Húsvét 2024

Az idén korán van húsvét és korán jött a tavasz. Ennek gyakran örülünk, és csak időnként nem, amikor például az időnként visszatérő hajnali fagyok a már kivirágzott gyümölcsfákat fenyegetik.
Amióta ezt a blogot írom, minden évben — ha jól emlékszem — írtam a húsvétról, ezek közül egyhez teszek ide linket: :
https://time2life.wordpress.com/2020/04/10/kellemes-husveti-unnepet-kivanok-a-karanten-ellenere/
Egyik évben írtam az itt, Ausztriában és Németországban szokásos tojáskeresés szokásáról, amelyhez az idén így előre (nagycsütörtökön írom e sorokat) csak annyit tudnak mondani az időjárást előre jelzők: valószínű, hogy nem hóban kell keresni a gyerekeknek a kertben a tojásokat, de eső bizony megszakíthatja itt-ott a kellemes meleget.
Ami a húsvét felnőtteknek, hívőknek szóló üzenetét illeti, az előző hetekben több olyan bejegyzést írtam, amit nem nehéz gondolatban összekapcsolni a húsvéttal, például a Tavaszáldozat-ot és az In memoriam-t:
https://time2life.wordpress.com/2024/03/22/tavaszaldozat/

In memoriam

Mindezek után miről írok most, 2024 húsvétján? Egy kicsit mást. Egy régi világot szeretnék néhány pillanatra felidézni, amikor még nem volt húsvét, bár volt újjászületés és megújulás. Egy olyan régi világot, ahol egészen természetes volt az embervilág és a szellemvilág elválaszthatatlan összetartozása és kapcsolata. Ez a kapcsolat nagyon intenzív volt, áthatotta a mindennapokat. Ennek a kornak a papjait sámánoknak hívták, akik valamelyest közvetítők voltak az emberek számára a két világ között, de nem követeltek maguknak kizárólagosságot ebben a kapcsolatban. Azonkívül a funkcióik szélesebb körűek voltak, mint a mai papoké. Egy, a sámánvilágról szóló könyvben így idézi egy sámán szavait az író:
Was ein Schamane ist? „Eine Bibliothek, eine Apotheke, ein meteorologische Dienst, ein Veterinär, ein historisches Archiv und vieles, vieles Andere in einer Person.“
Azaz magyarul: Micsoda egy sámán? Egy könyvtár, egy gyógyszertár, egy meteorológiai szolgálat, egy orvos és állatorvos, egy archívum, és még nagyon sok minden más, egy személyben.
Miért érzem úgy, hogy nem helytelen pont húsvét kapcsán szólni róluk?
Nem akarom szavakkal magyarázni. Inkább ideteszek egy példát. Egy olyan verset, dalt, amit egy sámánasszony kántált messze a Távol-Keleten, amikor néhány rokonával temető látogatáson volt, és az ő feladatai közé tartozott az ősök szellemeinek a megszólítása, hívása.
(A könyvet — Die Kraft der Schamanen — én németül olvastam, leírom a magam fordításában magyarul is a verset.)

Die sehend Blinden
Hörend Tauben
Denkend Blöden
Aus dem hiesigen Winkel
Der Irrenhöhle Leben
Mögen demnächst
Jaulen und zetern
Eure guten Namen
Siebeundsiebzig Mal
Zum Dreck
Zum Stein
Zum Messer verwandeln
Um damit
Saubere zu beschmutzen
Gesunde zu verletzen und
Bessere zu beseitigen
Ich aber werde
Nichts dagegen unternehmen
Ersichtend den Dreck
Erfühlend den Stein
Und wohl erwägend
Den verkraftbaren und
Ersetzbaren Verlust
Gegenüber dem unersetzbaren
Und unvertilgbaren Gewinn
Und dies, Euch vertrauend
Ihr werdet
Ruhe bewahren und
Schweigen verwahren
Mich an Euch lehnend
Ihr werdet
Unverrückbar fest bleiben
Wie Felsen, wie Berg
Und wahrhaftig
Wie Geburt, wie Tod
So seid Ihr versichert
Wir und Ihr bleiben
Auch weiterhin eines
Ihr die Nordseite
Wir die Südseite
Eines und dasselbe Berges
Dessen Gipfel der Himmel
Dessen Grund die Erde
Wir der Tag, Ihr die Nacht
Die zwei Seiten
Einer und derselben Zeit
Eingebettet in die Ewigkeit.

