Piroska és a farkas és a vadász
Piroska egy kedves ifjú nő, valahol Európában. Egy csendes kisvárosban éldegél. Történetünk elején alig múlt húsz éves, és ápolónőként dolgozik egy idősek otthonában. A „Szép Ősz”-ben. A Szép Ősz nemrég készült el, szép, nagy kerttel rendelkező épület, mintha szanatórium lenne. Csakhogy ide már általában úgy jönnek az emberek, hogy tudják, a kifelé vezető út számukra a halál. Mindenkinek nehéz ezt a gondolatot elfogadni, talán mert olyan ez a mai világ, hogy későn kezdünk el gondolkodni a halálról.
A városkának áldás ez az idősek otthona, sok új munkalehetőséget jelent. ĺgy Piroskának is. Ez az első igazi munkahelye, eddig csak amolyan „gyakorlatos” volt. Tele van tennivágyással, segíteni akarással, széppé szeretné varázsolni a „kis öregek” (így hívja magában őket) életét. Nemrég halt meg a nagymamája, akinél lakott, s akihez erősen kötődött. Most egyedül él, nincs még párja. Ábrándozó lélek, talán még naivabb ábrándozó, mint a kortársai.
Nem használatos manapság már az udvarlás szó, ezért inkább úgy mondom: két fiatalember is érdeklődik utána. Az egyik Farkas József, a Józsi, akit még iskoláskorából ismer. A másik, Vadász Feri, szintén gyerekkori ismerős. Mindketten ugyanebben a kisvárosban élnek, Józsi apja autójavító műhelyében dolgozik, Feri pedig villanyszerelő.
Piroska szívesen elbeszélget velük, de egyikbe sem szerelmes úgy igazán. Jólesik neki, ha időnként elhívják szórakozni, de amikor ott van egy bulin, akkor már gyakran rosszul érzi magát. Idegenül. Talán ezért nincs még igazi párkapcsolata. Nem tud feloldódni. Nem tudja elengedni magát. Minél több időt tölt valakivel, akár Józsival, akár Ferivel, annál messzebbre érzi magát tőlük. Mintha egy más világban élne, mint ők. Mást se hall tőlük, mint a terveiket, hogy hogyan lesz majd igazán sok pénzük.
Egyik nap, a Szép Őszhöz közeledve, már messziről meglátja, hogy rendőrautók állnak az épület előtt. Aggodalommal gyorsítja meg a lépteit. Egy olyan haláleset történt az éjszaka, amelynél felmerült a gyilkosság gyanúja. Az egyik idős ápoltat, úgy tűnik, megfojtották. S eltűnt egy széf kulcs, amelyben a néni pénzt és értéktárgyakat őrzött.
Felbolydul az addig nyugodt élet. Mindenkié, az otthon lakóié és a kisváros lakóié egyaránt. A rendőrség sok mindenkit kihallgat, az otthon lakóit is, az ott dolgozókat is, és mindenkit, aki előtte való nap az épületben járt. Ezek közé tartozik Farkas Józsi és Vadász Feri is. Józsi az igazgató kocsiját hozta el a műhelyből, s legalább egy fél órát töltött az épületben. Feri még többet, őt az egyik konyha villanytűzhelyéhez hívták ki, s ez a konyha csak néhány lépésre van a meggyilkolt néni szobájától. Ráadásul néhány nap alatt kiderülnek még olyan dolgok, melyek úgy Ferit, mint Józsit gyanússá teszik a rendőrség szemében. Kiderül, hogy Ferinek komoly adóssága van, és problémái egy hitel részleteinek a fizetésével. Józsiról pedig megtudják, hogy távoli rokonságban állt az öregasszonnyal, s apja rossz néven vette, hogy a néni — gyereke nem lévén — nem nekik akarja hagyni a pénzecskéjét, hanem az idősek otthonának.
Piroskát is többször kihallgatják. Nagyon kellemetlennek tartja ezeket a beszélgetéseket, szemtelennek, majdnem durvának a rendőröket. Olyan intim és indiszkrét kérdéseket tesznek fel neki Ferivel és Józsival kapcsolatban is, hogy nem akar rájuk válaszolni, és néha már majdnem sírva fakad.
