beköszöntő békére.
Mint ahogyan békés időben is gyakran úgy alakul az emberi élet, ahogy a második film mutatta, amelyikben Marcello Mastroianni játszotta a főszerepet. Ennek a címe németül „Zwei Gesichter einer Frau“, olaszul „Fantasma de amore“.
A fő kérdése a rendezőnek itt más volt. Az, hogy miért van „tiltva” a démonvilágra és a halálra gondolás. Mert túl vannak ezek azon a „ketrecen”, amiben élnünk kell? Mert az emberek csak belebolondulnának, az idegosztályra kerülnének ettől? Mert ez a tiltás egyfajta védelem?
A film csak felvetette ezeket a nagyon is valós kérdéseket, de nem válaszolta meg. Azt hiszem, hogy ez így van jól. Lehet, hogy a tiltás rossz, de mégis, azt hiszem, hogy vannak olyan határok — érzékelésbeli és gondolkodásbeli határok –, amelyeket mindenkinek egyénileg kell átlépnie.
A film nem ettől volt szomorú. Szomorúvá „tisztán” a valóság tette. Az a valóság, ami azt mutatta, hogy egy ember hogyan jut az álmai szép ifjúságából egy kiürült, hideg, biztonságosnak tartott polgári jólétbe. A főszereplőnek látszólag nem hiányzott semmije, de az egykori önmagát elvesztette. Békésen. Háború nélkül.
A harmadik film indiai volt, a címe: A night of knowing nothing. Díjat nyert az egyik Cannes-i filmfesztiválon.
Ez a film a mai indiai ifjúság egy szeletének a valóságát mutatta be. Azért egy szeletet, mert nyilván az egyetemi értelmiségi fiatalság mindenhol csak egy szelet. Ők a legfogékonyabbak a szabadság, a „szabad levegő” eszméire. Amit a társadalom általában nem néz jó szemmel. Legfeljebb az ellene való fellépés más és más a Föld különböző pontjain, különböző korokban. Van, ahol a „majd kinövik” várakozása dominál, van, ahol a „felvásárlás” és van, ahol a nyílt erőszak. A ma Indiájában a bemutatott egyetemen ez utóbbi: a nyílt erőszak.
Itt már nem csak a nők elleni erőszakról volt szó, mint az első filmben, amely korunk egyik sokkal súlyosabb problémája, mint azt a közvélemény gondolja. Itt már minden gondolkodási és haladási törekvés elleni erőszakos fellépésről, a fiatalok durva megveréséről volt szó.
Manapság a legtöbbet a környezeti problémákról beszélnek. Itt pedig van egy este három filmmel és egyikben sem esik szó a környezeti problémákról?
Nem, de a két dolog, az emberi világ problémái és a környezethez való viszonyunk mélyen összefüggnek. Az, hogy ez a mai emberiség képtelen a jó, a mindenkinek a számára jó probléma megoldásokra, az lesz a pusztulásának az oka. A környezeti és a társadalmi jelenségek egyaránt ezt mutatják.

Késő belátás

A szomorúság
Általában később jön,
Mikor már eldőlt
Egy sors, bevégeztetett,
Hol ember nem segíthet.

Miért nem tudunk
Időben cselekedni,
Mikor még lenne
Kiút, lenne gyógyulás,
Nem veszne el e világ.

Ezen emberi
Világ, melyben még élünk,
Struccként bújva el
A bajok elől, mert a
Meglátás elkésve jön.