Magyarul:
Azok, kik látnak s mégis vakok,
Azok, kik hallanak s mégis süketek,
Azok, akik úgy hiszik gondolkodnak, de mégsem teszik,
A mostani szemszögéből az Èlet bolond labirintusának
Siránkozhatnak és kiabálhatják
Jó neveiteket
Hetvenhétszer
Mocskolva
Kövezve
Kés élére hányva
Hogy tisztákat bepiszkítsanak
Egészségest megsebesítsenek
A jobbakat eltüntessék
Én nem fogok tenni semmit ellene.
Látva a mocskot
Érezve a kő súlyát
Mérlegre állítódik bennem
Az elviselhető és pótolható veszteség
Szembeállítva a pótolhatatlan nyereséggel
Bízva bennetek
Tudom, megőrzitek a nyugalmatokat
És a hallgatásotokat
Engem magatokhoz döntve
Elmozdíthatatlanul szilárdak maradtok
Mint a sziklák, mint a hegyek
És igazak, mint a születés, mint a halál,
Legyetek biztosak
Mi és ti megmaradunk
Továbbra is egynek
Ti az északi oldala
Mi a déli oldala
Ugyanannak a hegynek
Melynek csúcsa az Ég
S alapja a Föld
Mi vagyunk a nappal, ti az éjszaka
Két oldala ugyanannak az időnek
Beágyazódva az időtlenségbe.

Hányan gondolkodnak errefelé, minálunk az újászületésen, a halálon? A halál tabutéma a mindennapokban, még azoktól is, akik pedig már közelállnak hozzá. Mi lesz utána? Erről sem illik beszélni.
Írtam egy verset a sámánokról szóló könyv olvasása után:

Egy ősi kor és manapság

Éltek oly népek,
Kiknek a mindennapi
Beszélgetés a
Szellemekkel szükséges
Jó és természetes volt.

Manapság, aki
Ezt teszi, azt bolondnak
Tartják, hisz a lég
Üres, nincs ott semmi, hol
Ember szeme mit sem lát.

Húsvét

Nyuszi, tojás és
Tavasz, gyereknek ez a
Húsvét, fogható,
Tapintható, nem elvi,
Ez az újjászületés.

Világ-megváltás
Gondolata később jön
Az ébredező
Lélekben, az áldozat,
Ha szükséges, a szívben.