A rendőrség egy helyben topog. A nyomozás elhúzódik, néhány hét múlva még a nyomozás addigi vezetőjét is leváltják. Sok mindenre fény derül menet közben, korrupcióra a Szép Ősz építésénél és a polgármesteri hivatalban.
A derűs, békés hangulata a kisvárosnak és az otthonnak odaveszett. Mindenki gyanakvó, mogorva, bezárkózott lett. Piroska már azon töpreng, hogy ne költözzön-e el valahová messzire, ahol senki sem ismeri, ahol újra megleli életörömmel teli önmagát. Ferinek és Józsinak se megy jobban, maga a gyanú is elég ahhoz, hogy megmérgezze az életüket.
Tíz év telik el, mire egy véletlen folytán meglelik a gyilkost, miután egy ékszert ad el valaki, amelyről egy ékszerész felismeri, hogy a megölt asszonyé volt. A tettes valamelyik otthonlakó látogatója volt, aki többször látta és hallotta az öregasszonyt a „vagyonkájáról” beszélni. Néhány hónap múlva a bíróság a bizonyítékok alapján tizenkét évre ítéli el a gyilkost.
Megtörtént az igazságszolgáltatás. Megtörtént?
El tud múlni nyomtalanul a környezet ellenségességében, a gyanakvásban leélt tíz év? Piroska végül férjhez ment, kislánya született, és férjével s kislányával egy átlagosan boldog család képét mutatják. Megmaradt a Szép Őszben, az évtizedek alatt szinte hozzánőtt az otthonhoz. Se Feri, se Józsi nem érték el a nagy vagyont, amiről ábrándoztak. Feri az évek során kétszer is elvált, állandó anyagi gondokkal küszködött, egyre többet ivott. Józsi átvette apjától a műhelyt, de egy autóbaleset tönkretette a magánéletét. Mindennek látszólag semmi köze ahhoz a régi gyilkossághoz, ami a környezetükben történt. Vagy talán mégis? Milyen sok láthatatlan szállal hat a környezet az életünkre, a hangulatunkra, a velünk történtekre?
**************************************************************
Jancsi és Juliska és a boszorkány
János és Juli valahol Európában születtek, a XX. század végén. Boldog gyermekkoruk volt, apjuk is, anyjuk is dolgozott, jól és szépen éltek. A szabad idejüket mindig a családdal töltötték, együtt jártak kirándulni a hétvégeken, és együtt mentek nagyobb utazásokra a szülők szabadsága alatt.
Mikor Jancsi tízéves lett és Juli nyolc, egy egész különleges nyarat terveztek a szüleik: egy külön plusz hónap szabadsággal az egész nyarat egy vitorláson akarták tölteni, s vitorlással mesebeli messzeségekben lévö kis szigeteket felfedezni. Egyik barátjuk töltött egy évet Ausztráliában, az ő meséi ébresztették bennük az ötletet, és a szükséges tudnivalók s elintézendők tekintetében is nagy segítségükre volt. Apjuk és anyjuk gyakorlott vitorlázó voltak, még a házasságuk előtt, szinte minden nyarat vitorláson töltöttek.
A hosszú repülés után kissé fáradtan, álmosan szálltak hajóra, ahol aztán a két gyerek hamar álomba merült. Az éjszaka közepén óriási viharra riadtak fel. Azt látták, hallották, hogy apjuk s anyjuk idegesen próbál védekezni az óriási hullámok ellen. De, hiába. Süvített a szél, átcsapott rajtuk a víz, s magukkal sodorta az anyjukat. Apjuk odakötötte a két gyereket a vitorláshoz, s próbált a felesége segítségére sietni. Egy újabb óriási szélroham akkorát dobott a hajón, hogy az árboc kettétört. A vitorlás irányíthatatlanná vált.
Ez az éjszaka rosszabb volt, mint egy rémálom a két gyereknek. Apjuk is, anyjuk is eltűnt a habokban, s amit nem vitt el a víz, azt annyira eláztatott, hogy minden használhatatlanná vált. A telefonok is, a műszerek is. Amikor felkelt a reggel, a vihar elcsendesült, ott ültek ketten, átázva, apátlanul-anyátlanul egy irányíthatatlanná vált hajón, beláthatatlanul távol minden parttól.