Különféle programok

Mivel nem érzem már egészen egészségesnek magam, nem csoda, hogy a téli napok meg az esős napok nagy részét a kuckómban, azaz itthon töltöm. Nem hiszem, hogy ebben kivétel lennék a hasonló korú emberek között, azt hiszem, hogy sokan vagyunk, akik egyszerűen annak örülünk, hogy nem magatehetetlenül öregszünk. Viszont mostanában, ahogy egyre jobban kitavaszodott, sőt, már lassan nyáriassá válik az idő, egyre több mindennapi programom van, amikor kimozdulok itthonról. Ezen a héten is volt több és most ezeknek szentelnék egy blogbejegyzést.
A múlt szombat délutánján a Musikvereinben voltam egy gyerekeknek készült Feuervogel című előadáson. Nyilván, akik Sztravinszkij Tűzmadarát igazi balettszínpadon látták, azoknak ez nagyon mini volt, de ennek ellenére, summa summarum egy jó előadásnak tartottam. Bár az elején egy kicsit fanyalogtam magamban mindenen: „nem csoda, hogy ezek a táncosok nem tudnak kibontakozni, hiszen túlságosan parányi a színpad” és „ha az összekevert puzzle darabkák egy részét átfestik, a másik részét pedig eldeformálják, akkor sohasem lehet már összerakni — arra gondolva, hogy az egyes meseelemeket különböző téridőből származó más és más legendákban véltem felfedezni”. A végére mégis összeállt az egész. Nemcsak a gyerekeknek tetszett — ami érezhető volt és végső soron talán a gyerekek az igazi mérce — hanem a közönségnek is és nekem is.
Próbáltam utánanézni az eredeti Tűzmadár történetnek, de nem találtam egy biztos forrást, hanem több kultúrkörben felfedezhető mesét. Hányféle mondakörön vándorolt át a történet, amíg elnyerte ezt a jelenlegi formáját? Nem tudom.
Egy újszülöttnek minden vicc új, mondja egy mondás és ha egy mese jó, akkor talán nem baj, ha változik az idők folyamán. Még akkor is, ha a téma örök: mindig van rossz, akivel meg kell küzdeni és mindig vannak fiatalok, akikre ez a feladat vár.
A Mesélő által elmondott utolsó mondat mintha az öregeknek szóló bölcsesség lenne, azért érdemes arra is figyelni: „Tudnunk kell néha elengedni is ahhoz, hogy másutt rátaláljunk a boldogságunkra.”
Nem mondta hozzá, mert a történet akkor már lezárult (a Gonosz Varázsló vesztével), de én hozzátenném: elengedni, igen, de a feladatunk bevégzése után. Az is igaz, hogy ennek a megállapítása gyakran csak utólag és kívülről nézve lehetséges. (Tényleg elvesztette az erejét az a Gonosz?)
Azon töprengtem, hogy vajon csak azért tetszett-e a gyerekeknek a mese, mert a végén a jó győz a rossz felett. Tudatalatt azonosulnak a fiatal fiúval (cárevics, ifjú herceg, stb.), aki ugyan a mese szerint lehet már ifjú felnőtt, az ő számukra gyerek. Ők maguk.
A felnőttek világát a gonosz varázsló jelenti. Aki sok olyat tud, amit ők nem és korántsem biztosak abban, hogy jót akar a gyerekek világának. Fogságban akarja tartani a lelkeket.
Ki a Tűzmadár? Létezik-e a valóságunk világában? Vagy csak a megtestesült remény a mesében, hogy bár nem tudni honnan és hogyan, de megjelenik majd egy segítség, amikor meg kell küzdeni a Gonosszal.
A remény és a hit, hogy van olyan, aki a Gonosznál erősebb.
A legnagyobb örömforrás nekem mindig, ha az unokáimat látom és vasárnap délután a Praterben voltunk a fiammal és az unokáimmal. A Riesenrad, kisvonat, dodzsem (árammal menő kisautók) meg egy céllövöldés bódé — ezek az attrakciók fértek bele e délután programjába, no és egy kis rosejbni evés, ami a fiamnak a gyerekkorát idézi, az általam gyakran készített rosejbnivel. Én meglehetősen elfáradtam, de a gyerekek nagyon élvezték. Jó átérezni a gyerekek örömét a sok újdonság felett. Utólag azt mondták otthon, hogy a dodzsem tetszett a legjobban nekik — pedig milyen nehezen tudtam az apjukat rábeszélni, hogy próbálják ki! Mintha a lányok nem szeretnének éppen annyira autót vezetni, mint a fiúk!
Ami nekem — aki mostanában már inkább csak a fantáziámban, a gondolataimban élek — nagyon sűrű élet, az a gyerekeknek a normalitás, az élmények, amikre szükségük van. A kíváncsiság, a kipróbálással való megismerésvágy, az élet átélésének a hajtóereje — ezek mind-mind tudnak pozítiv erők lenni, gyerekkorban még inkább. Akkor nem kell még nekik válogatni, kvázi szelektálni, hol van egy kíváncsiság határa, átérezhetik az élet örömét. Tudom, sok minden másban is: sportban, kirándulásban, természetben, olvasásban, zenében, stb., stb., de van valami jó az ilyen vidám park örömökben is, mint a Práter.
Ilyen öregnek, mint én vagyok, pedig leginkább az, hogy láthatom, élvezhetem a kicsik örömét. És még egyet aláhúz az ilyen nap: a legfontosabb, amit a szülők adni tudnak a gyerekeiknek, az saját maguk. Az idő, amit velük töltenek, a szeretet, amit a kicsik megéreznek — és a morál, amit a szülők képviselnek.
Végül még szerda délután is volt egy programom. Ismét a Musikvereinben voltam és mivel szép napsütéses délután volt, rengeteg fényképezkedő külföldin kellett keresztülvágni a bejáratnál. Úgy látszik, hogy az egész világon játszott újévi koncertek egy kötelező programponttá tették a turistáknak a Musikverein előtti selfiet.
A koncerten Beethovent, Brahmsot és Mendelssohnt játszottak és jólesett hallgatni.