Tavaszáldozat

Ezen a héten kezdődött el a „hivatalos“ tavasz. Pontosan ezen a napon, azaz szerdán koncerten voltam a Konzerthausban — hosszú idő óta megint először, mert kicsit jobban éreztem magam — és mint az gyakran előfordul, ha arra járok, sétáltam egy kicsit a Stadtparkban. Nem lehetett volna letagadni sem, hogy tavasz van: az egész Stadtpark tele volt emberekkel, és nemcsak a padokon, de már a füvön is sokan ültek, élvezték a meleget és a napsütést. És: most láttam először az életemben már márciusban virágzó orgonát! Nem jegyeztem fel, hogy mi volt eddig a legkorábbi időpont, de azt hiszem, hogy már az áprilisi orgonavirágzás is korainak számított eddig.
A tavasznak nincs külön ünnepnapja manapság, mint volt régen a természethez közelebben élt népeknél, bár a tavasz nekünk is nagy öröm. Hosszabbodnak a napok, tovább van világos, színesedik a világ: kinyílt az aranyeső, többféle gyümölcsfa virágzik és sokféle színben pompáznak a különféle apró virágok az ibolyától a krókuszokig.
Tavaszáldozat? Mi ez a cím? Valamilyen régi szokás volt, ami mára feledésbe merült? Netán valami olyan, mint amikor egy sámánt feláldoztak azért, mert sokáig nem jött az eső?
A franciául tudó és a klasszikus zenét kedvelő Olvasóimnak talán még Sztravinszkij is az eszükbe jutott a címről, az első előadásán nagy botrányt kavart alkotása a La sacre du printemps.
A találgatások közül többeknek kell igazat adnom: valóban, voltak helyek a Földön, ahol a régmúltban előfordultak emberáldozatok azért, hogy kegyessé tegyék Tavaszistent, és valóban, Sztravinszkij balettje is egy tavaszáldozatról szól.
Ennek a balettnek a mondanivalójával szeretnék egy kicsit foglalkozni. A tavaszt és a fény istenét köszöntő, táncoló lányok karából választják ki — avagy választódik ki? — az, aki az áldozat lesz. A kiválasztott lányt egyre vadabbul táncoló férfiak fogják közre, és neki is egyre gyorsabban, egyre felpörgetettebben kell táncolnia — egészen addig, amíg a végén holtan rogy össze.
Valakinek áldozattá kell válnia azért, hogy eljöhessen a természet megújulása, a fényt és virágzást hozó tavasz?
Bár első pillanatra talán kissé meghökkentő a mai embernek, ha belegondolunk, a ránk maradt legendák között több hasonló történettel találkozhatunk, amikor valaminek a teremtéséhez, az elkészültéhez egy ember feláldozására van szükség.
A magyar irodalmat ismerőknek például eszükbe juthat Kőmíves Kelemenné balladája. Akik nem ismerik, azok számára röviden egy-két mondatban leírom. Néhány kőművesnek egy várat kellett felépíteni, de többszöri próbálkozásuk sikertelen maradt, a fal újra és újra leomlott. Megállapodtak, hogy amelyikük felesége elsőként jön el a férjéhez, azt befalazzák az épülő falba, hogy az állva maradjon. Kőmíves Kelemen felesége lett az. A fal így nem dőlt össze és a vár felépült.
Egy hasonló és mégis különböző történetet ír le egy kínai mese is. Ennek a címe magyarul: A hűséges asszony, aki bánatával megindította a köveket. Az asszonyt Meng Csiangnak hívták, a férjét pedig Van-nak, ami tízezret jelentett. Amikor a Nagy Kínai Falat építették, ott is mindig leomlott a fal. Egyszer a császár egyik tanácsadója azt tanácsolta az urának, hogy mérföldenként falaztasson be egy embert, és annak a lelke majd összetartja a falat. Ezen tanács hírére nagy félelem és pánik tört ki az országban, mire egy bölcs figyelmeztette a császárt: Ha így bánsz a népeddel, abból baj lehet. Hallottam arról, hogy él egy Van (tízezer) nevű alattvalód. Elég, ha ezt az egyet falaztatod be, az elég lesz tízezer helyett.
Így is történt. Van éppen a lakodalmát tartotta Meng Csianggal, amikor elfogták és elhurcolták a császár emberei és befalazták őt a Nagy Falba.
Meng Csiang sokáig sírt, majd útra kelt megtalálni a férjét. A Nagy Fal tövében sok napon át zokogott, a bánata megindította a köveket, a fal leomlott és kiadta Van csontjait. A történet befejezése még szomorúbb: az asszony csak úgy tudott megmenekülni a császártól, hogy leugrott egy hatalmas torony tetejéről.
A halálunk árán megmenekülünk valakitől, valamitől — és ez sokaknak hoz Tavaszt, megújulást?
Mi a közös mondanivaló ezekben a történetekben? Valami újnak a megteremtéséhez, eljöveteléhez két dolog elengedhetetlen: az egyik a lélek, a másik az áldozat. Amit lélektelenül végzünk, abban sohasem lesz összetartó erő. Attól tartok, hogy ezt a régi igazságot mára sokan elfelejtették. Mint ahogy azt is, hogy néha áldozatot kell hoznunk — másokért. Mert az áldozat a születő Tavaszt, újat már nem éli meg, de nagyon sokaknak jót tesz vele.
Igen „viharos“ éjszakám volt egyik éjjel. Kifelé valószínűleg nem látszott semmi belőle, a vihar valahol a mélyben zajlott, nagyon mélyen a felszíntől. Mintha különböző erők küzdöttek volna egymással, és ebből még az a kérdés is maradt reggelre, hogy vajon, ha a lány (az áldozat) meghal, biztos, hogy Tavasz jön utána? Lehet, hogy az őrült fergeteg, amit azok az egyre jobban megvadultak elszabadítottak, elpusztít mindent és csak egy hosszú, kietlen tél jöhet utána?
Adja Isten, hogy ne így legyen. Mert ez a mai világ is olyannak tűnik néha, hogy egyre vadabbul táncoló őrültek forgatják a Világ Kerekét.

Tavasztündér hívó

Bimbót fejlesztő
Időtlen fény! Jöjj, növessz,
Milliónyi lényt!
A pusztulás mezején
Virágozzon mindig lét!

Az ismeretlen kezdetek

Volt-e kezdetben
Élettelen, vagy minden,
Mi létezett, élt,
Friss, kíváncsi erő-ár,
Terjedt az anyagban szét.

Hol alszik a kikelet

Csak a szívemben
Hordozom-e a reményt,
A jövőt hozót,
Avagy vannak még szívek,
Ugyane fényt hordozók.

Virágzó orgona márciusban

Ma volt először
Virágzó orgona már
Márciusban, jól
Eltolódott a naptár,
Ez a klímaváltozás.