Ìgy hányódtak magatehetetlenül három napig. Hiába kovácsoltak terveket, hogyan segítsenek magukon, mindet el is vetették, olyan reménytelenek voltak. Azt sem tudták még elfogadni magukban, hogy elvesztették anyjukat, apjukat, mintha csak egy rossz álom lenne az egész, várták a felbukkanásukat a tengerből.
A negyedik napon szárazföldet pillantottak meg. Arrafelé vitte őket a víz, egy homokos part felé. A sekély vízben Jancsi már kiugrott, s a kötéllel is igyekezett húzni a hajót a partra, mintha csak attól tartana, hogy egy hirtelen áramlás visszaviszi őket a nyílt tengerre.
Nem tudták, hogy hová jutottak. Csak reménykedtek, hogy valami civilizált helyre, ahol megértetik magukat azzal a kevés angol szóval, amit tudtak. Jancsinak a nagymamája olvasott már Robinsonról, de a gondolat, hogy még létezhetnek „vadak“ is valahol, csak még több félelemmel töltötte el őket.
Pedig pont egy ilyen szigetre kerültek. Amelyre a fejlett civilizáció úgy tekintett, hogy ott, a sziget mélyén, elzárkózottságban, egy bennszülött kis törzs él. Èvezredes szokásokkal, évezredes módon, évezredes legendákkal.
A két gyereknek szerencséje volt. Amikor a bennszülöttek rájuk találtak, a törzs öreg varázslóasszonya megvédte őket. Nem engedte őket elpusztítani, nem engedte őket bántani. Megetette, s lefektette őket aludni.
A következő tíz évet ott élték le a varázslóasszony házában. Nagyon sokat megtanultak tőle, az erdőről, a tengerről, a növényekről és az állatokról, az emberekről és a felhőkről. A varázslóasszony anya helyett anya volt a számukra, úgy szerette őket.
Nem valami gyorsan, de befogadta őket a törzs, egyfajta különleges státusszal, mint akik hozzájuk is tartoznak, meg nem is. Lassan értették meg a gyerekek, hogy a varázslóasszony maga akarta ezt így, ő fogadtatta el ezt a többiekkel. Felnevelik a gyerekeket, de nem tartják fogolyként őket, azok megnővén, ha akarnak, útra kelhetnek, megtalálni egykori hazájukat.
Jancsi és Juli halványan őrizték meg magukban az anyanyelvüket, egymás közt, mikor csak ketten voltak, általában azon beszéltek. Sajnálták nagyon, hogy semmijük nem maradt a régi életükböl a ruhájukon kívül, még egy könyvük se. Egymásnak próbálták felidézni az otthon hallott meséket. Később, az évek múlásával, ezeket másoknak is elmesélték, s a történetek közelebb vitték őket a többi gyerekhez, mert ők is szívesen hallgatták a törzs legendáit. A mesélések közben mintha eltűnt volna a távolság, ami őket a többiektől elválasztotta, együtt izgultak, együtt aggódtak valamennyiük meséin.
Jancsi húsz éves volt, Juli tizennyolc, mikor meghalt a nevelőanyjuk. Ez nagy szomorúságot jelentett, mindkettőjüknek is, és az egész törzsnek is. A varázslóasszony olyan volt, mintha egy intézmény lenne, aki nemcsak gyógyított, de minden problémánál, döntéshozatalnál kikérték a véleményét, a szellemekkel való kapcsolatbalépését. Ami a gyógyítást illeti, abból sokat megtanult Jancsi és Juli is, de a szellemvilág előttük zárva volt, ugyanúgy, mint a törzs többi tagja előtt is.
Mi lesz velük? Bár senki sem mondta, úgy érezték, döntés előtt állnak. Elég nagyok már, ha valamikor el akarnak indulni megtalálni azt a másik világot, ahonnan származnak, akkor nyilván most kell megtenniük.
Azzal bocsátották útra őket, hogy visszajöhetnek. Otthonuk nekik is ez a sziget már, ha nem találják meg a világukat, térjenek haza nyugodtan.
* * *
Visszajutottak a civilizációba.