A Praterben

A gyerekeknek
Kell sok zajos vidámság,
Céllövölde és
Dodzsem, vattacukor és
Fantázia szörny világ.

Óriáskerék
Fentről mutat várost, úgy,
Mint a madarak
Látják, felülről más ám
A mindennapi világ.

A kisvonaton
Megpihenünk, míg visz az
Erdő fáin át,
Kiszállva csalogat sok
Nem próbált látványosság.

Másnap iskola.
Nem gondol erre itt a
Gyereknép, ünnep
A vasárnap, bárcsak a
Többit is itt tölthetnénk!

Elértéktelenedés

A héten valamelyik este egy, a szokásosnál kicsit hosszabb — több, mint tízperces — dokumentumfilmet néztem az egyik adón.
Körülbelül két éve történt Floridában, Miamiben, hogy látszólag minden előjel nélkül és nem gázrobbanás, sink hole vagy merénylet miatt összedőlt egy jónéhány emeletes, néhány évtizede épült apartment ház. Körülbelül százan meghaltak. Azóta is folyik az oknyomozás, a vizsgálat nem zárult még le és erről szólt a film. Meglehetősen ijesztő volt és rossz hatást tett rám is.
Ijesztő azért volt, mert feltárt sok olyan építési hibát, amelyek nagyon valószínűsíthetően még sok helyen előfordulhatnak: rossz, nem megfelelő (a szabványnak esetleg igen!) építőanyag, a beton nem ismert öregedési jelenségei, a betonba vázba beleépült vas vagy acél tartóoszlopok korrodeálódása, elváltozása az idővel (ezen utólag segíteni sem nagyon lehet), a tervtől eltérő vékonyabb tartóoszlopok, stb., stb., stb.
Ijesztő volt, hogy a fejlettnek nevezett világot is milyen slamposság jellemzi, hogy mennyire gyorsan amortizálódik, használhatatlanná válik sok minden — lám, még a lakások is.
Miért tett még rám külön rossz hatást?
Teljesen elvette az örömömet a készülő grazi lakás miatt. Ugyanis Floridában (is?) hozzájátszott a problémákhoz a garázsszint fölött, az uszoda mellett elhelyezett nagy növények. Ezeknek nyilván vízre van szükségük, a víz mindenhová befolyt (oda is, ahová nem lett volna szabad), a szokásosnál is hamarabb elrozsdásodtak és eldeformálódtak a tartóoszlopok — és elég egy helyen, a garázs szintjén, utána már az egész ház kártyavárként dőlt össze.
Grazban is tervezve van sok helyre „beépített növényzet”: az egyik utcafrontra merőlegesen, sok helyen a tetőre, az udvarba (az alatt is van garázs), stb. Igaz, ott sós tengeri vizet nem fúj a szél, de elég lehet egy hanyagságból bekövetkező baleset és javíthatatlanul elromlik minden?
Eltelik három-négy évtized és javíthatatlanul használhatatlanná válik egy mai épület? Jó, hogy nem 800 évre építkezünk, mint a középkor elejének a várépítői, de ennyire kevésre?
A film végén volt egy nyilatkozat, ami különösen felháborított. Valami olyasmit mondott, hogy Japánban már állítólag természetes, hogy egy ilyen modern ház ca. 20 évre épül, azután lebontják és újat építenek, mert azt olcsóbb, mint karbantartani. Nem tudom, hogy ez igaz-e vagy sem, de így is, úgy is nagyon felháborító.