A kopaszságról vallott felfogás változásai

Alopecia. Jelentése magyarul kopaszság, de olyan kopaszság, amely nem a haj leborotválása miatt van. Az alopecia hajzat elvesztése időskorban, betegség vagy más ok következtében. A nőknek több, mint a negyven százaléka idősödő korában alopeciában szenved, ahol a szenvedést jobbára csak pszichésen, lelkileg kell érteni, mert a haj kihullása általában nem okoz fizikai fájdalmakat.
De helyes-e vajon, hogy lelki fájdalmat okoz? Nem ez a természetes, az idős kor velejárója? Ezt a kérdést a különböző korokban más és másképp ítélték meg. Manapság a közvélemény a kopaszságot úgy érti és úgy kezeli, mint valami betegséget. Az évek számának előrehaladtával egyre többen igyekeznek utánanézni, hogy hogyan segíthetnének ezen a „bajon“, milyen kozmetikumot, gyógyszert vagy hajápoló szert használjanak. Gyakran elrejteni igyekeznek a kopaszságot, parókával vagy másképp. Némelyek még önkínzó módon hajbeültetésre is vállalkoznak.
Ahelyett, hogy örülnének a növekvő kopaszságnak. Mert a régmúltból, az ókorból arra is találhatunk sok-sok példát, hogy a kopaszság — vagy legalább a félkopaszság, a homloktól felfelé — dicsőségnek számított, az intelligenciát jelezte. Több művészeti alkotáson, képeken és szobrokon láthatunk bizonyítékot erre, gyakran a Madonnát is ilyen félkopasz fejjel ábrázolták. Még korábbra visszamenve az időben egy egyiptomi falábrázoláson Ekhnaton fáraó két lányát lehet látni, mind a kettejüknek teljesen kopasz a feje. Az görög civilizációban elsősorban a filozófusok, a bölcsek körében találhatunk sok kopaszt vagy félkopaszt, akik büszkén viselték azt, mint például Sokrates,
Volt egy ókori filozófus, Synesius von Kyrene, aki himnuszokat írt a kopaszságról, amelyeket Lob der Kahlheit (A kopaszság dicsérete) címen összegyűjtve fordítottak le mai nyelvekre. Ezekben többféle szempontból megvizsgálta a kopaszságot, úgy, mint biológiailag, a kozmológia és a görög mitológia szempontjából, és a kortársai számára azt a tanulságot szűrve le, amit a következő két idézet az írásaiból jól mutat:
„ Von den Haaren konnte gezeigt werden, dass sie Ausdruck von Unvernunft, tierischer Natur und
Teil der Front gegen das Göttliche sind.“ Magyarul: „A hajról tehát ki lehet mutatni, hogy az a butaságnak (az értelem hiányának) és az állati természetnek a külső jele, megnyilvánulása, és mint ilyen része az „isteni“ elleni frontnak.“
„„Wenn du einen Kopf siehst, der vollkommen haarlos ist, dann kannst du darauf vertrauen, dass dort der Geist eingezogen ist, dann kannst du den Kopf für einen Tempel des Gottes halten“ Magyarul: „Ha egy teljesen haj nélküli fejet látsz, ott bízhatsz abban, hogy beköltözött oda a szellem, tehát úgy tekintheted azt a fejet, mintha Isten temploma lenne.“
Igaza volt vajon? Többen voltak hasonló véleményen a híres ókoriak közül, például Hippokrates is.
Ezzel ellentétben nem maradt fent, hogyan vélekedett minderről az a személy, akitől Synesius a filozófiát (s feltehetően a matematikát is) tanulta. Itt jön egy kis meglepetés sok olvasómnak: ez a valaki ugyanis nő volt, sűrű szőke hosszú hajú, nem idős nő egy fennmaradt ábrázolás szerint, akit Hypatiának hívtak. Hypatia filozófia és matematika professzor volt Alexandriában körülbelül 355–415 Krisztus után és azért nem élte meg az idős korát, mert felheccelt fanatikus keresztények a templomban meggyilkolták. Èlete és halála többeket megihletett, több könyvet írtek róla és érdemes megtekinteni George William Mitchell róla készült festményét (lásd lent).
A kopaszság szinte minden korban foglalkoztatta az embereket, hol úgy, hogy büszkék voltak rá, hol pedig úgy, hogy elrejteni igyekeztek. A középkorban ennek még a fele-fele változata is megvolt: például, ha megnézünk egy Immanuel Kantról készült portrét, az a kompromisszumot mutatja: elöl a kopaszság, a fej hátsó felén a paróka.
Friedrich Nitzsche nem volt a kopaszság híve, ha a róla készült képet nézzük. De a Tragédia születése című könyvében bizonyos mértékben ez áll a középpontban. Ott ugyanis Apollót és Dionysost állítja egymással szembe. Apolló a rendezett, a tiszta, az önmagát mérsékelni képes személyiség, amíg Dionysos a „sok borzas hajú“, a rendezetlen, a kicsapongásra hajlamos, az extrém felé elhajló. Nem nehéz megérteni, hogy mit jelent a „haj“ és a „haj nélküliség“ itt.
Azt hiszem, hogy ez még annak sem mond ellent, hogy a bibliai Sámsonnak a hajában van az ereje. Ez a hajban levő erő ugyanis a vad erőt jelenti. Azt a vad erőt, amelyet a szellemnek kellene megszelídítenie.
Lehet, hogy sem az ókori felfogás nem volt tökéletes, sem a mai nem az? Lehetséges. Ha egy harmadik szemével nézném — mondjuk egy alien szemével, aki frissen érkezett e bolygóra, de olyan, mint egy szellem, semmilyen „földi anyagból“ álló teste nincs — annak az egész kérdés értelmetlen lenne. Mindenkinek, aki másban véli felfedezni a lényeget, annak ez kérdés értelmetlen.