Újabb tíz év múlva Jancsinak már jól menő vállakozása volt, Juli pedig természetgyógyászként nagy praxissal rendelkezett. Sikeresen visszailleszkedtek, még nagy sikerű könyvet is írtak az élményeikről.
De, mindez csak a látszat volt. Talán a bizonyítani akarás hajtotta őket. A lelkükben magányosak maradtak, pár nélküliek, heves kimondatlan vágyakozással a sziget után.
Egy bulin történt, hogy nem véve észre Jancsit, két barátja gúnyolódott rajta beszélgetés közben: valami boszorkány nevelte fel egy vadonban, nyilván azért ilyen …
Boszorkány? — fájdalmas kiáltással ugrott fel Jancsi a másik kettő zavarával nem törődve.
A legjobb ember, akit valaha is az életemben ismertem.
***************************************************************
Fehérke
Fehérke? Talán Hófehérke, nem ? Nem. Ennek a mesének a főszereplőjét Fehérkének hívták a kisgyerekkorában, amikor együtt szaladgált mindenfelé a falubeli cigánygyerekekkel. Fehérebb volt a bőre, mint az övék, de azért befogadták. Korán, fiatalon ment férjhez, egy falujabeli legényhez, akit szinte rögtön elragadott tőle a háború. A háború utolsó áldozatai közé tartozott a férje.
Néhány hónappal a háború befejeződése után született meg a kislánya. Nem volt könnyű munka mellett egyedül a gyereket is nevelni. Ugyanolyan mindenfele szaladgáló, aktív kislány volt a lánya is, mint Fehérke egykoron. Aztán jött 1956, és a még alig tizenegy éves gyerek elszaladt néhány nagyobb társával, messze szaladt, elment az országból.
Fehérke sokáig nem tudott róla semmit, hiába próbálta kerestetni a Vöröskereszttel is. Nagyon szomorú és magányos lett, az egykori életvidám kislányból semmi sem maradt. Továbbra is keményen dolgozott a megélhetésért, és egyedül éldegélt egy öreg házikóban.
Majdnem tíz év telt el, mikor kapott egy levelet a lányától Amerikából. Megírta, hogy jól van, férjhez ment, és dolgozik. Fehér néni, mert akkor a faluban már így hívták, boldogan mesélte mindenkinek, mikor levelet kapott. De a levelek elég ritkán jöttek, néha évekre elmaradtak. A lánya nem jött el soha, és őt sem hívta magához.
Fehér néni megöregedett, már Fehér anyó lett belőle, kicsiny nyugdíjából éldegélt. Vigyázott szívesen a mások gyerekeire, ismert mindenkit a falujukban. Arra is gondolt néha, talán örökbe fogadhatna még valami kis árvát, ha már mindenkinek van nevelni való unokája, csak neki nincsen.
Aztán egy napon egy ismeretlen nagy autó állt meg a háza előtt. A kertben tett-vett éppen, onnan látta a fiatalembert, aki kiszállt a kocsiból, s az ő kertkapujához jött.
— Keres valakit, fiatalember? — kérdezte.
— A Fehér néni …? — kérdéssel és erősen tört magyarsággal próbált válaszolni a fiatalember.
Gyorsan kinyitotta a kaput.
— Igen, én vagyok. A lányomról hoz hírt?
— Én vagyok az unokája. A Paul. Pál.
Fehér anyó szólni se tudott a megdöbbennéstől.
— Gyere, fiam, gyere beljebb.
Nagy volt az öröme, de ez a meglepetés olyan erős volt, hogy az első percekben, csak a sokkhatást érezte.
— Pál, Pali, de jó, hogy eljöttél — ültette le a szobájában.
Szerencsére előző nap sütött egy kis tepsi buktát, azzal tudta kínálni.
— Egyél, fiam, egyél, biztos megéheztél — biztatta.
Lassan, döcögve indult meg a beszélgetés köztük. Nemcsak azért, mert Pali nehezen, akadozva beszélt magyarul, de azért is, mert két egészen más világban éltek. Mit mondhatnának egymásnak? Fehér anyó a maga kis, bizony sok tekintetben elmaradt falujáról, ahol az egész életét leélte? Pál Amerikáról, ahol egészen jó jazz zenészként élt, az ittenitől élesen elütő környezetben? Olyan volt neki egész Magyarország, mint más amerikai fiataloknak egy szafari, vagy az 1960-s évek nyugati fiatalságának India — egzotikum.
