Háború és béke

Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.
(Radnóti Miklós. Mohács, 1944.október 24.)

　

Háború és béke. Ha élne ma Leó Tolsztoj, sem kellene „megijednie“: kis cikkem semmiképpen sem jelent konkurrenciát nagy művéhez. Csupán egy kis figyelemfelkeltés, valami fontosnak az emlékezetbe idézése szerény eszközökkel.

A 2014-es év van most. Száz éve tört ki az első világháború. Akkoriban még nem látott, óriási méretű pusztítás, gyilkolás, éveken keresztül tartó háború kezdődött el, mely véget vetett sok mindennek, nemcsak birodalmaknak, de értékrendeknek is. Több, mint 21 millió ember halt meg az első világháború következtében a hivatalos statisztika szerint. (forrás: Wikipedia)
Sajnos az azt követő béke nem maradt tartós. Szinte egy generációnyi idő sem telt, és még hatalmasabb méretű pusztítás következett. A második világháború, 1937-től 1945-ig. Nemcsak Európát, az egész Földet „magában foglaló“ háború volt ez, ahol a hivatalos jelentések szerinti áldozatok száma meghaladta a 71 milliót. Miért teszem hozzá, hogy a hivatalos jelentések szerint? Valószínűleg jóval nagyobbak ezek a számok, ha még hozzátennénk a háború lezárulása utáni időben a különböző táborokban elhunytakat, vagy például azokat, akik nem rögtön, de néhány hónap elmúltával haltak bele az atombomba támadás következményeibe.
Miért volt ez a sok pusztítás, gyilkolás? Kinek, kiknek az érdekében?
Az ember a legintelligensebb faj? Ezt azáltal bizonyítja, hogy a legtöbbet képes elpusztítani?
Mi a fontos az ember számára? Az öldöklés?
Nem az élet?

Embernek érezve magam, úgy érzem, az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb: a béke. A béke olyan, mint a levegő. Ha nincs béke, már nem élünk soká. Ha nincs béke, nem tudunk normális életet élni.
1953-ban születtem Európában. Csak néhány év telt el akkoriban a nagy-nagy öldöklés, világméretű öldöklés után, melynek középpontjában Európa állt, melyről én csak a történelemkönyvből tanultam, melyet a történelemkönyvek a II. világháborúnak neveznek. Mi volt a háború utáni években a levegőben, a közhangulatban? Mi hajtotta, motiválta leginkább azokat az embereket, akik túlélték azt a sok szörnyűséget? Mi volt a szinte legáltalánosabb, egységes akarat? Hogy béke legyen. Béke, béke és béke. Csak béke legyen, Istenem — gondolták sok-sok millióan.

Béke. Gondol ma erre a harminc-negyven évesek generációja itt Európának azon a részén, mely évtizedek óta élvezheti a békét? Hogy milyen ajándékot kaptak a sorstól, azáltal, hogy béke adatik meg nekik, fél évszázad, több, mint fél évszázad háború nélkül. Nem gondolnak rá. Természetesnek veszik, hogy van. A gondolatok, a vágyak sokfelé szállnak, talán nem baj, hogy nem egységesek. Az viszont biztosan nem jó, hogy nem becsüljük meg eléggé azt, ami megadatott: a békét. Az öldöklés-nélküliséget, a háború-nélküliséget.
Sok helyen van még háború a Földön, lokális háborúk, ahol generációk nőnek fel úgy, hogy a lövöldözés, a robbantgatás, az erőszak mindennapi jelenség.
Hogyan lehet, hogyan lehetne, ébren tartani, frissen tartani a béke vágyat? Öldöklés és erőszak nélkül. Hogyan lehet ébren tartani a vágyat a megőrzésre, az óvására mindannak, ami jó? Óvni a létrehozottakat, nem a változástól, hanem attól, hogy a rossz eszközévé váljon.

A százéves évforduló kapcsán több történelmi összefoglalást láthatunk filmeken, olvashatunk könyvekben, újságokban. Megtudhatjuk a statisztikákat, ennyi és ennyi ember halt meg, pusztult el a két nagy háború következtében.
Elegendő ez?
Mekkora a veszélye egy világméretű újabb háborúnak? Hiába nyilvánvaló, hogy egy újabb háború után már nem maradnának túlélők, azok is belepusztulnának, akik egy rövid ideig még túlélőnek hinnék magukat — elegendő visszatartó erő ez a tudat?