Keserédes öregség

Kopaszodom és
Okosodom. Nem hiszem
Az összefüggést.
Ezernyi színnel jön a
Keserédes öregség.

Kopasz vagy sem

Kopasz vagy sem, ne
A külsőt nézd, mi belül
Van, azt tanuld meg
Látni, szavakból és a
Tettekből kiviláglik.

Szomorúvá tesz, amilyennek a világot látom

Március 8 nőnap van ma, amikor feltöltöm ezt a blogbejegyzést. Sokat beszélnek róla minden évben, én most nem akarok. Minek? Azt már leírtam valamelyik korábbi évben, hogy én örülök, hogy nő vagyok. Örülök annak ellenére, hogy a nőknek — az állítólag „gyengébb“ nemnek — jóval nehezebb az életük mindenütt a Földön. De úgy tapasztaltam, hogy a sok beszéd ezen nem segít. Sajnos, még a jó törvények a női egyenjogúságról sem elegendőek. Òriási szemléletváltozásra lenne szükség. Mindenütt a Földön.
Ha valaki mégis kíváncsi néhány, a nőnappal kapcsolatos gondolatomra, ideteszek két linket:

Nőnap, ünnepi hangulat nélkül

Gondolatok nőnapkor

Ezen mai blogbejegyzés címében jelzett szomorúságomat nemcsak a nők helyzete miatt érzem. Legalább ennyire tud fájni, amilyennek a gyerekek helyzetét látom szerte a világon. A televizíónak köszönhetően szinte naponta látunk képeket háborúról, tragédiákról, gyerekek éhezéséről. Milyen messze van a valóság egy „paradicsomi gyerekkortól“! Ha netán ezer év múlva valamelyikünknek ezt az akkor élők a szemére vetnék, mit felelnénk? Én nem tehettem róla?
Ki tehet róla? Ki tehet arról, hogy ennyire morál nélkülivé vált a világunk? Nemcsak azokon a helyeken, ahol háborúk zajlanak. Itt, Európa közepén is történnek igencsak elkeserítő esetek. Például két esetet említenék, amelyek itt történtek Ausztriában. Két gyereket ért bűneset itt Ausztriában nem olyan régen. Az egyiknél egy kisfiú volt az áldozat, akit az anyja kutyaboxba zárt, úgy kínzott hosszú hónapokon keresztül, és bár az iskola jelezte az ifjúságért felelős hivatalnak ezt, nem történt semmi. A gyerek szenvedett tovább, és szinte az utolsó pillanatban mentették meg. A másik egy még frissebb eset: egy tizenkétéves kislány, akit 17 szörnyeteg megerőszakolt. Szörnyetegnek nevezem ezeket a suhancokat, akik maguk is többségükben még iskoláskorúak. Megint csak sok a beszéd arról, hogy mi minden oka van ennek — az internettől a pornókig –, de tartok tőle, hogy nem történnek olyan hatékony intézkedések, amik meg tudnák akadályozni a hasonló eseteket, megfékezni az egyre jobban elszaporodó erőszakot.
Ki tehet róla? Ki tehet arról, hogy ennyire morál nélkülivé vált a világunk? Mit hoz a jövő?
Mit akar Isten, hogy lássunk előre és mit nem? Ha egy kis „kulcslyukon“ be tudnék kukucskálni a jövőre, talán nyugodtabb lennék? Ki fog a gyerekekre önmagukért nézni és nem úgy, ahogy ma nagyon sokan teszik: hogyan és hova „illeszthetőek“ be? Társadalomba, társulásokba, stb. Milyen sokan vannak ebben a felnőtt világban — vagy legalábbis felnőttnek számító világban — akik csak ilyen szemmel tudják nézni a gyerekeket, a fiatalokat! Nem teret akarnak adni nekik a kifejlődésükhöz, hanem a saját szempontjaik szerinti hasznosságukat mérlegelik. Ez is ennek a világnak a romlottságához tartozik. Olyasfajta romlottsághoz, amit már észre sem vesznek. Természetes a számukra.
Miért? Azért, mert a természetet, az élőlények millió más fajtáját is úgy nézik? Azért, mert ez egykor, valaha nagyon régen, egyfajta gondoskodásból indult, de mára már csak haszonlesés lett belőle?
A szomorúságot gyakran az okozza, amikor magatehetetlennek érezzük magunkat. Ilyen a világ, mondanák rá százból 99-en, esetleg egy kis vállrándítással.
Mitől változik meg? Vajon milyenre változik meg? Jobb felé vagy még rosszabbra?
Egyik este volt az ARTE-n három jó dokumentumfilm. Jó, mert jól elkészített filmek, de azzal, amit bemutattak, sok szomorúságra adtak okot. Szomorúságra a Föld, a jelen civilizáció állapota miatt.
Az első film Tibetről szólt, Tibet leigázásáról a világuralomra törő Kína által, és arról, hogy milyen sokan máshonnan kvázi támogatták ezt. Például Indiából, akik veszélyes módon hittek kínai politikusok szavaiban, amely szavak azután semmit sem értek. Vagy azért, mert az illetők gyengék voltak (leváltották őket, stb.), vagy azért, mert eleve csak csaléteknek szánták, amit mondtak. (Tudatos átverés.) Például az USÁ-ból, Nixontól kezdve mindazokig, akik a rabszolgaként dolgoztatott emberekből akarnak hasznot húzni, mások szenvedései árán milliárdossá lenni.