Mégiscsak beszélgettek valahogy. A közös lényről, aki összekötötte őket, Fehér anyó lányáról, Pali mamájáról.
— Móm (Fehér anyónak nagyon nevetségesnek tűnt jó darabig, ahogy Pali az anyját nevezte) megint férjhez megy.
— Meghalt az apád?
— Apám? — Pál először nem is értette,hogy mire gondol a nagyanyja. Majd felnevetett. — Nem, dehogy. — Már régesrég nem éltek együtt apámmal. Apám jól van, nagy ritkán találkozunk. Móm most megy hetedszerre férjhez.
— Uramisten! — Fehér anyó megdöbbenve ült le a meglepetésében. Megértette, szomorúan megértette, mennyire semmit nem tud, s nem tudott a lánya életéről. — Hetedszerre… S téged nem zavar..?
— Engem? Most már biztosan nem. Mikor még gyerek voltam, s velük laktam, akkor zavart, de nem kérdezett.
— Mesélj róluk,és mesélj magadról, fiam.
— Róluk? Az apáimról? — kérdezte Pál kissé cinikusan. — Mindegyik másképp volt egy kissé idegesítő. Az egyik folyton morgott, a másik meg állandóan tudálékoskodott. Ő volt az, aki mindig mindent jobban tudott, s azt akarta, hogy mások is aszerint cselekedjenek, amit ő akar. Közel voltam hozzá, hogy elmenjek otthonról, de aztán, szerencsére elváltak. Anyám hozzáment egy újabb pasashoz, aki, mikor éppen nem volt munkája, akkor egész nap a tv előtt ült, itta a sört és elaludt. Nekem legalább békét hagyott. Csak azt nem szerette, ha túl hangosan szólt nálam a zene, mialatt meccset nézett.
Fehér anyó nem tudta, mit mondjon. Rég elvesztett férjére gondolt, az vajon milyen lett volna? Együtt vajon milyen lett volna az életük? Pali meg belejött a mesélésbe, néha keresgélve a szavakat mesélt tovább.
— Aztán még egy volt, mialatt anyámmal laktam, egy örökké vigyorgó. Tele volt viccekkel. Borzasztóan untam néha.
A bukta határozottan ízlett a fiúnak.
— Itt maradsz vacsorára, fiam? Csinálok egy jó kis levest …
Akkor jutott csak Pálnak eszébe, hogy be sem hozta még a kocsiból, amit ajándékul hozott. Egy nagy kartondobozt pakolt tele mindenfélével, amit Budapesten egy élelmiszeráruházban összevásárolt. Többféle csokoládét, bort, gyümölcsöt, és még egy kiló húst is.
— Nagyanyó — most szólította őt először így valaki — csinálsz nekem egy olyan igazi magyar gulyáslevest? Hoztam húst hozzá.
— Boldogan, fiam. — Megörült, hogy a gyerek ezek szerint nem rohan. Nemcsak egy félórára nézett be, de valamennyit talán marad. — Gyere, menjünk ki a kertbe, szedek egy kis leveszöldséget.
Kimentek a kertbe. Pali behozta a magával hozottakat a kocsiból, s aztán körbejárt a kertben. Olyan volt, mint a legtöbb falusi ház kertje, hosszú téglalap alakú, egy része veteményeskert, oldalt pedig virágok.
Fehér anyó életéről mesélt neki az, amit maga körül látott: a falu, a kis ház, a kert, a macska.
A zöldséggel meg a hússal most a konyhában telepedtek le.
— Mesélj, fiam, most magadról, neked van már családod?
— Nem, nem, nem nősültem meg. Van egy kislányom, de már nem élünk együtt az anyjával.
Egy képet keresgélt, elővette, mutatta:
— Nézd csak, ő az, a kis Vicky.
Fehér anyó megint nem tudott szólni a megdöbbenéstől. A kis Vickyn jól látszott, hogy a mamája néger nő. Van egy kis néger dédunokám, s én nem is tudtam róla — gondolta szomorúan magában.
Mire elfogyasztották a gulyáslevest, már sötétedett.