Az legyen a „természetes”, hogy 20 évre építünk egy házat?
Nem. Szerintem nem lenne szabad így gondolkodni.
Ha fennmarad még ez a civilizáció és nem csökkenti le az élettartamát a nullára, akkor vissza kellene térnie a tartós dolgok tiszteletére, megbecsülésére. A tartós dolgok készítésére.
Ami a minőség megnövekedése mellett még más előnyökkel is járna. Ami tartósan, a jelenleginél sokkal hosszabb távon jó, használható, az azt is eredményezi, hogy kevesebb lesz a szemét, amit megtermelünk és amivel magunkat és a környezetünket szennyezzük, mint amennyi manapság van. Ez is egy szomorú módon állandóan aktuális kérdés manapság és úgy gondolom, hogy nem csak a műanyagok és a mérgező anyagok miatt, hanem a „megtermelt“ szemét mennyiségének az állandó növekedése miatt is.
Egyre növekszik azon problémák száma, ahol közös megoldásokra lenne szükség, közös, azaz valamennyi országot és valamennyi népet érintő. Sajnos, ez az amitől minden jel szerint nagyon messze állunk manapság: a közös pozítiv cselekvéstől. A cselekvésben nem végződő határozatok és egyezmények csak olyan papírrá válnak, amelyek a szemetet növelik. Pedig ha így haladunk tovább, a pénz, a haszon és a verseny „irányítása“ alatt, akkor a civilizációnk a saját sírásójává válik.
Az általános egyetértésen alapuló cselekvést azért hangsúlyoznám ki, mert manapság sajnos sok példát látok arra, amikor valamit csak „felülről“, határozatokkal akarnak megoldani és ez jórészt eredménytelen vagy több problémát generál, mint amennyit megold. Csak egy példa. Szinte naponta hallani vagy olvasni a médiákban arról, hogy valamelyik faluban nem merik kiengedni a gyerekeket egyedül az utcára — például, hogy iskolába menjenek –, mert kóborló farkast láttak a faluban mászkálni. A fajvédelem miatt a farkasokat lelőni tilos. De megoldja ez a fajvédelmi határozat az emberek problémáit? Egészen biztosan nem-mel válaszolnak mindazok, akik féltik a gyerekeiket vagy az állataikat (amelyekből esetleg több elpusztult már a farkasok miatt), vagy egyszerűen csak szeretnek az erdőkben, a hegyekben sétálni.
A határozatok csak akkor tudnak megoldásokká válni, ha nem egyoldalúak és a gyakorlatban jó megoldásokat nyújtanak.

Elértéktelenedett minden

Tartóssá csak a
Szemét vált a Földön, nem
Termelnek már mást,
Mint hamar tönkremenő
Silányt, nem olcsó hitványt.

Összedőlnek a
Házak, kidobhatók az
Autók, ruhák,
Nincs semmi érték abban,
Mit mai ember csinál.

Az elszemetelt
Föld ad-e tiszta talajt
Újrakezdésnek,
Pénzhajszolástól messze
Fordult boldogabb népnek.