Rabszolgaság. Európában évtizedek óta azt tanítják az iskolákban és az él a fejekben, hogy ez valami régmúlt, amit már felszámoltak. A második és a harmadik filmből kiderült, láthatóvá vált, hogy mennyire nem az.
Ez a két film Észak-Koreáról szólt, a Kim dinasztiáról, akik talán még a fáraóknál is embertelenebb módon bánnak a „néppel“, az emberekkel. Az első észak-koreai film egy öt fős család — nagymama, papa, mama, két óvodáskorú kislány — igencsak nem könnyű, viszontagságos meneküléséről szólt, több országon keresztül tett kerülővel Dél-Koreába. Csak egy apró részlet: az egyik közbülső állomásnál, ahol egy éjszakányit valahol megpihenhettek, enni kaptak, alhattak, a papa arcán lehetett látni, hogy mekkora élmény volt a számára a csapból állandóan folyó hideg-meleg víz. Egész életük úgy telt el, hogy naponta messziről kellett a család számára szükséges vizet odacipelniük és amikor a férfit elvitték néhány napos hadgyakorlatokra, akkor az is mindig az asszonyokat terhelte.
Más menekülteket is mutatott a film. Szomorúan érdekes volt az, ahogy az emberekben keveredett az elvesztett haza és az ott maradott szeretettek miatti fájdalom azzal, hogy milyen jó, hogy nekik sikerült a megmenekülés. Körülbelül harmincezer észek-koreai menekült él Dél-Korában. Feltehetően ennek többszöröse az a szám, akiket menekülés közben lelőttek, elfogtak, megkínoztak és valamilyen büntetőtáborban halt meg.
A második észak-koreai film a mai rabszolgaságról szólt. Az észak-koreai rezsim fenntartásához szükséges pénzt, valutát részben úgy biztosítja magának a diktátoruk, hogy nemcsak fegyvert, árut, egyebet, de embereket is „ad el“. Nem örökre. Bérmunkára, észek-koreai felügyelőkkel, a világ minden országába. A fizetést, amelynek összege az egyes országokban az azokban kötelező minimálbér környékén járhat, nem az emberek kapják, hanem a diktátor emberei, a dolgozókat felügyelők. Az embereket százszázalékosan „felügyelik“: azok nem beszélgethetnek a helyi lakossággal (ha egyáltalán lenne közös nyelv), az észak-koreai rezsim által fenntartott kaszárnyákban élnek, ott kapnak enni, a munkaidejük gyakorlatilag végtelen. (Amennyi túlórát a munkaadó akar.)
Nagyon szomorú.
Eszembe juttatta, hogy néhány hónapja az Euronews-on láttam egy riportot egy Magyarországon dolgozó ázsiai nővel. Aki szintén valami munkásszálláson lakott, de boldogan mondta a kamerába, hogy „itt jó, mert mi kapjuk meg a fizetésünket“. Senki sem figyelt fel erre? Nem ez a normális, nem mindenütt ennek kellene lennie?
Mert ez rabszolgság, amikor már a fizetést sem az emberek kapják, hanem az őket „közvetítők“. S ez a fajta rabszolgaság Európában is egyre gyorsabban terjed. A filmben többek közt egy lengyelországi példát lehetett látni hajó műhelyekben dolgozó koreai emberekkel.
Vajon az itteni, ausztriai építkezéseken hány ilyen rabszolga van? És az igencsak számos kuplerájokban? Az itteni emberek többsége nem tudja megkülönböztetni, hogy kínai vagy észak-koreai nő-e, ha olyan ázsiai nőt lát. Az észak-koreaiaknak néha előnyösebb kínaiként ideküldeni a szerencsétleneket? Vagy a kínaiak is Kim módszerekkel dolgoztatnak rabszolgákat?
Nem sokkal azután, hogy a fenti kérdést a kínai vendégmunkásokkal kapcsolatban leírtam, olvastam a neten egy hírt, amely megdöbbentett. A magyar rendőrség megengedi, hogy a kínai rendőrök hivatalosan eljárjanak Magyarországon. Arról nem szólt a hír, hogy vajon a magyarokkal szemben is, vagy „csak“ a kínaiakkal szemben, mégis úgy érzem, itt már nem sok ellenállás maradt a kínaiak gyarmatosító törekvéseivel szemben. Hogy adhatja fel egy önmagát demokratikusnak nevező állam a jogát, hogy csak az ő állami szervezetei jelentik a hatóságot? S mindezt ráadásul azzal hasonlították, amit európai rendőrségi együttműködésnek nevezünk: magyar rendőrök időnkénti részvételét a horvát tengerparton egy-egy rendőri akcióban vagy az osztrák rendőrökkel közösen végzett illegális bevándorlók elleni akciókat. Kina belépett a Schengenbe?
Megint csak a kérdés: merrefelé halad a világunk, ez a civilizáció? Gyorsabban, mint egy homokvár, dőlnek le az évszázadok keserveivel felépített szabályok, emberi jogok, emberséges élethez szükséges feltételek? Lehet ezt fejlődésnek nevezni? Vagy: ez a civilizáció hamarabb rálépett a visszafejlődés, a pusztulás útjára, semmint elérte volna a csúcspontját?
Felfordult világban élünk, ahol minden megkérdőjeleződik. Az emberekben belül a bizonytalanság uralkodik, akár bevallják ezt önmaguknak, akár nem.
És ez is nagyon szomorú.