— Nem akarsz itt aludni, fiam? Én elalszom a konyhában, átengedem neked a szobát…
— Arról szó sem lehet, nagyanyó. Azon a kinyitható ágyon alszom én a konyhában, hacsak, nincs valami szálloda itt a közelben?
— Szálloda? Az csak a városban van, fiam.
— Akkor nagyon jó lesz a konyha. Vagy még inkább a veranda.
Kiültek a kertbe. Sötét lett, feljöttek a csillagok. Csönd volt, olyan jóleső csönd, amit Pál ritkán élt meg, a városban, az állandó nyüzsgésben szinte soha.
Üldögéltek a kertben, csöndben figyelve a csillagokat, békésen egymás mellett, unoka és nagymama.
****************************************************************
A kislány és a szörnyeteg
A szép és a szörnyeteg. A kislány, Ági, szerette ezt a mesét, kicsit jobban talán, mint a többit, amiket a nagymama mesélt neki. Szörnyeteget még nem látott, legalábbis úgy gondolta, igazi szörnyetegek talán nincsenek is, csak a mesékben.
Egy nagyobb faluban nőtt föl, egészen mostanáig, tíz éves koráig, amikor a közelgő születésnapja előtt abban reménykedett, hogy talán teljesítik a szülei végre a régi kívánságát, és kap tőlük egy kiskutyát. Csak egy öreg macska éldegélt a házukban, a nagymama macskája. Együtt laktak a nagymamával, abban a házban, ami tulajdonképpen eredetileg a nagyszülei háza volt. Nagyapja meghalt még a szülei házassága előtt, apja húga férjhez ment, elköltözött a férjéhez, s így szinte természetes volt, hogy apja, mikor megnősült, a nagymamával együtt maradt. Kibővítették a házat, csináltak egy kisebb, egy külön részt a nagymamának, s a nagyobb részben éltek ők hárman.
Nem született testvére, bár a szülei néhány évig próbálkoztak még, de aztán feladták. Aszülők mind a ketten dolgoztak, Ági pedig az iskola után jól megvolt a nagymamával.
Teljesült a kislány vágya: a születésnapjára kapott egy kis rövidszőrű, barna tacskót. Nagyon boldog volt vele. Ficzkónak nevezte el, maga sem tudta, hogy miért. Ficzkó nagyon komoly, határozott kis kutyának tűnt, hamar megértett mindent, amit mondott neki.
Ficzkó sokat változtatott a napirendjén. Ezután mindennap, az iskola után hosszú sétára ment Ficzkóval. Közel a falujukhoz folyt egy kis patak, annak medre mellett hosszan lehetett vándorolni.
A falu határában, ahol már nem volt több ház, csak a szántóföld meg a kiserdő, állt egy rozzant viskó. Egy vén ember lakott benne, aki mindenkit került, s akit mindenki elkerült. Miből élt, azt senki sem tudta. Volt egy nagy kutyája, egy farkaskutya. Ìr farkaskutya volt, erős, de békés állat.
A patak felé vezető kis út alig száz méterre vezetett el az öreg viskójától. Ági és Ficzkó, mikor először arra mentek, rögtön találkoztak a farkaskutyával. Cseppet sem volt fenyegető, talán még tolakodónak se lehetne nevezni. Ismerkedett egymással a két kutya. Lobo! — hangzott hirtelen az öreg hívása, mire a farkaskutya ott hagyta őket, s visszament a gazdájához.
Délután átjött valami fűszerért a szomszédasszony a nagymamához. S mintha csak mellesleg mondaná nézett rá Ágira: Óvja ezt a kislányt! Látták ma a patak felé, arra ahol az a szörnyeteg lakik!
Tudja, aki sokáig börtönben ült, tudja, miért. Nehogy valami baja essék a gyereknek!
Ági nem tudott semmiről. Az az öreg, akit ő csak futólag látott, az lenne a szörnyeteg? Miért? Mert sokáig börtönben ült? Mit követett el vajon? Ha már kiengedték, miért nem hajlandó a falu befogadni? A kutyája nagyon szimpatikus kutyának tűnt. Mikor a szomszédasszony elment, próbálta a nagymamát kikérdezni, de az csak annyit mondott neki, hogy „kerüld el azt a szerencsétlent“. Szerencsétlen. Szerencsétlen vagy szörnyeteg?