Szomorú még, az az, hogy az élet elleni háború akkor is folyik, amikor nem is vesszük észre. Mi mindenre gondolok? Részben olyanokra, melyekről a márciusi számban megjelent cikkemben írtam (Hányféleképpen lehet sírt ásni?). Annak a környezetnek a szennyezése, világméretű és egyre irreverzibilisebb szennyezése, amelyből az életfeltételeinket nyerjük, öngyilkos cselekedet.
Mihez vezet majd, ha néhány milliárdnyi emberből a többségnek nem lesz meg a mindennapi tiszta ivóvize? Nem lesz meg, mert egyre kevesebb lesz az olyan forrás, amiből tiszta ivóvíz nyerhető, s nem lesz meg azért sem, amire már ma is látni sok helyen példát: a vizen való nyerészkedés miatt. Több olyan ország van ma is már a Földön, ahol az ország ivóvízkészletéhez való hozzáférés jogát felvásárolta valamilyen nagy konszern. Az embereket nem engedik — vagy csak erősen korlátozottan — a forrásokhoz, hanem a konszern által palackozott ivóvíz megvásárlására kényszerítik őket. Pénzük pedig nincs sok, hiszen egészen minimális bérért dolgozhatnak — a „szerencsésebbek“ — a konszern palackozójában.
Ez nem Európa! — mondja valaki.
Itt csak a konszern vezetői vannak — felelhetjük. A vízhiánytól szenvedők még nem.
Biztosan?

A nemrég megjelent, az ENSZ számára készült aktuális jelentés a klímaváltozás helyzetéről és következményeiről komoly problémákat vet fel. Az élelmiszerhiány, a vízhiány, az éghajlatváltozás miatti magasra növekvő migráció következményeként potenciális helyi háborúkról beszélnek. Helyi háborúk? A Föld minden pontján? Lehet egy nagy háború, egy mindenkit elpusztító háború úgy is, hogy mindenhol csak a káosz uralkodik?

Béke. Mit kellene tennünk érte?
Azoknak, akik legalább „kis területen“, a maguk környezetében tudnak békésen élni. Akiknek a gyerekei nem hallanak veszekedést otthon a családban, akik nem keverednek másokkal verekedésbe, állandó veszekedésbe, mert a környezetükben mindig igyekeznek megtalálni a békés problémamegoldásokat.
Megoldható minden békésen?
Úgy gondolom, hogy csak békésen oldható meg, vagy sehogy. Az erőszakos megoldások nem megoldások, tetézik a problémákat általában, s elodázzák vagy megnehezítik a megoldást.
Túl idealista vagyok? Harc, háború mindig volt és mindig lesz, mondják egyesek. Még ha el is pusztul ez a mai világ, ha néhány tízezer év múlva újraindul a fejlődés, akkor is a fegyverek biztosan ott lesznek megint. Furkósbot, kard, lézerágyú. Ez a fejlődés? Mihez? Ahhoz az ismétlődéshez, hogy megint csak furkósbot, kard és lézerágyú állomások legyenek?

Tud-e néhány milliárdnyi ember egységes lenni, egységesen a mindenkit érintő veszélyekkel szembeszállni, és megtalálni a mindenkinek jó megoldásokat? Segítene-e, ha lenne egy „Föld kormány“? Elegendő aktív erő van-e az ENSZ-ben?
Sok a kérdés, kevés a felelet. Törvényszerű talán. A válaszok keresése közben alakulhatna ki az egység, a békére, a jó megoldásokra törekvők egysége.

Egy aktuális hír a napisajtóból: mostanában tették közzé a stockholmi békekutató intézet (SIPRI) jelentését a fegyverkezés helyzetéről, a hadikiadások alakulásáról. A mindennapi életet élő ember számára nehezen felfogható az a hatalmas összeg, amit az egyes országok egy év alatt a hadseregükre költenek. (2013-ban több, mint 1700 billió dollárt összesen). Első helyen a fegyverkezési listán az Amerikai Egyesült Államok áll, szorosan mögötte Oroszország és Kína. Mindez nem azt mutatja, hogy a békére, a békés megoldásokra törekednének. Hanem arra a régi rossz „elvre“, hogy aki az erősebb, annak lesz mindig igaza. S azután?