Nőnek lenni

Nő voltam, vagyok s
Leszek, lelkem az, mi így
Továbbmegy, érjen
Bármilyen sok hátrány, nem
Hoznak lelkemben váltást.

Egy bánattal teli mondat

Szomorú vagyok,
Ha a most felnövekvő
Generáció
Nehézségeibe, mik
Jönnek, belegondolok.

Nőnapi vers helyett

Mit számít, férfi
Vagy nő, ha nem ember, csak
Báb, kit taszítnak
Ide-oda, embernek
Lenni jó, az a csoda.

Keserűség

A keserűség
Oly támadó már bennem,
Mézzé formálnom
Sehogy sem sikerülhet.
Mi lesz vele, ha elmegyek?

Nem viszem el és
Nem hagyom itt, viseli
Valaki gondját?
Önmagában csak nő, nő,
Keserű lesz a világ.

Az űrszemét a Föld körül

Normálisnak neveznénk-e itt a Földön azt az embert, aki annyira körbeszórja a házát szeméttel, hogy óriási szeméthegyek nőnek körülötte, végül már akkorára, hogy ő maga sem tud kimenni a házából? Nem neveznénk normálisnak, egészen biztosan bolondnak tartanánk. Pedig ez történik. A Föld mai lakói, a jelen emberisége rettenetesen sok űrszemetet produkált már, és ez mind itt kering a Föld körül életveszélyes sebességgel, úgy, hogy az végül magának az embernek az űrbe való kilépésének az akadálya lesz.
Tehát a szemét a Föld körül ott van, nem tűnik magától el és egyre nő. Hogy lehet, hogy senki nem törődik vele? Hogy nem tettek ki még egy „Ne szemetelj!“ táblát? Avagy olyan probléma ez is, mint a klímaváltozás, tudjuk, hogy nem jó, tudjuk, hogy tenni kellene valamit, de struccként a homokba dugjuk a fejünket?
Az űr használatára nincsenek lefektetett szerződések, nemzetközi megállapodások, és feltehetően, ha lennének is, problémát jelentene azok betartatása. A mai helyzet mindenesetre az, hogy nagy káosz van, jogi és fizikai értelemben egyaránt. Fizikai értelemben azért, mert a szemét kvázi eltakarításának a módjai nem kiforrottak, messze nem szabványosítottak, többé-kevésbé csak kísérleti szinten állnak, és csöppet sem biztos, hogy egy takarítási művelet nem okoz néha több kárt, mint hasznot. (Erről még később.) Jogi értelemben pedig azért is káosz van, mert az sem világos, hogy ki mit tehet és mit nem. Tehát például hiába fenyegetne — csak a példa kedvéért — egy kis országot, hogy egy nagyobb űrszemét pont ott zuhan le (szinte soha nem látják még előre, de tegyük fel, egy idő után ez jobban kiszámítható lesz), akkor sem „takaríthatnák el“ mondjuk az USA vagy Kína űrszemetét — hiszen az azok tulajdona.
Ha látszólag ilyesfajta bénultság van, mit tesznek mégis, akiknek tenniük kellene?
Többfélét. Egyrészt készült 2023-ban egy ESA (Európai Űrkutatási Intézet) tanulmány, amely részben helyzetfelmérés, részben pedig egy óvatos, de figyelmeztető prognózis arról, hogy mikor érjük el (többes szám: mi valamennyien, a földlakók) a kritikus pontot. A kritikus pontnak körülbelül az számít, amikor már annyi lesz a szemét, hogy azok állandó összeütközése egy öngerjesztő folyamattá válik, és lehetetlenné lesz az űrbe kilépés és bizonytalanná a satellite-tek működése.