Mindenesetre az elkövetkező napokban más úton ment le a patakhoz. De a patak mentén sétálva mégis, szinte minden nap összeakadtak Loboval, a farkaskutyával, akit a gazdája úgy látszik, elengedett a környéken csatangolni. A két kutya egészen összebarátkozott. MInd a kettőben volt felfedező vágy, mind a kettőben volt vadászösztön, de alapvetően békés lények voltak mind a ketten.
Egyik nap Loboval nem találkoztak. Ficzkó sokat ugrabugrált, hol itt, hol ott, kezdett ásni a földben. Valamilyen kis állatot érzett talán? Ürgét, vagy vakondot? Egyszercsak hirtelen beszakadt alatta a föld, s egy jó mély, három-négy méter mély gödörbe zuhant. Még szerencse, hogy Ági valamivel távolabb állt, különben ő is beleesett volna. Ijedten nézett le a mélybe, Ficzkó élt, de fájdalmasan vonyított.
Segítség, segítség! — kiáltotta a kislány első felindulásában, aztán gondolva csak arra, hogy itt bizony nincs senki rajta kívül, kinek kiabál. Megpróbált keresni egy hosszú ágat, hogy azt lenyújtva, azon talán Ficzkó felkapaszkodhatna, de sem a talált ágak nem tűntek elég erősnek, sem azt nem tudta, hogy Ficzkó nem sérült-e meg annyira, hogy nem tud mászni.
Lehajolt a gödör mellé, s próbálta vigasztalni Ficzkót. El kell menjek, hogy segítséget hozzak — de, mikor épp ezt mondta, megjelent Lobo. Lobo, Lobo, nézd csak mi történt — de, nem is kellett már semmit mondania, mert Lobo maga is meglátta a gödörbe potyogott Ficzkót.
Kár, hogy az emberek és a kutyák nem beszélik egymás nyelvét, néha nagy kár! Ági sem értette, mit akart Lobo neki mondani, mielőtt elszaladt, de remélte, hogy segítséget hoz.
ĺgy is történt. Alig negyedóra telt el, s megjelent az öreg Loboval. Megnézte a gödröt, megnézte Ficzkót — s alig fél óra múltán Ági már boldogan karjaiba szoríthatta Ficzkót.
— Nagyon szépen köszönöm! — mondta az öregnek, de az nem várt hálálkodást, hanem már el is indult Loboval haza, a maga kis viskója felé.
Egy hétbe telt, míg Ficzkó rendbe jött. Addig nem jártak sétálni. De, mikor már újra menni tudtak, Ági kérte a nagymamáját: kérlek, süssél nekem egy tepsi pogácsát! Szeretnék vinni az öregnek. Nagymama nem szólt semmit, megértette az unokáját.
A másnapi sétához Ági kapott egy nagy batyu pogácsát. Egyenesen a viskó felé tartottak. Az öreg ott üldégélt, egy lócán, és valami gitárra hasonlító húros hangszeren játszott, halkan dúdolva hozzá.
— Szeretném megköszönni Ficzkó megmentését — emelte magasra a batyut, majd letette egy régi fatörzsből készült asztalra. Zavarban volt, mert nem akart tolakodó lenni, meg az intő szavak is benne csengtek még — szörnyeteg! — , de Ficzkó megmentése hálára kötelezte. S ő nem látta szörnyetegnek az öreget. Szegény, magányos, elhagyott, mindenki által kitaszított öregnek látta.
Az öreg lette a hangszerét, felállt, s valami köszönet vagy köszönés félét dünnyögött. Mindenesetre Lobo úgy érezte, számára nincs tiltva a barátkozás, boldog „fecsegésben“ voltak Ficzkóval. Velük is ment a sétára, ezután már minden nap. Úgy érezte, kell, hogy valaki vigyázzon rájuk.
***
Fordulópont volt-e ez az öreg életében, aki már nem remélt semmit az emberektől? Elkezdte-e, lassan, nagyon lassan, visszafogadni őt a falu?
Ági, mikor gimnazista lett, beköltözött a szüleivel a városba. De, visszament a faluba az öreg temetésére.
*********************************************************************
folyt köv.
time2life 