Másrészt az ESA üzemeltet egy napi 24 órában működő megfigyelő rendszert. Ennek a rendszernek az adatai szerint jelenleg ca. 9300 tonna szemét kering körülöttünk. Ebből ca. 26000 darab követhető. A darabok nagyság szerinti megoszlása az össz-szemétre nézve a következő. Körülbelül 35000 darab nagysága nagyobb, mint 10 centiméter (több méternyit is elérhet); körülbelül egymillió, amelynek a nagysága 1 és 10 centiméter között van, és 130 millióra becsülik a számát az 1 milliméter és 1 centiméter közötti darabkáknak. Ezek is veszélyesek, az űrállomásokra, a satallite-k napelemeire, stb., és minden egyes alkalommal, amikor nagyobb darabok ütköznek és apróbb darabokra hullanak szét, akkor ezen kicsik száma megugrik. Ezért írtam fent, hogy „egy takarítási művelet okozhat néha több kárt, mint hasznot“, ugyanis egy darabig úgy gondolták, hogy elegendő a nagyobb darabokat szétzúzni, hogy azok ne essenek senki fejére, házára, stb., de a sok kicsi legalább olyan sok bajt okozhat odafent.
Harmadrészt az eltakarítás helyes módját több kutatóintézetben intenzíven kutatják. Ezek a kutatások a kísérletek szintjén állnak, de a használható, jó megoldástól még messze vagyunk. Mivel általában manapság az a jellemző, hogy az egységes törekvések, ami minden Föld lakónak jó lenne, sokkal lassabban vagy egyáltalán nem jutnak érvényre, viszont a verseny az egyes érdek-blokkok között egyre gyorsabb — így a szemetelés fokozódása is sokkal gyorsabb, „hatékonyabb“, mint az eltakarítási törekvések. Még igazából az elvi megoldás sem látszik a takarításra, azonkívül természetesen, hogy jobb lenne egyáltalán nem szemetelni és akkor nem lenne mit eltakarítani. Miért nem látszik elvi megoldás? Az űrszemetet általában két nagy csoportra szokták osztani: a már említett nagyobb darabokra, és az egész parányi, apró űrszemétre. A nagyobb űrszemét eltakarítására folynak a már említett kísérletek — robottal befogni, lézerrel az űrbe messzebbre „kitaszítgatni“, stb. –, de már ilyen nagyobb darabok is pottyantak le a Földre, és csak a véletlen jószerencsén múlott, hogy nem okoztak nagyobb bajt, nem történtek tragédiák. Ami a kisebb darabokat illeti, azok összeszedésére, befogására még kevésbé vannak elképzelések, pedig azok száma egyre gyorsuló ütemben nő, hiszen a nagyobb darabok összeütközése általában nagyon sok kicsi darabot eredményez. Ezek a néha mikroszkópikusan kicsi darabok is veszélyesek, elsősorban odafent: veszélyeztetik az űrállomást illetve űrállomásokat, veszélyeztetik az azokon levő és például szükséges szereléshez kilépő űrhajósokat, veszélyeztetik a satellitek napelemeit és így tovább. Ezek sűrűsége ha még jobban megnő, akkor azzal az összeütközések valószínűsége nő meg, ami egyfajta domino effektussal járhat. Mennyi minden működik ma a Földön satellite-k segítségével? Nem akarok felsorolásba kezdeni, gondolom, ezt ma már sokan meg tudják tenni. De nem nehéz belátni, hogy ez a megoldatlan probléma is az életünket veszélyezteti, a káosz, a földi kaotikus állapotok veszélyét növeli.

Csúcs a kozmoszban

Jó hinni abban,
Nem mi vagyunk az egész
Űrben a leg-ek,
Legintelligensebbek s
Legeredményesebbek.

Felkészülni kellene

Elmúlnak bajok,
Jönnek majd mások, sovány s
Bő évek váltják
Egymást, készülni jövő
Kihívásra ma kell már.

A kozmosz

Fiatalon sok
Romantikával nézünk
A csillagokra,
Ők őrzik talán, ami
Bennünk az alvó világ.

A csillagász már
Másképpen lát, neki a
Naprendszerünk s mi
Azon túl van fényesség
Nem ábránd, de tudomány.

Így vagy úgy, de hajt
A vágy, nem számkivetett
Lenni, hanem rész,
Abban, mi a változó,
Örökké új teremtés.

Lent föld, fent ég és
Köztük füleimbe ér
A nagy dübörgés